Day: August 6, 2020

Tejsowo
2020.07.21; kedd

Nem hiányzik valami? Az utazást is beleszámítva ez már a negyedik nap… és még nem történt semmi katasztrófa.
Dehogynem.
Csak éppen nem nagy. Olyan katasztrófácska.
Az első tárolóban utazik a tisztasági neszeszerem. Ebben elpukkant a tusfürdő. Annyira kifolyt, hogy átszivárgott a táska falán is és eláztatta az első tárolót. Ott utazik többek között a sátor, a matrac és a hálózsák. Óriási mázlim volt, hogy a hálózsákig nem jutott el a szmörtyi, a többi meg lemosható. Így reggel volt egy kis takarítás, a tusfürdőt kivágtam a szemeteszacskóba és már minden rendben is volt. Legfeljebb nem fürdök. Öt napig. Volt már ilyen a történelemben.

Az esti vihar érdeklődés hiányában elmaradt. Esett persze, sokat és sokáig, de vihar, az nem volt. Nem sirattuk meg. A hideg, viharos szél viszont megjelent.

Reggel kilépsz a sátorból. Friss, harmatos levegő, laposan süt a nap… élveznéd a nomád hangulatot… aztán jön egy kiló szúnyog és csontig leharapják a húsodat. Habár ez is hozzátartozik a nomád hangulathoz.

Másfél kilométer evezés után kemping. Úgy értem, rendes kemping. Tusolóval. Vécével. Konnektorral. Étteremmel. Meleg reggelivel. Elméletileg hideg sörrel. Hmm.

A szájhúzogató pultos kiscsaj meleg sört adott. Pedig volt hideg is, amikor a második körben Nej kifejezetten hideg sört kért, azt kapott. Nem tudott visszaadni százasból(*), a rendelt palacsintát meg másik asztalhoz vitte ki, ahol meg is ették. Ez van.
Amig odabent üldögéltünk, elvonult a kocsma előtt vagy 20 ember. Lapátokkal. Felmerült bennünk, hogy ha ezek most túrázni indulnak, akkor valószínűleg útban lehetnek lent a kajakjaink, de mivel gyorsan asszimilálódunk, csak legyintettünk. Az ő problémájuk, oldják meg.

(*) Ez a ‘nem tudunk visszaadni’ mentalitás teljesen általános volt. A 100 zlotys bankjegy az 8100 forintnak felel meg. Magyarországon nem kapsz kisebb címletet. Kint meg nem fogadják el. Nagyokat kellett küzdenünk, hogy átlendüljünk a kezdeti nehézségeken, az aprót pedig el kellett titkolnunk.

Innen a klasszikus kombó: tavak, gyors patakok.

A mai szálláshely nem kicsit necces. Nem kemping, nem biwak, full nomád. De még így is problémás, ugyanis közel-távol nincs más jó táborhely. Nem könnyű megtalálni, le kell térni a fősodorról, átmenni egy oldalsó tóra. Tavaly senki nem járt arra, de idén… ugye Maradj Otthon.

Kora délután már ott voltunk. Üres volt a táborhely. Huh. Megvan. Ebédeltünk.

Pihentünk. Én még bóbiskoltam is egyet a fűben.
Aztán töprengés. Attila szerint van itt egy izgalmas csatorna. Nem járható végig, és amíg járható, addig is küzdős, de szép. Megéri benézni. (Meg van egy másik is, de az már nagyon küzdős.) Időnk lenne rá, de mi lesz a szálláshellyel? Verjük fel a sátrakat és hagyjuk itt felügyelet nélkül? Nem messze van műút, ide földút jön le róla. Azaz járnak erre népek. Mi van, ha elviszik a cuccot? Ellenben, ha nem verünk fel sátrat, akkor mi lesz, ha mások elfoglalják, amíg mi bliznázunk?

Nehéz ügy. Végül azt kockáztattuk meg, hogy üresen hagyjuk a táborhelyet. Attila szerint a kutya sem jár erre. Ha meg lesz valaki, akkor megpróbálunk együtt elférni. A biztonság kedvéért otthagytunk egy pokrócot, rádobáltunk ezt-azt, apróságokat, jelezve, hogy itt már vannak.

