Négy napos egynapos Belgiumban 01/05

Fuckin Bruges
2019.06.19; szerda

Ja, az alcím? Magyarázat helyett egy ábra.

Tehát. Nej úgy döntött, hogy a következő szivarbeszerző egynapos útra kijön velem ő is. A célpont Bruges volt. Egynapos utazásba – ha éppenhogy is – de belefér, egyébként szép város, a szivarokkal meg nem kell foglalkozni, mert úgyis Charleroi-ban veszem meg a duty free-ben.

Ja, rájöttem ám a trükkre. Bármelyik európai repülőtéren tilos dohányterméket vásárolnod a vámmentes boltban, ha a célállomásod is európai. Kivéve Charleroi-ban. Itt lehet. A trükk az, hogy hiába a vámmentes boltban veszed, hiába vámmentes szatyorba rakják, de valójában rászámolják a vámot. Gyakorlatilag ugyanannyiért adják, mint mellette a Relay-ben. Csak éppen nagyobb a választék.

Az időbeosztás nagyjából úgy nézett ki, hogy reggel 6 körül indult a gép, Charleroi-ból a busz 9-kor, ez olyan 11.30-kor ért Bruges-be, onnan 16 körül indultunk vissza, a 21-kor induló repülőgéppel 23-ra érünk haza. Hosszú nap, rengeteg üldögélés különböző járművekben, de 11.30 – 16.15 között majdnem 5 óránk lesz Bruges-re és az jó.
Most nézz az ábrára. Egész héten semmi esőt nem jósolt Bruges-ben a meteorológia. Csak szerdán 13-17 között. Köztük 14-15 között egy emberes felhőszakadással. Pont abban a szűk időablakban, amikor be akartuk járni gyalog a várost. Egyébként meg kánikula.

Egynapos utazásnál nem éri meg taxizni, kocsival mentünk ki a ferihegyi reptérre. Leparkoltunk a Holiday parkolóba. Elővételben csak 3000 forint, bőven megéri.

Ritkán utazok ablak mellett, most viszont pont így jött ki a lépés. (Igen, szét lettünk ültetve.) Oké, akkor legalább kamerázgatok a város fölött a mobilommal. Ja, nem. Szárny.
Aztán a Határ út felett bedőlt a gép, gyönyörű kép tárult elém: Wekerle-telep, adótorony, jól nézett ki. Kamera. Átkapcsolt szelfi módba. Jellemző, mennyire szoktam használni: egyszerűen képtelen voltam visszakapcsolni. Így a remek panoráma helyett van egy felvételem arról, ahogy egyre dühösebben nyomkodom a gombokat.

Charleroi-ba időben értünk, a buszt már tudtam honnan indul, egy évvel ezelőtt Gentbe is ugyanezzel mentem. Felszálltunk. Kényelembe helyeztük magunkat.
Ekkor jött a klíma. Akárhogy forgattam a fejem fölött azt a műanyag rácsot, mindig rám vágott. Erősen. Szeretem a klímát, de csak ha messze van tőlem és nincs jégkocka üzemmódba kapcsolva. Ezt a klímát nem szerettem.
De hamarosan kiderült, hogy nem ez lesz a legnagyobb bajom. A dugó. Brüsszel környékén vagy 10 kilométeren keresztül fel van túrva a sztráda és betonkeményre állt be a forgalom. Csak ezen a 10 kilométeren összeszedtünk egy óra késést. 2,5 óra helyett 3,5 óra buszozás. 4,5 óra helyett 3,5 óra Bruges. Esőben. Azt hittem, felrobbanok. Mi jöhet még ma?
Araszoltunk. Kínomban elkezdtem idegenvezető stílusban bemutatni Nejnek az útmenti fákat.
Ha már Bruges-t nem láthatjuk.

Végül megérkeztünk. Egy örökkévalóság után. Egy jégbefagyott örökkévalóság után.
Hivatalosan a Flibco buszok az ún Kiss&Ride zónából indulnak, jelentsen ez bármit is. Nekem van egy olyan szokásom, hogy mielőtt elkezdek csavarogni, megkeresem a visszainduló busz megállóját. Nem találtam. A környéken semmi iroda, semmi tábla, eléggé ridegen vannak tartva az utasok. Ha meg nem találjuk meg a visszabuszt, akkor itt ragadtunk. Vicces lenne.

Bent állt a megállóban egy Flixbus. Gondoltam megkérdezem a sofőrt, hátha tud valamit.
– Elnézést, nem tudja, honnan indul a busz Charleroi-ba?
– Nézzen rám, mi vagyok én?
– ?
– Sofőr vagyok uram, nem információs szolgálat.
– De hátha tudja?
– Honnan tudnám? Keressen rá a Google-ben.

Kösz, bazdmeg.

Nagyon szépnek kell lennie ennek a városnak, ha az eddigi napot feledtetni akarja.

Kiténferegtünk az állomás előtti térre. Túl sokat nem tudtam erre az utazásra felkészülni, annyit néztem csak meg, merre van a belváros. Elindultunk. Szembejött velünk egy Carrefour Express. Gyorsan vettünk egy háromdecis meggyes Leffét. Bemelegítésnak.
Ahogy kijöttünk a boltból, elkezdett esni az eső.
Morogva besétáltunk az egyik csatorna mellé és leültünk egy óriási nyárfa alatti padra. Csapkodott az eső. De a sör jó volt. Én pedig lehiggadtam. Erőből. Jó lesz ez.

Tényleg jó volt. Bruges szép. Hangulatos. El kell engedni magad. Lelassulni. Mi minden egyes Carrefour üzletnél lelassultunk. Sok volt belőlük. Sajnos az igazi belga söröket nem tartják hűtőben, de a kommerszek(?) között volt egy csomó Leffe, köztük a kedvenc barna búzám is. Elvoltam. Nej is. A sörök sokat segítettek a lassulásban.

Valahol a csokiboltok is, de azok csak lelki támogatást adtak. Jól néztek ki, persze, de cukor, cukor, fúj. Habár Nej más véleményen volt, de ekkor még kitartottam.

Gyorsan eltelt az idő. Túl gyorsan. A tojás alakú belvárosnak csak az egyik felét sikerült bejárnunk, a másik kimaradt.

A séta útvonala

Viszont a buszt szerencsésen megtaláltuk, a jegyünket is elfogadták. Oké. Megyünk haza.

– Sajnálom, hogy nem tudtunk bejárni mindent – mondtam Nejnek.
– Majd kijövünk még egyszer.
– Ja. De akkor úgy kellene, hogy megnézzük Gentet is, meg egy kicsit Brüsszelt is. Azt mondják, nem egy nagy szám, de miért ne járjunk egyet benne?
– Ez nem fér bele egy napba.
– Nem is. Kétnaposra kellene tervezni. Első nap Bruges, ott alvással, aztán második nap Gent és Brüsszel.
– Jól hangzik. Csináljuk meg!
– Oké. Valamikor. Felveszem a listára.

A buszon Nej elbóbiskolt. Én meg unalmamban nézegettem a reklámokat szóró monitort.

A mobilomban már nagyon kevés szufla volt, Charleroi előtt ki is purcant. Tudtam, hogy ez lesz, hoztam is magammal powerbankot, csak éppen usb-c kábelt nem. Nej közben telefont váltott, az övé micro-usb kábelt használ. De mindegy, úgyis mindjárt otthon leszünk.

Szóval nézegettem a monitort. A sok reklám között volt hasznos infó is, mutatta a reptérre érkező, illetve az onnan induló járatokat. Eleinte csak szórakozottan nézegettem a számsorokat, aztán felpattant a szemem. Hoppá! Valami van. A leszálló gépeknek több, mint a fele késik. Néhányat nem is engedtek leszállni, átirányították. Az induló gépek közül szinte mind késve indul. Mi a fene van itt? Szerencsére minket nem érint, a gépek kivétel nélkül Ryanair és Tui gépek voltak. De akkor is…

Aztán hamarosan megtudtam, mi történt. Brüsszel környékén ránkszakadt az ég. De szószerint.

Ez a kép délután 5-kor készült. Elméletileg majdnem a leghosszabban világos napon. ISO3200 beállítással. És még így is éjszakai képnek néz ki. Nem csoda, hogy a reptér beállt, kis híján a sztráda is.

Szerencsére Charleroi-ban már mindennek vége lett, mire odaértünk. Kitisztult az ég. Sütött a nap. A repülőgépek is jöttek-mentek. A miénket is időben kiírták. 14-es kapu. Remek. A 13-as és a 14-es között van egy Leffe söröző, repülőtérhez képest emberi áron csapolnak mindenféle Leffe söröket. Jó lesz. Kibírjuk valahogy.

– Várjál, ez már a sokadik söröd. Hogyan fogsz hazavezetni? – aggodalmaskodott Nej.
– A kertek alatt. Ne foglalkozz vele. Inkább hozzál még egy sört!
Hja.

Menetközben egyszer eltűnt a budapesti gép a kijelzőről, de félóra múlva visszakerült. Ugyanúgy 14-es kapu, ugyanúgy este 9-es indulás. Megnyugodtunk. Söröztünk tovább.

Úgy ültünk, hogy ráláttam a kijelzőre. Ha nagyon meresztettem a szememet, még a kiírásokat is láttam. Aztán egyszer történt valami furcsa: kiírták, hogy a budapesti gép késni fog.
Nézzük meg. Odamentünk. Másfél óra.
– A kurvaélet! – csúszott ki Nej száján.
A szomszéd padon egy kiscsaj felröhögött.
– Elnézést! – vigyorogtam oda.
– Semmi gond – vigyorgott vissza – Nekem is ez volt az első reakcióm.

Visszamentünk a helyünkre. Az ilyen reptéri kocsmák 10-kor zárnak, ki kell használni a lehetőséget, amíg lehet. Igyunk sört.

Ekkor már áttették a gépet a 17-es kapuhoz. És arrébbtették még fél órával.
Ott már lehetett sejteni, hogy baj van, amikor észrevettem, hogy a lengyel Wizzair gép is ugyanerre a kapura van téve, 10 perccel korábbi indulással. Olyan isten nincs, hogy ilyen feltételek mellett megcsinálják a boardingot.
Nem is csinálták meg. 10.20-kor kiírták, hogy törölték a járatot.

Na, bazdmeg. Ez az igazi szopás.

Felkészült utazónak tartom magamat. Mintha megéreztem volna, mi lesz: a lisszaboni utazásunk előtt alaposan utánajártam, hogy ilyenkor mi a protokol, hogyan lehet egy ilyen helyzetből minél kevesebb fájdalommal kikeveredni. Minden össze volt gyűjtve egy szöveges fájlba: telefonszámok, url-ek, tippek/trükkök. Minden ott volt a mobiltelefonomon.
A nullára lemerült mobiltelefonomon.
Persze Nej mobiltelefonja még megvolt, arról tudtam volna akciózni. Igaz, fejből. Csakhogy a telefonomon volt a Keepass jelszófájl is. Mert én fejből már nem tudok semmi jelszót sem. Nem tudok belépni a Wizz applikációba. De nem is tudom a foglalási számot. Nem tudok belépni a booking-ba, hogy szállást keressek. Nem tudok csinálni semmit.
Jó. Telefonos Wizzair ügyfélszolgálat. A szextelefonos. Csak 90-es hívószámmal lehet elérni.
Na, mit saccolsz? Nej mindkét SIM kártyáján le volt tiltva a 90-es körzetszám. És az enyémeimet is hiába raktuk volna át, mert a céges kártyámon nekem is le van tiltva, a privát számom meg ugyanabban a flottában van, amelyikben Nej privát kártyája is, azaz azon sincs 90-es szám.

Itt már gyöngyözött a homlokomon a veríték. A közelmúltban volt egy csomó hasonló eset, ezekből tudtam, hogy a Wizzair legendás ügyfélszolgálatától semmire, illetve még annyira sem számíthatunk. Még csak le sem géppuskázzák az utasokat, hogy legalább ne szenvedjenek sokáig. Az van, amit megoldunk magunknak. Csak éppen semmi eszközünk sincs. Fegyvertelenek vagyunk. Boarding group meg sem jelent, helyi ügyfélszolgálat zárva, már ha egyáltalán van. A Wizzair tutira nem fog küldeni senkit.
Oldjuk meg. Csak éppen nincs mivel.

Aztán visszajött egy pacák, hogy emberek, baj van, ránk zárták az összes ajtót. Elmentünk megnézni. Tényleg.

Ekkor kapcsolták le a világítást.

Holnap innentől folytatom.

Gondolatok a zuhany alatt

Bogár mászik a fürdőszoba ablakán, olyan ronda százlábú. Lecsapod, mert mégis már. El tudod képzelni, hogy neki ez volt minden? Nyilván nem, mert ahogy ő sem tud belehelyezkedni a te világodba, úgy te sem tudsz az övébe. Pedig van. Mindkettőtöknek. Mindkettőtöké a mindenség.

Ha nem tudjuk elképzelni, hogy a kövek is élnek, akkor miből gondoljuk, hogy felismerünk egy földönkívüli élőlényt?

Fejtörő

A múlt héten eljátszogattam egy sudoku programmal és szokatlan dologba futottam bele. Elakadtam.

Javítsatok ki, ha nincs igazam, de úgy tudom, hogy a játékban alapfeltétel, hogy mindig lennie kell legalább egy számnak, mely pusztán logikát használva egyértelműen kitalálható. Azaz nem fordulhat elő olyan patthelyzet, ahonnan csak try&error módszerrel lehet – ezernyi radírozás után – továbblépni.

Itt van a tábla.

Hangsúlyozom, nem a megoldásra vagyok kíváncsi, azt a Sudoku Solver egyből kidobta. Sőt, ha a programban beállítom, hogy figyelmeztessen, ha hibázok, akkor egy percen belül meg tudnám oldani.

Nem, az érdekelne, hogy szerintetek ezen a táblán van-e pusztán logikával kitalálható következő szám? És ha van, akkor mi az a logika?
Vagy az a normális, hogy az erősebb táblákat már csak próbálgatással lehet megoldani?

Olvasgatok

DC Rainmaker-nek kinyílt a bicska a zsebében, ami nagy szó. Ha ugyanis nekem nyílik ki, akkor legfeljebb magamat szúrom meg, nagy ügy. DCR viszont megkerülhetetlen tényező a sportkütyük tesztelése, elbírálása terén, azaz ha ő berág, akkor az be van rágva.
Legszívesebben a teljes bevezetést és összefoglalót idemásolnám, annyira egyetértek vele… csak hát annyit nem illik.

Na jó, ennyit még lehet:

Garmin’s biggest competitor is themselves. Or more specifically, their lack of focus on solving bugs that ultimately drive consumers to their competitors. In effect, my bet is the vast majority of time a person chooses a non-Garmin product over a Garmin one is not because Garmin lost the features or price battle. It’s because that person has been bit one too many times by buggy Garmin products.

Itt van az egész cikk: Garmin’s Biggest Competitor Is Their Own Software Instability.

Hamarosan

Ez most vedd akár relatívnak, akár iróniának. Ahogy most állok, még a Kaszásnak is sorszámot kell húznia. De azért hamarosan erre az írássorozatra is sor kerül. (És édes istenem, mennyi mindent kell megírnom, már előre görcsöl a csuklóm.)

Medve, lehúznál a halálistádról?

Mostanában van egy meglehetősen zavarbaejtő munkám. Igen, ez kicsit IT-s írás lesz, de igyekszem nem belemenni a mélységekbe. A történet groteszksége a lényeg.

Szóval adott egy meglehetősen nagyméretű, nemzetközi cég. Exchange területen vagyok érintett, L3 támogatást adok. Az üzemeltető személyzet szerteágazó, de szinte mindenki ki van szervezve valahová. A magyarországi AD/Exchange területen mi adjuk az L2-t is.

A cég megtette, illetve éppen megteszi az első tapogatozó lépéseket: Exchange2010, illetve Windows7/Outlook2010 állapotból szeretnének eljutni Exchange 2016/Windows10/Outlook2016 állapotba. A környezet eszméletlenül túlszabályozott, mint a nagy multiknál általában, ha leejted a ceruzádat, öt ember kell, hogy felvehesd a földről.

Kliens subnet, ahol a magyar részleghez tartozó kliensgépek találhatók, két országban is van. Legyen az egyik ország A, a másik B. Az A országban lévő gépekhez teljeskörű hozzáférésünk van, saját AD-ban vannak. A B országban lévő gépek másik erdőben vannak, semmi jogosultságunk sincs, még lokál admin sem. A B országban kaptunk Windows10/Outlook2016 image-ből felhúzott gépeket. Mi renitensek vagyunk, nem a központi levelezőrendszert használjuk, hanem a sajátunkat. Az első feladat az volt, hogy innen, ebből a környezetből próbáljuk meg elérni a saját Exchange 2010 szervereinket. Abszolút nem sikerült. Az autodiscover szolgáltatás IP címét még megtalálta az Outlook2016, de magát a szolgáltatást már nem érte el. Az ilyesminek rengeteg oka lehet, módszeresen végigmentünk mindenen, semmi nem segített. Aztán tesztelés közben jött egy csúnya incidens az A subnetben, hagytunk mindent a fenébe. (Ennek később lesz jelentősége.)

Utána, mármint az incidens elhárítása után, javasoltam, hogy egyelőre hanyagoljuk a B hálózatot, ott úgy sincs semmihez jogosultságunk. Hozzunk létre az A hálózatban hasonló körülményeket és teszteljünk ott. Itt ugyanis megvan az atyauristens jogosultságunk. Ezzel kapcsolatban kértem a saját user szintű felhasználómnak postafiókot, mert azzal terveztem tesztelni. (Igen, nem lehet akármilyen felhasználóval akárhová belépni.) Megkaptam mindent. Oké, csináljunk a tesztgépen Outlook profilt. Autodiscover megtalálása oké, de rögtön nevet, jelszót kért. Jó, direkt nincs a gép tartományban, megadtam. Erre kérte újból, majd makacsul újra, meg újra. Kipróbáltam mindenféle formában, semmi. Autoconfig teszt, nos, már az autodiscoveren elhasalt. Ez annyiból vicces, hogy itt nem szabadna neki. Majd akkor, ha csatlakozni akar a postafiókhoz. De az autodiscover az ingyenes, azt mindenki elérheti. Aztán legfeljebb hibát ad vissza, ha nem találja a felhasználót, de itt még idáig sem jutottunk el.

Jó, egyszerűsítsük le a helyzetet. Hiszen egy csomó minden lehet a jelenség mögött. Próbáljuk ki az OWÁ-t. Az olyan, mint a Trabant: mindenhol elmegy, még ott is, ahol a többi autó elakad.

Építkezéskor teszteltük. Az Eger közeli mezőn 300 ember egyszerre kezdett el építkezni, tavasszal. Ennek az lett a vége, hogy az első tíz még ki tudta vinni teherautóval az építőanyagot, viszont ezek olyan dagonyát csináltak a felázott talajon, hogy az építkezési terület megközelíthetetlen lett. Egyedül a szomszéd Postás Gyuszi járkált ki vidáman. Trabanttal.

Az OWA bejelentkező ablak szépen fel is jött, usernév, jelszó… nincs ilyen. Vagy user, vagy jelszó. Megint kipróbáltam mindenféle formátumot, semmi. Hmm.
Nem részletezem, két teljes napot görcsöltem vele, a végén már habzó szájjal. Az Exchange-ben full-admin voltam, az AD-ben csak view-only, de elméletileg ennyi is elég volt. Áttúrtam minden beállítást. Minden logot. Kipróbáltam az elérést névvel (ez ugye loadbalanceren megy keresztül), IP címmel, bentről, kintről, Windows laptopról, Android mobiltelcsiről, szóval minden módon. Semmi. Ráadásul eleinte szólni sem mertem. Minden helpdesk-es vigyorog magában, amikor valaki bejelenti, hogy nem tud belépni, a rendszer nem fogadja el a jelszavát. Az ilyesmi ugyanis 99%-ban user error. Elfelejtett jelszó, bekapcsolva maradt capslock, előrehajolva billentyűzetet lenyomó női mellek (nemröhög, valós eset), egy csomó ilyesmi. Én meg itt L3-as szakértőként jövök egy ilyen pimfli problémával. Inkább görcsöltem. Mondjuk olyan sokat nem, két napot tudtam rászánni a történetre… csak hát ez alatt a két nap alatt meg akartam oldani a hozzáférést, aztán ehelyett még a tesztet sem tudtam elkezdeni. A PM meg már a légiósbetegség jeleit kezdte mutatni, legalábbis folyamatosan csesztetett státuszért. Hülye helyzet volt. Végül szóltam a helyi L2 főnöknek, hogy izé. Kipróbálta. Nála működött. Fogalma sincs, nálam miért nem megy.

Passz.

Aztán egyszer be kellett mennem. (A PM szervezett egy megbeszélést, mert mindenkit le akart cseszni, azt meg jobb személyesen.) Gondoltam, kihasználom az alkalmat, megnézem, hogy a helyiek hogyan lépnek be az OWÁ-ba. Lehet, hogy van belépés közben egy titkos mozdulat.
Odaültem az L2 főnök mellé. Belépett. Kilépett. Jöttem én. Megadtam az adatokat, közölte, hogy ilyen user nincs. Nagy fejvakarások. Group Policy? Arra nem láttam rá. Csoporttagság? Állítsunk be mindent úgy, mint nálad. Nem lehet. Rendszeres audit van, buknánk. Akkor mi legyen?
Ekkor jött be kávészünetről az egyik domain admin.

– Te Béla, kell valami speciális beállítás az OWÁ-hoz?
– Igen egy csoporttagság. Betegyelek?
– Jézus. Ez nem jár alapból?
– De jár. Csak a userlétrehozó szkript nem mindig állítja be.
– Fasza.

Beállítottuk. Leteszteltem. Működött.
Lekerültem a halállistáról.

A hírnek mindenki örült. Eltűnt a legnagyobb akadály a valódi tesztelés elől.

Akit kicsit jobban érdekelnek a szakmai mélységek. Nem, a korlátozást nem Exchange oldalon oldották meg. Ahonnan logikus lenne. Akkor megtaláltam volna. Semmilyen OWA házirend nem létezett a rendszerben, OWA segmentation sem volt. Valahogy GPO/registry szinten turkálhattak bele.

Na mindegy, teszteljünk. Szóltam, hogy én majd otthon, ott jobban ki van építve a környezetem, mint a laptopon.
Mire hazaértem, jöttek az ujjongó levelek, hogy a B hálózatból is remekül megy az Outlook2016.
Ami valahol jó hír, de könyörgöm, WTF? Attól, hogy az A hálózatban a szerencsétlen userem megkapta az OWA jogosultságot, hogyan javulhatott meg a B hálózatban más felhasználók hozzáférése?

És akkor beszéljünk egy kicsit a korábban félbehagyott incidensről.

Az történt, hogy amikor kitört a balhé, amikor elkezdtek égni a telefonvonalak, éppen bent voltam. Az Outlook2010-ben nem működik a megbeszélés-szervező varázsló. Bólintottam. Ha a free/busy nem működik, akkor nem fog az Out-of-Office sem, sőt az offline címlista letöltése sem. Kipróbálták. Nem működtek. Érdekes módon nem örültek annak, hogy milyen ügyesen megjósoltam.
Aztán hamarosan az én mosolyom is lehervadt. Ugyanis voltak gépek, amelyekről működött minden. A B hálózatból például gond nélkül. Az A hálózatról meg valamelyikről igen, valamelyikről nem. Ez meg mi a fene lehet? Mint írtam, bonyolult, agyonszabályozott a rendszer, proxykkal, reverse proxykkal, loadbalancerekkel, web application tűzfalakkal. Elméletileg bármi lehet, de mi az, hogy egyik gépről megy, a másikról meg nem? Csont ugyanolyan beállításokkal?
A hálózatot nem mi üzemeltetjük, az egy másik céghez van kiszervezve. Megkerestük őket. Lepattintottak. A hálózat tökéletesen működik. Nem hagytuk magunkat. Kértünk egy konzultációt. Megint elhajtottak. Hogy nincs miről beszélnünk. Hogy minden úgy van beállítva, ahogy mi kértük. De könyörgöm, ki tudja, hogy mit kértünk? Ezen meglepődtek. Nincs dokumentációnk? Nincs. És aki kérte, az már valószínűleg nem is él. Cöcö. Fejcsóválás. Ejnye. Továbbra sem hagytuk magunkat. Kérünk egy óra konzultációt. Le szeretnénk ülni valakivel a hálózati eszközök konzolja elé és közösen átnézni a beállításokat. Azt nem lehet. Oké. Akkor adjatok dokumentációt. Hát, izé… az nincs. Ejnye.
Végül csak megkaptuk az egy óránkat. Csak hogy értsd: egy automatikus site resilience szintű Exchange rendszerről van szó, a telephelyek különböző országokban, a loadbalancerek pedig értelemszerűen _szerves_ részét képezik az Exchange rendszernek. És többszintes hiererchiában van belőlük vagy 20 virtuális példány, néhány fizikai eszközön. Ha én, mint Exchange üzemeltető nem ismerem ezeket, akkor vakon vezetem az autót egy kivilágítatlan alagútban. És nem ismerte senki közülünk.
A konzultációra egy rendes srác jött el, egy korábbi cégben kollégák is voltunk, részletesen végigmutogatott minden beállítást, elmagyarázta mind a nagy képet, azaz a struktúrát, mind a beállítások értelmét. Én is láttam már loadbalancert, bőszen jegyzeteltem. Találtunk is néhány hibás beállítást, aki a health check metódusokat beállította, nem sok Exchange szerverrel találkozhatott.
Aztán az egyik példányon be volt kapcsolva az a bizonyos Web Application Firewall, azaz WAF. Belenéztünk. Egy értelmezhetetlen kifejezés volt benne, fogalmam sincs, milyen nyelven. Annyi látszott, hogy a szabály feltétel része valahogy a forrás IP címeket vizsgálja. A hálózatos srác is csodálkozott. Erről nem tud semmit. Szerencsére a komment mezőben benne volt a regisztráció száma, visszakerestük, kiderült ki kérte, az egyik helyi ember ki is rohant és behívta az illetőt. Nos, a történet röviden az, hogy a szekuritis srác be akart állítani az OWA forgalomra egy BOF elleni védelmet. Arról szólt a szabály.
Csak hát, az egész vérzett. Egy csomó sebből.
– Az illető azt hitte, hogy csak az OWA forgalmat vizsgálja. Nem tudta, hogy az Exchange-nek emellett van még egy csomó egyéb webes szolgáltatása is. Melyeket értelemszerűen ugyanazon a gépnéven érünk el, azaz ugyanazon a loadbalancer példányon keresztül.
– Nem tudta, hogy a kliens gépekről nem csak a böngésző szeretné ezeket a szolgáltatásokat elérni, hanem az Outlook is.
– Az Outlook egy kicsit máshogy próbálta elérni a szervert. Nem lehet tudni, hogy a szabály vizsgált-e valamit, például a user-agent értékét. (Az illető a szabályt egy másik országbéli kollégától vette át.) Mint ahogy azt sem lehet kizárni, hogy az Outlook 2010/Exchange 2010 kommunikációban a Microsoft némileg lazábban kezelte az RFC-t. Mindenesetre az biztos, hogy a szabály az Outlook https kommunikációját blokkolta, a böngészőét engedte. Ez volt az egyik rejtély magyarázata.
– A srác úgy gondolta, hogy első lépésben tesztel. Azaz nem a teljes forgalomra teszi rá a filtert, hanem csak egy részére. Ezért rakta bele a feltételbe azt, hogy csak azokat kapja el a szűrő, akiknek az IP címe 2-re, 5-re vagy 7-re végződik. Ez a magyarázata a másik rejtélynek. Ezért volt az, hogy két tökugyanolyan konfigon miért működött az elérés az egyik gépről, és miért nem a másikról.
– Aztán teljesen természetesnek vették, hogy erről az Exchange üzemeltetőit nem kell tájékoztatniuk. Hiszen azok neandervölgyiek, nem értenek sem az IT biztonsághoz, sem a hálózathoz.
– De, mint ahogy látszott is, még házon belül sem volt minden rendben, hiszen még a hálózatos kolléga is meglepődött a szabály láttán.
– Aztán ott van ugye az első reakciójuk: náluk minden rendben, csak az lett beállítva, amit mi kértünk. Aha.
– És azt most hagyjuk, hogy a szekuritis srác első reakciója nem az volt, hogy bocs fiúk, ezt elbasztam, hanem az, hogy mekkora hulladék alkalmazás már ez az Outlook, meg hogy a Microsoft a hülye zárt kódjával és az RFC-k leszarásával.
– Azt pedig csak félve említem meg, hogy egy ekkora, komplikált cégnél beleturkálni a rendszerbe, mindenféle change management nélkül… hajmeresztő.

Kicsit hosszú kitérő volt.

Nos, összeállt a kép? Amikor a B hálózatból teszteltük a hozzáférésünket, akkor pont be volt kapcsolva ez a WAF szabály. És kinyírta az Outlook kapcsolódási próbálkozásait. A szekuritis pacák pár nappal ezelőtt módosította a szabályt, azóta viszont nem teszteltünk. Mert én az OWA belépésem miatt szívtam. És amikor nekem sikerült a belépésem, a többiek úgy gondolták, hogy tesznek egy új kísérletet. Mely szintén sikerült, mert addigra át lett írva a WAF filter.

Nos, ennyi.

Most jön a moralizálós rész. A legtöbb infrás informatikus, különösen a fiatalok, azt képzelik, hogy ez milyen csodálatos szakma. Komplex rendszereket lehet építeni, minden ezerrel fejlődik, egyre jobb lesz, ugyan folyamatosan tanulnunk kell, de milyen csodálatos már az, amikor egy elképesztően bonyolult rendszert sikerül összeraknunk tesztkörnyezetben. Mekkora jók vagyunk már.

Pedig nem. A szakma nem erről szól. Sokkal földszagúbb. Sokkal gürizősebb. A valóság ugyanis mocskos. Kimész az iparba és gányolások, átkötések, improvizációk mindenhol, dokumentáció gyakorlatilag sehol, az ember, aki valamikor beállított valamit, mára már elérhetetlen, felszívódott, vagy ha nem, akkor utálja a régi cégét és kínzással sem adna ki semmilyen információt. Te pedig küzdesz, mint malac a jégen.
Aztán amikor elkezd lobogni az őrület tüze a szemedben, egyszer csak megszólal melletted valaki, hogy ja, ahhoz benne kellene lenned egy csoportban.

55

Hát, ez is megjött. Olyan… fura érzés. Emlékszem – mintha ma lett volna – hogy amikor apám lett ötven éves, mennyire felemás állapotban köszöntöttük fel. Mert igen, ez egy szép kor, jól is tartotta magát az Öreg, de akkor is, bakker, akkori fejjel, az ötven éves ember már borzasztóan öreg volt. Szóval örültünk neki, hogy még itt van közöttünk, de ott volt a félelem is, hogy az idő rohan és egyre kevesebb időnk jut majd egymásra.
Aztán nesze. 55 éves vagyok. Apám, anyám szerencsére még élnek, ez nem kicsit vigasztaló is, hiszen azt jelzik, hogy van még ebben az egészben perspektíva.

Ja, és persze visszakaptam. Három évvel ezelőtt voltunk Bariban, a szállásunk egy magas épület tetőterében volt, Barna pedig szétaggódta magát, hogy egy ilyen öreg ember, mint én, hogyan tud majd ennyi lépcsőt megmászni.

Na mindegy. 55. De… a rosseb egye meg, nem érzem a kort. Azt a kort, amelytől apám születésnapján annyira féltem. Akkor azt mondtam, hogy ötven…? Hát az kurva sok. Fél lábbal már a sírban. Most meg? Nem dicsekvésképpen mondom, de pár nappal ezelőtt futottam le a szokásos 3,6 kilométeres távomat 5:56 min/km átlaggal és ebben a leggyorsabb kilométer 5:28 min/km volt.

Friss élmény, nem tudom kihagyni. Akik rendszeresen kijárnak az erdőbe, már ismerik egymást, időnként leállnak beszélgetni. Az egyik fiatal srác rendszeresen tolja bringával ugyanazokat a köröket. Legutóbb kutyát is hozott magával.
– Hé, Hektor, vissza! – kiáltott rá a kutyára, amikor az becsatlakozott mellém a futásba.
– Ugyan, hagyja! – szóltam vissza – Ez a kutya tökéletes nyúl; húz maga után.
– Magának nincs szüksége ilyesmire, maga nyúl nélkül is tökéletesen fut.
– Óh.

Soha az életemben nem voltam még ilyen erőnléti állapotban. Kamaszként maximum 1,5 kilométert tudtam lefutni, aztán kipukkantam. Most meg sima hétköznapi edzőtáv egy 80-100 kilométeres bringázás hajnalban.

Elkapott telefonbeszélgetés a fiamnál.
– Igen, most jött haza Kiborg Apu az erdőből.

Amin persze jót röhögtem, de ember, szó sincs kiborgról, meg bármi emberfeletti dologról. Bárki, hangsúlyozom, bárki meg tudja csinálni, amit én, illetve Nej csináltunk. Csak elhatározás kérdése. Egy évvel ezelőtt azon ujjongtam, hogy lementem 9 min/km alá a futással. Most meg már az 5-ös zónát ostromlom. Nej pedig futóversenyekre jár és a 10 kilométeres távot tűzte ki maga elé.

Azért valahol csak megjelenik a kor. Nekem egy gyerekkori fejlődési rendellenesség miatt kifejezetten vacakok a térdizületeim. Egyszerűen képtelen vagyok 5 kilométernél többet futni, kipurcannak a térdeim. Ezért van az, hogy 3,6 kilométereket futok (két kör az erdei futópályán), de azokat egyre gyorsabban. Nej ezzel szemben viszont távolságra gyúr.

Na mindegy, már megint túlbonyolítom. Egyszerűen el kell kezdeni, aztán pedig csinálni kell, olyan tempóban, ahogy még kényelmes, de egy kicsit azért már fáj. Sem Nej, sem én nem vagyunk szuperhősök. Átlagos, meglehetősen túlsúlyos ötvenesek voltunk, amikor másfél éve elkezdtük, most meg sorra kapjuk az ilyen kiborg jelzőket meg az írígy pillantásokat.
Ember, ne racionalizálj, vágjál bele.

Az ötven az új harminc.

Még az ilyen bon-mot megjegyzések is bejönnek, pedig ezek sem igazak: amikor harmincas voltam, dehogyis voltam jó állapotban: főállás, mellékállás, és még ez is kevés volt, igazából a világ összes pénze is kevés lett volna, hiszen ott volt egy hároméves és egy egyéves gyerek, Nej velük otthon, én pedig lógó nyelvvel loholtam minden fillérért, és annyira, annyira reménytelen volt az egész és annyira, de annyira le voltunk lombozódva akkor, hogy a fene sem gondolkodott egészségben, meg erőnlétben. Ezek valahol a prioritáslista végén voltak.

Aztán itt vagyok. 55 évesen. Ma. Tegnap toltam egy 40 kilométeres bringát, előtte egy 70 kilométerest, ma reggel futottam egy újabb sistergőset (5:58 min/km). A születésnapomon. Máskor hajnalban már be voltam állva. Most meg futok. Szellemileg úgy érzem magam, hogy reggelire simán meg tudnám enni a 20-30 évvel korábbi önmagamat. Azt a gyökérkefét.
Ilyenkor mi van?
Létezik, tényleg létezik olyan, hogy csak elhatározás kérdése és az ember képes szembemenni az öregedéssel? Mennyire lehet tartós az ilyesmi? Mert az öregedés, az egy nagyon masszív és kivédhetetlen folyamat. Mennyire fellángolás, amit csinálok és mennyire lesz látványos a bukása? A fene tudja. És nem is érdekel. Csinálom. Minden nap nyeremény.

Szóval 55. Természetesen volt családi kerti party. Egy héttel korábban, mert akkor ért rá mindenki. Jó volt, jól éreztük magunkat.

Aztán eljött a tényleges időpont is. Tudom, mivel eddigre mindenki felköszöntött, ennek már nincs jelentősége, de nekem valahogy mégis van. Hiszen mégiscsak ez az a dátum, amikor körülbelül úgy áll együtt a Nap és a Föld, mint amikor születtem. Valahogy momentumot kellene adni ennek a napnak.

Adtam. Egyszerűen fogtam és azt a tömérdek adminisztratív faszságot, melyek jelenleg mérgezik az életemet, összemarkoltam és átdobtam a médiaszekrényre. Szép nagy kupac lett belőle. De mostantól nem érdekelnek. El sem tudod képzelni, mennyire meg tud könnyebbülni az ember élete, ha megszabadul ezektől a házmester-állam által ráerőltetett bürokratikus baromságoktól.

Persze, egyszer majd megcsinálom ezeket is. Egyszer. Majd.

Aztán számot vetettem. Mik is a fontos teendőim? Értve ez alatt az időkorlátosakat. Igen, valamikor bevállaltunk utazásokat. Ezeket össze kell rakni. Mert a repülőjegy fix. Aztán? Túrák. Kempingek. Napi távok. Rohadt sok tervezés. Igen, ezek is kellenek.

Aztán… azt vettem észre, hogy mindent eltakarítottam az útból. Itt van a születésnapos hétvégém. A saját születésnapos hétvégém, és tényleg a sajátom, mert mindenki úgy könyvelte el már az előző hétvégén, hogy megvolt, szóval ez már csak rajtam múlik, mennyire lesz jó.

És tudod, mi a legszebb? Megkaptam a legjobb, az abszolut ideális ajándékot, melyet ebben a korban az ember csak remélhet. Az időt. Azt, hogy elfelejtett a világ. Azt csinálhattam, amit akartam, senki még csak rám sem nézett. Sajnos nem évekig, de becsüljük meg azt az egy-két napot is.

El lett pucolva minden adminisztratív ökörség az utamból. A család sem foglalkozott velem. (Hé, ember, egy héttel ezelőtt megkaptad a figyelmünket.) Nem léteztem. Senki nem vett tudomást rólam. Kell ennél nagyobb ajándék?

Szombat délután nekiálltam videót vágni. Hónapok óta nem álltam úgy, hogy rá merjek tenni egy-egy délutánt videóvágásra. Nemhogy délutánjaim, szabad óráim sem voltak. Pedig… ember, itt van mögöttünk a legnagyobb, a legelképesztőbb családi túránk, Arizona. Ha létezik kihívás, miszerint Józsi, ebből világverő videót kell csinálnod, akkor ez az arizonai túra mindenképpen az, és áprilisban volt is rá időm, de utána szemernyi sem, hát hogy a fenébe ne lenne őrületesen jó dolog, ha most júliusban rá tudnék erőszakolni egy-két napot, hogy haladjak vele? Dóra a nyár végén megint lelép, addigra össze kell raknom, mese nincs.

És a jó tempó nem állt meg. Vasárnap reggel bringáztam egy jót, aztán tudtam folytatni a videóvágást, utána jött egy vihar, lehűlt a levegő… és váltottam. Ki tudtam ülni a teraszra, végre lehűlt az idő, végre embernek éreztem magamat és bár a videóvágást nem tudtam folytatni, de szivar és bor mellett… élveztem az idő múlását. Először az egyik kedvenc rajzolóm albumait nézegettem.

Ember, két album is itt fekszik a polcomon, bontatlanul. Jó egy éve megvettem és még nem volt időm átnézni egyet sem.

Utána pedig kicipeltem a laptopot a teraszra és megírtam ezt az írást.

Mert akárhogy is nézem, 55 éves vagyok.

Genti hangulat

Ez a videó az előző párja. Szintén szivarbeszerző körút, csak egy kicsit másképp. Most Belgium volt a cél, ahol egy kicsit drágábbak a szivarok, a repülőjegy mondjuk ugyanúgy megvan kabátgombokból, az élmény viszont… csodálatos. Ha csak szivarokért mennék, akkor el sem kellene hagynom Charleroi-t, hiszen a duty free shopban pimaszul olcsóm megkapok mindent. De hát ki tudna ellenállni annak, hogy pár euróért el lehet buszozni akár Gentbe, akár Bruges-be?

Ezen a kiránduláson Gentbe utaztam el. Ehhez képest a videó… mondjuk úgy, hogy túlságosan rövid és túlságosan kevés. A városban sokkal több van. Csak éppen akkor még nem tudtam, hogy a duty free-ben mi vár rám, emiatt – talán túlságosan is – a szivarokra koncentráltam. Arról nem is beszélve, hogy ez volt az utolsó útja a Sony kamerámnak, mely egy év kísérletezés után sem lett a barátom. Tulajdonképpen jó kamera, szép a képe, a videója nagyságrendekkel jobb, mint a Nikon dslr gépemé, de a kezelhetősége nekem – a bumszli nagy ujjaimmal – nem jött be. Ez meg is látszik, nem szívesen vettem elő, nagyon kevés felvétel készült. Azaz megint egy ilyen kétperces, hangulatvisszaadó videó jön.
De szinte biztos, hogy ide még vissza fogok menni a mostani gépemmel és szénné videózom a várost.

A ződbor hazájában 04/04

Megint gyaloglunk
2019.06.03; hétfő

Reggel kemény feladat: szárazra kell innunk a hűtőt. Szokás szerint túlvásároltuk magunkat, de bevállaltam az oroszlánrészt. Nem, nem az ordítást.
Összepakoltunk, nagyjából kitakarítottuk a lakást. Mivel az utcán nem találtunk szemeteskonténert, kénytelenek voltunk fent hagyni az összes üveget. Impozáns lehetett. Tettünk a magyarok hírnevéért.

Hatalmas plusz pont: Lisszabonban az összes nagyobb metróállomás környékén van automata csomagmegőrző. A Martim Moniz téren például a metró melletti süllyesztett garázsban. Jól ki is volt táblázva, egyből megtaláltuk. Cucc lerakva. Irány a város.

Lisszabonban van egy helyi és egy nemzetközi, ún. ingyenes városnéző túra. Azért írtam, hogy ‘úgynevezett’, mert mind a két helyen elvárják, hogy azért valami pénzt csak nyomjál már a végén a vezetőd markába, ha már annyit aszalódott a napon és szárazra beszélte a torkát. Ezzel nincs is semmi baj, ami vicces, az az önérzeteskedés.
Itt van a helyi cég weblapja. Mit írnak? Hát, hogy a nemzetközi cég, fúj, elvárja, hogy fizessél érte, pedig papíron ingyenesek. Hogy kezdte a helyi cég fő idegenvezetője? Igen, ez ingyenes, de nem sértődünk meg, ha 10-20 euróval honorálják a fáradozásainkat. Azaz nem csak az igényt jelentette be, hanem a mértékét is.
Mindettől függetlenül megéri a dolog, csak ajánlani tudom. Egy csomó mindent megtudtunk a városról, arról, hogyan gondolkodnak a lakóik, hogy miért vannak éppen most feldíszítve az utcák, mi az az édes meggylikőr, melyet az Alfama városrészben ablakon keresztüli bögrecsárdákban mérnek, szóval tényleg informatív is volt, szemléletformáló is, hasznos. A fizetség meg… játék az érzelmekkel. Könyveld el, hogy nem free, hanem 10€ és végig élvezni fogod.
Ahogy a weblapon is írják, délelőtt 10.00-kor és délután 16.30-kor indulnak túrák. Tekintve, hogy a gépünk késő délután indul haza, értelemszerűen a délelőtti túrába kapcsolódtunk be. A Luís de Camões téren volt a gyűlekező, időben odaértünk. A tér tele volt ügynökökkel, kéretlenül is próbáltak becsábítani, de hát mi meg pont a becsábulásért mentünk, nem volt nehéz dolguk. Amíg gyűltek az emberek, mi leültünk egy padra, én pedig a zoom objektívemmel arcokra vadásztam a téren. Ez a szenvedély egyre inkább kezd elhatalmasodni rajtam, lehet, hogy addig el sem múlik, amíg valaki pofán nem vág.

Aztán összetrombitáltak minden résztvevőt, elhangzott egy lendületes bevezető beszéd, majd szétszedték a tömeget 10-15 fős csoportokra. Mi kaptunk egy embertelenül sokat beszéló kiscsajt, Ines-t, és nekiindultunk. A tér nagyon zajos volt, építkeztek, így egy kis utcában volt a bemutatkozás. A magam részéről biztos voltam benne, hogy az emberek felkapják majd a fejüket Magyarország hallatán, azért innen nézve elég egzotikus hely, de aztán pofára estem: a csoportból egyedül mi voltunk európaiak. A többiek Kanadából, New Yorkból, Indiából és Brazíliából voltak. Szép.

Először csavarogtunk egyet a Bairro Alto negyedben. Ez volt az a fergeteges bulinegyed, amely nekünk teljesen kimaradt. Úgy értem, többször átmentünk rajta, de csak nappal. Amikor élet meg csak este van. De akkor nagy. Majd egyszer megnézzük. Bár ebben a rohadt melegben estefelé énbennem már nem sok élet maradt.

Felmentünk egy térre, ahol a Nemzeti Gárda laktanyája is volt. Mi jártunk itt már korábban többször is, a lila fákkal zsúfolt tér nagyon megfogott. Most megtudtuk azt is, hogy szépnek szép, de a lehullott virágok olyanok, mintha ragasztóba áztak volna, semmiképpen ne parkoljunk ilyen fa alá.
Aztán Nemzeti Gárda. Őrségváltás. Általában tipikusan turistákra szabott ceremónia. Annyira, de annyira luzitán volt, hogy azt el se tudom mondani. Imádom ezeket az embereket.
Szóval álldogált a bódé mellett egy katona. Közvetlenül beszélgetett az emberekkel, időnként a tökét vakarta. Aztán jött a váltás. Egy felvezető előljáróval meg az új őrrel. Nem csináltak semmi díszlépést, meg egyéb flikk-flakkot, odasétáltak. Beszéltek pár szót, a két őr helyet cserélt, majd a váltás visszasétált az épületbe. Az egész nem volt egy perc. Zseniális.

Ezen a téren kaptunk egy kis betekintést a portugál politikai életbe is. Hát, ja.

Innen egy jó nagy kerülővel átsétáltunk az Alfama városrészbe. (Persze közben megálltunk itt-ott, Ines pedig megállás nélkül csacsogott.) És hogy mennyire becsapós a dolog. Mi csavarogtunk gyalog az Alfamában, villamosoztunk is benne, mégis, itt derült ki, hogy semmit nem láttunk belőle. Pontosabban a lényeget nem. Amire mi azt hittük, hogy szűk, tekergős utcák, azok a főútvonalak voltak. Az igazi sikátorok, meredek lépcsők, gyalog is alig járható részek rejtve maradtak, ahhoz venni kellett volna a bátorságot és betekeregni a szűk oldaljáratokba. Igen, rohadt sokat kell felfelé kaptatni, vagy éppen fordítva, meredek lépcsőkön lefelé mászni. Az eltévedéssel ne foglalkozz, úgyis el fogsz. Nem egy nagy területről van szó, úgyis ki fogsz találni egyszer.

Nos, Ines-sel ezt a részt barangoltuk be, benéztünk a házakba, mert itt mindenki félig az utcán él, ittunk abból a tömény meggylikőrből (ginginha, ejtsd zsinzsinha), egy ablakon keresztül mérte ki egy termetes hölgy, aztán rácsodálkoztunk, hogy mennyire egy családként él errefelé egy utca.

Konkrétan nem is kevés helyen a ház lakójának kint lóg a portréja a falon.

Az idegenvezetés a katedrális előtti kilátónál ért véget, valamikor fél egy körül.

Mi innen még sétáltunk tovább. Hiszen voltak terveink.

Például elmenni az olajoshalas kocsmába. Igen, a nap legmelegebbb szakában. Kiülni a tűző napra. De ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni, ez volt az utolsó nap, nyilván én sem morogtam.
Ehelyett elkértem az étlapot. Ez már önmagában hatalmas megrökönyödést váltott ki.
– Halat fogsz enni?
– Nem. De csak akad valami ebben a kocsmában, ami nem hal.

Nem volt. Pontosabban volt, arra saccoltunk, hogy amit kértem, az valami birkahúsból készült pudding, de amikor kihozták, akkor derült ki, hogy habosított birkasajtból készített édesség. Végülis nem hal, de gyakorlatilag semmi.
Maradtam a sörnél.

Aztán zavarba jöttünk. Oké, van még egy csomó időnk. Hová menjünk? Nekem ott volt a tarsolyomban a botanikus kert, de annyi időnk már nem volt. Viszont a belvárost már töviről hegyire bejártuk, semmi értelme nem volt végigjárni ismét ezeket az utcákat.

Felvetettem, hogy nézzük meg a Sao Roque templomot. Itt van nem messze – párszáz méter szint – elméletileg érdekes. Legalábbis a leírások szerint ebben van a világ legdrágább oldalkápolnája. Felsétáltunk. Megnéztük. Atyavilág. Ami tömény giccset el tudsz képzelni, az mind ott volt. Akadtak gagyi oldalkápolnák, akadtak lelkes oldalkápolnák, megnéztük azt a nagyon drágát is (bal oldalt a negyedik), egyetlen fajta nem akadt: mértéktartó és ízléses. Maga az a bizonyos nagyon drága tele volt arannyal, elefáncsonttal meg mozaikból készült képekkel, de az anyag önmagában semmi, kellett volna hozzá ízlés is.
Na mindegy, ez is megvolt.

A kép a templom előtti téren készült, éppen Nej gratulál Leninnek. Bár ő váltig állítja, hogy ez egy villamoskalauz és éppen jegyet vesz tőle.

Oké. Mi legyen? Megnéztem a térképet és azt javasoltam, hogy csalingázzunk egy kicsit a belváros és a külváros határán, az egyáltalán nem turistás részeken. Ugyan piszkosul meleg volt, de belefért. Nekiindultunk.
Az első dolog, amivel szembesültünk, az az, hogy Lisszabonban nincsenek sík utcák. Ezt eddig is tudtuk, de ezen a sétán szintet léptünk. Kétszer is belefutottunk olyan terepbe, hogy sikló vitte a népeket. Mert még gyalog is nehezen volt járható a terep.

Én ugyan rögtön rávágtam, hogy cable car, de a többiek leszóltak, hogy ne vágjak már fel annyira arra, hogy megjártam Frisco-t, ezek siklók, ha nagyon akarok flancolni, akkor esetleg funiculare, de ez a maximum.
Ettől függetlenül elképesztő meredek utcákon jártunk és ebben viszont semmi túlzás sincs.

A problémát ugyanis az okozta, hogy ezt a sétát a Martim Moniz téren kellett befejeznünk, én pedig mentem a térképen a legrövidebb úton. Csakhogy Lisszabonban a legrövidebb út egyben a legmeredekebb is.
Jól szórakoztunk.

De aztán minden jónak vége szakad egyszer. Megérkeztünk a térre, kivettük a táskáinkat a csomagmegőrzőből és mehettünk metróval a repülőtérre.

A hétfői túra

De mielőtt felszállnánk a gépre, még van egy tartozásom. Többször említettem már, hogy itt-ott eljátszottam a zoom objektívemmel, portrézgattam a távoli, gyanútlan embereket. Ne ijedj meg, nem rakom be az összes képet, de még az összes jól sikerültet sem, csak kifejezetten a kedvenceimet. Abból is van éppen elég.

Szóval, kimetróztunk a repülőtérre, átmentünk a szekun, dühöngtünk egy keveset, nagyon vacak a fapados terminál, de tényleg nagyon, a Wizzair gép helyből késve indult, pedig normálisan sem érkeztünk volna haza túl korán, végül hajnal egykor szálltunk le, taxi haza, hajnal háromkor bújtam ágyba. Úgy, hogy kora délután már tárgyalásom lesz. Nej pedig reggel már ment dolgozni.
Én ráadásul elkövettem egy hibát, érkezéskor bontottam egy üveg Feindl zöld bort és kis híján kiköptem. Mi ez a szar? Ugyanis még benne volt a számban az eredeti zöld bor íze. Aztán persze lehiggadtam, istenem, nálunk ez van, kicsi is, savanyú is, de miénk. És ha az ember nem ismeri az eredetit, akkor nem is rossz.

Még egy link, mielőtt összegeznék. Habár a blogba beszerkesztettem egy csomó fényképet, de az albumban ennél több van. Akit az összes fénykép érdekel (Összes? A 300 megmaradtból 70), annak legyen itt egy link.

A végére egy gyors összefoglaló. Lisszabon nagyon sokáig kimaradt nekem, ugyanis nem létezett olcsó megközelítése. A mostani Wizzair jegy sem volt olyan hűde, amikor először néztem, akkor volt 3 főre 90e, mire mindenki rábólintott, felszaladt 110e forintra, de mint utólag kiderült, ez még mindig jó árnak számított a megszokotthoz képest. Azaz most sem olyan olcsó. (Ez az abszolút fapad, nem kértünk se priority-t, se székfoglalást, semmit.)
A szállással (booking) mákunk volt, frissen indult, bevezető áron tolták, a környéken hasonló szállásokat jóval drágábban kaptunk volna csak meg. Így volt 75e a három éjszaka.
Maga a város nem kiemelkedően olcsó, de nem is kiemelkedően drága. Olyan megszokott nyugati. Boltban egy üveg zöld bor 4€ körül volt, a frizzante 2,8. Habár híres a portugál vörösbor is, de abban a rohadt melegben senki nem kívánt rá. Kocsmákban a sörök 4 euró környékén mozogtak. A közlekedés elméletileg jó (metró visz be a városba a reptérről), gyakorlatilag a belvárosban, a turistás helyeken elképesztő a zsúfoltság.

Nézzük a szubjektív részt. A városnak van hangulata, ez tény. De nekem csalódás volt. Valószínűleg túl régóta vágytam rá és túl sokat képzeltem bele. Tikkasztó hőség volt és hatalmas tömeg. A város pedig… hogy is mondjam… nem szórakoztatott el eléggé. Utolsó nap, amikor még volt 3-4 óránk és tényleg mehettünk volna akárhová is, ötletem sem volt, hová mehetnénk még.
Nem is tudom, hogyan lehetett volna jobban csinálni. A várost persze be kellett gyalogolnunk, ez nem is kérdéses, mi így szoktunk ismerkedni. Csak hát a meleg, meg a tömeg, inkább fárasztó volt, mint kellemes. A legjobb az lett volna, ha egész nap egy klimás lakásban fekszünk és toljuk a zöld borokat, de ahhoz meg kimenni sem kellett volna.
A szűken vett belvárosra is elég lett volna két nap. A harmadikon már kirándulnunk kellett volna valahová a közelbe. A folyó túloldalára. Portóba. Egy jeges pincébe. Valami.

Ja, és akkor a veszteséglista. Ennek már semmi köze sincs a városhoz, sokkal inkább a saját hülyeségemhez. Túraszandál. Legalább hat éve használom, melegben el se tudok képzelni mást. Erre mi történt? Rosszul volt beállítva a jobb oldalin az első tépőzár, feltörte a lábamat. Csakhogy a folyamatos zöldbormámorban nem vettem észre. Amikor realizáltam, hogy baj van, méghozzá nagy baj, akkor már késő volt. A hétfői 21 kilométeres túrát még végigsántikáltam, de amikor leszálltunk a repülőgépről, akkor már csak húztam a lábamat. Azt is nehezen. Itthon megnéztem, a nagylábujjamon olyan tízforintos méretben kilógott a véres hús. Amikor kedd reggel felkeltem, csak néztem bután magam elé. Délután tárgyalás Budán. Meg úgy általában, ahhoz képest, hogy nagyrészt itthon dolgozom, most pont olyan hetem lesz, hogy minden nap vagy ügyfél, vagy hivatal. Miközben cipőt sem tudok felvenni. Ne tudd meg. Curiosa. Sebtapasz. Vastag zokni. A cipők közül kiválogattam, melyik az, amelyik a legkevésbé nyom. Ez speciel a kertészkedő, agyonkopott, koszos edzőcipőm volt, de nem érdekelt. Ebben sántikáltam végig a hetet. Sportról szó sem lehetett. Most, amikor írom ezeket a sorokat, egy héttel a túra után, most értem el odáig, hogy sebtapasz és zokni nélkül tudok papucsban járni.
Mindez a balfaszságom miatt. Ugyanis itthon lazítottam 4 milimétert az első tépőzáron és tökéletes lett a szandál. Kint is ezt kellett volna. Ha egyáltalán eljut az agyamig az üzenet a lábamtól, miszerint baj van.

Aztán a 15-ös villamoson bevertem a könyökömet, ami nem egy nagy ügy, de sikerült olyan szerencsétlenül, hogy még mindig sikítok, ha hozzáér valamihez. Például egy párnához. Ez megint egy új élmény. Soha nem fordult elő még ilyesmi velem és bár kedvelem az újdonságokat, de ennek nem tudok annyira örülni.

A többit meg nem sorolom. Rendszeres abnormalitások, mondhatni az ilyesmi túrák bekalkulált kockázatai, egyszer csak elmúlnak.

Viszont tény, hogy most éppen vacakul vagyok. Bakker. Ne öregedjetek meg. Már egy négynapos túra is képes kicsinálni az embert.

A ződbor hazájában 03/04

Tömeg és közlekedés
2019.06.02; vasárnap

Reggel megint lannisztereztünk. Lazítunk Oszi? Lazítunk Dezső!

Azért kiváncsi vagyok, kinek mond még valamit a fenti utalás.

Reggel volt egy nem kicsi bukta.

– Te, Gabi, mi történt a tegnap estére vásárolt pizzámmal?
– Mi történt volna? Megsütöttük.
– Aha. És hol van?
– Hol lenne? Megetted.
– Na ne!
– De. Felkeltettünk. Morogtál. Odaültél az asztalhoz. Megetted. Aztán visszadőltél az ágyba.
– Asztakurva. Alvajáró pizzaevő. És legalább ízlett?
– Nem reklamáltál.
– Nem?
– Igazából nem is beszéltél.
– Tele szájjal nem illik.

A mai nap is célirányos volt. Míg a tegnapi csapásirányt a csak szombaton nyitvatartó bolhapiac határozta meg, a mait a vasárnap. Mármint a hónap első vasárnapja. Ilyenkor ugyanis vagy 20 állami múzeum, intézmény látogatása ingyenes. Tekintve, hogy ezek eléggé szétszórva találhatók meg a városban, praktikusan napijegyet töltöttünk a zöldkártyánkra. Ez viszont egyben azt is jelentette, hogy mindent, amit tömegközlekedni akartunk, azt ma kellett megtennünk. Márpedig ez nem volt kevés: körjárat a 12-es villamossal, kimenni a rák farkára a 28-as villamossal, aztán vissza, majd kimenni a Belém toronyhoz a 15-ös villamossal, aztán délután még kibumlizni a 210-es busszal a csempemúzeumba, zárásképpen pedig felmenni a liftre, amelyre szintén érvényes a napijegy. Sűrű program. Várhatóan tömegben, hiszen az ingyenesség nem csak minket fog vonzani.

Nem is húztuk az időt, nagyon korán elindultunk. Kilenckor már a 28-as villamos megállójában voltunk. Mondjuk nem volt nehéz, a szállásunk a Martim Moniz tér mellett volt, a villamos meg onnan indul.

Zöld kártya. Gyakorlatilag erre épül a jegyvásárlás. Ezt a kártyát (Viva Viagem) tudod lecsippenteni a közlekedési eszközökön. Elméletileg ezt kell feltöltened az éppen aktuális jegytipussal. Na most ez az, ami nekünk nem sikerült. Első délután vettünk kártyát (0,5€ darabja), majd rátettünk 1-1 jegyet. Mert pénteken nem kellett több. Aztán vasárnap megpróbáltunk rátenni egy-egy napijegyet, de nem sikerült. Állandóan azt írta ki, hogy a kártya már lejárt. Kénytelenek voltunk új kártyákat venni. Majd hétfőn hasonlóan jártunk, ekkor már csak 1-1 jegy kellett volna, de megint lejárt a kártyánk. Amiben az a fura, hogy az útleírásokban erről szó sincs, mindenhol az van, hogy elég egy kártya, amelyre hol ilyen, hol olyan jegyet tudunk vásárolni.

Elkéstünk. A kánikula elől még sikerült elmenekülnünk, de a turisták elől már nem. A 28-as megállójában emberes sor állt. (Igaz, később pedig irtózatosan hosszú.) Ráadásul egy turistabusz ráparkolt a sínekre, emiatt sokáig kimaradt a villamos. Rohadt sokan voltunk rajta. Én is meglepődtem, de sikerült úgy felslisszannunk, hogy találtunk ülőhelyet. Igaz, háttal ültünk az ablaknak, de tekeregni, forgolódni még tudunk. (Meg kamerát kilógatni az ablakon.)

Most mondhatnám, hogy rengeteg fényképet lőttünk a villamosról… de nem az történt. Úgy nagyjából az Alfama közepén bealudtunk. Mind a hárman. Az úgy volt, Tekintetes Bíróság, hogy hosszú volt az utazás, jócskán hajnalban kerültünk ágyba, aztán ott van az az egy óra időeltolódás, na meg éjszaka a zöld borok, meg reggel is és aztán ez a rohadt meleg, ártatlanok vagyunk… kérem a védencem felmentését.

A végállomáson ha lehet, még jobban tűzött a nap. Kint voltunk valahol a rák farkán, ahol egyébként a teljes utazóközönségnek az égegyadta világon semmi dolga sem volt. Sokan egyből beálltak a visszainduló villamos előtt kígyózó baromi hosszú sorba. Sokan le sem akartak szállni, ezeket a vezető rugdosta le. Mi letámolyogtunk, megláttunk az árnyékban egy büfét, szó nélkül beültünk egy sörre. Inkább, mint a sorba. Gondoltuk, majd csak lesz valahogy. Lett. Még hosszabbra nyúlt a sor. Törtem a fejem, de más megoldást nem találtam. Gyalog sok, a buszmenetrendet nem ismerem, maradt a tömeg.
Végülis, tömegközlekedés.

Bár fogalmam sincs, hogyan élik meg ezt a helyiek. Akiknek például pont ezen a vonalon kellene utazniuk, de a rengeteg turistától esélyük sincs feljutni.

Nem is küzdöttünk sokat rajta. Az eredeti elképzelés az volt, hogy visszamegyünk a Martim Moniz térre, azaz a végállomásra, ugyanis attól nem messze indul a 15-ös villamos a Belém toronyhoz, de végül rövidítettünk: leszálltunk a Luís de Camões téren, onnan pedig lesétáltunk a folyópartra. Nem is volt gond, legalábbis elsőre: a villamosmegállót hamarosan megtaláltuk. A tömeg sokat segített. Mármint amelyik a villamosra várt. Ez olyan tipikus ‘nem hiszem el’ élmény volt: oké, a 28-as rohadt népszerű turistavillamos, de a 15-ös nem. Az egy modern, tényleg közlekedésre használt vilinger. Nem számítottunk tömegre. Legalábbis nem ekkorára. Valószínűleg a helyi közlekedési vállalat sem, mert csesztek villamost küldeni. Negyedóra múlva érkezett egy, az ajtót ugyan kinyitották, de egy ember sem tudott felszállni. Annyira tömve volt. A Belém torony viszont olyan 10 kilométer ide, sivár, kellemetlen úton, tűző melegben, gyalog nem pálya. Álltunk. Morogtunk. Aztán 20 perc múlva jött két mentesítő busz, a másodikra felpréselődtünk.

Szóval… nem igazán értem. Igen, a hír igaz, a villamosok embertelenül zsúfoltak. Igen, ideális terep a zsebtolvajoknak. Nem hiába van tele minden figyelmeztetésekkel. De ha így van, nem lehetne kicsit sűrűbben indítani ezeket a villamosokat? Különösen hétvégén? Különösen az ingyenes múzeumi hétvégén? Nem lenne tömeg, nem lennének annyira sikeresek a zsebtolvajok sem. Vagy ez a zsúfoltság, izzadás, emberszag része az élménynek?

Kezdtük a Szent Jeromos monostorral. Ezt volt a legkönnyebb megtalálni. Baromi nagy.

– Na, ki tudja, milyen stílusban épült?
– Olyan gótikus.
– Majdnem. A gótikának egy helyi változatáról van szó, úgy hívják, hogy manuel stílus.

Itt elég hülyén jártunk. Mentünk a porta felé. Onnan tudtuk, hogy hol van, mert kilométeres sor állt előtte. Beálltunk. Nem haladtunk.
Előrementem. Kiderült, hogy a nem haladó sor a templomhoz várakozik. Mellette volt egy haladós is, de az meg fizetős volt. Amikor pedig ma az egész kolostor ingyenes.

Na mindegy, kihagytuk. Sétáltunk a parkban. Egy ideig élvezkedtünk a szökőkútnál, az a vízpermet nagyon jólesett. Utána kisétáltunk a felfedezők emlékművéhez. Tudom, hogy snassz, meg giccses, de nekem akkor is tetszik. Kifejező.
Onnan egy hosszú séta a Belém torony felé.

Útközben volt egy terasz. Árnyékos terasz. Odabent sört mértek. Beültünk. Mindenki elment klotyira, aztán üldögéltünk egy kicsit a sörünk mellett. Majd fizettem.
– Megint nem adtál borravalót – korholt Nej.
– Nem véletlenül – húztam el a számat.
– Mert?
– Hét euróért számolta a sört. Amikor az ajtóba az volt kiírva, hogy négy.
– Aha. Manuel stílus.

A toronyba megint nem mentünk fel. Ha ránézel a fotóra, láthatod is, miért. A sor még sokáig kígyózott a képen kívül is. Én éppen elemet cserélek a gopróban, a többiek nézelődnek, szívják magukba az atmoszférát. Az összes portugál felfedező innen, a Tejo tölcsértorkolata és az óceán sarkáról futott ki a nyílt vízre, ezt a tornyot látta utoljára a hazájából. Lehet, hogy utoljára.

Visszasétáltunk a monostorhoz. Meglepő módon 0 ember, azaz a kutya sem állt sorban. Kényelmesen besétáltunk a templomba.
(Valószínűleg amikor érkeztünk, mise lehetett. Ezért nem tudtunk bemenni. Mi se. Bocs.)
Szép volt. Tetszett. Ezerszer leírtam már, borzasztóan utálom a hivalkodó, túlcicomázott templomokat. Ez nem volt az. Gyakorlatilag minden hatást, melyet el akartak érni, kőfaragással, fényjátékkal értek el. Bőven volt dekorálva, mégsem éreztem nyomasztónak.

Aztán megint tömegközlekedés. Szószerint. Mivel innen indult, még felfértünk a 15-ös villamosra, de ülőhely nyilván nem volt, állóhelyen egymásnak préselődés annál inkább.

– Figyeljetek, döntenünk kell – tettem fel a kérdést.
– Igen?
– Elutazunk a végállomásig. Onnan nincs messze a lakásunk. Pihegünk, sziesztázunk, aztán késő délután folytatjuk.
– Illetve?
– Leszállunk, ahol felszálltunk, majd benézünk az olajoshalashoz. Onnan sétálunk haza. Ez jóval hosszabb séta.
– Olajoshal.
– Ettől tartottam.

Most, ha lehet, még rosszabb volt. Most ugyanis józan voltam. És pontosan átéltem, milyen is az, amikor kora délután kint ülünk a tűző napon. A halak nekem semmit sem jelentettek, a sör meg kevés volt, hogy ellensúlyozza a kinlódást. Mindenesetre tettem egy kísérletet, kipróbálandó, mikor csap át a mennyiség minőségbe.

Az eredeti terv szerint most még jött volna egy Alfama kör a 12-es villamossal, majd utána kibumlizni a rák másik farkára a 210-es busszal, a csempemúzeumba.

Úgy általában nem vagyok csempemániákus, de Lisszabon tele van szebbnél szebb csempekompozíciókkal. Itt valahogy nagyon ráfeküdtek a műfajra. Nem lett volna hülyeség megnézni, hogyan alakult ki ez a helyzet.

Nos, mindebből semmi nem lett. Eddigre elgyötört, kicsavart minket a lisszaboni tömegközlekedés. Nem voltunk hajlandóak semmire sem felszállni.

Vissza a szálláshoz. Boltban vásárlás: kaja, pizza, zöld bor. A szálláson zöld bor, rágcsálás, alvás.

A nappali túra

Ébredés után zöld bor. Aztán esti séta. Nyilván megint felmásztunk valahová: felülről is bekukucskáltunk az Alfama városrészbe. Tulajdonképpen letoltuk gyalog a 12-es villamos útvonalát.

Alfama. Egy öreg, nagyon öreg városrész, amely anno kimaradt a nagy földrengésből.

Földrengés és társai. Lisszabont a XVIII. század közepén elhagyták az istenei. Mit elhagyták, szándékosan elpusztították. Máshogy nem történhetett egy ilyen katasztrófa.
Először jött egy nagy földrengés. November 1-én. Halottak napján. Amikor mindenfelé gyertyák égtek. Fel is gyulladt a város, ahogy kell. Mármint az egész város. Mármint ami a földrengésből megmaradt. A lakók pánikszerűen lerohantak a Tejo folyó partjára.
És ekkor érkezett meg a földrengés kiváltotta szökőár. Mindenki meghalt. Az Alfama városrész kivételével a teljes város megsemmisült.

Emiatt van az, hogy az Alfama annyira elüt a város egészétől. Ez még erősen mór behatású, szűk utcákból, lépcsőkből álló labirintus, gyakorlatilag egy másik világ.

És ekkor még egy adag villamos. Mert igazából ebben a városnegyedben néznek ki a legjobban. Ahogy lányom megjegyezte, nem is baj, hogy délelőtt elbóbiskoltunk a villamoson, mert nem az a legfestőibb látvány, hogy utazunk rajta; hanem kivülről a villamosok, ahogy araszolnak felfelé a meredek, macskaköves utakon.

Számomra is meglepő módon a csajok nem vetették fel, hogy menjünk el megint az olajoshalas helyre. Úgy látszik, megkegyelmeztek. Ehelyett megkerestük az eredeti tervben is szereplő liftet.

Ez egy kilátótorony, nem messze a sétálóutcától. Ránézésre túl sok értelme nincs, egy négy emelet magas oszlop, benne egy lift, igen, felvisz egy dombra, dehát itt eleve annyira combosak az emberek, hogy nincs szükségük ilyesféle úri huncutságokra, talán a turisták miatt létezik, azok úgyis fizetnek minden szarért.
Mondjuk, mi nem fizettünk, a napijegy jó volt erre is.

Utána séta haza, este zöld bor, vacsora, mindenféle junk food, most kivételesen megvártam a pizzámat, de tény, hogy utána nem örvendeztettem túl sokáig a társaságommal a többieket, ágybaájulás.

Az esti túra

A ződbor hazájában 02/04

Gyaloglunk
2019.06.01; szombat

Reggel mindenki borospohárral mászkált a lakásban. Mint a Lannisterek.

Utána bátran fel a várba. Bátran, mert lentről ijesztően magasnak tűnt, de Lisszabonban az első, amit el kell felejteni, az a magasság. Az egyszerűen van. Jóval több, mint amennyi egészséges. Nem szabad foglalkozni vele, mert különben az agyadra megy.

Ezt nem bírom ki, megmutatom.

Ez itt a vár. Szép magas. Mint Lisszabonban minden célpont. De honnan lett fotózva?

A fenti kép a vécénkből. Az előtte lévő meg Dóra hálószobájából. Azért gondolj bele: én tojtam már magas-tátrai kitett sziklacsúcsról lógva, félkézzel valami gyökérbe kapaszkodva, na ott volt valami hasonló panorámám, mint innen az apartmanból. Csak itt némileg kényelmesebb volt az üldögélés.

És akkor ha már az apartman bemutatásánál járunk.

Ez egy csempekép a szomszédos kórház bejárata fölött. Ezt szoktam vizsgálgatni, amikor az ablakon kihajolva bagózok. Első ránézésre adja magát, hogy az ott középen Jézus, mellette meg Péter és Pál. De csak első ránézésre. A főalak konkrétan kövér, csüngenek a mellei. Na most, láttam én már sokféle Jézus-ábrázolást, láttam már olyat, akinek 12 packos hasizma volt, láttam arabot, láttam oszmánt, de ennyire kövér disznót még nem. Ez nem lehet Jézus. És nem is az, van nála valami papírtekercs, azon meg valami szöveg, elolvasni nem tudtam, de ez semmiképpen sem tűnik szokványos Jézus képnek.

Ez pedig a lépcsőházunk. Valami amszterdami jellegű házat képzelj el, legalábbis méreteiben, a három egymás melletti ház utcafrontja együtt nem volt tíz méter, azaz házanként három méter jutott és ezekben az eszméletlenül vékony, háromemeletes házakban volt lépcsőházanként két lakás. Két nagyon pici lakás.
A fenti képek a lépcsőházban készültek. Kvázi egyszerre.

Valószínűleg egy hatlakásos ház lett szétszabdalva három, különálló lépcsőházba, lakáskiadási céllal.

Oké, a Szent-György vár. Szépíthetném a dolgokat, de a helyzet az, hogy igen virágos kedvvel indultunk el.

A pénztárig úgy értünk fel, hogy észre sem vettük. Előttem még csak ketten álltak, egy órával később már száz méteres volt a sor. Bakker. ez egy veszélyes város.

És tényleg. Én még úgy hallottam, hogy Lisszabon piszok jó hely, olcsó és még nem annyira turistás. Nos, ez már nem igaz. Mindenhol tömeg, hatalmas sorok és egyre több a lenyúlás, a turistacsapda. Például ez a vár is. Nincs benne semmi. A jegyár viszont idén már felugrott 10 euróra, a tavalyi 7-ről. A semmiért. És az emberek százméteres sorokat állnak ki érte. (Oké, a kilátás a városra. Csak hát az megvan máshol is. Írtam már, hogy a város tele van meredek hegyekkel?)
Vagy amit a hétfői vezetőnk mutatott: – Emberek, az ott a sörmúzeum. Ne legyetek hülyék, kerüljétek ki nagy ívben. Portugáliában összesen két sör van, mindkettőnek ugyanolyan az íze. Mégis, mire számítotok ezek után egy múzeumban?
Vagy ott vannak az ajándékboltban méregdrágán vásárolható olajoshal-konzervek. A turisták azt hiszik, hogy ezek speciálisak. A francokat. Pont olyanok, mint amilyeneket a boltban árulnak. Negyedáron.

Mi azért benéztünk a várba. Ha már felmentünk odáig. Csavarogtunk. Egy idő után a csajok szóltak, hogy Apóca, körbe-körbe megyünk, ki kellene szállni. Hja, az a rohadt sok zöld bor reggelire. Kiszálltunk.

Utána elvergődtünk a bolhapiacra. Kedden és szombaton van nyitva. Olyan kulturális látnivalónak szántam, de egy helyen lányom szeme felcsillant és karonfogta Nejt meg a pénztárcámat, majd bementek valahová és vettek egy kiló fülbevalót.

Bőrárus. Milyen furcsák erre a bőr cuccok? Ja, ez mind parafa.

A tűző napon elsétáltunk az egykori halpiacra, ahol most egy hatalmas utcai étkeztető van. Kicsit féltem, hogy olyasmi lesz, mint nálunk a Westend alagsora. Nos, első ránézésre olyan is, sőt, még olyanabb, hatalmas tömeg, nyomulni kell, rárabolni, ha felszabadul valahol egy szék. Meleg van, sorbanállások, nem szeretem. Fogtam a helyet a csajoknak, aztán amíg ettek, én is szétnéztem, nem túl nagy lelkesedéssel, de valami egészen kíváló marhahusit kaptam, igazából nem is tudom, mi lehetett, pulled, szuvidált, konfitált vagy a fene tudja, hogyan meggyötört, de nagyon finom volt, kaptam mellé csicseriborsót, na meg persze zöld bort. Igencsak ízlett. És én még sehol sem voltam, mert a csajok szószerint lefolytak a székről gyönyörükben. Dóra osztrigát és lazacot evett, Nej pedig valami polipos melegszenyót, de mindketten esküdtek rá, hogy ilyen finomhoz még nem volt szerencséjük.
Szóval ha arra jársz, ne hagyd ki. Megéri a tömeget, a sorbanállást.

Ez pedig a Pastéis de Nata. Leveles tésztában vaníliás krém. Itt találkoztunk vele először, de olyan lett, mint a levegővétel: nem tudtunk leszokni róla. Gyakorlatilag minden sarkon kapható, 1€ darabja.

Utána elmentünk egy érdekes helyre. Én valami útleírásban találtam rá, gondoltam, egy benézést megér. A fene sem gondolta volna, hogy ez lesz a törzshelyünk. 3 nap alatt négyszer ugrottunk be.
Ez valamikor egy horgászbolt volt, de aztán a Pink Street kialakítása után haladtak a korszellemmel és átalakították kocsmává.

Viszont a hely hangulatához hűek maradtak, gyakorlatilag sör van és olajos hal. De az utóbbit ne úgy képzeld el, hogy kibontják aztán odaadják, nem, kifejezetten finom hidegtálakat dobnak össze belőlük: fűszerek, petrezselyem, citrom, fokhagyma… meg minden ilyesmi. Egy adag pont elég ebben a nagy melegben, hogy folytatni lehessen a sétát.
Mondják a csajok. Mert hogy én ilyen ocsmányságot meg nem eszek, az biztos.

A képet némileg árnyalja, hogy a teraszon nincs árnyékoló, kint ültünk a tűző napon, én ugye nem ettem, cserébe betoltam néhány hideg sört és habár amikorra ideértünk, addigra általában már kitisztult a fejem, de aztán jött az a sok sör a tűző napon és már újra mosolyogtam.

Igen. Ennél csak rosszabb képek készültek rólam.
Bár nem is ez volt a legijesztőbb. Hanem az, hogy amikor itthon végignéztem a videófelvételeket – igen, azokat, amelyeket én csináltam a fejpántomra rögzített gopróval – szóval ezen felvételek nem jelentéktelen részére nem is emlékeztem. A fejkamera nagyon veszélyes eszköz.

Mi maradt eddig ki? Úgy van. A villamosok.
Olyan 6-700 fényképet gyártottunk, hat kamerával. Na most, ezeknek kábé a fele villamosokról készült.
Elképesztően fotogének voltak. És folyamatosan kiabáltak, hogy hé, turiszt, fényképezz, mert mindjárt elmúlik a pillanat, hát nem veszed észre, hogy direkt a te kedvedért vágtam ilyen pózba magam?

Ezek csak úgy étvágygerjesztőnek.

Pokoli meleg van. Igen, te szerencsétlen olvasó, aki Magyarországon fázol és akinél még mindig beindul a fűtés, ha nem tekerted le nullára – szóval értem, hogy neked ez elképzelhetetlen, nekünk viszont itt már inkább elegünk van belőle. Igen, elismerem, gyorsan ment. Először csak a nyitott ablak este, aztán a hidegfúvó, aztán reggel a hidegvizes zuhany, de még így is pokoli meleg van. Napközben 31-35 fok közötti az idő és a napsugár nem kegyelmez. Ahogy nálunk az átlagostól sokkal hidegebb van, Lisszabonban pont fordítva, az átlagosnál erősebb hőhullám kapta el a várost. Mi meg beletenyereltünk. Délután inkább hazasétálunk, lehűlünk valamennyire a vacakocska ventillátor mellett, eszünk valamit, iszunk pár üveg jéghideg zöld bort, vegetálunk, csendespihenőzünk, aztán este indul az újabb csavargás.

Igen, tudom. De amikor írtam, itthon még tél volt.

A délelőtti túra

Csendespihenő.

A csajok alszanak. Érthető. Piszkosul meleg van, gyalogoltunk egy csomót, ittunk is utána borokat, az esti sétáig pihenni kell. De akklimatizálódunk, estefelé sütnek majd valami halas-rákos vacsorát, én egy pizzára szavaztam a boltban, szóval délután pangás, este élet, a végén igazi luzitán lesz belőlünk.

Nyilván volt késő délutáni séta is, a pihenő után. (Pihenő? Fáradtabb voltam utána, mint előtte.) A lányok kitalálták, hogy menjünk el megint az olajoshalas helyre. Azt állították, hogy azért, mert nagyon bejön nekik a hely, de biztos vagyok benne, hogy egyszerűen csak ki akarnak nyírni. Ugye, a klasszikus minta: szálláson délutáni szunyókálás, aztán zöld bor, séta közben kijózanodás, Sol e Pesca, sör, kaput.
Mindenesetre kihasználtam, hogy lefoszlott rólam minden gátlás, feltettem a 150-es objektívet a gépemre és amíg a csajok mósztatták az olajos halakat, én vadul portrézgattam a sétálgató embereket. Most nem rakok ki képeket, majd a legutolsó írás végén.

Innen már csak hazasétáltunk, megint a sétálóutcán.

Itt indul a sétálóutca. Ez az egykori városkapu, ez előtt volt a kikötő, ahová a nagy felfedezők megérkeztek.

Egyébként nem csúnya ez a Rua Augusta, de ekkor – este – már sokkal szívesebben jöttem volna haza a Bairro Alto-n, azaz a bulinegyeden keresztül. Csak elfelejtettem. Lehet, hogy jobb is volt így.

Egy kis kunkort azért beletettünk. Például teljesen véletlenül megtaláltuk azt a szállást, ahol Dóra aludt, amikor tavaly Amerikába utazva egy napot Lisszabonban kellett dekkolnia. Szegénynek.

Hiába estefelé sétálgattunk, még így is durva meleg volt. A szálláson egyből beugrottam a hideg víz alá, aztán zöld bor. Nem kellett volna. Még beszélgettem egy kicsit a csajokkal. Emlékszem, Dóra a lelkünkre kötötte, hogy reggel hagyjunk neki frizzantét. Már a feltételezés is sértő volt: van a hűtőben négy üveg. Oké, hogy megiszunk Nejjel fejenként egyet a reggelihez, de azért kettőt… nna.
Aztán csacsogtunk, a lányok halat/rákot pucoltak… én meg lassított felvételen bedőltem az ágyba. Ennyi.

Az esti túra

A ződbor hazájában 01/04

Lisszaboni hosszú hétvége
Előkészületek

Nyilván. Nyilván megint kész idegbaj volt az indulás.

Péntek délután indult a gép. Csütörtök délután még nem volt kész a programterv. Minden be volt ömlesztve egy text fájlba, aztán egy másikba linkek, idézetek, ebből állítottam össze éjszaka valami programot. Aludni meg csak a lúzerek szoktak.

Péntek kora reggel még futottam egyet (szvsz ez már némileg beteges, de inkább ilyen szenvedélyeim legyenek), aztán megnéztem a kinti időjárást (szokatlanul erős kánikula, istenem, valószínűleg élvezni fogom), ehhez mérten pakoltam, összeraktam a technikát, szerencsére semmit nem kellett töltenem, mert még a balatoni túra után töltve maradtak.
Alig hittem el, de még lett időm borotválkozni, hajat mosni, körmöt nyírni is. Rendeltem egy pizzát, és ebéd után belegyömöszöltem a napba még egy rövid szivart is. Igaz, nem az a kertnézegetős szivar volt, egy vaskos köteg számlával ültem ki a teraszra és utaltam, mint a kisangyal, meg hó vége, munkaidőnyilvántartás, számlázás… eh. De a lényeg, hogy ez mind-mind belefért.
A taxi kettőre jött, pont elkészültem mindennel.
Mehetünk.

De azért… kutya ez az élet. Feszült vagyok, mint egy felajzott íjhúr. Utazás előtt le kellene lazítanom. Ha lenne rá egy fél napom, meg lehetne oldani békésen. De van rá egy órám. Ekkor csak borral és szivarral megy, igaz, a taxiban a mosolyom már némileg botoxos, de ki nem szarja le.

Megérkezés
2019.05.31; péntek

Work like a charm. Vagy ahogy a magyar mondja, csúszik, mint olajos hal a klotyóban.
Indulás után már elképesztően simán ment minden.
Én sem hittem volna, de mint egy Roger Moore akciófilmben, másodpercre megterveztünk mindent és másodpercre pontosan be is jött minden. A taxis 10 perccel korábban érkezett, de mi is 10 perccel korábban mentünk ki a ház elé. A szekun gyorsan átmentünk, egyedül Nej körömvágó ollója okozott komplikációkat, de megúszta élve. A repülőgépen nem volt ordító gyerek, igaz idióta felnőtt annál inkább, viszont szét voltunk ültetve, hozzám meg egy sem jutott.
Hamarabb érkeztünk, még arra is várnunk kellett, hogy kipaterolják a Ryanair gépet az állásunkból.

Kijöttünk a terminálból, átbuszoztunk a másikhoz, lementünk a metró aluljáróba. Megérte az előzetes tájékozódás, egyből megtaláltuk az üres jegyautomatát. Elmész a tömeg mellett, aztán jobbra fordulsz. Ott árválkodik az automata, senki nem használja. Miközben a többit meg, melyek a főúton vannak, vagy százan állják körbe.

A metrón ugyan folyamatosan bámultuk a táblákat és a megállókat, de ez is sima volt. Google maps-en legyűjtöttem a szállásközeli boltokat, nyitvatartással együtt, na meg fényképeken ellenőriztem, hogy melyik boltnak van boros részlege… és erre mind szükség is volt. Mert úgy érkeztünk meg, hogy a környékbeli boltokból már csak egy volt nyitva, szerencsére boruk volt, igaz, más se, de vettünk mindenféle csipszeket és jól elvoltunk este otthon.

A szállásadóval már a reptéren felvettük a kapcsolatot. Aztán tökéletes jegyvásárlás, a metrón küldtem sms-t, miszerint úton vagyunk, leszálláskor már a kezemben volt az összes információ, mire a boltot megjártuk és felértünk a szálláshoz, már ott is volt a csaj, tiptop átvettünk mindent, ez is flottul ment. Like the charm…. van kulcsunk, a hűtőt meg televágtuk borokkal.

Az adaptálódásunk olyan jól sikerült, hogy félóra múlva visszaszaladtam a boltba frizzantéért és zöld borért, aztán… elengedtük végre magunkat. Nagyjából mindenkinek van miért. Nejnek és nekem munkahelyi/hétköznapi szarságok, de özönvízszerűen, szerencsétlen lánynak meg államvizsga, diplomavédés a kanyarban.
Volt mit leöblítenünk.
Megtettük, amit lehetett.

Zöld bor. Egy kiemelkedő dolog, melyet Portugáliában semmiképpen ne hagyj ki. Imádom. Könnyű, enyhén szénsavas, frissítő, alkoholban gyenge. Tucatjával vettük. (Magyarországon Feindl bácsi kísérletezik vele, nem rossz, de még csak meg sem közelíti a portugál minőséget.)

A frissítésre szükség is van. Ember: 31-35 fok. Nem az a száraz meleg, legalábbis egyelőre még nem, sokkal inkább az, amely körbefoly, megsimogat. Mindezt a Magyarországon tomboló télből érkezve kaptuk a nyakunkba. Megemészteni azt, hogy nem elég, ha nyitott ablaknál alszol – pedig otthon még ettől is milyen távol voltunk – de közben járatni kell a a klímát is. Vagy mi ez a hidegfúvó izé a sarokban. (Lebukott. Ventillátor. A mobilklíma meg még nem volt bekötve. Lisszabonban is szokatlan ez a májusi hőhullám.)

Igen, tudom, mire ez az írás kikerül a blogra, Budapestről is elment a tél és rögtön érkezett egy hőhullám is. De időutazz lécci két hetet és emlékezzél vissza, mi volt akkor itthon.

Atomcsapáshoz hasonló ágybadőlés, valamikor éjfél után. Pedig reggel korai kelés lesz. Mert a hőség és a turistaroham előtt kellene becsavarogni a várat és az Alfama negyedet.

A hivatalnak packázásai

Annyi mindent tudnék írni, de jelen írás lényege pont az, hogy alap dolgokra sincs időm, nemhogy frissen, szellemesen alázzam az arra érdemeseket.

Csak úgy felsorolásképppen, olyan magamnak szóló todo listaként:
– A kéményseprők durván rámszálltak, már fenyegetőznek. Amikor egy héttel ezelőtt még fűtöttünk. De menjek be, mutassam be, méltóztassak összeszarni magamat, akkor talán megkegyelmeznek és adnak még egy kis időt. Amikor ugye 12 évnyi hibátlan működés igazolja, hogy az általuk vizionált veszély nem valós.
– A fürdőszoba padlója komoly célt tűzött maga elé, szeretne felemelkedni a plafonig. Hívtam iparost, közölte, hogy nincs baj, de ki kell bontani az egész fürdőszobát, majd összerakni rendesen, mert az előző mester elbaszta. Teljesen.
– A kertben a szömörcék túlnőtték magukat és eldőltek. Az egyik elzárta a ház előtt az utat, a másik meg ráfeküdt egy csomó közeli növényre. Ezekkel is kezdeni kell valamit, méghozzá gyorsan. A szomszédok már finoman érdeklődtek, hogy mit tervezek csinálni velük. Felkötni magamat rájuk. Ja, nem. Eldőltek.
– Az autón még mindig téli gumi van. 28 fokban.
– Munkahely… eh, inkább nem is írok semmit. Mindenki mindent tegnapra akar. Még több hetes melóknál is. Egyre erőszakosabban. Persze, valamennyit foglalkozok is vele, de ennek meg az alvás látja a kárát.
– Kijött a szuper államkötvény, mellette az új pemákok. Új szabályok vannak. (TBSz baloldalt el.) El kellene mélyednem bennük, átgondolni a stratégiát, belecsatornázni a fiam megtakarításait is. Csak hát, mikor? Töprengeni itt sincs sok idő, a kibocsátott papírok 20%-a már a jegyzés első napján elfogyott. (Egyben figyelmeztetek mindenkit, hogy mostanában ilyesmiben tartom a pénzünket. Tudjátok, ez mit jelent?)
– Még nem adtam ki a májusi számlákat. Márpedig ez pénz. Ebből – is – élünk. Nyilván 1-es prioritás. Mint az összes többi.
– Az útlevelem hamarosan lejár. Tudom, a hosszabbítása viszonylag sima, de el kell mennem hivatalba, várakozni, elcseszni egy csomó időt. Ami nincs. Ja, és ez sem várhat, valószínűleg már nyáron szükségem lesz rá.
– A laborbeutalómat nemrég frissíttettem meg a körzeti dokival. Mert lejárt a 3 hónap. Pedig ez most fontos lett volna, most tesztelnénk, hogy milyen hatással járt a koleszterincsökkentő gyógyszer elhagyása.
– Meg ahogy kinézek… A legutóbbi csavargáson a túraszandál ledarálta a nagylábujjamról a bőrt, gyakorlatilag csak sántikálni tudok. Sport kilőve. Mondjuk, időm se nagyon lenne rá. A könyökömet bevertem valahol, ha ráfúj a szél, sikítok.
– Ugyanezen a csavargáson előjött az aranyerem is, de szerencsére az időzavar miatt enni sem nagyon van időm, szóval ez nem probléma. A bor meg úgyis csak átszalad az emberen.
– Persze fel kellene dolgoznom még ezt a csavargást is. Itt van a diszken 800 nyers fénykép és 75 GB nyers videófelvétel, de ez nem gond, bőven várhatnak, viszont a szövegeket meg kellene írnom, mert a gondolatok minden nappal halványulnak, általános iskolai szintű fogalmazásokat meg nem szeretnék írni.
– Aztán két hete balhé van, egyfolytában zsibbad a bal kezem, márpedig ez az álmoskönyv szerint igen durva dolgokat jelezhet. Nagyon sürgősen ki kellene vizsgáltatnom. Egy csomó időigényes vizsgálattal. Ha van igazán fontos dolog, akkor az ilyen, az egész életet befolyásoló vizsgálat/beavatkozás mindenképpen az. De immár két hete nincs rá időm.

