Day: June 12, 2019

Tömeg és közlekedés
2019.06.02; vasárnap

Reggel megint lannisztereztünk. Lazítunk Oszi? Lazítunk Dezső!

Azért kiváncsi vagyok, kinek mond még valamit a fenti utalás.

Reggel volt egy nem kicsi bukta.

– Te, Gabi, mi történt a tegnap estére vásárolt pizzámmal?
– Mi történt volna? Megsütöttük.
– Aha. És hol van?
– Hol lenne? Megetted.
– Na ne!
– De. Felkeltettünk. Morogtál. Odaültél az asztalhoz. Megetted. Aztán visszadőltél az ágyba.
– Asztakurva. Alvajáró pizzaevő. És legalább ízlett?
– Nem reklamáltál.
– Nem?
– Igazából nem is beszéltél.
– Tele szájjal nem illik.

A mai nap is célirányos volt. Míg a tegnapi csapásirányt a csak szombaton nyitvatartó bolhapiac határozta meg, a mait a vasárnap. Mármint a hónap első vasárnapja. Ilyenkor ugyanis vagy 20 állami múzeum, intézmény látogatása ingyenes. Tekintve, hogy ezek eléggé szétszórva találhatók meg a városban, praktikusan napijegyet töltöttünk a zöldkártyánkra. Ez viszont egyben azt is jelentette, hogy mindent, amit tömegközlekedni akartunk, azt ma kellett megtennünk. Márpedig ez nem volt kevés: körjárat a 12-es villamossal, kimenni a rák farkára a 28-as villamossal, aztán vissza, majd kimenni a Belém toronyhoz a 15-ös villamossal, aztán délután még kibumlizni a 210-es busszal a csempemúzeumba, zárásképpen pedig felmenni a liftre, amelyre szintén érvényes a napijegy. Sűrű program. Várhatóan tömegben, hiszen az ingyenesség nem csak minket fog vonzani.

Nem is húztuk az időt, nagyon korán elindultunk. Kilenckor már a 28-as villamos megállójában voltunk. Mondjuk nem volt nehéz, a szállásunk a Martim Moniz tér mellett volt, a villamos meg onnan indul.

Zöld kártya. Gyakorlatilag erre épül a jegyvásárlás. Ezt a kártyát (Viva Viagem) tudod lecsippenteni a közlekedési eszközökön. Elméletileg ezt kell feltöltened az éppen aktuális jegytipussal. Na most ez az, ami nekünk nem sikerült. Első délután vettünk kártyát (0,5€ darabja), majd rátettünk 1-1 jegyet. Mert pénteken nem kellett több. Aztán vasárnap megpróbáltunk rátenni egy-egy napijegyet, de nem sikerült. Állandóan azt írta ki, hogy a kártya már lejárt. Kénytelenek voltunk új kártyákat venni. Majd hétfőn hasonlóan jártunk, ekkor már csak 1-1 jegy kellett volna, de megint lejárt a kártyánk. Amiben az a fura, hogy az útleírásokban erről szó sincs, mindenhol az van, hogy elég egy kártya, amelyre hol ilyen, hol olyan jegyet tudunk vásárolni.

Elkéstünk. A kánikula elől még sikerült elmenekülnünk, de a turisták elől már nem. A 28-as megállójában emberes sor állt. (Igaz, később pedig irtózatosan hosszú.) Ráadásul egy turistabusz ráparkolt a sínekre, emiatt sokáig kimaradt a villamos. Rohadt sokan voltunk rajta. Én is meglepődtem, de sikerült úgy felslisszannunk, hogy találtunk ülőhelyet. Igaz, háttal ültünk az ablaknak, de tekeregni, forgolódni még tudunk. (Meg kamerát kilógatni az ablakon.)

Most mondhatnám, hogy rengeteg fényképet lőttünk a villamosról… de nem az történt. Úgy nagyjából az Alfama közepén bealudtunk. Mind a hárman. Az úgy volt, Tekintetes Bíróság, hogy hosszú volt az utazás, jócskán hajnalban kerültünk ágyba, aztán ott van az az egy óra időeltolódás, na meg éjszaka a zöld borok, meg reggel is és aztán ez a rohadt meleg, ártatlanok vagyunk… kérem a védencem felmentését.

A végállomáson ha lehet, még jobban tűzött a nap. Kint voltunk valahol a rák farkán, ahol egyébként a teljes utazóközönségnek az égegyadta világon semmi dolga sem volt. Sokan egyből beálltak a visszainduló villamos előtt kígyózó baromi hosszú sorba. Sokan le sem akartak szállni, ezeket a vezető rugdosta le. Mi letámolyogtunk, megláttunk az árnyékban egy büfét, szó nélkül beültünk egy sörre. Inkább, mint a sorba. Gondoltuk, majd csak lesz valahogy. Lett. Még hosszabbra nyúlt a sor. Törtem a fejem, de más megoldást nem találtam. Gyalog sok, a buszmenetrendet nem ismerem, maradt a tömeg.
Végülis, tömegközlekedés.

Bár fogalmam sincs, hogyan élik meg ezt a helyiek. Akiknek például pont ezen a vonalon kellene utazniuk, de a rengeteg turistától esélyük sincs feljutni.

Nem is küzdöttünk sokat rajta. Az eredeti elképzelés az volt, hogy visszamegyünk a Martim Moniz térre, azaz a végállomásra, ugyanis attól nem messze indul a 15-ös villamos a Belém toronyhoz, de végül rövidítettünk: leszálltunk a Luís de Camões téren, onnan pedig lesétáltunk a folyópartra. Nem is volt gond, legalábbis elsőre: a villamosmegállót hamarosan megtaláltuk. A tömeg sokat segített. Mármint amelyik a villamosra várt. Ez olyan tipikus ‘nem hiszem el’ élmény volt: oké, a 28-as rohadt népszerű turistavillamos, de a 15-ös nem. Az egy modern, tényleg közlekedésre használt vilinger. Nem számítottunk tömegre. Legalábbis nem ekkorára. Valószínűleg a helyi közlekedési vállalat sem, mert csesztek villamost küldeni. Negyedóra múlva érkezett egy, az ajtót ugyan kinyitották, de egy ember sem tudott felszállni. Annyira tömve volt. A Belém torony viszont olyan 10 kilométer ide, sivár, kellemetlen úton, tűző melegben, gyalog nem pálya. Álltunk. Morogtunk. Aztán 20 perc múlva jött két mentesítő busz, a másodikra felpréselődtünk.

Szóval… nem igazán értem. Igen, a hír igaz, a villamosok embertelenül zsúfoltak. Igen, ideális terep a zsebtolvajoknak. Nem hiába van tele minden figyelmeztetésekkel. De ha így van, nem lehetne kicsit sűrűbben indítani ezeket a villamosokat? Különösen hétvégén? Különösen az ingyenes múzeumi hétvégén? Nem lenne tömeg, nem lennének annyira sikeresek a zsebtolvajok sem. Vagy ez a zsúfoltság, izzadás, emberszag része az élménynek?

Kezdtük a Szent Jeromos monostorral. Ezt volt a legkönnyebb megtalálni. Baromi nagy.

– Na, ki tudja, milyen stílusban épült?
– Olyan gótikus.
– Majdnem. A gótikának egy helyi változatáról van szó, úgy hívják, hogy manuel stílus.

Itt elég hülyén jártunk. Mentünk a porta felé. Onnan tudtuk, hogy hol van, mert kilométeres sor állt előtte. Beálltunk. Nem haladtunk.
Előrementem. Kiderült, hogy a nem haladó sor a templomhoz várakozik. Mellette volt egy haladós is, de az meg fizetős volt. Amikor pedig ma az egész kolostor ingyenes.

Na mindegy, kihagytuk. Sétáltunk a parkban. Egy ideig élvezkedtünk a szökőkútnál, az a vízpermet nagyon jólesett. Utána kisétáltunk a felfedezők emlékművéhez. Tudom, hogy snassz, meg giccses, de nekem akkor is tetszik. Kifejező.
Onnan egy hosszú séta a Belém torony felé.

Útközben volt egy terasz. Árnyékos terasz. Odabent sört mértek. Beültünk. Mindenki elment klotyira, aztán üldögéltünk egy kicsit a sörünk mellett. Majd fizettem.
– Megint nem adtál borravalót – korholt Nej.
– Nem véletlenül – húztam el a számat.
– Mert?
– Hét euróért számolta a sört. Amikor az ajtóba az volt kiírva, hogy négy.
– Aha. Manuel stílus.

A toronyba megint nem mentünk fel. Ha ránézel a fotóra, láthatod is, miért. A sor még sokáig kígyózott a képen kívül is. Én éppen elemet cserélek a gopróban, a többiek nézelődnek, szívják magukba az atmoszférát. Az összes portugál felfedező innen, a Tejo tölcsértorkolata és az óceán sarkáról futott ki a nyílt vízre, ezt a tornyot látta utoljára a hazájából. Lehet, hogy utoljára.

Visszasétáltunk a monostorhoz. Meglepő módon 0 ember, azaz a kutya sem állt sorban. Kényelmesen besétáltunk a templomba.
(Valószínűleg amikor érkeztünk, mise lehetett. Ezért nem tudtunk bemenni. Mi se. Bocs.)
Szép volt. Tetszett. Ezerszer leírtam már, borzasztóan utálom a hivalkodó, túlcicomázott templomokat. Ez nem volt az. Gyakorlatilag minden hatást, melyet el akartak érni, kőfaragással, fényjátékkal értek el. Bőven volt dekorálva, mégsem éreztem nyomasztónak.

Aztán megint tömegközlekedés. Szószerint. Mivel innen indult, még felfértünk a 15-ös villamosra, de ülőhely nyilván nem volt, állóhelyen egymásnak préselődés annál inkább.

– Figyeljetek, döntenünk kell – tettem fel a kérdést.
– Igen?
– Elutazunk a végállomásig. Onnan nincs messze a lakásunk. Pihegünk, sziesztázunk, aztán késő délután folytatjuk.
– Illetve?
– Leszállunk, ahol felszálltunk, majd benézünk az olajoshalashoz. Onnan sétálunk haza. Ez jóval hosszabb séta.
– Olajoshal.
– Ettől tartottam.

Most, ha lehet, még rosszabb volt. Most ugyanis józan voltam. És pontosan átéltem, milyen is az, amikor kora délután kint ülünk a tűző napon. A halak nekem semmit sem jelentettek, a sör meg kevés volt, hogy ellensúlyozza a kinlódást. Mindenesetre tettem egy kísérletet, kipróbálandó, mikor csap át a mennyiség minőségbe.

Az eredeti terv szerint most még jött volna egy Alfama kör a 12-es villamossal, majd utána kibumlizni a rák másik farkára a 210-es busszal, a csempemúzeumba.

Úgy általában nem vagyok csempemániákus, de Lisszabon tele van szebbnél szebb csempekompozíciókkal. Itt valahogy nagyon ráfeküdtek a műfajra. Nem lett volna hülyeség megnézni, hogyan alakult ki ez a helyzet.

Nos, mindebből semmi nem lett. Eddigre elgyötört, kicsavart minket a lisszaboni tömegközlekedés. Nem voltunk hajlandóak semmire sem felszállni.

Vissza a szálláshoz. Boltban vásárlás: kaja, pizza, zöld bor. A szálláson zöld bor, rágcsálás, alvás.

A nappali túra

Ébredés után zöld bor. Aztán esti séta. Nyilván megint felmásztunk valahová: felülről is bekukucskáltunk az Alfama városrészbe. Tulajdonképpen letoltuk gyalog a 12-es villamos útvonalát.

Alfama. Egy öreg, nagyon öreg városrész, amely anno kimaradt a nagy földrengésből.

Földrengés és társai. Lisszabont a XVIII. század közepén elhagyták az istenei. Mit elhagyták, szándékosan elpusztították. Máshogy nem történhetett egy ilyen katasztrófa.
Először jött egy nagy földrengés. November 1-én. Halottak napján. Amikor mindenfelé gyertyák égtek. Fel is gyulladt a város, ahogy kell. Mármint az egész város. Mármint ami a földrengésből megmaradt. A lakók pánikszerűen lerohantak a Tejo folyó partjára.
És ekkor érkezett meg a földrengés kiváltotta szökőár. Mindenki meghalt. Az Alfama városrész kivételével a teljes város megsemmisült.

Emiatt van az, hogy az Alfama annyira elüt a város egészétől. Ez még erősen mór behatású, szűk utcákból, lépcsőkből álló labirintus, gyakorlatilag egy másik világ.

És ekkor még egy adag villamos. Mert igazából ebben a városnegyedben néznek ki a legjobban. Ahogy lányom megjegyezte, nem is baj, hogy délelőtt elbóbiskoltunk a villamoson, mert nem az a legfestőibb látvány, hogy utazunk rajta; hanem kivülről a villamosok, ahogy araszolnak felfelé a meredek, macskaköves utakon.

Számomra is meglepő módon a csajok nem vetették fel, hogy menjünk el megint az olajoshalas helyre. Úgy látszik, megkegyelmeztek. Ehelyett megkerestük az eredeti tervben is szereplő liftet.

Ez egy kilátótorony, nem messze a sétálóutcától. Ránézésre túl sok értelme nincs, egy négy emelet magas oszlop, benne egy lift, igen, felvisz egy dombra, dehát itt eleve annyira combosak az emberek, hogy nincs szükségük ilyesféle úri huncutságokra, talán a turisták miatt létezik, azok úgyis fizetnek minden szarért.
Mondjuk, mi nem fizettünk, a napijegy jó volt erre is.

Utána séta haza, este zöld bor, vacsora, mindenféle junk food, most kivételesen megvártam a pizzámat, de tény, hogy utána nem örvendeztettem túl sokáig a társaságommal a többieket, ágybaájulás.

Az esti túra