Kajakba szálltunk. Irány a csatorna.
Tényleg szép volt. Egy ideig. Aztán bedurvult. Az egyik bonyolult kombináción csak úgy tudtam átjutni, hogy félreraktam az evezőt és faágakba kapaszkodva forogtam, illetve húztam át magamat. Aztán jött egy brutál dupla fatörzs, pont felfeküdve a víz szintjére. Kész. Kampec. Az én kajakom volt a legnehezebb, az merült a legmélyebbre, fennakadt, mint tökönrúgás után a focista szeme. Nem hittem volna, hogy még ebben az életben le tudok jönni róla. Kész szerencse, hogy Attila nem volt a közelben, így nem született semmilyen vicces videó arról, hogy milyen őrületes csípőmozgással evickéltem le. És nem tudtam nem tudomásul venni, hogy ezen majd visszafelé is át kell valahogy jönnöm. Aztán párszáz méter után láttam, hogy jócskán előttem Szilvia fennakadt. (Neki volt a második legnehezebb kajakja.) Oké, mondtam, nekem elég. Szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi. Visszafordulunk.
A döntést megerősítette néhány furcsa hang.
Ez a csatorna átjárhatatlan. Nagyjából félútig, a hídig lehet bemenni, tovább nem. Emiatt az égegyadta világon senki nem jár errefelé. Erre hangos lengyel káromkodásokat hallottunk. Szemből. Igen, valakik jöttek szemből. Nagy, nádtörő elánnal.
Nekem egyből az jutott eszembe, hogy ezek valószínűleg jól ismerik errefelé a járást, nyilván jól ismerik az egyetlen táborhelyet is. Mi van, ha amíg mi itt kinlódunk, elfoglalják?
Megfordultam. (Leírni 10 másodperc volt, megcsinálni több perc.)
Vadul elkezdtem visszafelé evezni.
Nos, ez volt a rosszabb. Eddig ugyanis sodrásssal szemben mentünk, ami bármennyire is furcsa, de előny. Nem visz rá a víz semmilyen akadályra, nem tol rá az előtted lévőre, ha az bénázik. Van időd dönteni, stratégiát kidolgozni. Lefelé ilyesmiről szó sincs. Menni kell, mint a golyó és bízni a reflexekben, a tudásban, meg legfőképpen a szerencsében.

Gondolj bele, azért ez egyáltalán nem normális. Erős sodrás, tekergős víz, kidőlt fák a víz alatt, a víz felett, láthatatlan kövek, tuskók. Ide, ha nem is vadvízi kajak kell, de valami rövid, fordulékony jószág. Erre mi van? 510 centi hosszú Kodiak, amelyről rengeteg jót ír a Prijon a prospektusában, de arról egy szó sincs, hogy könnyen manőverezhető lenne. Nagyjából úgy fordul, mint egy tégla. Rocker ív(*), az nulla. Ez keresztülhasítja a hullámokat, keresztülhasítja a bálnákat, de megkerülni képtelen bármit is. Különösen így, 180 kilósan.
(*):A linkről: “A rocker ív jelentősége egyszerűen (és teljesen lesarkítva) abban áll, hogy minél nagyobb, annál jobban növekszik a manőverezhetőség, de annál jobban csökken ezáltal az iránystabilitás”

A három lengyel egység nagyjából a dupla fatörzs előtt ért utól minket. Az itteni illemszabályokat követve egyszerűen átgázoltak rajtunk a tepsijeikkel. (Ez teljesen általános volt. Mindenki türelmetlen, menni akar. Elengedésről, félreállásról szó sincs, mennek mint a hülye, neki egymásnak. A bérelt csónakért nem kár.) Ezek is nekirongyoltak a fatörzseknek, fennakadtak – egyszerre kettő is – de addig ugráltak a kajakban, míg végül a fatörzs adta fel. Azaz jelen esetben az egyik eltört. Ami azért megkönnyítette az én helyzetemet is, csak eggyel kellett megküzdenem.
Aztán indult a verseny. A táborhelyért. Ahol kanyargós volt a csatorna, ők mentek jobban. Ahol egyenes szakasz volt, ott mi. El tudod képzelni milyen, amikor szűk járatokban, nádfolyosókban ketten megelőzünk három, tepsi szélességű kettes kajakot, majd egy kanyarral később visszaelőznek? És közben a tarkódon érzed a pálinkaszagú, izzadt lehelletüket. Mert nekik is leesett, mire megy ki a játék.
Derekasan letaroltuk az utat, de amikor kiértünk a tóra, nagyjából egymás mellett voltunk. Ekkor már tudtam, hogy esélyük sincs. Ha összekapom magam, ezzel a kajakkal 8-9 km/h között tudok tartósan menni, ezt a sebességet ők maximum szakadékban képesek elérni.
Így is történt. A tó közepén az egész már csak egy rossz emlék maradt.

Csak hát volt más probléma. A táborhelyünket közben elfoglalta más. Ja, erre a kutya sem jár. Nos, de. Egy lengyel pacák éppen verte fel a sátrat. És volt vele egy rohadt agresszív, nagydarab német juhász. Ahogy meglátott minket közelíteni a parthoz, habzó szájjal kezdett őrjöngeni.
Ettől persze még kiszálltunk. A pacák érdeklődve nézett.
– Helló – üdvözöltem és határozottan odaléptem a pokróchoz, lelöktem róla a cuccokat és elkezdtem összehajtogatni. Jelezve, hogy ez a miénk.
A kutya folyamatosan őrjöngött. A pacák arrébbvitte és kikötötte egy távolabbi fához. A kutya érzékelte a változást és hangosabban ordított.
– Mi a tervük? – érdeklődött végül. Mármint a pacák.
– Szeretnénk itt aludni. Délután már itt voltunk – mutattam a pokrócra – csak benéztünk a csatornába.
– Ahem.
– Szerintem elférünk.
– Igen, de ez a kutya… nem túl barátságos az idegenekkel – mosolygott zavartan.
Az a dög éppen kezdte kidönteni az öles nyírfát, amelyhez kikötötték. Szirénázva.
– Hallom.

Vakartuk a fejünket. Aztán felhívtam Attilát. Tudom, hogy nincs, de hátha. Hátha van a környéken másik szálláshely is.

Amíg beszéltem, Nej rángatta a dzsekimet.
– Hagyjál már – hessegettem el.
– De…
– Telefonálok!

Végül befejeztem.
– Na, most mondd!
– A pacák! Szedi szét a sátrát!
– Mivan?

És tényleg. Nem hittem a szememnek. Nem ehhez szoktam hozzá errefelé. Az a szerény férfi, ott helyben, megmentette minden lengyelek becsületét.

– Mi a terve? – mentem hozzá érdeklődni.
– Keresek másik szálláshelyet.
– Óh. Lesz?
– Remélem.
– Én is.
– A kutya… nagy probléma.
– Igen.

Mire Attiláék megérkeztek, a figura el is tűnt. Mi meg álldogáltunk, ugrándoztunk a parton, igyekeztünk tömegnek látszódni, mert elég nagy volt a kajakforgalom. Ja, senki nem jár erre.

Oké, sör. Utána ki hol állít sátrat?

Én már délután kinéztem feljebb egy teraszt, a többiek lent maradtak a parton. Igaz, vezetett ott egy földút, de hamarosan véget is ért. Mindketten sátorállítás közben jártak, amikor megjelent egy bazi nagy Jeep. Mely motorcsónakot vontatott maga után. Megállt Szilvia félig kész sátra mellett. Érzésem szerint túl közel. Igyekezett azt sugallni, hogy őneki itt tovább kellene mennie az úton. Egészen a vízig. Mert láthatjuk, ezt a motorcsónakot valahogy bele kellene engedni a tóba.
Hoppá. Mert erre a kutya sem jár. Ez egy eldugott senkiföldje.
Értelemszerűen gyors sátorbontások, kajakok elcipelése az útból. Szilvia felköltözött egy másik teraszra, Attiláék jobb híján ráhúzódtak a nádasra. A kajakokat feljebb vittük a domboldalba.
A nyugdíjas pár megköszönte a kooperatív hozzáállást, majd nekiálltak a megszokott műveletsorozatnak. Látszott, hogy ezeréves a rutin. Végül bedobták a hajóba a pecabotokat és kipöfögtek.

– És mindez a felfordulás két szomorú keszegért – sóhajtott Attila.

Végül álltak a sátrak. Vacsora. Beszélgetés.
Ezt láttuk a sátorból.

Az időzítés nem jó. Mármint nem jó túl korán megérkezni. Persze, nem így terveztük, oké, beljebb akartunk menni a csatornába, be akartunk nézni a másik csatornába is, el tudtuk volna tölteni a teljes délutánt, de végül minden borult. Így lett összesen 15 kilométer evezés és ötkor már csak ültünk és beszélgettünk. Nyolckor meg már mentünk aludni. (Közben a nyugdíjasok visszajöttek, felcsörlőzték a jószágot az utánfutóra és elmentek. A két nyamvadt keszeggel.)
Nem, túrázni nem így kell. Hullafáradtan kell beesni este hétkor/nyolckor. Hogy egy gyors sör után még éppen legyen idő feltolni a sátrat sötétedés előtt, utána a szürkületben megvacsorázni, még beszélgetni egy órát, majd tíz körül szunya. Egyszerűen beleájulva a sátorba és forgolódás nélkül aludni reggelig.
Napok óta tíznél több órákat alszunk sátorban és ebben a korban ezt már nem bírják a csontok. Meg az ekkora alvásokat már tutira megszakítja a pisi, utána meg nagyon nehéz visszaaludni.

Érezte ezt a főnökúr is, a további napokon már sokat eveztünk, későn érkeztünk. Azaz helyreállt a rend.

Beszélgetés közben váratlan eső. A semmiből. Mindenki szétrebbent, secperc alatt beköltöztünk a sátrakba. (Itt nem volt semmilyen fedél.) Az eső meg röhögött egyet, és elment. Kilenc körül még laposan kivirított a nap és csodálatos színeket varázsolt a tó túlsó partjára.

A megtett út 3D Relive animáción.

Illetve a Straván: