Tókerülő túlélőtúra 04/06

Bélatelep – Balatonalmádi
2019.05.22, szerda

Valójában ez a kemping is része a felmérésnek. A balatonkarikáknál általában Péter intézi itt a szállást valami céges nyaralóban, de idén tervezünk egy alternatív túrát Nejjel, azaz Fonyódon magunknak kell megoldanunk a táborozást. Micsoda véletlen, éppen van is itt egy kemping. Ahol még soha nem voltunk. Nézzük meg.

Kifejezetten ijesztő.

Kezdjük ott, hogy a vasútvonal keresztülmegy a kempingen. Igen, a közepén. Azaz a túloldalon van a strand, a sín innenső oldalán pedig a szálláshelyek. A kettő között meg a vasúti átjáró. Mindkét oldalon mágneskártyás, forgóajtós megoldással védve.
Nekünk viszont két darab, 70 kilósra pakolt, 550 centi hosszú kajakkal kellene majd áthámoznunk magunkat rajta.
Eléggé reménytelen.

Kérdezzük meg a recepción. Háát… megint a junior srác volt ott. Akinél még fizetni is komoly kihívás volt. Hogyan jövünk be a víz felől kártya nélkül? Nem tudja. Lehet sátorozni a strand területén? Nem tudja. Mi van, ha felcsorgok kajakkal a csatornán? Azt nem lehet. Miért? Nem tudja. Végül kaptam egy telefonszámot. Érdeklődjek ott.

Későn indultunk. A meteorológia azt mondta, hogy délig oké, de utána szinte folyamatosan esni fog az eső. Jó lett volna kora reggel minél nagyobbat harapni az útból, de későn feküdtünk, hullák voltunk, 10-kor tudtunk csak startolni.

10.30-kor leszakadt az eső. Ez valami extra adag volt a keverőpultos sráctól, mert ugye csak délutánra szólt az ígéret. Sóhaj. Aztán ez maradt is végig, mert rövid szünetektől eltekintve egész nap esett az eső. Nem olyan erősen, mint tegnap, de éppen elég kellemetlenül.

Van egy drámai bejelentésem az összes kerékpárút-építő számára: a fáknak gyökereik vannak. Azaz fás, ligetes, erdős rész mellett vagy tegyenek oda vastagabb aszfaltot, vagy mittudomén, menjenek ki Ausztriába és kérdezzék meg, hogyan csinálják ott, mert arrafelé a fák gyökerei valahogy nem nyomják fel a bringautat. Szemben a balatonival/magyarországival, ahol kétméterenként dobáltak levegőbe a huplik.

Jó nagy elánnal felhúztunk Zamárdiig. (Ugye ma sem lazíthattunk, a 90 kilométer nem gyenge táv.) Itt megkerestük Mauró pizzériáját. Nem olcsó, de mikor máskor érdemeljük meg, ha nem most? A helyről tudni kell, hogy egyfelől nagyon jó a konyha, másfelől pedig őrült színielőadás az egész kiszolgálás. Oké, drága, de jó szórakozás, megéri. Mauró elképesztően jó arc, a pincérek futva közlekednek, egyszerre minden több szólamban hangzik, mert minden pincér belekiabál mindent a levegőbe.

Kezdődött a parkolással. Letettük valahol a bringákat a bejárat mellett. Bementem. Mauró egyből a nyakamba borult. Mondtam már, hogy csuromvizes voltam, túranadrágban és neonzöld bringás dzsekiben? Majd tisztáztuk, hogy az első teraszon, ahová leülni terveztünk, nem lehet kajálni, de toljuk hátra a bringákat, a hátsó terasz már teljesen oké. El is indultunk, de közben jött egy másik pincér, aki nem volt beavatva a stratégiába és lerakatta velünk elől a bringákat. Furcsállottuk, de leraktuk. Aztán jött Mauró és lecseszett, hogy miért ott raktuk le. Mondtam, hogy a pincér oda irányított. Hümmögött egy kicsit (nem jó jel a pincérnek), majd egyből fülig ért a szája:
– Nem gond, majd ránézünk! Meg tudja, itt nincs olasz, aki lopjon!
Mindezt vastag olasz akcentussal.
Már csak ezért a poénért is érdemes volt betérni.

– Te milyen pizzát eszel? – érdeklődött Nej.
– Nem is tudom. Piedone?
– Azon mi van?
– Bab. Sok hagymával.
– Aha. Úgy látom, még nem tettél le arról, hogy megsemmisíted az almádi lakókocsit.
– Dehát külön alszunk!
– Abban a pici lukban nincs olyan, hogy külön.

Aztán Nej még feladta a leckét a pincérnek, mert ananászos pizzát rendelt, de a temperamentumosra hangolt pincér meglepően gyorsan erőt vett magán és nem hívta rá a tésztarendőrséget, sőt, még ki is hozta a pizzát. Az ananászosat. Egy harsányan olasz étteremben.
– Rajta van az étlapon, nem? – vonta meg a vállát Nej.
– Hát, ja – hümmögtem – Egerben is kérhetsz a borozókban sört. A népszerűséggel meg csak az introvertáltak törődnek.

Aztán toltuk tovább. Hol esett, hol nem. Tényleg meg lehetett szokni. Mármint azt, hogy egy idő után nem érdekelt. Engem is csak annyiban, hogy esőben néha meg kellett törölgetnem a kamera lencséjét.

De legalább nincs tömeg. Nagyon nincs. A fonyódi kempingben rajtunk kívül csak egy lakókocsis volt. Az utak kihaltak, a kocsmákban tétlenül kókadoznak a pincérek. És közben szürke az ég és folyamatosan esik az eső.

Egészen eddig nem írtam a Balaton Körút bringaútról. Pedig írhattam volna. A minősége igen sokszor gyatra. A legnagyobb problémát a feltüremkedő gyökerek jelentik. Vastagkerekű, teleszkópos túrabringákkal nyomtuk, de még ezekkel is kínszenvedés volt.
Országútival tutira telibeszarnám a rendszert és mennék végig az országúton.
Az északi partot már egészen jól ismerem, ott nem is foglalkoztam a jelölésekkel, a kitáblázással. A déli parton viszont most mentünk végig először… és… hát, Árpád, hajmeresztő. Hiányzó jelek, amelyeknél leesel az útról és csak bolyongasz, mire valahol megtalálod a folytatást. Nekem van túragps-em, rátöltve az OMP Biking magyar bringástérkép, ezt folyamatosan néztem tekerés közben, de még így is elmentünk néha a málnásba. Egy csomó hely volt, ahol dühöngve mutogattam Nejnek, hogy mi most éppen megtaláltuk a folytatást a térkép segítségével, de térkép nélkül itt keringenénk elveszve az idők végtelenségéig.

Viszont legyen jó hír is. A csücsökben, Balatonvilágos/Balatonaliga környékén nagy erőkkel folyik azoknak az apró kertvárosi utcáknak az újraburkolása, ahol a kerékpárutak is mennek. Nekünk ez néhol kellemetlen volt, mert az útépítések miatt szenvedtünk valamennyit, de mindenképpen jobb lesz a terep.
Amíg a gyökerek ezt is fel nem nyomják.

Valahol rossz alternatívát választottunk, mert feltekertünk az akarattyai domb tetejére, sőt, utána még feljebb is mentünk, nem is keveset.

Utólag megnézve a térképet, olyan 8 kilométerrel korábban volt egy döntési lehetőségünk. Vagy feltekerünk Világosnál a löszfal tetejére, vagy megyünk a part mellett, ahol ugyan megszűnik egy időre a kerékpárút, de azért járható, később újraszületik a kerékpárút és végül azt a borzasztóan sok szintet kihagyva érkezik Kenesére. Hogy mennyire borzasztóan sok szintet? Hát, például Világosnál én, aki éreztem olyan kondiban magam, hogy fel tudnék tekerni a Szigligeti várhoz is, feladtam. Pokolian meredek, reménytelenül hosszú emelkedő, olyan, hogy előttem egy teherautó ordítva, szenvedve tudott csak felaraszolni. Részemről megvolt az ordítás is, meg a szenvedés is, de nekem az utolsó 50 méter már nem jött össze. És ez még nem volt a vége, innentől sok-sok kilométeren keresztül hol közepes, hol erős emelkedőket kellett legyűrnünk, míg végül egy őrült száguldás után (esőben, persze) jutottunk oda, ahol találkoztunk az alsó úttal. A merretekerjek.hu szerint mindkettő egymással teljesen egyenértékű kerékpárút. A felső nyílván a combosoknak. Meg a balekoknak.

A vezérlőpultnál valami nagyon buzgó újonc ülhetett, mert ezerrel figyelt és még véletlenül sem engedett nekünk semmi pihenést. Amíg a déli parton tekertünk felfelé, nagyjából enyhe szelünk volt, de ahogy bekanyarodtunk, viharos északnyugati szél támadt fel. Naná, hogy ekkor meglehetősen sokáig északnyugati irányba mentünk.

Akarattya és Kenese határán esőben szöszmötölő bringás srác. Szimpatikus volt, mert ugyanolyan decathlonos dzsekit viselt, mint én. A szöszmötölés konkrétan azt jelentette, hogy meglehetősen elkeseredetten nyomkodta a mobilját.
– Segíthetek? – érdeklődtem.
Üres nézés.
– Can I help you?
– Ah, yes.

