Velencébe gabalyodva

Nagyon hülyén néztem magam elé, amikor hajnali négykor csörgött az óra. Tudom, este én állítottam be, de már akkor sem éreztem biztosan, hogy ez jó lesz nekem. Néztem a plafont. Huszonegymillió sürgős taszkom van, ha kihagynám a mai napot, nagyot tudnék haladni. Csak vissza kellene dőlnöm az ágyba, majd reggel hétkor kelni és haladni a listán.
Magam sem értem, miért és hogyan csináltam végig, robotként a reggelt. Hogyan kerültem bele az autóba, Dunaharaszti felé pöfögve, hogyan tettem fel félálomban a kajakot a kocsira, hogyan ücsörögtem reggel hétkor le-lecsukódó szempillákkal az M7-es dugókban.
Semmi észérv nem szólt amellett, hogy én ezen a szombaton a Velencei-tavon evezzek. Az idő – sajnos – teljesen szélmentes, így semmi edukációs hozadéka nem lesz az evezésnak. Nemrég jöttem haza egy egyhetes kajaktúráról, igazából az evezés sem hiányzik.
Akkor miért?
Roppant hülyén hangzik azt mondani, hogy azért, mert be van írva a naptárba. Naptár terror.

Na, mindegy. 7:45-kör elrúgtam magam a parttól. Minden különösebb cél nélkül. Kóvályogjunk a tavon. Nézzünk be mindenhová, ahová valamilyen okból kifolyólag eddig nem néztem be. Térképezzük fel a nádaslabirintust, legalábbis azt a részét, melyet még nem derítettem fel.

Azt kell mondjam, hogy egyre jobban szeretem ezt a tavat. Elképesztő. Mondom ezt úgy, hogy nemrég egy hétig kóvályogtunk a Mazuri tóvidéken Lengyelországban (nyugi, az írások már készülnek, sőt, majdhogynem készen is vannak) és gyönyörű helyeket láttunk. A Velencei-tó mindezek apró, de hatásos esszenciája: vannak nagy, nyitott felületei, de vannak nádaslabirintusai is, sőt, vannak birkózós szűk járatai is. Mindez rögtön Budapest mellett.

Észre sem vettem, hogy megy az idő. Végül 5 órát csavarogtam, gyakorlatilag végig spontán. Amellett, hogy végig jól éreztem magam és végig bennem volt a kíváncsiság, hogy na, ide még nézzünk be, van-e út, van-e kijárat, ez egy bődületes rekord. Ebben a kajakban még soha nem ültem egyfolytában, kiszállás nélkül ennyit. Belegondoltam, hogy 20 perccel kezdtem. Aztán deréktól lefelé lebénultam. Üléscsere. Háttámlacsere. (Kösz, Justin.) Így ment fel az idő másfél órára. Utána a döbbenetes felismerés: nem szabad, még csak zoknit sem felvennem: cipőben, zokniban másfél óra. Mezítláb: korlátlan.

Tanultam-e valamit? Igen. Hazafelé az M7-esen láttam, hogyan szerel valaki defektet úgy, hogy nincs emelője, de az utánfutón söröshordókat szállít.

Itt van a track. Ha nem vagy Stravás, akkor nem tudod átállítani, ha igen, akkor váltsál satelite nézetre, hogy lássad, mit is csináltam.