Month: June 2019

Négy napos egynapos Belgiumban 01/05

Fuckin Bruges
2019.06.19; szerda

Ja, az alcím? Magyarázat helyett egy ábra.

Tehát. Nej úgy döntött, hogy a következő szivarbeszerző egynapos útra kijön velem ő is. A célpont Bruges volt. Egynapos utazásba – ha éppenhogy is – de belefér, egyébként szép város, a szivarokkal meg nem kell foglalkozni, mert úgyis Charleroi-ban veszem meg a duty free-ben.

Ja, rájöttem ám a trükkre. Bármelyik európai repülőtéren tilos dohányterméket vásárolnod a vámmentes boltban, ha a célállomásod is európai. Kivéve Charleroi-ban. Itt lehet. A trükk az, hogy hiába a vámmentes boltban veszed, hiába vámmentes szatyorba rakják, de valójában rászámolják a vámot. Gyakorlatilag ugyanannyiért adják, mint mellette a Relay-ben. Csak éppen nagyobb a választék.

Az időbeosztás nagyjából úgy nézett ki, hogy reggel 6 körül indult a gép, Charleroi-ból a busz 9-kor, ez olyan 11.30-kor ért Bruges-be, onnan 16 körül indultunk vissza, a 21-kor induló repülőgéppel 23-ra érünk haza. Hosszú nap, rengeteg üldögélés különböző járművekben, de 11.30 – 16.15 között majdnem 5 óránk lesz Bruges-re és az jó.
Most nézz az ábrára. Egész héten semmi esőt nem jósolt Bruges-ben a meteorológia. Csak szerdán 13-17 között. Köztük 14-15 között egy emberes felhőszakadással. Pont abban a szűk időablakban, amikor be akartuk járni gyalog a várost. Egyébként meg kánikula.

Egynapos utazásnál nem éri meg taxizni, kocsival mentünk ki a ferihegyi reptérre. Leparkoltunk a Holiday parkolóba. Elővételben csak 3000 forint, bőven megéri.

Ritkán utazok ablak mellett, most viszont pont így jött ki a lépés. (Igen, szét lettünk ültetve.) Oké, akkor legalább kamerázgatok a város fölött a mobilommal. Ja, nem. Szárny.
Aztán a Határ út felett bedőlt a gép, gyönyörű kép tárult elém: Wekerle-telep, adótorony, jól nézett ki. Kamera. Átkapcsolt szelfi módba. Jellemző, mennyire szoktam használni: egyszerűen képtelen voltam visszakapcsolni. Így a remek panoráma helyett van egy felvételem arról, ahogy egyre dühösebben nyomkodom a gombokat.

Charleroi-ba időben értünk, a buszt már tudtam honnan indul, egy évvel ezelőtt Gentbe is ugyanezzel mentem. Felszálltunk. Kényelembe helyeztük magunkat.
Ekkor jött a klíma. Akárhogy forgattam a fejem fölött azt a műanyag rácsot, mindig rám vágott. Erősen. Szeretem a klímát, de csak ha messze van tőlem és nincs jégkocka üzemmódba kapcsolva. Ezt a klímát nem szerettem.
De hamarosan kiderült, hogy nem ez lesz a legnagyobb bajom. A dugó. Brüsszel környékén vagy 10 kilométeren keresztül fel van túrva a sztráda és betonkeményre állt be a forgalom. Csak ezen a 10 kilométeren összeszedtünk egy óra késést. 2,5 óra helyett 3,5 óra buszozás. 4,5 óra helyett 3,5 óra Bruges. Esőben. Azt hittem, felrobbanok. Mi jöhet még ma?
Araszoltunk. Kínomban elkezdtem idegenvezető stílusban bemutatni Nejnek az útmenti fákat.
Ha már Bruges-t nem láthatjuk.

Végül megérkeztünk. Egy örökkévalóság után. Egy jégbefagyott örökkévalóság után.
Hivatalosan a Flibco buszok az ún Kiss&Ride zónából indulnak, jelentsen ez bármit is. Nekem van egy olyan szokásom, hogy mielőtt elkezdek csavarogni, megkeresem a visszainduló busz megállóját. Nem találtam. A környéken semmi iroda, semmi tábla, eléggé ridegen vannak tartva az utasok. Ha meg nem találjuk meg a visszabuszt, akkor itt ragadtunk. Vicces lenne.

Bent állt a megállóban egy Flixbus. Gondoltam megkérdezem a sofőrt, hátha tud valamit.
– Elnézést, nem tudja, honnan indul a busz Charleroi-ba?
– Nézzen rám, mi vagyok én?
– ?
– Sofőr vagyok uram, nem információs szolgálat.
– De hátha tudja?
– Honnan tudnám? Keressen rá a Google-ben.

Kösz, bazdmeg.

Nagyon szépnek kell lennie ennek a városnak, ha az eddigi napot feledtetni akarja.

Kiténferegtünk az állomás előtti térre. Túl sokat nem tudtam erre az utazásra felkészülni, annyit néztem csak meg, merre van a belváros. Elindultunk. Szembejött velünk egy Carrefour Express. Gyorsan vettünk egy háromdecis meggyes Leffét. Bemelegítésnak.
Ahogy kijöttünk a boltból, elkezdett esni az eső.
Morogva besétáltunk az egyik csatorna mellé és leültünk egy óriási nyárfa alatti padra. Csapkodott az eső. De a sör jó volt. Én pedig lehiggadtam. Erőből. Jó lesz ez.

Tényleg jó volt. Bruges szép. Hangulatos. El kell engedni magad. Lelassulni. Mi minden egyes Carrefour üzletnél lelassultunk. Sok volt belőlük. Sajnos az igazi belga söröket nem tartják hűtőben, de a kommerszek(?) között volt egy csomó Leffe, köztük a kedvenc barna búzám is. Elvoltam. Nej is. A sörök sokat segítettek a lassulásban.

Valahol a csokiboltok is, de azok csak lelki támogatást adtak. Jól néztek ki, persze, de cukor, cukor, fúj. Habár Nej más véleményen volt, de ekkor még kitartottam.

Gyorsan eltelt az idő. Túl gyorsan. A tojás alakú belvárosnak csak az egyik felét sikerült bejárnunk, a másik kimaradt.

A séta útvonala

Viszont a buszt szerencsésen megtaláltuk, a jegyünket is elfogadták. Oké. Megyünk haza.

– Sajnálom, hogy nem tudtunk bejárni mindent – mondtam Nejnek.
– Majd kijövünk még egyszer.
– Ja. De akkor úgy kellene, hogy megnézzük Gentet is, meg egy kicsit Brüsszelt is. Azt mondják, nem egy nagy szám, de miért ne járjunk egyet benne?
– Ez nem fér bele egy napba.
– Nem is. Kétnaposra kellene tervezni. Első nap Bruges, ott alvással, aztán második nap Gent és Brüsszel.
– Jól hangzik. Csináljuk meg!
– Oké. Valamikor. Felveszem a listára.

A buszon Nej elbóbiskolt. Én meg unalmamban nézegettem a reklámokat szóró monitort.

A mobilomban már nagyon kevés szufla volt, Charleroi előtt ki is purcant. Tudtam, hogy ez lesz, hoztam is magammal powerbankot, csak éppen usb-c kábelt nem. Nej közben telefont váltott, az övé micro-usb kábelt használ. De mindegy, úgyis mindjárt otthon leszünk.

Szóval nézegettem a monitort. A sok reklám között volt hasznos infó is, mutatta a reptérre érkező, illetve az onnan induló járatokat. Eleinte csak szórakozottan nézegettem a számsorokat, aztán felpattant a szemem. Hoppá! Valami van. A leszálló gépeknek több, mint a fele késik. Néhányat nem is engedtek leszállni, átirányították. Az induló gépek közül szinte mind késve indul. Mi a fene van itt? Szerencsére minket nem érint, a gépek kivétel nélkül Ryanair és Tui gépek voltak. De akkor is…

Aztán hamarosan megtudtam, mi történt. Brüsszel környékén ránkszakadt az ég. De szószerint.

Ez a kép délután 5-kor készült. Elméletileg majdnem a leghosszabban világos napon. ISO3200 beállítással. És még így is éjszakai képnek néz ki. Nem csoda, hogy a reptér beállt, kis híján a sztráda is.

Szerencsére Charleroi-ban már mindennek vége lett, mire odaértünk. Kitisztult az ég. Sütött a nap. A repülőgépek is jöttek-mentek. A miénket is időben kiírták. 14-es kapu. Remek. A 13-as és a 14-es között van egy Leffe söröző, repülőtérhez képest emberi áron csapolnak mindenféle Leffe söröket. Jó lesz. Kibírjuk valahogy.

– Várjál, ez már a sokadik söröd. Hogyan fogsz hazavezetni? – aggodalmaskodott Nej.
– A kertek alatt. Ne foglalkozz vele. Inkább hozzál még egy sört!
Hja.

Menetközben egyszer eltűnt a budapesti gép a kijelzőről, de félóra múlva visszakerült. Ugyanúgy 14-es kapu, ugyanúgy este 9-es indulás. Megnyugodtunk. Söröztünk tovább.

Úgy ültünk, hogy ráláttam a kijelzőre. Ha nagyon meresztettem a szememet, még a kiírásokat is láttam. Aztán egyszer történt valami furcsa: kiírták, hogy a budapesti gép késni fog.
Nézzük meg. Odamentünk. Másfél óra.
– A kurvaélet! – csúszott ki Nej száján.
A szomszéd padon egy kiscsaj felröhögött.
– Elnézést! – vigyorogtam oda.
– Semmi gond – vigyorgott vissza – Nekem is ez volt az első reakcióm.

Visszamentünk a helyünkre. Az ilyen reptéri kocsmák 10-kor zárnak, ki kell használni a lehetőséget, amíg lehet. Igyunk sört.

Ekkor már áttették a gépet a 17-es kapuhoz. És arrébbtették még fél órával.
Ott már lehetett sejteni, hogy baj van, amikor észrevettem, hogy a lengyel Wizzair gép is ugyanerre a kapura van téve, 10 perccel korábbi indulással. Olyan isten nincs, hogy ilyen feltételek mellett megcsinálják a boardingot.
Nem is csinálták meg. 10.20-kor kiírták, hogy törölték a járatot.

Na, bazdmeg. Ez az igazi szopás.

Felkészült utazónak tartom magamat. Mintha megéreztem volna, mi lesz: a lisszaboni utazásunk előtt alaposan utánajártam, hogy ilyenkor mi a protokol, hogyan lehet egy ilyen helyzetből minél kevesebb fájdalommal kikeveredni. Minden össze volt gyűjtve egy szöveges fájlba: telefonszámok, url-ek, tippek/trükkök. Minden ott volt a mobiltelefonomon.
A nullára lemerült mobiltelefonomon.
Persze Nej mobiltelefonja még megvolt, arról tudtam volna akciózni. Igaz, fejből. Csakhogy a telefonomon volt a Keepass jelszófájl is. Mert én fejből már nem tudok semmi jelszót sem. Nem tudok belépni a Wizz applikációba. De nem is tudom a foglalási számot. Nem tudok belépni a booking-ba, hogy szállást keressek. Nem tudok csinálni semmit.
Jó. Telefonos Wizzair ügyfélszolgálat. A szextelefonos. Csak 90-es hívószámmal lehet elérni.
Na, mit saccolsz? Nej mindkét SIM kártyáján le volt tiltva a 90-es körzetszám. És az enyémeimet is hiába raktuk volna át, mert a céges kártyámon nekem is le van tiltva, a privát számom meg ugyanabban a flottában van, amelyikben Nej privát kártyája is, azaz azon sincs 90-es szám.

Itt már gyöngyözött a homlokomon a veríték. A közelmúltban volt egy csomó hasonló eset, ezekből tudtam, hogy a Wizzair legendás ügyfélszolgálatától semmire, illetve még annyira sem számíthatunk. Még csak le sem géppuskázzák az utasokat, hogy legalább ne szenvedjenek sokáig. Az van, amit megoldunk magunknak. Csak éppen semmi eszközünk sincs. Fegyvertelenek vagyunk. Boarding group meg sem jelent, helyi ügyfélszolgálat zárva, már ha egyáltalán van. A Wizzair tutira nem fog küldeni senkit.
Oldjuk meg. Csak éppen nincs mivel.

Aztán visszajött egy pacák, hogy emberek, baj van, ránk zárták az összes ajtót. Elmentünk megnézni. Tényleg.

Ekkor kapcsolták le a világítást.

Holnap innentől folytatom.

Gondolatok a zuhany alatt

Bogár mászik a fürdőszoba ablakán, olyan ronda százlábú. Lecsapod, mert mégis már. El tudod képzelni, hogy neki ez volt minden? Nyilván nem, mert ahogy ő sem tud belehelyezkedni a te világodba, úgy te sem tudsz az övébe. Pedig van. Mindkettőtöknek. Mindkettőtöké a mindenség.

Ha nem tudjuk elképzelni, hogy a kövek is élnek, akkor miből gondoljuk, hogy felismerünk egy földönkívüli élőlényt?

Fejtörő

A múlt héten eljátszogattam egy sudoku programmal és szokatlan dologba futottam bele. Elakadtam.

Javítsatok ki, ha nincs igazam, de úgy tudom, hogy a játékban alapfeltétel, hogy mindig lennie kell legalább egy számnak, mely pusztán logikát használva egyértelműen kitalálható. Azaz nem fordulhat elő olyan patthelyzet, ahonnan csak try&error módszerrel lehet – ezernyi radírozás után – továbblépni.

Itt van a tábla.

Hangsúlyozom, nem a megoldásra vagyok kíváncsi, azt a Sudoku Solver egyből kidobta. Sőt, ha a programban beállítom, hogy figyelmeztessen, ha hibázok, akkor egy percen belül meg tudnám oldani.

Nem, az érdekelne, hogy szerintetek ezen a táblán van-e pusztán logikával kitalálható következő szám? És ha van, akkor mi az a logika?
Vagy az a normális, hogy az erősebb táblákat már csak próbálgatással lehet megoldani?

Olvasgatok

DC Rainmaker-nek kinyílt a bicska a zsebében, ami nagy szó. Ha ugyanis nekem nyílik ki, akkor legfeljebb magamat szúrom meg, nagy ügy. DCR viszont megkerülhetetlen tényező a sportkütyük tesztelése, elbírálása terén, azaz ha ő berág, akkor az be van rágva.
Legszívesebben a teljes bevezetést és összefoglalót idemásolnám, annyira egyetértek vele… csak hát annyit nem illik.

Na jó, ennyit még lehet:

Garmin’s biggest competitor is themselves. Or more specifically, their lack of focus on solving bugs that ultimately drive consumers to their competitors. In effect, my bet is the vast majority of time a person chooses a non-Garmin product over a Garmin one is not because Garmin lost the features or price battle. It’s because that person has been bit one too many times by buggy Garmin products.

Itt van az egész cikk: Garmin’s Biggest Competitor Is Their Own Software Instability.

Hamarosan

Ez most vedd akár relatívnak, akár iróniának. Ahogy most állok, még a Kaszásnak is sorszámot kell húznia. De azért hamarosan erre az írássorozatra is sor kerül. (És édes istenem, mennyi mindent kell megírnom, már előre görcsöl a csuklóm.)