Balaton111 Kényszerkinyalás 03/03

Zamárdi – Balatonalmádi
2019.07.16; kedd

Nyilván azzal kezdtük kora reggel, hogy lesétáltunk megnézni a vízet. Nem tetszett. Nem, nem volt egekig csapkodó hullámzás. Csak az a csalogató, hamis hullámzás. Olyan kicsi, semmilyen. De az irányából látszott, hogy elég csak 100 métert beljebb mennünk és ránk harap. Ez sem tűnt nyugodt napnak. De mit tudtunk csinálni?

Reggeliztünk. Sátort bontottunk. Összepakoltunk. Levonszoltuk a kajakokat a partra. Nyilván ekkor nyírták a parti füvet is, rendesen borzolták az idegeimet. Gondold el, pakolászol a kajakba, szereled fel rá a tartozékokat, közben meg egy fűnyíró traktor centizgeti a kajakok szélét.
Beszálltunk, elrúgtuk magunkat. A megérzésem jó volt. Csak egy kicsit mentünk beljebb és ugyanolyan durva oldalhullámzást kaptunk, mint tegnap este, amikor érkeztünk. Rohadjon meg. Persze, lehet ebben is haladni, csak mentálisan morzsolja fel az embert.
Szerencsére(?) nem tartott sokáig. Siófok előtt változott a szélirány. Durva szembeszél lett belőle. Nem is tudom. Olyan keserűen röhögtem fel. Cseberből vederbe. Ez a hullámzás már nem tekergeti a kajakot. Csak éppen vastagon fékezi.

Siófoki kikötő.
– Ott határozzák meg az aktuális viharjelzést – mutattam rá a közlekedési gomba jellegű épületre.
– Ne lőjünk be? – vetette fel a Drága.

Ismeretterjesztő rovatunk következik. Konkrétan Siófok említése a legősibb nyelvi emlékünkből, a tihanyi alapítólevélből.
“Rivulus namque, qui dicitur Fuk fluens”, azaz “A kis patak, amit Fuknak neveznek.”
Fuk mint falunév először 1137-ben szerepel írásban az adózó helységek között…
link

Nos, ez a név, pontosabban egy nagyon hasonlóan hangzó módosulása meglepően sokszor fordult elő az evezés közbeni társalgásunkban. Most mondd, hogy nem hullámzik néha meglepően a kultúra árama is.

Erős szembehullámzásban eveztünk végig Siófokon. 17 kilométert. Hullafáradtan kötöttünk ki az Aranypart kemping mellett. Bakker. Még mindig csak Siófok, pedig már dél van. Nagyon demotiváló tud lenni egy ilyen víz.
Kajáltunk, ittunk egy sört, aztán mentünk tovább. És… az egész túra legkellemesebb szakasza következett. Nem a táj miatt, bár az sem volt rossz. De elállt a szél! Kaptunk másfél óra tükörsima vízet. Végre meg tudtam mutatni Nejnek a balatonkarika szép oldalát is.

Ez valahol tényleg botrányosan peches. Az eddigi öt balatonkerülésünkből kettő volt, ahol az ilyen szar, nehezen evezhető napból volt maximum 1,5. Mi viszont egyből kifogtunk hármat. És ha nem szállunk ki, akkor simán 4 is lett volna belőle. Ez egyszerúen nem fair. Kedves Univerzum, nézzél légyszíves magadba.

Na mindegy, Aliga környékén rátettem a halálsugarat a Honvéd kempingre és tepertünk Kenese felé. Bent, messze a Balatonban. Tükörsima, opálosan kék, opálosan zöld vízben. Azon a részen, ahol a legszebb a Balaton víze. Ahogy később mondtam Nejnek, ezért a másfél óráért érte meg a három napnyi brutál szopás.
Nyilván nem tartott örökké. Kenese még csak a horizonton volt látható, amikor elkezdett bőröződni hátulról a víz.
– Kicsim, ha ennyire bent elkezd bőröződni a víz, az azt jelenti, hogy perceken belül jönnek a nagy hullámok.
– De olyan ártalmatlanok.
– Mint az anyagyilkos gyermekek. Pucolás kifelé.

És tepertünk kifelé. Dacára annak, hogy nagyon jó pozícióban voltunk. Olyan 800 méterre a parttól. Ha mentünk volna a parttal párhuzamosan, sitty-sutty a fűzfői öbölben lettünk volna, sőt, akár Almádit is becélozhattuk volna. 10 kilométerre voltunk tőle. Másfél óra.
Ehelyett menekültünk kifelé.
Jól döntöttünk. Még ha a vége három órányi kinlódás is lett. Ahogy haladtunk kifelé, úgy lett egyre elviselhetetlenebb a déli-délnyugati szél. Igen, erőteljes oldalhullám, és a legrosszabb helyen: gyakorlatilag az egész Balaton hossza a szél rendelkezésére állt, hogy masszívra nevelje a hullámjait.
Nem is variáltunk túl sokat. A jó időben ugyanis felmerült, hogy pihenő nélkül behúzzuk Almádit, de ebben a botrányosra váló hullámzásban már módosítottunk. Kikötünk Kenesén, iszunk egy sört, várunk egy kicsit és legfőképpen megnézzük az előrejelzést.
Nos, a kenesei strandon most kötöttünk ki először. És valószínűleg utoljára is. Kifejezetten vacak hely. Jó, persze nem a kajakos vándorokra optimalizálják, ez érthető. De akkor is gyökérkefe volt. Vagy 20 percet keringtünk a nagyon durva hullámzásban, mire végre felszabadult az egyik vaslépcső és ki tudtunk szállni.
Előrejelzés. Horror. Nem is tudtam hová tenni az egészet. Illetve, dehogyisnem, tudtam. Labilis légkör. Ahol minden lehet.
Szóval olyan délután 4-kor voltunk a strandon. Almádi – a fűzfői öböl levágásától függően – 2-2,5 órányira lehetett. Sima ügy. Csakhogy délután 5-re akkora vihart jósolt az előrejelzés, amekkora vihar nincs is. Elhűlve meredtem a mobilomra. Aztán amikor körbejártam az előrejelzést, még jobban elhűltem. Olyan 50-60 km/h körüli széllökések. Délután ötkor. Hatkor pedig semmi. A rossz idő eltűnik. Felszívódik. Izé. Mi történik a vízzel? Semmi. Érted? A hullámmagasság térképén ez az übervihar meg sem jelent. Mi a franc van itt? Most akkor bátran elinduljunk, vagy ücsörögjünk itt 6-ig? Abszolút tanácstalan voltam. Ültünk. Kortyolgattuk a söreinket. Percenként ráfrissítettem a meteorológiai weboldalra. Aztán egyszer leesett az állam. Eltűnt az öt órai armageddon képe. Kicserélték egy ártalmatlan előrejelzésre. Mely tökéletesen belesímult az előzményekbe és a utózmányokba.
Oké, indulunk.
Mondanom sem kell, az idő nem lett jobb. De megszűnt a brutális vihar fenyegetése.

Megjegyzem, ez egy meteorológiai bravúr lehetett. Ugyanis Almádi felett tényleg kialakult egy borzasztóan fekete, nagyon durva viharfelhő. Olyan, amely képes megsemmisíteni akár egy várost is. Feltehetően először ezt jelezték be. Aztán a fekete felhőről kiderült, hogy nem érdekli a város. Nem fog pusztítani. Ekkor szedték ki a meteorológusok a vihar bejelzését a prognózisból.

Eveztünk. Küszködtünk. Az vígasztalt, hogy ennél már csak jobb lesz. Én ártatlan nyári gyermek. Amikor a fűzfői öböl bejáratához értünk, a hullámok átváltottak totál délire, ami azt jelentette, hogy akkorára híztak, hogy esélyünk sem volt arra, hogy ekkora oldalhullámzásban átvágjunk Almádi felé. Hogy a gondolat meg se forduljon a fejünkben, fellőtték a Keleti-medencében az 1-es viharjelzést, azaz teljesen be kellett menjünk az öbölbe, hogy folytathassuk az utunkat. Kényszerkinyalás. Ez egy 40+ km méretű etap volt, nyilván nem örültünk a plusz kilométereknek. De nem volt más választásunk. Bementünk a Föveny strandig, aztán becéloztuk a tobruki strandot, de ekkor megpattant bennem valami és ráálltam az egykori Auróra szállodára. Kapják be. Ezek tengeri kajakok. Ide meg már nem lát be a kenesei vízirendőrség.
Küzdöttünk. Nej lemaradt, mint a borravaló. Én is csikorgattam a fogaimat rendesen. Nem igaz, hogy két napja csak szenvedünk és mindig, amikor azt hisszük, hogy most már jobb lesz, ádehogy, még tovább romlik. Nem dobta fel a kedvemet az sem, hogy a Garmin GPS eleme lemerült, a durva hullámzásban meg esélyem sem volt elemet cserélni – nem mintha lett volna elől tartalékelem – szóval GPS nincs, és találjam meg így azt a kempinget, ahol még sosem voltunk a víz felől. Vicces. Szerencsére fejben összeraktam az összes információt a kempinggel kapcsolatban és végül nyílegyenesen odaeveztem a strand vaslépcsőjéhez.

A többi már formalitás volt. Recepció, kajakok felvontatása, sátorállítás, bolt, sörök, aztán további sörök, este pedig kiülés a partra a csodaszatyorral. Mert innen sem csúnya a Balaton.

Üldögéltünk a parton. Gyönyörködtünk a látványban. Időnként meghúztuk a sörünket, esetleg Péter pálinkáját, én meg pöfékeltem. Zen.
Mögöttünk kocsma. Nos, addig, hogy masszívan részeg a vendég és lelkes a pincér, addig még oké, de a gyíkember kitárgyalása már egy másik dimenzió. Persze, jót röhögtem, de elképesztően szomorú, hogy emberek ezekben a marhaságokban komolyan hisznek.

A napi útvonal

Ha akartam volna sem tudtam volna jobban illusztrálni az írást mással, mint ezzel a térképpel. Vessél rá egy pillantást és egyből látod, hol volt az az arany másfél óránk, amikor beljebb mertünk menni. És hol szorított bele a hullámzás, illetve az 1-es viharjelzés a fűzfői öbölbe.

Balatonalmádi – Balatonakali
2019.07.17; szerda

Ez itt a reklám helye. Idén lecseréltük az önleszívó matracunkat egy hagyományos, de borzasztó kicsire hajtogatható matracra. Bőven megérte. Tényleg nagyon kicsi, ráadásul olyan kényelmesen alszok rajta, mintha otthon, ágyban szundikálnék. Nagyon jó vétel volt.

Egy csomót tököltünk reggel az időjárás-előrejelzés előtt. Hogy így. Hogy úgy. Aztán legyintettünk. Baszki, ők se tudják, mi lesz. Menjünk.

Tulajdonképpen nem volt rossz időnk. Nem, szélcsend az nem volt. (Olyannyira nem, hogy nekem az állandó huzattól megfájdult a nyakam három nap után.) De legalább hátulról fújt a közepesen erős szél, amiben az a buli, hogy még nem forgat, de már visz. Valójában ez a kajakos kedvenc szele. Ki is használtuk, berepültünk Balatonfüredig.

Direkt kimentünk a Kisfaludy strand mellé. Nej nemrég bandázott itt, gondolta, megnézi a vízről is.
Kiskölykök a vízben.
– Ez már uncsi! Játsszunk mást!
– De mit?
– Játsszunk Orbánosat!
– Jó!
Marhára megnéztem volna, hogyan játsszák, de sajnos a hullámok gyorsan továbbvittek.

Aztán elfogyott a tudomány. Tudod milyen az, amikor minden irányból fúj a szél? Nem, mi? Pedig van ilyen. A füredi kikötőnél pont ezt kaptuk el. Hol ide, hol oda kaptunk az evezőnkkel. A szél pedig nem volt gyenge. Majd nézz rá a track-re: megálltam megenni egy műzlicsokit. Két perc alatt térképen is érzékelhető mértékben vitt ki a szél az öbölből.
Gyorsan át is értékeltem a levágási hajlamomat.
– Kicsim, ezt az öblöt maximálisan kinyaljuk – szóltam Nejnek.
– Ja. A parton legalább tudom, mi van.

Szerinted?
A füredi öblöt nem lehet kinyalni. Ott, nagyjából a Tihanyi-félsziget hónaljánál van egy nagy wakeboard pálya, melyet nem lehet a part felől megkerülni, be kell menni az öböl mélyére. Ennek az öbölnek az átmérője olyan 2-3 kilométer, azaz szép időben simán átvágható, de itt annyira felerősödtek a hullámok, hogy ugyan megpróbáltuk, de félúton feladtuk, irányt váltottunk és kieveztünk a partra. Nagyon durva volt. Beszélni nem is tudtunk egymással a süvöltő szélben, csak integettem Nejnek, hogy mi a stratégia. Aztán persze az esélyét is elvesztettük az átvágásnak, fellőtték az 1-es viharjelzést.
Szenvedtünk. Kurvára szenvedtünk. Végül olyan 1 méteres hullámok hátán lovagolva érkeztünk meg a tihanyi strandra. A fürdővendégek tátott szájjal néztek ránk. A kölykök visítoztak. Amikor becsapódott közéjük két kajak.
– Két sört kérek – nyögtem ki a pultnál.
– Tessék.
– Enni mit lehet?
– Semmit.
– Pardon?
– Csak italt tartunk. Ételt annál az autónál lehet venni.

Hmm. Ez valamikor egy jó kis strandkocsma volt, lángossal, pizzával, sörrel. Aztán átalakították. Oké, mondhatni ez fejlődés, az autónál füstön sütött cuccokat lehet kapni, nem is voltak rosszak, de némileg drágábbak voltak mondjuk a pizzánál, ráadásul csupa proteinban, zsírban erős ételeket árultak, nekünk viszont szénhidrát kellett volna. Na mindegy, tudjál róla, jelenleg ez a trend: faházas strandbódék helyett speckó mikrobuszok jönnek. Jobban variálhatók.

Nagyon nehezen indultunk el. Ember, akkora szél volt, hogy a strandon vitt mindent. Még a védett öbölbe is besodródott annyi hullámzás, hogy ne legyen egyszerű beszállni a kajakba. Utána meg… belemenni a durva hullámzásba, majd rögtön megkerülni a tihanyi kikötő mólóját. Ilyen agresszív időben. Nagyon nem tetszett.
Aztán persze megcsináltuk (hülye fejjel nem indítottam el előtte a goprót), de nem ez volt a kedvenc momentumom a kirándulásról. Nem mint ha lett volna egy is. (Na jó, egy volt.) Aztán a következő mólóig még rodeóztunk a hullámbikák hátán, utána végre nyugi. Rátapadtunk a nádasra és a relatíve nyugodt vízen áteveztünk a félsziget túloldalára.
Mondanom sem kell, itt változott a szélirány. Tippelj, ezen az oldalon milyen lehetett a legkellemetlenebb szélirány számunkra? Úgy van, a délnyugati. Volt neki vagy 60 kilométernyi helye, hogy begyorsítsa a hullámokat és istenemre, meg is tette. Komolyan, méterek számítottak. Hogy mennyire mentünk a part mellett, illetve merészkedtünk beljebb. Örvényes strandjánál nyugodhattunk meg végre, ott csitultak el a hullámok.
– Na látod, ezért küzdöttem – mutattam körbe – Ezért nem vágtunk át, hanem menekültünk befelé a félsziget tövébe.
– Ezt mutatta a meteorológia is.
– Én azt már nem néztem. Ez volt a logikus.
– A meteorológia szerint innen már ilyen lesz végig.
– Kizárt.
– Jó, lehet, hogy egy kicsit hullámozni fog, de kétméteres hullámok már nem lesznek.
– Várd ki a végét.

Nos, két méteres hullámok tényleg nem lettek. Csak egy méteresek. A túlsó partról indulva. Szépen felerősödve. Nej ki is purcant, lemaradt valahol. Akaliban persze a szokásos kikötési szívás, vaslépcső, a vízmagasság miatt befűzhetetlen, a hullámzás miatt meg megközelíthetetlen. Valahogy kiszenvedtem magamat, a horgászok aktív szurkolása közepette, aztán kihúztam Nejt, a rohadt életbe, ez is megvan.
Itt már kellett volna egy parcella – az áram miatt – ki is néztem egy jó helyen lévő szabadot, miközben mentem a recepcióra. Kilincs. Zárva.
– Bezárt! – integetett át szemből a portás.
Ránéztem az órámra. 18.01.
– Mikor?
– Hatkor.
– A kurva életbe, mekkora fegyelem van ebben a kempingben!
– Hát, az van – vigyorgott vissza a hapi.
– Főnök, maga adhat parcellát?
– Á, dehogy.
– Akkor mit csináljunk? Most érkeztünk kajakkal, hullák vagyunk. A szabadsátras részre meg nem akarunk menni, rohadt messze van.
– Hát, tulajdonképpen van egy parcella, melyet vészhelyzetben kiadhatok…
– Ember, ennél vészebb helyzet nem létezik!
– Az lenne ott.
– Jó lesz – vágtam rá, anélkül, hogy hátranéztem volna.
– Ooké, akkor papírozzunk.

Papíroztunk.
Aztán a horgászok nagy örömére felvonszoltuk a kajakokat – be voltak parázva, hogy ottmaradnak a parton és zavarják őket a kukaclógatásban – feltoltuk a sátrat és lerogytunk a kedvenc banyánknál.

Elképesztő, hogyan változik az ember énképe, párhuzamosan a világről alkotott képével. Akaliban a strand mellett van egy szimpatikus idős asszony, akinél többek között sört és pizzát lehet kapni. Egy kedves banya. Mondja ezt a felületes énem. Aztán amikor megsaccolnám a korát, azt kell mondanom, hogy olyan korombéli. Banya? Akkor én mi vagyok?

Elméletileg bemehettünk volna a strandra is, ahol sokkal finomabb házi pizzát mérnek, de ehhez kellett volna a kempingigazolvány. Melyet a bezárt recepció miatt csak holnap reggel kapunk meg. Így jártunk.

Itt már nem mentünk ki este a partra. Nincs semmi látnivaló. Megerősítettem a sátrat – éjszakára vihart jósoltak, a 2-es jelzés fel is volt lőve – aztán beájultunk.

A megtett táv

Hazautazás
2019.07.18; csütörtök

Egészen eddig elmondhattuk, hogy megtörve, meggyötörve, a minimálisan elvárható szintet hozva, de még versenyben vagyunk. Van esélyünk behúzni a túrát 5 napon belül.
Eddig.

Csütörtök reggel minden összeesküdött ellenünk. Ahogy írtam is, még a legrücskösebb kerüléseinknél sem volt ilyen erős napokból sok, maximum másfél. Most meg mind a három ilyen lett. És ahelyett, hogy végre lenyugodna az időjárás és bekocoghatnánk az utolsó két napot, á nem, még emeli a tétet. Éjszaka hidegfront érkezett viharral, a meteorológia pedig feltette a kezét: se csütörtökre, se péntekre nem tudnak jósolni semmit.
Arról, hogy mit láttunk reggel a mobiltelcsin, már írtam korábban. Nem volt bíztató.
Egyszerűen két olyan nap jött, amikor teljesen kiszámíthatatlanná vált minden. A viharjelzésekben egyaránt előfordulhatnak mind false negative, mind false positive hibázások. (Mint ahogy utólag ránézve mind a kettő ténylegesen elő is fordult.)
Ha nem akarunk nagyon ráfaragni, akkor ezen a két napon nem megyünk sehová. Belefér? Hát, tulajdonképpen igen. Rátartottunk két viharnapot. De. Valójában úgy voltunk vele, hogy egy viharnapot gondoltunk reálisnak. Azaz legkésőbb szombaton szerettünk volna hazaérkezni, hogy legyen egy napunk kipihenni magunkat. A két viharnap már vasárnap késő esti érkezést jelentett volna. És Nejnek erős hétfője lesz, nekem pedig úgy alakultak a héten a dolgaim, hogy szintén. Hogy mást ne mondjak, egy újabb nemzetközi webex agybaszó faszság konferencia, melyhez már tényleg az erre felkészített desktop gépem kellene, de abban ugye tönkrement a diszk, közben ugyan szóltak a boltból, hogy megjött az új, de ha vasárnap érkezünk haza, akkor már nem tudom hétfőre rendberakni a gépemet, bezzeg ha péntekre, akkor igen.
Mindezek fényében biztos voltam benne, hogy szétb@szott volna az ideg, ha két napig nem tudtam volna mást csinálni, mint henteregni egy gumimatracon a sátram mellett. Még akkor is, ha ott van a közelben a Balaton. Nem érdekel. A kajakozáshoz képest az úszkálás sokkal jellegtelenebb időtöltés. És nem volt nálunk se könyv, se kártya, semmi. Nem unatkozásra készültünk. Persze: szivar, sör, pálinka. Ez is lehetett volna. De ennyira azért nem vagyunk alkoholisták.

Szóval osztottunk, szoroztunk, tíz percenként frissítettük a MET Tavaink / Balaton oldalát, végül úgy döntöttünk, hogy kiszállunk. Ebben most ennyi volt. Nej kapott egy kis balatonkarika életérzést. Ember, 111 kilométer a tervezett 185-ből, ez 60%, ritka durva körülmények között. Az is kiderült, hogy Nej karikaképes. Azaz erőnlétben is, kajakos tudásban is csapattag tud lenni. Aztán hogy mi lesz a jövő, az még eldől. Mint látható, a balatonkerülés sikeressége szezonon belül nagyon durván múlik az időjáráson, ami egyfajta szerencsejáték. Kell hozzá egymás után öt átlagos, maximum enyhén szeles nap. Erre alapozni egy túrát kockázatos. Most hajlunk arra, hogy jövőre már nem csinálunk ilyesmit. Lemegyünk egy szimpatikus helyre, mondjuk Tomajra, visszük a kajakokat és a bringákat is és az időjárástól függően hol az egyikkel, hol a másikkal csillagtúrázunk. Élmény szempontjából ez a leghatékonyabb.
A szeptemberi kerülést meg… majd meglátjuk.

A teljes táv

Az, hogy a különböző oldalak más és más értékeket jelenítenek meg, ne zavarjon senkit. Nej sportórája szerint – mely atompontos óra – ez a kaland 111 kilométer volt.

A többi innentől már sima ügy volt. Vonattal elmentem Badacsonyba, ott esett az eső, áthajóztam Fonyódra, ott is esett, felkaptam a kocsit, visszaautóztam Akaliba – Badacsonytól Révfülöpig szakadt az eső – Akaliban még bementünk a strandra ebédelni egy igazi pizzát, aztán beléptünk a Fék ABC-be és felvásároltuk az összes Zöldikét, merítettünk az óbudavári kecskesajtból és a Förgeteg kolbászból, aztán már csak haza kellett kocognunk.

Mondjuk ez sem volt egyszerű, mert lányunk, kihasználva, hogy nem vagyunk otthon, bulit szervezett a házba, mely végül leegyszerűsődött, mert csak az új hapsiját hozta ki, na ezt a romantikát gázoltuk el azzal, hogy váratlanul hazajöttünk, és pluszban még a Kozma Zsuzsa és a Rózsalovag. Nem, nem ment agyamra az evezés, a mellettünk lévő placcon fitnessz játszóteret építettek, ennek az átadó ünnepsége volt csütörtök este, óriási felhajtással. Az autónkkal be sem tudtunk állni az udvarra, sőt, a házunkat is alig tudtuk megközelíteni. De nem baj, szeretem, ha zajlik az élet.
A Rózsalovag előadás meg még tetszett is.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *