Date2020. August 25. Tuesday

Olvasgatok

Nagyon forró témákat feszeget a beszélgetés.

– Könyvének egyik visszatérő motívuma, hogy az MI szárnyakat adhat az interneten terjedő dezinformációnak. Az OpenAI nemrég adta ki a GPT-3 nevű programot, amely már kísértetiesen értelmes szövegeket tud alkotni. Mennyire fél ettől?

– Biztosan át fogja írni a tág értelemben vett tartalomipar szabályait. Az újságírószakmát például féltem. Saját hírportáljánál, az MSN-nél a Microsoft az újságírók közel harmadát már lecserélte robotriporterekre. Persze nem nagy elemzéseket és mélyinterjúkat írnak, hanem helyi választások eredményeit és sporthíreket, de kicsit viccet csinálva a dologból, a Fox News vagy az M1 híradóját már tudná vinni egy prediktív (vagyis következtető) algoritmus. Az OpenAI látja is ennek veszélyeit, a korábbi verziót, a GPT-2-t tavaly ki sem akarták tenni a netre, nehogy propaganda és dezinformáció terjesztésére használják. Csak aztán két diák 5000 dollárból megcsinálta ugyanazt, így kénytelenek voltak mégis közzétenni. Biztos, hogy ez nagy probléma lesz a jövőben. Vologya Szentpéterváron nem tud olyan profin és gyorsan dezinformálni, mint a GPT-3.

Interjú Tilesch Györggyel

A Moldva vidékén 06/06

Cesky Krumlov
2020.08.11; szerda

Amikor még az elején tervezgettem, ezt tűnt a leggyengébb túrának. Egészen addig, amíg bele nem gondoltam, hogy haza is kellene jönnünk. Azaz szor kettő. Erre rakódott rá, hogy Budejovice főterétől még 12 kilométer a kemping, szóval saccra 80-90 kilométer és olyan 800 méter szint lesz. Ami már nem kevés.
Majd megnéztem a szintprofilt.

Hoppá. Bal oldalon van Krumlov, a jobb oldalon Budejovice, mi pedig jobbról megyünk balra, majd visszafele. Jó tíz kilométerig semmi. Aztán teperünk felfelé. Két bosszantó lejtő, majd belezuhanunk egy szakadékba. Nem tudok rá mást mondani, nézd meg, kábé 300 méteren 75 méter szintnyi esés. Utána pedig egy gigantikus, közel 200 méternyi kaptató, melynek végén ezerrel bezúgunk Krumlovba. De ami még rosszabb, az az, hogy miután kilötyögtük magunkat a városban, rögtön induláskor fel kell másznunk az égbe, száguldás lefelé, majd utána fel kell másznunk a szakadék falán és csak utána kezdhetünk megnyugodni.

A Moldva meredek sziklafalak között vágta ki magának az utat, mely szűk völgyben épült ki Krumlov városa. Egyik oldalon lankásnak nem mondható hegyek, a másik oldalon sziklafalak. Az utak meg mind felmásznak ezek tetejére. Azaz nekünk is fel kell.

Elindultunk. Az első 20 kilométer igazából nem vészes. – És innentől már csak 21-22 kilométer van – vigasztaltuk magunkat. Nem igazán sikerült. Az első kaptató rögtön mély gyomorütést vitt be. Egy kanyar után az országút felrúgtatott az egekbe. Már a közepén le kellett váltanom a legalacsonyabb fokozatra. És ez még csak a bemelegítő emelkedő volt. Mentünk. Tepertünk. Az egyik nagy emelkedő után váratlan kocsma. Váratlan, de nagyon kellemes meglepetés. Lelkibéke helyreáll.

A szemét Locus. Mutatja a magasságprofilban, hogy hol járunk. Azaz amiről azt hittük, hogy ez már a nagy emelkedő volt, nos, nem az volt. Most jön még csak a java.
Mentünk. Az egyik aprócska faluban végig bekapcsolt fejkamerával mentem, mert annyira hangulatos volt. Ja. Csak éppen ilyenkor nem lehet máshová nézni. A túragps-re sem. Így hibáztuk el a kerékpárút oldalsó lehajtóját. Aztán egyszer csak kint voltunk a főúton. Egy másik bringás párral együtt. Mindenki tanácstalanul nézett, hogy ilyenkor mi van. Majd a pár elindult egyenesen egy földúton. Ránéztem a térképre. Hát, ez zsákutca.
– Figyeljetek, nincs tiltótábla – vontam meg a vállamat – Menjünk az autók között.
– De biztosan tilos.
– Lehet. De az út nagyon széles, forgalom alig, és csak 7 kilométert kell mennünk rajta. Nem mellékesen megússzuk azt a bizonyos szakadékba-zuhanást.
Nekiindultunk. Rögtön jött egy embertelen hosszú 12%-os lejtő, utána egy még embertelenebb emelkedő. Ránézésre ijesztő dolgok ezek, a valóságban viszont egészen jól lehetett kezelni. Valamiért az autósokat jobban pátyolgatják, mint a bringásokat. Értem ez alatt azt, hogy a nagyforgalmú autóutakat jobban elhúzzák, nem viszik neki tökegyenesen a meredek hegyoldalnak. Persze, sokat kellett felfelé tekernünk, de ez olyan, hogy ha benne vagyunk a bringa áttételi tartományában, akkor meg lehet találni azt a fokozatot és azt a tempót, amikor már nem fárasztó a tekerés. Be kell hozzá lőni az egyenletes légzést… és fel lehet menni akár a Holdba is.
És még valami aljasság. Visszafelé már szabályosan mentünk a bringaúton. (Majd mesélek.) Most legyen elég annyi, hogy egymás mellé tudom tenni a két magasságprofilt. Az országúton 60 méterrel volt kevesebb a szint, és ez is elnyújtottabban jelentkezett. Kerékpárút. Az.

De bent voltunk a városban. Ijesztő. Ugye track nem volt, saccra mentem, csakhogy ebben a városban nem lehet hibázni. Egyből ugrasz 10-20 méter szinteket, ha elkalandozol oldalra. Határozottan örültem, amikor kiszálltunk a forgalomból egy parkolóba, mely mögött feltűnt az óváros körüli kerékpárút. Áttoltuk a bringát a völgyhíd alatt… és gyönyörködtünk. A város még mindig nagyon szép. (Képek nem nagyon lesznek, a múltkor lefényképeztünk minden darab téglát.)

Annyi azért más volt, hogy a múltkor már ősz volt az idő, most viszont fullban nyár. A zúgóknál hosszú-hosszú sorok álltak, kenukból, gumicsónakokból, akik arra vártak, hogy lecsúszhassanak. Aki beborult, az külön örült a hideg víznek abban a nagy forróságban. Néhányan direkt bementek fürödni a hajók közé. Irígykedtem. Mi mászkáltunk, izzott lábunk alatt a kő.

Ja, bringatárolók. Egyszerűen nincsenek. Nem is igazán értem. Oké, mint írtam, az egész belváros egy meredek szurdok alja, tényleg nem ideális ide kerékpárral jönni, de bringatúrák meg indulnak innen, szóval legalább mutatóba nem lett volna hülyeség valami, akár egy olyan vacak, a kereket megfogó darab is. Mi végül egy játszótér melletti kerítéshez kötöttük ki a bringákat, de nem volt túl kultúrált megoldás.

Megint bejártunk mindent. Legnagyobb meglepetésemre most voltak medvék is. Kilenc évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy az egész csak marketing kamuzás.

Viszont – vírushelyzet ide, vagy oda – sok volt a turista. Ami sajnálatosan azt jelzi, hogy vírusmentes időben már ez a város is turistafertőzöttnek tekinthető, Prágához hasonlóan.

Végül elsétáltunk a sörgyárig. Egy kicsit izgultam is, a városban minden étterem, minden terasz tömve volt, mi lesz, ha a sörgyári étterem is tele lesz?

De szerencsére túlságosan is távol van ez a hely a vonulási útvonalaktól. Le tudtunk ülni, hűvös, vastag falak, végre klasszikus cseh ételek és a változatosság kedvéért Eggenberg sörök.

Bekajáltunk. Besöröztünk. Majd megegyeztünk, hogy most az lenne a legjobb, ha bevonulnánk egy hideg sörraktárba és ledőlnénk három dikóra. Aludni egy kicsit. Vagy ha itt lenne a városban a légkondis szállásunk és hazasétálnánk. Valójában bármi jó lenne, eltekintve attól, hogy tűző napon, ötezer fokban felbringázzunk egy böszme magas szikla függőleges oldalán.

De végul ezt csináltuk. Nem akarok beszélni róla. Megvolt.

Utána lejtő. Ha megnézed a profilt, nem is kicsi. Gondoltam legalább lesz egy őrült nagy száguldás. Nem lett. Ugyanolyan vacak, poros, csúszós, kőtörmelékes földút vezetett lefelé, mint a tó körüli úton. Begörcsölt a kezem az állandó, erős fékezéstől.
Csesszék meg. Szívtunk felfelé, szívunk lefelé. Dollárban fizettünk, rubelben adtak vissza.
És csak utána jött a függőleges sziklafal.
Nem hittem a szememnek. A másfél méter széles aszfaltútról két bokor között nyílt oldalra egy ösvény. Igen, bakker, egy kábé egy méter széles, nem túl jó minőségű aszfaltsáv. Mely minden lacafaca nélkül, nyílegyenesen ment neki a hegyoldalnak. Majdnem függőlegesen. Az elejére ugyan kiraktak egy 12%-os figyelmeztető táblát, de köze nem volt a valósághoz. És mindez egy kilométeren keresztül. Pusztán a feltolásba kis híján belehaltam.
Ki volt az, aki ezt az utat megtervezte? Aki bringaútnak jelölte? Élő ember ezen nem megy fel.
Legalábbis ezt morogtam közben. Egészen addig, amíg egy kanyar után meg nem láttam, hogy előttem egy középkorú nő teker felfelé. És jól halad. Kész. Kardbadőlés. Egy nagy nulla vagyok. Szőrös lószar.
Az emelkedő után kifújtuk magunkat, majd sokkal nyugodtabban haladtunk. A jókedvünk is visszatért. Túl vagyunk a nehezén. El is eresztettük egy kicsit a bringákat, fickándoztunk, adtunk a tempónak. Aztán utolértünk egy tízfős csapatot, köztük azzal a nővel is, aki feltekert azon a lehetetlen emelkedőn. Mindannyian elektromos bringával tolták. Hja. Így könnyű.
Úgy húztunk el mellettük, mint a villám. Nem véletlenül. Ugyanis közeledtünk ahhoz a rusztikus kocsmához, ahová már idefele is beültünk egy sörre. És nem akartunk hosszú sort magunk előtt.

Azt hiszem, a rusztikus szó nem fejezi ki teljesen a lényeget. Mára ezt a kifejezést a marketing jelentősen megszelidítette, szalonképessé tette. Ez a kocsma nem volt az. Egy 20 házas faluban az egyik parasztember gondolt egy merészet és az istállóját átalakította. Pontosabban, elkezdte. A kifelé nyitott pult már elkészült, odabent volt egy asztal is, de azon a barkácsfelszerelését tartotta a hapsi. Az udvaron voltak rönkökből összerakott asztalok, padok. És ennyi. A mosdó… az istálló mögött volt egy vakolatlan, burkolatlan, ajtók nélküli melléképület. Abban volt egy piszoár meg egy vécékagyló. Mondom, ajtók nélküli. Amikor a csajok elindultak pisilni, a pacák is érezte, hogy ez nem lesz jó, inkább átkísérte őket a saját házába. Mely alig különbözött az istállótól. Volt bent egy ágy és egy tévé.
Na szóval, rusztikus. A szó eredeti értelmében.
Mindemellett egy kicsit irigykedtem a hapsira. Úgy néz ki, működik a koncepciója. Napközben elbarkácsolgat a kocsmáján. Pár év és már ki is fog nézni valahogy. Ha közben beesik pár bringás, kiszolgálja őket. Jó helyen van, ez a 7-es bringafőút, nem messze attól az elképesztő emelkedőtől, odafelé jólesik egy sör előtte, visszafelé meg utána. Közben meg-megiszik egy sört az árnyékban, egy cigi mellé. Időnként átjönnek a haverok, a szomszédok, azokkal is megy a sőr. BMW-t biztos nem fog venni a bevételből, de gondtalanul és kellemesen él.

Már ismerősként vigyorogtunk egymásra. Rámutatott a sörcsapra. Visszamutattam, hogy három. Aztán megpróbált beszélgetni.
– Deutsch?
– Ja.
– English?
– Yes.
– Deutsch? English?
– Both.
– Glatymatty?
– Beide.
Ekkor kimutatott oldalra. Miszerint ő ugyan egy mukkot sem tud ezeken a nyelveken, de itt van a haverja, aki perfekt. A haverja, egy tipikus Svejk-fejű alkoholista, már vörös orral, bambán rámvigyorgott. És integetett is hozzá. Hogy igen, ő beszél ezeken a nyelveken.
I think, this is the beginning of a beautiful friendship.
Közben a csajok kóvályogtak az udvaron. Minden pad a tűző napon volt. Ekkor intett a tulaj, hogy üljünk oda hozzájuk. Az tényleg árnyékos asztal volt. Odaültünk.
A nyelvzseni egyből aktivizálta magát.
– Honnan?
– Ungarn.
– Ejha! – füttyentett – Hány kilométer?
– 600.
– Piripatty dalek!
– Hát, bazdmeg, igen, tényleg dalek! – vigyorodtam el.
Ennyiben maradtunk. Nem lepődnék meg, ha a pacák azt hitte volna, hogy egyenesen Magyarországról jöttünk idáig bringával.
Aztán beesett a csoport, a pultos elment kiszolgálni, mi meg csak úgy szótlanul vigyorogtunk egymásra az egybenyakú haverjával.
Végül felálltunk és mentünk tovább.

Még volt egy közepes emelkedő, két nagy lejtő és onnan már a húsz kilométeres tinglitangli. Budejovicében még toltunk néhány sört.
Megegyeztünk, így utólag, hogy kifejezetten jól jött ki, hogy odafele eltévedtünk. Az autóút sokkal járhatóbb volt.

Hazafelé elengedtem Dórát, hagy menjen. Oda is tett egy 30 kmh feletti tempót. Fura. Hogy valaki így, 28 évesen jöjjön rá, hogy neki ennyire jól fekszik az országúti bringa.

Kemping. Hurrá! Megcsináltuk.
Mind a mai, kissé ijesztő napot, mind az összes kiválasztott túrát. Nem áztunk el, nem volt defekt, nem romlott el egy bringa sem. Nem lett beteg senki, nem is sérültünk le. A túrák is jól sikerültek, szép helyeken jártunk.

A maradék koronánkat megpróbáltuk elinni a kempingbüfében, de addigra már mindannyian kipurcantunk.

Elalvás előtt még nézegettem az időjárást. A pénteki előrejelzés finomodott egy kicsit, az eső alacsonyabb intenzitású lesz Kremsben, de egész nap esni fog. Kár érte. Ilyen időben nincs semmi jó Wachauban.

A megtett út a Mapy.cz oldalon.

Illetve 3D Relive animáción.

Hazautazás
2020.08.13; csütörtök

Most nem siettünk. Hová? Minek? Nyolckor keltünk. Módszeresen szétszedtünk mindent. Felkupacoltunk. Majd minden ment bele a kocsiba.

Hazafelé benéztünk a Globalba és jelentősen csökkentettük a sörkészletüket.

Nagyon sokáig nem történt semmi említésre méltó.

Aztán Budapest. Te jó ég, mekkora szutyok!

Várjál. Az egész út, sátortól házig, 464 kilométer. 5 és fél óra. Na most, ebből csak Budapest 1-1,75 óra, attől függően, merre mész. Nem, nem csúcsidőben. Este 7 és nyolc között. Egyszerűen elfogadhatatlan horror.
Mindenkinek, aki érintett abban, hogy az eredetileg tervezett egy év helyett immár 2,5 éve járhatatlan az M0, izzó vasrudat dugnék a seggébe. Tudom, vannak kulturáltabb megoldások is, kötbér, meg ilyesmik, de ezeket úgyis ellopja valaki, szóval inkább maradnék a vasrúdnál.

M1. Odaértünk, ahol rá lehet menni az M0-ra. Azt mondta a gps, hogy innen még 1 óra 45 perc az út. Hülye vagy, babám? Hát mennyire szar már ez a szoftver. Aztán az útjavítás miatt elböktem a felhajtást. (Úgy rémlik, hogy rögtön a terelés elején el kell dönteni a sávot, utána már nincs korrigálás, és csak a jobb oldaliról lehet felmenni a nullásra.) Na mindegy, mentünk befelé a városba. Az ETA le is csökkent 1 órára. Ejha. Akkor mégsem a szoftver rossz. Nézzük, merre visz. Egér út. Hát, jó. Aztán az Egér útra nem lehetett rámenni. Annyira beállt az úton a forgalom, hogy messze kilógott az M1/M7 behajtóra. Asztakurva. Akkor menjünk a Petőfi híd felé. Pár kilométer múlva az is beállt, mint a gerely. Kész. Budapest meghalt. Hétköznap. Este fél nyolckor. És nem, nem azért, amiért egy nagyváros általában meg szokott, nem az agglomerációs ingázások miatt. Hiszen akkor reggel befelé lenne dugó, délután meg kifelé (este pedig már sehová), hanem egyértelműen a városon átmenő forgalom tömítette el a várost. Látszott is a térképen. Piros végig a Budafoki útig, piros a Lágymányosi híd, piros a Könyves Kálmán körút. Rákerestem, nem volt karambol. Az összes autó azért kénytelen keresztülharcolni magát a városon, mert az M0 nem működik, döglött. Mint a kék norvég. 2,5 éve.
Vasrúd. Izzó.

Na, mindegy. Hazaérkeztünk. Komótosan behordtunk mindent. Legalább egy hét, mire mindent elrakok. Már úgyis olyan régen pakoltam.

Itthon
2020.08.14; péntek

Ja, nem úsztuk meg. Az utolsó napokban bekaptam valami nagyon ragaszkodó fosós virnyákot.

Kíváncsiságból még ránéztem, mi van ma Krems és Melk között. Ez.

Jól döntöttünk, hogy kihagytuk.

Linkek
– Egy részletes írás a környék történelméről. (Egyelőre csak az egyik fele, mert a blogger valamiért nem ér rá befejezni.)
Fényképalbum

© 2020 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