A szerencsétlen belefutott a magyar rögvalóságba. Szállást keresett a szakadó esőben. Egy olyan szakaszon, ahol nincs. Nem tudom, a szállásadók miért rühellik úgy a Balaton rövidebb oldalait, de ezeken a helyeken egyszerűen nincs semmilyen kemping. Siófokon van. Almádiban van. Közte? Nos, van egy, de az minimum bizarr. A Magyar Honvédségnek konkrétan van egy kempingje Kenese végén, de piszkosul el van dugva. Weboldaluk nincs, a Google keresője dob ki némi információt róluk. Kitáblázva nincs, sőt a kerítésre is csak apró betűkkel van kiírva, hogy ez kemping. Mintha mindenáron el szeretnék titkolni, hogy létezik, de valami hülye szabály miatt valami minimális információt ki kell rakniuk, melyet meg is tesznek, de úgy, hogy ezeket még véletlenül se találd meg. Én is csak azért tudok róla, mert 2013-ban a víz felől beestünk kajakokkal.

Szóval visszatérve a sráchoz, elmagyaráztam neki, hogy vagy megy Siófok felé még 20 kilométert és lesz kemping (felnézett az akarattyai emelkedőre és azt mondta, hogy inkább nem), vagy megy 30 kilométert és lesz Almádiban kemping (erre is húzta a száját, nem csodálom, szakadt az eső), vagy megpróbálja megkeresni az álcázott military kempinget. Nem volt boldog.

Magamban már majdnem elkezdtem bezzegelni, mármint hogy bezzeg a keszthelyi oldal, amikor eszembe jutott, hogy bakker, az a rövid oldal sem jobb. Miután a Mészáros & Mészáros bezárta a keszthelyi kempinget, ott sincs megoldás a kanyarra. Van kemping Vonyarcon, de az az északi part, van nudista kemping Berényben, normál kemping Fonyódon, csak hát mindkettő vastagon a déli part, 40-50 km távolságra a vonyarcitól. Oszt ennyi.

A kenesei strandon bezúgtunk egy parti étterembe. Szerencsére itt sem foglalkoztak azzal, hogy csuromvizesek vagyunk, beültünk, toltunk egy-egy meleg levest (itt már én is megadtam magam), kicsit melegedtünk, pihentünk. Tulajdonképpen jól álltunk, 20-25 kilométerre voltunk az almádi kempingtől (tegnapelőtt a biztonság kedvéért lefoglaltuk a lakókocsinkat), időben jók voltunk, az esőt meg már megszoktuk.

Aztán felkerestük a kenesei kempinget. Mert ez egyben kempingfelderítő túra is.

Egy harmincas hapsi jött ki, majd nem sokkal később egy nő is. Az utóbbi lehetett az előljáró, mert a hapsi néha normális volt, a nővel viszont ez egyszer sem fordult elő.
Érdeklődtem.
– Kajakos túrát tervezünk a nyáron. Ha beesünk a víz felől, kaphatunk szállást?
– Nem lehet a víz felől érkezni.
– Hogyhogy nem lehet?
– Mert kapu csak a szárazföldön van. Csak ezen a kapun keresztül lehet bejönni a kempingbe.
– És ha kiszállok a parton és a bokrok között előrelopakodok?
– De uram, ez egy katonasági kemping!
– Oké, akkor mondjuk, hogy még a vízben kiszállok a kajakból, előresétálok, megveszem a sátorjegyet és csak utána húzom ki a kajakot a partra?

Itt vettem észre először, hogy a nő elbizonytalanodott. De aztán gyorsan rendbeszedte magát.

– Ez már nem az én illetékességem. Beszéljen a gondnoksággal!
– Nagyon szívesen. Kérhetnék valami elérhetőséget?

Legnagyobb meglepetésemre kaptam. Emailcímet is és telefonszámot is. Már csak ezért bőven megérte. Ezek ugyanis mások, mint a neten találtak és valószínűleg működnek is.

Aztán amikor a nő bement, a hapsival még elbeszélgettünk. Némileg normálisabban.

– Ha jönnek, előtte telefonáljanak ide. Az a biztos.
– Oké.
– Hivatalosan emailt is küldeniük kellene.
– Kajakból?
– Háát, a szabály az szabály.
– Ne haragudjon, de mióta lettek ilyen szigorúak? 2013-ban egyszer már kikötöttünk itt, nem volt semmi egzecíroztatás.
– Hát, ja. De 2015-ben a katonaság vette át az üzemeltetést.
– Aha. Értem. Köszönöm az információkat.

Ami viszont kellemes érzés volt, hogy odabent mintha megláttam volna a korábbi elveszett srácot, ahogy sátrat állított. Legalább neki sikerült zöld ágra vergődnie.

Innentől egy laza tekeréssel behúztuk a maradék 20 kilométert. Az eső ugyan makacsul kitartott, de már hiányzott volna, ha nem lett volna. Almádiban még bevásároltunk (a szokásos pár kolbász, sajtkrém, kenyér, péksütik, sörök), utána kemping. A csajszi már mosolygott.
– Milyen volt az útjuk?
– Ha nem akarja, hogy csúnyán beszéljek, akkor ne kérdezze meg.

Még szélesebb mosoly. Hivatalos metódusok immár nem voltak, kauciót sem kért, még az ablakkezelést sem jött ki megmutatni.

Mi pedig bezuhantunk a lakókocsiba.

– Figyelj, engem nem érdekel a protokol, én most meg fogom inni a maradék pálinkánkat! – rogytam le a székbe.
– És ki tiltakozik? – érdeklődött Nej.

Aztán megvacsoráztunk. Borítottunk a mindig habos sörből. Igen, hiába 300 méterrel arrébb vettük meg a sört, mire a bringában hazaért, felrázódott annyira, hogy tömény hab jött a dobozból.

Ja, és az ünneplés. Fonyódon még nem volt elég hideg a bor érkezéskor, de utána állt egy estét a hűtőben, onnan meg már nem melegedett fel nagyon, a biztonság kedvéért azért még bedobtuk 20 percre a mélyhűtőbe, szóval ott álltunk a fedett, szélvédett előtérben, nem foglalkoztunk sem a széllel, sem az esővel, hanem megbontottuk végre a bort, megünneplendő, hogy lenyomtuk a túra súlyponti részét: két nap alatt, ritka cudar időben körbetekertük a Balatont.

Érdekességek rovat. A piszoárhoz át kell menni a női blokkon. Vicces megoldás. De amekkora tömeg van, simán meg lehet oldani a lakókocsi mögött is. Hajnalban kifejezetten előnyös. Különösen esőben.

Nej kipróbálta, mit csinál a klíma, ha feltekerjük a hőfokot mondjuk 27 fokra. Fűt. Fűt! Végre az első este, melyet nem dupla takaró alatt vacogva töltjük. Május végén.

Útvonal

Relive animáció

link

Tókerülő túlélőtúra 03/06

Balatonalmádi – Bélatelep
2019.05.21; kedd

Nos, ez a nap is eljött. A legkeményebb nap: minden másik napon 70 kilométer körüli a táv, de ma saccra 110 (valójában 120 lett), holnap meg 90. Combos.

Reggeli. Reggel hétkor már kint volt az Indexen a Trónok Harca kibeszélő. Nem sokat szaroztak. Végre volt egy kis zsarolási potenciál a zsebemben.

Az a köcsög, aki odafent ül a mennyei vezérlőpultban és tologatja az időjárás-szabályozó potmétereket, meg bekaphatja. Ha egyáltalán odaadom. Tegnap erős délnyugati, azaz szembeszél, esővel. Ma sokkal erősebb, gyakorlatilag viharos délnyugati szél (30-as alapszél, 50-es széllökésekkel) és persze esővel. Majd nézz a térképre: ha lefelé haladsz a Balaton északi partján, akkor milyen irányba mész? Úgy van: délnyugatra.

Indulás előtt telefon Fonyódra, a kempingbe. Mert a tegnapi nap letörte az önbizalmamat. Reggel valami juniort ültettek be, nem tudott semmire sem válaszolni. Érdeklődjek később.

Füreden fellihegtünk a hatlépcsőshöz. Gondoltam, a régi idők emlékére iszunk néhány fröccsöt, aztán megint felhívom Fonyódot. Ja. Nem voltak nyitva. Túl korán volt. Ezt is megértük. A két veszprémi mormota. Ettől persze még felhívtam Fonyódot. Oké, van szállás. Mondjuk csodáltam is volna, ha nincs, a fiúk már előszezonban főszezoni árakkal operálnak, ha nem ma lett volna a brutális nap a túrán, lehet, nem is fanyalodtunk volna rájuk. (Konkrétan ott volt Berény a pucér naturista kempinggel, le merném fogadni, hogy ilyen novemberi időjárásban nem kell szabadjára eresztett himbilimbivel közlekedni.)

Fék ABC Balatonakaliban. Szerintem az ország legjobb boltja. Külön személyes tragédia, hogy bringával vagyunk, korlátozott szállítókapacitással. De egy üveg Zöldike (Nej kedvenc bora), óbudavári kecskesajt, kolbász, kenyér, péksütemények, hat sör még belefért. A bringába is. Megemelni mondjuk már nem lehetett egyiket sem.

A Zöldikével kapcsolatban külön kunszt a beszerzése. Az országban csak egy helyen, a Fék ABC-ben kapható kereskedelmi forgalomban. Ha megrendeled a weblapon, akkor érte kell menned Mencshelyre a Madaras pincéhez. Ami persze nem rossz, mert ha már ott vagy, hosszan el lehet dumálgatni a borásszal. Érdemes.

Tavaly decemberben voltam lent és terveztem, hogy egyszer Nejt is elviszem. De ebbe a bringatúrába nem fért bele – ember, Mencshely rohadt magasan van – és később a tervezett kajakos túráinkba sem fog. Kár.

Bár megjegyzem, hogy történt egy váltás. Zöldikéből már a 2018-ast vettük meg a boltban, és az bizony még eléggé hars. Nekem ízlett így is, kedvelem a zöldbor jellegű borokat, de Nejnek már savanyú volt. Ő visszasírta a 2016-ost.

Nej ebédre tartogatott egy gasztronómiai érdekességet. Állítólag Révfülöpön a Popeye bisztróban rendkívül finom hurkákat lehet kapni. Hát, feltéve, hogy nyitva van. De nem volt.

Mindegy, a mellette lévő büfét megcsíptük. Ettünk… valami két óriást, én a Kapitány Menüje fantázianevű izét, ez valami fullra telepakolt óriási hamburger, körettel. Evőeszköz nélkül. Megettem a köretet és már azzal jóllaktam. Innentől jött ugye az akaraterő.
Aztán este kiderült, hogy volt benne bőven fokhagyma is. De szerencsére a faházban külön szobában aludtunk.

Itt azért már érezhetően fáradtunk, pedig saccra még a fele távnál sem jártunk. (A szél úgy merített mindkettőnket, mint a Youtube a mobiltelefont.) Jó lett volna megnézni, mennyi van még hátra. A Locus mondjuk tud tervezni kerékpárúton is, a fonyódi kemping koordinátáját beleraktam, hajrá. Nagyon hanyagul oldotta meg a feladatot: aszongya, menjél el Badacsonyig, ott üljél hajóra és már Fonyódon is vagy. 22 kilométer. Van még valami probléma?
A helyzet az, hogy amikor hangos röhögés mellett felolvastam Nejnek a javaslatot, ő nem röhögött. Sokkal inkább elgondolkodott. Utána én is. 50 kilométernél járunk, a hajót belekombinálva 72 km lesz a vége, tkp ezért sem kellene szégyenkeznünk, különösen ilyen szélviharos időben. De… milyen kör lenne már ez? Nekem legalábbis égne a bőr a képemről. (Nem, nem mások miatt. Az önbecsülésem kapna sebet.)
Na jó. Kapcsoljuk ki a hajót, mint lehetőséget. Erre azt mondta a Locus, hogy az ingyenes verzióban nem lehet. Anyád.

Tudom, pontosabban tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez is, de nem ilyen sarokbaszorított helyzetben számítottam rá. A Locus jó program, a kezdeti ismerkedéseken túl vagyok vele, eddig nem kellett a fizetős verzió, de valahol éreztem, hogy egyszer lesz olyan igényem, amikor kell. Most kell. Megvontam a vállamat és megvettem.
Nos, több dolog is történt.
Először is, nem változott semmi. Az ikonra kattintva továbbra is az ingyenes verzió indult el. Az, amelyiken nem lehetett kikapcsolni a kikötőt. Hát ez meg mi?
Az, hogy hiába az alkalmazásból veszed meg a fizetős verziót, az egy másik alkalmazás lesz. Az ingyenes mellé települ, másik ikonnal indítható.
Ja, és az összes beállításod, amelyeket az ingyenesben faragtál be, elveszik. Például online térképet kezd el használni offline helyett, meg birodalmi mértékegységeket metrikus helyett.
Ja, és hiába kapcsolod ki a tervezésnél a kikötőt, akkor is oda tervez.
Fasza.
Végül centiról centire vezetve csak meg tudtam terveztetni vele az útvonalat úgy, hogy a kért nyomvonalon menjen. Kidobta, hogy még 70 kilométer. Nem örültünk. Otthon Google Earth segítségével rajzoltam meg nagy vonalakban a távot, az 110 km lett. Ez meg így 120.
– Figyelj, Keszthely előtt már bemegyünk az üdülők közé, ott nem lesz olyan erős a szél. Keszthelynél meg már fordulunk, Szentgyörgy után pedig hátulról kapjuk ezt a brutális szelet, tekernünk sem kell és Fonyódig repülünk – vigasztaltam Nejt, de nem túl sok sikerrel.

Tudom, kicsit unalmas, de még mindig ez a szél. Mintha végig hegynek felfelé mennénk. Mindenhol egy-két fokozattal lejjebb mentem az utazómnál, azaz egész nap gyakorlatilag hegymenetben. Attól az ‘apróságtól’ eltekintve, hogy a hegy visszaadja a lendületet, mert minden hegy után lejtő jön, a szél viszont írigy dög, nem ad vissza semmit, sőt, még a lejtőn is elvesz.
És úgy egyáltalán, széllel minden rosszabb: ha borult az ég, a szél ijesztőbbé teszi, ha hideg van, a szél dermesztő hideget csinál, ha esik az eső, a széltől pokolian szar idő lesz. Egyedül a kánikulai meleget tudná enyhíteni, de jellemzően akkor szél sincs.

Badacsony. Itt döntési pont van.

Tulajdonképpen Szepezden is, de ott előre eldöntöttem, hogy nem megyünk fel a bringaúttal a hegyre. Menjen, aki megtervezte, meg akinek két anyja van.

A Balaton Körút bringaút Badacsonynál felmegy a dombra és egy meglehetősen dombos-lejtős területen hullámzik végig. A panoráma remek, cserébe küzdeni kell. A másik alternatíva a 71-es út, mely szintemelkedés nélkül megkerüli a hegyet. Elméletileg mindkettő egyformán szabályos.
Szóval bekanyarodtam és megvártam Nejt. Beszéljük meg. Megérkezett. És kis híján eltaknyolt megálláskor. Annyira ki volt purcanva, hogy a bringát sem igazán uralta.
– Kicsim, tudod, hogy most vagyunk félúton? – próbáltam feldobni a kedvét.
– Minek a felén?
– A napi táv felén.
– Öööö…
– Menjünk fel a hegyre, vagy menjünk laposan?
– Ha szabadna kérnem, a lapos egészen jól hangzik.
– Nem érdekel a panoráma?
– Kurvára nem érdekel a kurva panoráma. Ha szabadna jeleznem.

Itt én is elengedtem egy kihívást. Amióta a Balaton körül bringázgatunk, mindig ott van a fejemben, hogy egyszer feltekerek a szigligeti várhoz. Igen, azon a rettenetesen durva, macskaköves emelkedőn. De most nekem sem volt kedvem. Majd máskor. Nem ennyire megpakolt bringával.

Keszthely előtt volt még egy missziónk. Amióta a Mészáros & Mészáros Co kinyírta a keszthelyi kempinget, keletkezett egy űr a balaton-körbeevezéses túránk logisztikájában. Oké, ott van a ládagyári Yacht Club, de az olyan, mint a kutya vacsorája, kuncsorogni kell érte, aztán vagy van, vagy nincs, tervezni nem lehet rá. Ehhez képest Vonyarcon találtam két vízparti kempinget is, egy kicsi családiast és egy nagyüzemit, ez mindenképpen pozitív meglepetés. Olyan nagyon nem tudtam megnézni ezeket, mert nagyjából ekkor szakadt nyakunkba az eső (persze viharos szél mellett), de nem tűntek rossznak. Eltekintve attól, hogy nem túl szerencsés a helyzet, mert a változás saccra olyan 8 kilométerrel hozza közelebb az utolsóelőtti megállót, ami persze egyben azt is jelenti, hogy az utolsó napot, a Balaton legszemetebb részén 8 kilométerrel megtoldja. Kösz, Mészáros.

Na mindegy. Keszthely. Beértünk. Nem győztem Nej lelkét simogatni, hogy innen már minden jobb lesz.

Aztán a bezárt Zala kemping mellett elkezdett ismét permetezni az eső, majd pár kilométer múlva nyakunkba szakadt az áldás. Almádiban egy ilyenben már kiálltunk, de itt az égegyadta világon semmilyen kiállási lehetőség sem volt. Mentünk. A szakadó esőben. 90, szeles kilométerrel a lábunkban.

Utálom ezt a sarkot. Itt vagy az életemért küzdök a hullámokban, vagy szarrá ázok, vagy úgy ázok szarrá, hogy közben az életemért küzdök a hullámokban. A kerékpárút az autóút mellett vezet, az esőt fentről kapod, a fröccsöt oldalról, eh. És az egész olyan, de olyan reménytelen. Sár, szürkeség, kietlen táj. Lélekromboló.

Szentgyörgy előtt végre lementünk egy dedikált kerékpárútra, az eső persze nem csitult, de egy kicsit azért jobb lett. Aztán Balatonberényben, pont a naturista kempingnél elállt az eső és pont ott volt egy étterem. Nem hagytuk ki.