Ezek még csak a nagyobb dolgok. Mindenesetre a kora nyárra tervezett 3 túránkat is töröltem. Esély sincs rá, hogy megszervezzem, hogy végigcsináljuk. (Viszont lesz hamarosan egy törölhetetlen. Semmit nem foglalkoztam még vele. Nem is hiszem, hogy fogok. Itt már nem is átcsaptak a fejem felett a hullámok, ez már a Mariana-árok.)

És ekkor jött a fényestekintetű hivatal. Hogy pénzmosás. Meg terrorizmus elleni küzdelem. Menjek be mindenféle bankokba, pénztárakba és mutassam be az igazolványaimat.

Sorolom:
– A saját bankom.
– Nej bankja. Mert van társkártyám.
– A vállalkozói számlám bankja.
– Az Államkincstár, mert ott is van számlám.
– Az önkéntes nyugdíjpénztáram.
– A magánnyugdíjpénztáram.

Összeraktad? El kell menni az irodákba, várakozni egyenként 30-60 percet. Értem én, hogy az állam rühelli a konkurenciát, lopni, terrorizmust támogatni csak neki szabad, de ez akkoris durva.

Rátettem egy napot. Egy teljes napot. Mert egyébként megütött volna a guta a várakozások közben.
Azt hiszed, sikerült?

Nej bankjában alapvetően minden rendben volt. Kivártam az egy órát. Öt percért. Némileg szarul esett, hogy amikor végeztem, üres lett a bankfiók. Azaz ha egy órával később jövök, nem kellett volna várnom.

Megjegyzés: habár elméletileg az egész megoldható lenne annyival is, hogy itthon beszkennelem az igazolványokat, aztán elküldöm az egészet emailben, de pont Nej bankja hűtött le. Azt írták, hogy persze, csináljam csak, de a papírt közjegyzővel hitelesítenem kell. Érted? A közjegyző csak azért, hogy kinyítja előtted az ajtót, már felszámol 10e forintot. Az időről nem is beszélve.

A saját bankomban csak 20 percet vártam. A semmiért.
– Kapott levelet? – kérdezte az ügyintéző.
– Ki tudja már ezt? Meg egyébként is, mindenhol kell.
– Megnézem.
Megnézte.
– Magának nem kell bemutatnia semmit.
– Biztos? Nézze, itt vagyok bent, itt vannak nálam az igazolványok, hadd mutassam már be!
– De nem kell.
– Hát, jó.
Nem voltam nyugodt. Ugyanaz a pacák volt, aki egyszer már lendületesen félretájékoztatott.

Önkéntes nyugdíjpénztár. A tavalyi éves beszámolóban jelezték, hogy be kell majd mennem hozzájuk. Hová? Bármelyik fiókba. (Ez egy nagy biztosító cég egyébként.) Oké, bementem a kerületi fiókba. Elhajtottak. Hogy csak a rák farkán, valahol a Thököly úton lehet csak bemutatni. Hiába mutattam a levelet, hogy itt nem ez áll. Vállvonogatás. Nekik erre nincs jogosultságuk.

A magánnyugdíjpénztárnál óvatosabb voltam. Gondoltam, megkérdezem. A telefont órákon keresztül nem vették fel, az IVR persze nyomta a számlát. Oké, volt valami webes form, beírtam, hogy wtf? Nem jött rá válasz. Egyelőre várok. Hivatalosan van még 20 napom, de a nyugdíjig meg még van minimum tíz évem, addig úgysem tudok mit kezdeni azzal a pénzzel, szóval lesz még időm. Talán addig válaszolnak.

A vállakozói számla egy kicsit cifrább volt, ugyanis itt van egy korábbi BT-mnek is a számlája, mely éppen megszűnés alatt van. (Ugye Állam bácsi éppen most nyírta ki az EVÁ-t.) Azaz egyfelől megszűntetés, másfelől bemutatás. Vittem a fiamat is, mert ő volt a beltag.
A bank azzal reklámozza magát, hogy ők aztán teljesen 2.0, web és mobilapp, nem is igazán van emberből álló ügyfélszolgálatuk. Mindamellett, hogy szerintem jó az irány és jól is csinálják, de egy ilyen államilag rájuk erőltett feladattal úgy néz ki, hogy képtelenek megbirkózni. Nincs meg hozzá a fizikai infrastruktúrájuk. Jó egy óra várakozás után kerültünk sorra, némileg paprikás hangulatban. (Nincs nyomtatóval ellátott ügyfélkezelő rendszerük, a sorszámot bemondás alapján hiszik el, a miénket pedig egy ideges ügyfél megkérdőjelezte. A vicces az, hogy én meg semmivel sem tudtam bizonyítani, hogy a 61-es szám tényleg mi vagyunk.) Na mindegy, sorra kerültünk. Az ügyintéző hölgy kész tanulmány volt, ennyire szétesett, ennyire meggyötört emberként viselkedő, a szerepéből teljesen kieső ügyintéző hölgyet még nem láttam. Ne értsd félre, kifejezetten szeretem, ha az ügyintéző állandóan mosolygó gép helyett emberként viselkedik, de ha mindezt a szemmel látható túlterheltség hozza ki belőle, az nem túl megnyugtató. Két nyomtatás közben elsóhajtotta, hogy napok óta este fél kilenckor zárnak. Hat helyett. Mert annyi ember van. Ügyfélszolgákat meg nincs.
Hát, ja. Ö is, mi is elcsesztünk egy csomó időt. De legalább egy kicsit együtt volt a család, beszélgettem a fiammal.

Államkincstár. Itt a webkincstárban megtaláltam a levelet, szóval be kell mennem. Csak hát, ha voltál már bent, tudod, mi a gáz. Ha nem időpontra mész, simán várakozhatsz két órát is. Időpontot meg… két hétre kaptam. Mindegy, jó lesz még akkor is. Az időbe még belefér. Éppen.

Nos, ennyi. És a végére a szokásos kérdés: ti, emberek, hogyan oldjátok meg, hogy ennyi szarság közben dolgozni is van időtök? Mert számomra ez no way, impossible mission, megoldhatatlan feladat.

Jajnemár

Mindenkinek jól esik az elismerés, ez tény, de kedves emberek, ez valahol már túlzás. Ilyen környezetben látni a nevemet… egy kicsit erős.
Mindenesetre lementettem a képet és elraktam. Mutogatni az unokáknak.

PS.
Viszont csak szólok, hogy tessék már elfelejteni a MEK-et. Némileg kőkorszakiak a fiúk. Először írtak, hogy kitehetik-e? Persze. Terjedjen, olvassák. Aztán jöttek a könyvekhez a visszajelzések, én pedig javítgattam. A saját gépemen. Hol csak nyelvtanilag, hol érdemi mondanivalóban is. (Nem vagyok rá büszke, de egy komplett fejezetet újra kellett írnom, annyi hiba volt benne.) Az újabb példányokat elküldtem a Microsoftnak, rendszeresen a blogra is kiraktam. A MEK-nek is írtam, hogy legyenek kedvesek, cseréljék ki a könyveket, mert vannak javított verziók. Nem cserélték ki. Nem is válaszoltak. Ez egy ilyen egyirányú utca.
Azaz akinek szüksége van az aktuális verzióra, az jöjjön ide a blogra, kattintson rá a meglepő nevű “Letölthető könyvek” linkre ott a bal felső sarokban, aztán viheti mind a három TCP/IP könyvet.
Is.

Tókerülő túlélőtúra 06/06

Velence – Budapest
2019.05.24; péntek

Tegnap egy másik recepciós volt szolgálatban, mint akinél hétfő reggel foglaltunk csütörtökre mobilházat, nem is tudott az egészről. Úgy verekedtük ki, hogy ne szórakozzon már, adjon egyet. Ma reggel ismét ő volt, gondoltam, most ugrott a beígért kedvezményünk is, de ekkor megérkezett a vasárnapi nő, aki emlékezett mindenre és kisimította a dolgokat.

Elindultunk.

Kóválygás Kápolnásnyéken. Ezt megint nehéz lesz megírni úgy, hogy ne torkolljon végeérhetetlen anyázásba, de igyekszem. Tehát, jössz Budapest felől, naív, jókedvű bringásként és már majdnem a Velencei-tónál jársz. Pettendnél ráterelnek egy kerékpárútra, semmi gond, az út jó minőségű, mindenki boldog. Aztán a nyéki vasútállomásnál bevisznek egy aluljáróba… és vége. Az aluljáró megy balra is, át a 70-es alatt és megy jobbra is, át a vasútállomás alatt. Semmi jelzés, hogy az eddig tartó kerékpárút merre megy tovább. Azt azért érzi az ember, hogy a bal oldali út a 70-es túloldalára visz, az érzésre nem lesz jó. Menjünk jobbra. Kibukkantunk a vasútállomás mellett… és semmi. Sehol semmi jelzés, hogy merre mehet tovább a kerékpárút. Nincs. Felszívódott. Llano Estacado, ha mond ez neked valamit a Winnetou-ból. Bringás térképem volt, némi vacakolás után elindultam a közeli főúton. Jó lesz ez, feltéve, ha pár kilométer után eltaláljuk a Galamb utcát. Eltaláltuk. Jó lett. A későbbiek ismeretében bátran mondhatom, hogy megtaláltuk az ideális útvonalat a kempinghez. Igaz, köze nincs a hivatalos bringaúthoz, de működik. Immár van róla track-em is, szóval részemről fáklyásmenet.

Most értünk el a mai naphoz. Kíváncsi ember vagyok, gondoltam, megnézem a másik oldalról, hazafelé merre vinne a hivatalos bringaút. Hiszen most visszafelé megyünk, a biztos pontunk az eredeti végcél, megnézhetnénk, visszafelé hol találkozunk azzal az úttal, amelyiken jöttünk.

Lófasz.

Sehol. A hivatalos bringaút tekereg a faluban egy ideig, majd egy másik aluljáró után kidob a 70-es útra. Aztán innentől oldd meg magad, Bélám.

Oké, megoldottuk. Tiltó tábla nincs, lehet menni a 70-esen, igaz, forgalomban, de Nyék után úgyis ez a terep, viszont az azért zavart, hogy a hivatalos úton sem jutottunk el addig a pontig, ahol a lefelé vezető hivatalos út egyszer csak váratlanul véget ért. Lehet, hogy én vagyok a debil, de úgy gondolom, ezeknek valahogy azért találkozniuk kellett volna.

Tekertünk. Monoton. Viszont nincs szél. Süt a nap. Nem esik az eső. Így is lehet?

Habár eredetileg úgy terveztük, hogy Csepelig nem állunk meg (kicombosodtunk, na), de Érd előtt Nej jelezte, hogy fáj a dereka. Innia kellene rá egy sört.

Fura utakat ismer a biológia.

Aztán még áttoltuk a bringát a 1,5 kilométeres lezárt M0 hídon, onnantól pedig egy könnyed gurulás volt már csak a Rizmájer. Minden déli túránk értelemszerű végállomása, a pont, ahol megünnepeljük, hogy megcsináltuk.

Fiatal középiskolások, JBL-ből hangosan ordító rap zenével. Nem is tudom. Én ebben a korban biztosan nem mertem volna csutkáig tekert rádiósmagnóval beülni egy külvárosi sörkertbe. Azért ott vannak mások is, akik esetleg beszélgetni szerettek volna.
De mindegy, nem balhéztam, mi végülis csak egy negyedórára ültünk be, ennyinél meg mindegy.

Aztán jött volna a diadalmas hazaérkezés, de útközben nyilván elkezdett szemerkélni az eső, nagy duzzogva felszereltük a teljes esővédelmet – felszereltük, mert egész napra nem mondott esőt a meteorológia, aztán nesze, mégis itt van – de pár perc múlva el is állt, viszont ekkor már mindegy volt, később persze nem kis elégtételt adott, hogy immár otthon elkapott minket egy nagy zuhé, de ekkor már a teraszon ültem és szivar meg bor mellett a fényképeket raktam éppen rendbe.

Összefoglalásként mit is mondhatnék?
Egyfelől jó túra volt. Jók voltak a távok, remek volt a táj, akadtak bőven látnivalók. Megkerültük a Velencei-tavat, megkerültük a Balatont, ezek jó kerékpáros célpontok.
Az időjárás lehetett volna jobb is – akár sokkal jobb is – de ez az, amire nincs ráhatásunk.
Amire viszont rettenetesen jó volt a kirándulás, az az, hogy begyakoroltuk, hogy komisz körülmények között hogyan lehet túlélni. Sőt, nem csak túlélni, hanem egyáltalán élvezni, pontosabban egyáltalán élvezetet lelni egy ilyen ránézésre vacak túrában. Hiszen semmi garancia nincs arra, hogy bármilyen alaposan megszervezett túra során az időjárás nem vágja haza az egészet.
És terveink… nos azok vannak. “Ide nekem az oroszlánt is!”… ahogy Zuboly takács lelkesen bevállalta.

PS.
Ide terveztem, hogy kivágott térképrészletekkel, alapos levezetésekkel nekirohanok a fehérvári kerékpárutaknak, leírom, hogy miért éreztem magam az országutak négerének a városban, elmagyarázom, hogy mennyi minden van fasz módon összerakva, de végül feladtam. 55 éves vagyok, az időm véges és nem akarok ilyesmire már időt áldozni. Akik csinálták, úgysem értenék, mert ha értenék, nem így csinálták volna. Akik használják, azok meg úgyis tisztában vannak vele, hogy úgy baromság, ahogy van.

Útvonal

A teljes útvonal

Fényképalbum

link