– A teraszon szeretnénk leülni – közöltem az elénk siető pincérnővel.
– Itt!? – húzta fel a szemét. Minden csuromvíz volt.
– Nézzen ránk – hívtam fel a figyelmét – Rongyosra vagyunk ázva. Ahová leülünk bent, azt megsemmisítjük.
– Ugyan már! Jöjjenek be.

A déli parton, közvetlenül a nagy zuhé után, mindenki kedves, mindenki udvarias. Mint az elmebetegekkel.

Bementünk. Leültünk egy asztalhoz. Olyan történt, mint még soha: Nej a sör előtt egy forró paradicsomlevest rendelt.

– Észrevetted, hogy átestem a holtponton? – kérdezte a levesre várva.
– Ööö, hanyadikon?

Egy kis elmélkedés a sörömre várva. Valójában nem az a lényeg, hogy ne ázzál át, mert úgyis átázol. Nincs olyan ruha, amelyik órákig véd a szakadó esőben történő bringázás közben. Az a fontos, hogy mennyi idő alatt szárad meg. Hogy másnap tudod-e benne folytatni a túrát? Mert ha egyszer elcsomagolod vizesen, akkor az az egész túra során sohasem szárad meg. (Példaként hadd említsem meg a Velencén a zuhanyzóban földreesett alsónadrágomat. Csuromvizes lett. Kicsavartam, elcsomagoltam, mindenhol próbáltam megszárítani. Egyszerűen a rövid éjszakai – hideg éjszakai – periódusok alatt nem tudott megszáradni.)

Felhívtam a kempinget, hogy késünk. Már az éjjeliőr vette fel.
– Nem gond, uram, csak este tízig érjenek ide, mert akkor úgy elmegyek, mintha sohasem lettem volna itt!

Hát, majd igyekszünk.

Aztán elindultunk. Az a bitang, aki a keverőpultnál ült, most kapott a fejéhez. Mert igaz ugyan, hogy kedden a nagy viharok Budapest elpusztításán munkálkodtak, de ez a nyomorult azt mondta, hogy nicsak, ezek a Petrényiék meg akarnak szökni, na nehogy már, akkor először is nullázuk le a szelet, hiszen innentől már csak segítené őket, az eső potméterét meg toljuk fel csutkáig. És lön. Olyannyira nedves közegben tekertünk, hogy a végén már észre sem vettem, hogy esik. Mert mindegy volt. A hátszél meg úgy eltűnt, mintha sohasem lett volna.

Megérkeztünk. Valahogy olyan hihetetlen volt, hogy ennek a napnak is vége lesz egyszer. Nagyon nem akart.

Az éjjeliőr friss ember volt, még azt sem tudta, hol van a faházunk. Megkerestük. Sötétben.
A reggeli recepciós meg ugye junior volt. Döcögött a rendszer, de működött.

Berúgtuk az ajtót.
– A klasszikus probléma: mihez nyúljunk először?
– Nem. A klasszikus probléma: mit igyunk először?

Elpakoltunk.
Késő esti vacsora. A kolbász átázott. A kecskesajt átázott. A bor viszont nem hűlt meg eléggé. Hát micsoda időjárás már ez? Több hideget, ha kérhetném.

Pakolás közben kezembe akadt egy dobozos kávé. Még Nej vette Velencében.
– Ezt a kávét nagyon megutaztatod – jegyeztem meg.
– Tudod, reggel vagy sör, vagy kávé.
– És nem tudsz dönteni.
– Dehogyisnem. Mindig a kávé veszít.

Bakker. Május közepe-vége. A fűtetlen lakókocsikban, mobilházakban nemhogy fázunk, de nagyon fázunk. Szerencsére mindenhol négyszemélyesek a szállások, így fejenként két takaróval már tudunk aludni.

Elmélkedtünk az utóbbi napokban, hogy az sem jó, ha keveset tekerünk egy nap. Délután kettőkor megérkezünk és jobb híján kajálunk, meg sörözünk. Sokat. Meg boltba megyünk. Újabb kajáért és újabb sörért. Aztán este meg vacakul alszunk.
Na, ez most nem fenyeget. Gyors vacsi, a technika elrendezése (töltések, beszélgetés a sisakkal, akksicserék), egy-két gyógysör, aztán dőltünk is az ágyba. Akárhogy is nézem, erős nap volt.

Útvonal

Relive videó

link – (A címe rossz, mert a Relive megkavarta a dolgokat.)

Tókerülő túlélőtúra 02/06

Velence – Balatonalmádi
2019.05.20; hétfő

Tegnap este mindenki – a boltos, a kocsmáros, a recepciós – azt állította, hogy éjszaka hatalmas vihar lesz. Egyedül a meteorológia nem mondta.
Hatalmas vihar volt.

Nekem meg előjött sorban a teljes rémálom készletem. Alig aludtam valamit. Lehet, hogy este az a lángosos sajt nem kellett volna. A szál kolbász mellé.

Reggel zuhany. Nem hiszem el: a mobilházban jakuzzis zuhanykabin. Még soha nem próbáltam ilyesmit. Megnyitottam a csapot, megvártam, amíg bemelegszik a víz, alálltam és elkezdtem tekergetni a kallantyúkat. Egyből tökön lőtt egy hideg vízsugár. Oké. Ezt hagyjuk meg azoknak, akik élvezik.

Indulás előtt a kukásember azt mondta, hogy jó idő lesz, de csak délig. Utána viharok. Ennek megfelelően öltöztünk.

Atombombát Fehérvárra. Vagy legalábbis neutronbombát. Olyat, amely csak a kerékpárutakat pusztítja el. Aztán lehet újrakezdeni nulláról. Talán másodikra jobban sikerül.
Valahol azért látszik a szándék, csak hát nem ártott volna némi szakértelem is. Na mindegy, majd az utolsó részben kifejtem, mire is gondolok.

Sárszentmihály, tipikus falusi kocsma. A szabadban csak egy asztal, ahol már ült egy atyafi.
– Jó napot kívánok! Leülhetünk?
– Persze, üljenek csak.

Leültünk. Hallgattunk.

– Aztán hová mennek? – törte meg a csendet az idős férfi.
– Balatonalmádiba.
– Azt én tudom, hol van! – derült fel az arca – És honnan jönnek?
– Budapestről.
– Hát azt is tudom, hol van! – ért fülig a szája.

Ennek mindannyian örültünk. Majd a sör után elbúcsúztunk és mentünk tovább.

Ez itt a Péti Nitrogénművek. Majdnem azt mondtam, hogy mennyire belerondít már a tájba, csak hát itt a táj sem akármi: Inotai Hőerőmű, Inotai Alumíniumkohó, Peremartoni Vegyipari Vállalat, Péti Nitrogénművek, Balatonfűzfői Nitrokémia … kijutott az iparból a térségnek rendesen.

Berhida után jött egy benzinkút, meg a következő pihenő. Szokásos sör, klotyi, szivarka. Itt egy ügynök üldögélt a mellettünk lévő asztalnál és hevesen győzködött telefonon valakit, hogy találkozzanak már, mert biztosan tud neki érdekes árut mutatni, az a valaki meg nagyon úgy nézett ki, hogy egyáltalán semmire sem kíváncsi, még a Bölcsek Kövére sem. Az ügynök halála.

Közben leszakadt az ég, én pedig úgy néztem körbe a fedett teraszon, mint aki bravúros stratégiával éppen most nyerte meg a kurszki csatát. Hiszen megúsztuk az éjszakai hatalmas vihart – mobilházat vettünk ki, nem sátraztunk – és megúsztuk ezt a mostanit is. Már délután van és még mindig szárazok vagyunk.
Ha tudtam volna…
Mindenesetre a radar nem sok jót jelzett, a Balaton és a Velencei-tó között vagy tíz viharzóna viháncolt, hol megszűnt egy, hol született egy a semmiből, a szél kiszámíthatatlanul terelgette a felhőket, nekünk pedig ebben az őrült táncban kellett volna valahogy szárazon átsiklanunk. Naná, hogy nem sikerült.
De legalább teszteltük az esőállóságunkat.

Eleinte nem volt gond. Fellihegtünk a királyszentistváni emelkedőre, lezúgtunk a túloldali lejtőn, fellihegtünk a fűzfői emelkedőre, lezúgtunk a gyár mellett, megmutattam Nejnek a kedvenc környékemet, a fűzfői munkástelepet – apró, pici utcák, apró pici házakkal, minden girbegurba és veszettül romantikus, az utcát pedig még mindig Gagarinnak hívják – és már csak 7-8 kilométerre voltunk a végcéltól, amikor először csak gyengéden, később pedig egyre vadabbul el nem kezdett esni. Odabent Almádiban már nem is láttunk a sűrű esőpermetben, behúzódtunk a strand kapujába. Csak hogy értsd, innen nincs egy kilométer a kemping. Mégsem tudtunk továbbmenni.

Kinlódás. Az jött. Elkezdtem matekozni. Eddig jártunk 70 kilométernél. Holnapra van saccra 110. Még csak délután három óra, fáradtak sem voltunk. Ha most tovább tudnánk menni egy húszast, mondjuk Füredig, akkor kiegyenlítenénk a két napot. De ahhoz tudnunk kell, mi a helyzet Füreden. Ha továbbmegyünk, fél öt körül érünk oda, akkor meg már lehet, hogy nincs recepció. A megoldás az lenne, ha most telefonon foglalnánk egy mobilházat. (Mert a tegnap esti vihar óta a sátrat inkább hanyagoljuk.) Oké, telefon. IVR. Az a rohadék IVR. Miközben úgy szakadt az eső, hogy a telefont is alig hallottam. És tudod, miért volt IVR? Nyomja meg az 1-es gombot, ha magyarul akarja meghallgatni a tájékoztatónkat, nyomja meg a 2-es gombot, ha angolul, a 3-as gombot pedig, ha németül. Aztán ha egyiket sem nyomtad meg, akkor kicsengett végre a telefon, melyet senki nem vett fel. Félórán keresztül próbálkoztunk, hol Nej, hol én. Az a büdös recepciós rohadék tutira hazament már háromkor, mondván, hogy ilyen időben úgysem jön senki. Jó. Próbáljuk még meg Alsóőrsöt. Az is valami. Ott egyből felvették, de egy kedves női hang rögtön kikacagott. Egy éjszaka? Felejtsem el. Minimum három. Amikor értetlenkedtem, hogy ilyesmit csak szezonban szoktak, diadalmasan közölte, hogy szezonban a minimum az egy hét. Ennyiben maradtunk. Ez a kemping, amely valamikor Európa néven futott, mostanra pedig Pelso névre keresztelkedett át, a kedvenc kempingünk volt, egyszer még szezonban is lejöttünk egy hétre – egy rohadt drága hétre – rendszeresen kikötöttünk itt a Balaton kerülgetéseknél is, nos ez a kemping mostanra teljesen elkurvult. Fullra beépítették, az egészből egy túlzsúfolt izé lett, idióta szabályokkal. Nem részletezem, a sztorikat már megírtam korábban, mindenesetre erősen nem ajánlott.
És ekkor kezdhettünk izgulni, hogy mi lesz Almádiban. Lesz-e valaki a recepción? Lehet-e egy éjszakára mobilházat foglalni?

Az eső után elgurultunk a kapujáig. Intettem Nejnek, hogy várjon meg kint, bemegyek megkérdezni.

Lehetett. A nő nem is értette, miért kezdtem úgy mosolyogni rá a pozitív válasz után, mintha megkértem volna a kezét és arra mondott volna igent. Pedig itt is voltak szépséghibák, de ekkor már alacsony volt a tűrésküszöbünk. Pearl lakókocsi? Nincs, csak Gold. 2500 forinttal drágább. Oké, jöhet. Nincs ágynemű. Jöhet. Van hálózsákunk. Nem működik a vizesblokk. Mindegy, jöhet. Ki tudunk menni a közöshöz. Nem lehet SZÉP kártyával fizetni. A kinti táblán ugyan az állt, hogy lehet, de nem probléma. Csak készpénzt fogadnak el, bankkártya sem jó. Oké, nem gond. Ja, és 20e forint kaució. Persze, már adom is. Ha azt kérte volna, hogy ugráljam körbe békaügetésben a kempinget, azt is elfogadtam volna. Csuromvizesek voltunk, száraz, meleg helyre vágytunk. 40 kilométernyi távolságra nem volt másik fogadóképes kemping, se jobbra, se balra. (Jobbra Akali, balra Siófok volt legközelebb.)

Aztán elindultunk átvenni a szállást. Nej, kint felejtve a kempingen kívül, vigyázott a bringákra. A recepciós nő meg jött, mert neki el kell mutogatnia valamit. Éppen az ajtót nyitotta, amikor a semmiből hirtelen leszakadt az ég, valami nagyon durva eső indult be.
– Hoppá. Várjon egy kicsit, nekem most vissza kell mennem a feleségemhez.
– De hát most akarom átadni a lakókocsit!
– Ő meg kint áll az esőben két bringával és mozdulni sem tud.
– De hát… – kiabált még valamit, de már nem hallottam. Futottam. Vársz, bogaram.

Egyébként a nagy mutatvány az volt, hogy hogyan kell kinyitni az ablakot. Mely konkrétan nem működött, szóval a csajszi kinlódott egy kicsit, aztán feladta. De legalább megmutatta. Illetve megpróbálta.

Esőszünetben étterem, majd bolt. Ilyen sorrendben, mert éhesen nem vásárolunk.
Na de telezabáltan? Mert megint sikerült elérnünk.
Leültünk. Étlap.
– Nekem ez tetszik – jegyeztem meg.
– Melyik?
– Grillezett csülök, babbal, káposztával és hagymás krumplival.
– Izé. Közös lakókocsiban alszunk. Egy igen kicsi lakókocsiban.
– Oké. Akkor marad a bolognai spagetti rántott karajjal.
Kihozták. Ettük.
– Na jó, nekem most lett tele a pocakom – tettem le a villát.
– Hát, igen.
– Csak tudod az a baj, hogy az ember mindig a végére hagyja a legfinomabb részeket.
– Akkor most jön az akaraterő.
– Igen. Megenni úgy, hogy már nem kívánom.

Ágyazás. Kibontottam a hálózsákot. Levelek peregtek ki belőle.
– Hoppá, láttad ezt?
– Mit?
– Ezeket a leveleket.
– Ja. És?
– Jaj, Kicsim! Ezek még a Grand Canyonból vannak! Ott aludtam hol a földön, hol a hálózsákban.
– De jó!

Aztán a végén takarításkor ment minden a kukába.

Késő délután telefon Barnától.
– Na, fossá áztatok már? – kérdezte keresetlen közvetlenséggel.
– Nem, még csak szarrá – válaszoltunk hasonlóan.

Este lement a Trónok Harca és Nej nem nézte. Ez legalább akkora tragédia, mint a csütörtök esti darts Premiere League döntő, melyet én nem fogok nézni.

Útvonal

Relive videó

link

Tókerülő túlélőtúra 01/06

Budapest – Velence
2019.05.19; vasárnap

Szögezzük le rögtön az elején, hogy az időjárás egy büdös riherongy kurva. És ezt nem hirtelen felindulásból írtam, hanem előtte sokat gondolkodtam a megfelelő szavakon.

A túráról röviden. Lassan már mindenki körbebringázta a Balatont. Ott járunk, hogy kinéznek a társaságból, ha te nem. Hiába mondom, hogy részleteiben már több kör is megvan, de egyben, egy túrában még tényleg nem csináltuk meg.
Eddig.
És ha már lúd, legyen kövér: Pestről indultunk, oda is érkeztünk.

Kora hajnali kelés, reggeli pakolás. Ilyet sem csináltunk még. Nyilván tegnap este már nem fejeztük be, de legalább elkezdtük.

Aztán fél kilenckor eleredt az eső. Amikor arról volt szó, hogy ugyan egész héten szakadt, de legalább a hétvégén nem fog. Erre most itt van. Megnéztem a radaron. Csak Dél-Pest fölött emberkedik. Tízkor megy el. Megvárjuk. Muszáj. (Félre ne értsd, nem vagyunk cukorból, a hosszú bringatúrákba bele van kalkulálva az esőben tekerés. Csak éppen nem kényelmes. Ha van lehetőség kihagyni, akkor kihagyjuk.)

Pakolás.
– Vigyünk kettlebellt. Görögországban is tök jó volt.
– Végülis jól kiegészítené az egész napos kardiót. De hová tesszük?
– Akasszuk a kormányra.
– Oké, de akkor kettőt vigyünk, hogy egyensúlyban legyenek.

A kamera elkezdte gyűjteni a rosszpontokat. Nem mindig kapcsol be, a pittyegéseket meg forgalomban nem lehet hallani, így nem mindig tudom, hogy most megy vagy sem? Aztán menetközben megtanultam, hogyan lehet biztosan benyomni a gombot, innentől nem hibázott egyet sem. Viszont amíg tanultam, elgombáztam egy veteránautó felvonulást.

Érd-külső kocsma, valami Megálló büfé, vagy Cifra söröző, vagy valami hasonló. Annyira, de annyira tipikus. Férfimegőrző. Ahogy hadarva, gesztikulálva mondanak egymásnak fontosnak hitt közhelyeket, a többiek bólogatnak és már keresik a következő illeszkedő közhelyet, melyet ők dobhatnának be a társalgásba.
Been there, done that.

A Drótszamár kempingben a recepciósok éppen ebédeltek. Várnunk kell. Elszaladtam boltba. Bravúros húzás volt, a bolt félóra múlva zárt. Egy pár kolbász. Tudom, régebben ez nem volt sok, most elképzelhetetlen. Mégis felfaltuk. Egy csomó péksütivel. 9%-os lengyel sör a boltban. Asztakurva. Persze, hogy vettünk. El fogunk kárhozni. Kövéren.

A rutinok, ahogy jönnek vissza. Hogy a papírzsebkendőt a cippzáras zsebbe kell rakni, mert másképpen kiesik. (Kiesett.) Hogy a hátsó nagy táskámat külön le kell kötözni, mert a gyári rögzítés nem eléggé stabil, elcsúszik az egész oldalra.

De ahogy beugrott, egyből beugrott az is, hogy hová raktam a kötözőmadzagot. Ebből lesz az, hogy egy idő múlva odafigyelés nélkül szerelsz fel, tökéletesen.

Délután strandkocsma a kempingben. Vendég alig, a pocakos, fekete pólós tulaj nosztalgiázik: Hobó, Edda, Vargamiki. Csutka hangerőn. Mi is vele nosztalgiázunk. A hangerő miatt más választásunk úgy sincs, de nem esik rosszul. Nyilván sör mellett. A háttérben valami bringaverseny eredményhirdetése folyik, de azok mindenféle undorító sportemberek, fúj.

Valami fiatal csajszi csapolta a sört. Közben folyamatosan mondta, hogy ő mennyire kezdő és nem tud csapolni. Ehhez képest elég nagy volt a szája. De lehet, hogy csak kompenzált.

Utána besétáltunk a velencei strandra. Lángos. Dupla sajtos. Óriási adag. Nem volt rossz, de nem bírtam megenni. Nem ismertem magamra. A tegnapi nagy zabálás, utána a mai… embertelen.

Közben rájöttem. Oké, szeretünk túrázni. Régebben is szerettűnk, de olyan másfél éve ez már valami függőséggé alakult. Februárban nekiállunk és telepakoljuk az egész évet túrákkal. Két évvel ezelőtt ennyire azért nem volt durva a helyzet. Mi változott? A kajálás. Szigorú elszámolás van, az eredmények ismeretében mindketten beláttuk, hogy ezeket a korlátokat be kell tartanunk. Mi a kivétel? Mikor lehet odafigyelés, felírás nélkül annyit enni, amennyit megkívánunk? Túrázás közben. Azaz azért túrázunk a régebbinél sokkal-sokkal többet, hogy néha zabálhassunk.
Feloldottuk azt a fránya kognitív disszonanciát.

Este beszélgettem a sisakommal. Mint a Vasember. Persze csak meg akartam nézni, jó szögbe volt-e állítva a fejkamera és mikor vett, mikor nem.

Azok a békés szúnyogmentes esték. Na, ezeknek hamarosan vége.

Útvonal

Relive videó

link

Bágyadt

2019.05.18; szombat

Egy hangulat. Melyről olyan sokat nem is lehetne írni, de mégis kell, mert ilyen hangulatokból áll össze az élet. Amilyen gyorsan pereg, semmire sem emlékszünk a hétköznapokból, pedig volt egy csomó minden, amelyben jól éreztük magunkat, egy csomó minden, melyek miatt azt mondhatjuk, hogy nem is volt olyan rossz ez az egész… de ha nem írjuk le, akkor már nem tudjuk, hogy miért is gondoltuk így? Az idő meg olyan furán múlik, diákkorunkban tele volt az egész határozott jelzőkarókkal, de aztán később valahogy minden összefolyt egy masszává, és csak zavarodottan pislogunk, amikor komplett évtizedeket kellene felidéznünk.

Szóval csak üldögélek egy bágyadt szombat délután a teraszon. Nej mellettem szundikál a puha székben. Istenem, valószínűleg túl sokat melózott a héten, vagy túl sok volt a sör a Rizmájerben, vagy mind a kettő. Nem mondhatnám, hogy különösebben aktívan viselkedik, de mégis jólesik, hogy mellettem szundikál. Komolyan, mi lehetne kedvesebb annál, mint hogy egy bágyadt szombat délután üldögélsz a laptopod mellett, igyekszel összeszedni a gondolataidat, hogy valami értelmes dolgokat írjál, melletted pedig a szeretett nő szundikál? Hiszen a legfőbb érték, hogy a szűkre szabott időnkből mennyit adunk a másiknak. Oké, nem túl aktív, de akkor is mellettem van. A laptopból Anna & the Barbies szól, pont olyan hangerőn, hogy a madárcsicsergés maradjon a domináns. Valahol itt kezdődik a boldogság, de legalábbis a well-being.

Pedig nem indult túl jól ez a szombat. Én péntek estére fejeztem be egy nyomorult tanulmányt, melyen két napon keresztül dolgoztam, napi tíz órában és még így sem vagyok büszke rá. Legalább öt nap kellett volna a tisztességes munkához. Csak hát az üzlet egy kurva bonyolult dolog. Vasárnap reggel meg indulunk egy hatnapos bringatúrára. Szombatra annyit terveztünk, hogy pakolunk, lazítunk. Igenám, de valamikor beígértem a lányomnak egy sörözős bringatúrát és valahogy pont ez a szombat volt a kiválasztott. Nem lehetett kihagyni. Mindegy, megoldjuk.

Lezötyögtünk Csepelre, a Rizmájerhez. 26 kilométer, persze jó nagy kerülővel, hogy azért adjunk a sportnak is. Aztán ereszd-el-a-hajamat. Három sör. Fejenként. A legdurvább hamburger. Miközben már a sima is egy szénhidrát- és koleszterinbomba. Nem is fogom beírni a MyFitnessPal-ba. Felrobbanna. Visszafelé a női szakasz vigyorgott rendesen. Utána pedig kiültünk a teraszra, a csajok még ittak közösen egy sört, majd eldőltek. Dóra később felment, Nej pedig itt szundikál mellettem.

Én meg rozéfröccsök mellett nekiálltam szöveget gondozni. Ez is milyen már? A blogban van egy csomó íráscsíra. Feljegyzett gondolatok, többé-kevésbé kidolgozva. Inkább kevésbé. Arra várva, hogy egyszer majd lesz egy olyan arany idő, amikor ráérek és egy középkori órásmester türelmével finomra csiszolom a gondolatokat. Ja. Legalább fél éve nem volt ilyen alkalom. Erre mi történik? Egy ilyen sűrű hétvégén, amikor annyi minden szorongat, mert azért vasárnap reggel csak el kell indulnunk, addig pakolnunk kell, ruhát, felszerelést, azt az átkozott technikát is össze kell állítanunk, elemeket, akkumulátorokat kellene töltenem, nyüzsögnöm kellene, az utolsó simításokat végezni a túraterven, időjárást néznem, meg egy csomó ilyen, kapkodós melót végeznem… erre mi van? Bágyadtan bringáztunk egyet, lazultunk a Rizmájernél, még bágyadtabban hazabringáztunk, majd abszolút bágyadtan kiültünk a teraszra a legalább ugyanannyira bágyadt napsugár alá és Nej bóbiskol én pedig hirtelen úgy éreztem ez a megfelelő időpont a félbehagyott gondolattorzók befejezésére.

Miközben a pakolási folyamat elkeseredetten hisztériázva ordibál odabent a nappaliban.
Mindegy. Majd lesz valahogy. Majd.

De most… nos, most most van. Ki kell élvezni ezt a bágyadt hangulatot.

Szavaink

Mit gondolsz, fejlődik?
Már hogyan fejlődne? Maga a kérdés is értelmetlen.
Ja, hogy mi? Bármi.
Oké, ha nem fejlődik, akkor esetleg romlik?
Dehogyis. Ugyanúgy nem.

Maradjunk annyiban, hogy minden változik, átalakul. Ebben egyetérthetünk.
De mi az, hogy javul? Mi az, hogy romlik? Hogy fejlődik?
Kinek a szempontjából?
Ami nekem fejlődés, másnak romlás. Amiről azt hiszem, hogy fejlődés, később kiderül, hogy inkább romlás. Ki mondja meg? Kié az az objektív nézőpont, hogy megmondhatja?
Senkié.
A fejlődés, a romlás valójában értelmetlen szavak. Ugyanúgy, mint a ‘jó’ és a ‘rossz’ fogalmak.

Külön gyönyörű az emberi gondolkodásunkban, hogy a kifejezéseknek mégis pontos értelmük van. Amikor valaki kimondja ezeket a szavakat, pontosan tudjuk – a szövegkörnyezetből, a gesztusokból, a többé-kevésbé nyilvánvaló szándékokból – hogy mi is volt a fejében, amikor ezeket kimondta. Hogy milyen körre gondolt, milyen viszonylatban. És azt fogadjuk be. Nem foglalkozva azzal, hogy mélyebben belegondolva semmi értelme sincs az általa használt szavaknak.

Na, ezt tanítsd meg egy AI-nak. Machine dreaming learning.

A munkásszállás nem apácazárda

Régen irkáltam már a sztori kategóriába. Jöjjön egy kis visszaemlékezés. Mert a köztudatból lassan kikopnak már azok a fogalmak, azok az életkörülmények, melyek nekünk egykor teljesen hétköznapiak voltak. (Meg ahogy a dolgok most állnak, lehet, hogy a jövőben újra visszajönnek.)

Mond az neked valamit, hogy KMK? Az én időmben meglehetősen veszélyes dolog volt. Azt jelentette, hogy Közveszélyes MunkaKerülő. Azaz ha a személyigazolványodba, vagy a munkakönyvedbe – igen, ez egy olyan igazolvány volt, melyet jó, ha magadnál tartottál – nem volt beírva munkahely, akkor közveszélyesnek ítéltek és a rendőr simán bevihetett. Ugyanis ha nem dolgoztál sehol, az egyértelműen a te hibád volt, nem a munkaadóké.

Ez konkrétan úgy volt, hogy ha megnyerted a lottó ötöst és életed végéig elegendő pénzhez jutottál, papíron akkor is el kellett menned dolgoznod valahová.

Mindenkinek dolgoznia kellett valahol. Pont. És voltak olyan munkaadók – tipikusan a nagy szocialista vállalatok – akiknek kötelező volt felvennie az embereket. Mert egyébként KMK. Ebből alakult ki a kerítésen belüli munkanélküliség. A nagy állami vállalatok felvettek boldog-boldogtalant, függetlenül attól, hogy tudtak neki munkát adni, vagy sem. Leginkább nem, de nem is ez volt a cél.
A cél konkrétan az volt, hogy az egyszerű emberek, ideértve a nehezen szocializálható alakokat is, azokat, akikből esetleg hajléktalanok lettek volna egy másik világban, szóval mindenki, valamilyen szervezett – és nyilvántartott – módon éljen, igenis, időre menjen be a gyárba, még ha nem is csinál semmit, de ne nagyon menjen ki, és ha alkoholizált is, azt csak munkaidő után tegye. (Legalábbis elméletileg.) Ez megérte az államnak azt, hogy munkabért fizessen ki nekik, értelemszerűen a gazdálkodó szervezet terhére.

Ez valami olyasmi volt, mint a mostanában annyit emlegetett feltétel nélküli alapjövedelem. Ebből is látszik, hogy a szocializmus mennyivel megelőzte a korát.

Beszéljünk még egy fogalomról: vándormadár. Naggyon negatív fogalom volt, akire rásütötték, az évekig mosakodhatott, mire kimászott alóla. Mit is jelentett? Hát azt az embert, akit ha felvettek valahová, akkor onnan pár hónap után átment egy másik céghez, majd onnan pár hónap – esetleg pár év – után átment egy másik céghez. A kor ideálja az a melós volt, aki 40-50 évig dolgozott egy helyen. Aki váltogatott… az a rendszer ellensége volt. Vándormadár.

Persze ez a hozzáállás még nem volt elég. Hogy a hatalom ezt a nehezen kezelhető réteget – elméletileg ugye az uralkodó osztályt – konszolidálja, kellettek hozzá a lakhatási körülmények is. Hiszen hiába adtak munkát a proletárnak, meg valami fizetést is, de a lakhatási problémáit már nem tudták megoldani.

Munkásszállás.

Vidám dolog volt. Laktam ilyen helyeken – már mérnökként is, de eltitkolva – nagyon tanulságos élményeim maradtak meg belőle. A gyerekeimnek is mondtam, és a mai napig is vallom, hogy ha egy területre be akarod ásni magad, akkor – akár inkognitóban is – ki kell próbálnod, milyen legalul élned. Mert csak akkor látod, milyen embereket kell majd később irányítanod. Illetve, dehogyis. Az emberek olyanok, amilyenek, emberek. Amit itt tapasztalsz, az az, hogy hogyan működik a csoportdinamika olyan emberek között, akik nem rendelkeznek elegendő információval, nem is biztos, hogy fel tudnák dolgozni, akik éhesek, akik eleve rosszindulatúak, azaz azt feltételezik, hogy őket át fogják baszni – és őszintén szólva, ennek komoly alapja is volt – akik nem fognak elhinni semmit felülről, de egyből elhisznek mindent oldalról, akik bizalmatlanok, de egy jó pillanatban elsütött durva viccel, egy erős beszólással pillanatok alatt magad mellé tudod állítani őket.
Nagy vonalakban erről szól a vezetés, erről szól a politika.

Na mindegy, ez a rendszer elketyegett úgy-ahogy. Amíg a pénzügyi egyensúly bírta. Az azért borítékolható volt, hogy a kerítésen belüli munkanélküliség le fogja húzni a hatékonyságot, azaz nem leszünk igazán versenyképesek, sőt, még nyereségesek sem, de ezt ellensúlyozta az állami támogatás, már persze amíg volt, de az a pénz sem a semmiből jött, hanem hitelből, aztán persze egyszer csak összedőlt a kártyavár.
De ez már történelem.

Tanácsi lakás.

Ez volt a másik lehetőség, a valamivel tehetősebbek számára. A mai fiataloknak ez megint tutira értelmezhetetlen kategória. Egyszerűen arról volt szó, hogy ha beadtál egy igényt, persze fizetni is kellett érte, akkor egyszer – valamikor – jogosult lettél egy állami bérlakásra. Ami már majdnem egy saját lakás volt. Majdnem. Ha kaptál.
Hallottál már arról, hogy hiánygazdaság?

De igazából nem is a rendszerről akartam értekezni. Ez itt fent csak a háttér felfestése volt néhány lendületes ecsetvonással.

Ez a blog rólam szól, én pedig a személyes élményeimről szeretnék írni.

A munkásszállással, mint olyannal először Dunaújvárosban találkoztam. (Hacsak nem számítom azt, hogy Kazincbarcikán a Lombik nevű osztályon aluli kocsma egyik oldalán a középsulis koleszunk volt, a másikon meg egy munkásszállás. A Lombik – és az előtte lévő betonplacc – meg tele volt álló/guggoló/fekvő melós alkeszekkel.)
Erről, mármint a dunaújvárosi élményekről viszont egyszer már írtam, most inkább csak ezt a videóklippet tenném be, kedvcsinálónak.

A második találkozásom a témával akkor volt, amikor beköltöztem az egyetem munkásszállójára. Elméletileg ennek sokkal lazábbnak kellett volna lennie, mégiscsak egy szabadabb légkörű szállásról volt szó, tele egy csomó szürkeállománnyal, de nekem sikerült itt is maradandót alkotnom.

A harmadik élmény pedig az volt, amikor szatírnak néztek a balatonfűzfői munkásszálláson és kis híján meglincseltek.

Most egyébként nagyon zavarban vagyok. Amikor eszembe jutott a téma és beugrottak az emlékek, lelkesen álltam neki felvázolni a hátteret. Majd amikor odajutottam, hogy jöjjenek a történetek, a biztonság kedvéért rákerestem, nem írtam-e meg valamikor már ezeket? Bakker. Megírtam. Mind a hármat. 10-15 évvel ezelőtt. Az elsőnek a linkje ott van fentebb, a másik két sztorié meg itt.

Szöveget viszont ki nem dobunk, írni meg éppen van kedvem, valami majd csak kisül belőle.

Nézzük a tanácsi lakásokat.
Nekem olyan szerencsém volt a diplomamunkámmal – hárman fejlesztettünk ki egy vegyipari CAD rendszert, mind a hárman a saját területünkből írtuk a diplománkat – hogy elnyertük vele egy akkor még rangosnak számító alapítvány fődíját.

Magister néven futott, két évig élt, a rendszerváltás elsodorta. (Nem keverendő össze a mostani debreceni Magister alapítvánnyal. Ez utóbbi 2000-től működik.) A másik első helyezett egy olyan csapat volt, akik multitaskingos operációs rendszert fejlesztettek Intel 80286-os processzorra. Az sem volt kispálya.

Ennek anyagi következményei is lettek, én konkrétan vettem a pénzból egy Lewis farmergatyót, egy Csepel Lady országúti bringát és beadtam egy igénylést tanácsi lakásra, vaskos okmánybélyeggel.

Azért Csepel Lady, mert csak ezt lehetett a környéken kapni. Írtam már, hogy hiánygazdaság? Még ezért is el kellett utaznom Várpalotára.

De persze ekkor már tulajdonképpen az egész rendszer recsegett, ropogott, leginkább összedőlt. (1989-ben végeztem.) A farmernadrág és a bringa jól bírták, de az önkormámyzati lakás… akkor már behalt. Hiszen az önkormányzatok – bocsánat, akkor még tanácsok – legfőbb célja már akkor is az volt, hogy szabaduljanak ettől a lakásállománytól. Magyarul szarért-húgyért elkótyavetyélték, ahelyett, hogy bevállalták volna az igencsak esedékes felújításokat. (Tudom, az IKV-nál dolgoztam, elméletileg mi üzemeltettük ezeket a lakásokat.)
Friss igénylőként nyilván meredeken kimaradtam ebből az egészből, pár év szolgálati lakásban történő szívás után vettünk a Bakonyban egy meglehetősen reménytelen házat, így végül visszavontam az igénylésemet.

De – és akkor ez itt egy kis történelmi kitekintés – ez előtt évtizedekig ez volt a bevált módszer. A szüleim így jutottak szövetkezeti lakáshoz 1968-ban – sőt ennél sokkal durvábban, de erről majd szeretnék külön is írni – és valójában egy pályakezdőnek nem igazán volt más lehetősége. Munkásszállás az öntudatos proletárokkal, vagy albérlet, bízva abban, hogy egyszer a tanács befogadja a kérelmet. Az, hogy egy egyszerű ember csak úgy, akár banki kölcsönnel is, saját lakást vegyen, az csak egy galaktikus mese része volt. No way.

Azért a szövetkezeti lakás egy kicsit más volt. Ott végülis az ember saját lakáshoz jutott. De ilyet megcsípni nagyon nem volt egyszerű.

Mi valahogy kigazdálkodtuk ezt az egészet. Nagyon szar helyre mentem el dolgozni – írtam, már, hogy IKV? – azaz utáltak minket, cserébe durván alacsony volt a fizetés… de valahogy mégis jól alakultak a dolgaink. Kaptunk egy 54 nm2-es szolgálati lakást – egy másik családdal közösen – de ez a másik család, brutális véletlenek sorozataként (bakker, már ezt is megírtam), egy olyan család volt, amelyikkel már nyolc éve szoros kapcsolatunk volt, így a közös szolgálati lakás nem jelentett problémát. Persze, kényelmes sem volt, de mivel nyolc éve bírtuk egymást, bele tudtunk helyezkedni ebbe a helyzetbe is. Nyilván mind a két család várta, hogy egyszer majd megkapjuk a tanácsi lakásunkat, de ahhoz az kellett volna, hogy gyerekek szülessenek, csak hát azok ilyen körülmények között valamiért nem igazán jöttek. (Mondjuk be is baszott volna.)

Na mindegy, lett, ahogy lett. Egy elképesztően meredek, mondhatni öngyilkos akció során sikerült átvernünk minden hivatalos szervet, sikerült bevonnunk mindkét oldal családjából az összes fizetőképes embert – igen, még a sógornőmet is – és végül meg tudtuk venni (32%-os kamattal) a Bakonyban azt a házat, amely a közös családi életünk kezdete, a gyerekeink bölcsője és a mai napig is mindenféle családi eredetmondánk eredője. A többi meg már történelem.
(És igen, a jó ég áldja meg, már ezt is megírtam. 13 évvel ezelőtt.)

Nos, azt hiszem, hiába is próbáltam megmenteni, de ez az írás nagyon félrement. Bágyadtan süt a tavaszi nap, kedvem is volt a teraszon ülve sztorizgatni… erre kiderült, hogy minden történetet, melyet erre a szálra terveztem felfűzni, már megírtam korábban.

Persze annyira nem reménytelen a helyzet. Végigolvastam a korábbi írásokat és még én is, aki részt vettem a történetekben, aki meg is írtam ezeket, még én is végigvigyorogtam mindegyiket. Meg a belőlük nyíló írásokat. Szóval alapvetően nem volt ez rossz szórakozás. Ha van időd rá, kalandozz el te is.

Ez itt a kert

Végülis, itt a tavasz. Egy kicsit hideg, egy kicsit esős, de a miénk.

Mellesleg, ahogy elnézem, a növények egyáltalán nem bánják ezt az időt. Még azok sem, amelyek egyébként a sok napsütést és a szárazságot kedvelik. Valamikor nekik is fel kell töltekezniük vízzel.

Persze vannak olyanok, amelyek szószerint lubickolnak ebben az időjárásban.

Nézzük például az óriáspáfrányt.

Látod? Nos, már önmagában ez nagy szó. Hogy látod. Tavaly vettem két óriáspáfrányt, mert be akartam népesíteni a full árnyékos részeit is a kertnek. Elültettem. Egy hónap múlva mindkettő elpusztult. Utánaolvastam egy kicsit jobban. Nos, az van, hogy a páfrányok imádják az árnyékot… de erősen vízigényesek. Konkrétan az óriáspáfrányt patakpartra ajánlják ültetni. Nálam meg viszonylag kevés a patak az udvaron. Így jártam. Az egyik páfrányt kiszedtem és tettem a helyére loncot. A másiknál meg macerás lett volna a kiszedés, hagytam a fenébe.
Ez a másik hajtott ki idén tavasszal. Mit kihajtott, teljesen bevadult. Ha leülnék vele beszélgetni egy pohár bor mellett és megkérdezném, mi a mottója, tutira azt mondaná, hogy sohase adjuk fel.

Rögtön mellette látható egy árnyékliliom. A tavalyi év kellemes meglepetése. Szintén az árnyékos részek beültetése kapcsán vásároltam egy ipari mennyiségű tételt. (Hja, a kertészvállalkozónak könnyű.) Mind megmaradt. Mi az, hogy megmaradt? Mennek, mintha dróton húznák.

Nézd meg a bal oldali példányt. Oké, ez már legalább 20 éves, de két hete bújt ki csak a földből (mert ezek évelők, azaz minden évben újrakezdik) és már egy méter magas. Tőle jobbra pedig tavaly őszi ültetésű példányok vigyorognak. Életerősen.
12 éve lakunk itt és lassan körvonalazódik, mely növények bírják jól ezt a nem túl kellemes terepet. A föld ugyanis meglehetősen barátságtalan, mondhatni feltöretlen. 30-40 centi vastag, tömör barna föld, alatt pedig tufa keménységű talaj. Nem is szoktam rendes ültetőgödröket ásni, úgy vagyok vele, hogy oldja meg a növény, ha élni akar. Nem mindegyiknek sikerül. De amelyik megoldja, az nagyon megy. Eddig így nézett ki a lista: cserszömörce, japán birs, torzsás ecetfa, trombitacserje. Ebbe a sorba zárkózott fel az árnyékliliom és a varjúháj.

Oké, ez némileg csalás, hiszen ezek a varjúhájak tiszta környezetbe, virágföldbe lettek ültetve. De egy másik képen láthatóak lesznek a kemény, száraz földbe ültetett példányok is, azok is húznak rendesen.

Aztán ott vannak a meglepetések. Például a rózsák.

Ez mondjuk egy öreg rózsafa, de agyonüthetetlen. Sorra hozza, akár talajszinten is az új hajtásokat, 4 méter magasban meg úgy virágzik, mintha nem lenne jövő és mindent most kellene megmutatnia.

Ezek viszont már viszonylag új telepítések. Amióta kipucoltam a környéküket, lefojtottam a gyomokat, azóta teljesen magukra találtak. És habár napfényben eddig nem volt sok részük, de nyílnak, mint a bolondgomba.

Aztán ott vannak a teljesen hihetetlen dolgok. Például a fügefák.

Kettő is van: egyet örököltem, egyet meg egy haveromtól kaptam. Mondjuk úgy, hogy a pestszentlőrinci Halomi-erdő nem egy mediterrán klíma, nem is nagyon számítottam komoly teljesítményre ezektől a cserjéktől. Ezt hozták is. A fügefák minden télen kifagytak, tavasszal újrakezdték nulláról, novemberig elérték az egyméteres magasságot, aztán télen megint kifagytak. Termés? Egy-két szem füge, de azok sem értek be. Pedig próbálkoztam: rendszeresen bemulcsoltam a tövüket, nádból, lélegző fóliából kicsi üvegházat barkácsoltam köréjük, az egyik egyszer át is telelt, de a következő tél megint elvitte. Annyit profitáltam belőlük, hogy a füge faanyaga tűzre dobva illatos. Abba is hagytam a kinlódást. Ilyen. Kész.
Aztán idén mindkettő áttelelt. Minden különösebb védelem nélkül. Pedig idén is voltak hidegek, a május sem úgy alakult, ahogy egy fügefa elképzeli az ideális környezetet, aztán mégis.
Nézd meg a fenti képet: ez csak egy kivágás, de 8, azaz nyolc szem füge mosolyog rajta. Ez máskor többévi termés.

A rododendronok és az azáliák nem húznak annyira, mint a fügék, pedig ez az időjárás pontosan olyan, amelyben lubickolniuk kellene. Amikor a bulisarkot, azaz a lugast kialakítottam, elültettem egy csomó azáliát és rododendront. Ideális volt számukra a terep. Fenyőfák, méghozzá óriási fenyőfák lettek kivágva, de maradt is bőven fenyő (most is van hét, köztük egy magról(!) kinövő smaragdtuja), enyhén savas talaj, árnyékos, nyirkos hely, menyország az azáleáknak és a rodiknak. Aztán mégsem. Földbe ültetett rododendron egy sem maradt meg. Jelenleg kettő él, mindkettő bödönben, spéci rododendronföldben. Az azáleák viszont földben vannak… és nem, nem árasztanak el virágokkal. Idén konkrétan egy sincs rajtuk. Viszont nagy eredmény, hogy elkezdtek növekedni és szemmel láthatóan immár jól érzik magukat. Persze ehhez kellett az, hogy itt is kigazoltam és elfojtottam a gyomokat.

Figyeled az átkötést? Ugyan tényleg látszik az egyik rododendron – mely úgy húz, mint egy 424-es és éppen virágot is nevel – de a képen a lényeg a munkakörnyezet. Hát… igen. Ez az, amiért érdemes annyi munkát, annyi időt beleölni a kertészkedésbe. Amikor csak enyhén fúj a szél, amikor lanyhán süt a nap, tök jó kiülni a lugas mellé. Még a munka is jobban megy ilyen környezetben.

Ne hidd el. Hazudok. Dehogyis megy jobban itt a munka. Állandóan elvesztem a fonalat, a növényeket nézegetem, vagy egyáltalán nem csinálok semmit, csak élvezem a környezetet.

A képen látszódik még két lonc is: az egyik rózsaszín, a másik piros virágokat fog hozni. Emellett eldugtam még kettőt. A loncok számomra új felfedezések, dacára annak, hogy a kocsibeállót és az előkertet gyakorlatilag kisajátították az örökölt példányok. Egyszerűen kezelhetetlenek. Folyamatosan vágni, ritkítani kell ezeket, de mintha ettől csak új erőre kapnának, még jobban nőnek. Tényleg fura, milyen nehezen kapcsol az ember: az egyik helyen küzd a túlburjánzással, a másik helyre meg vadul növő, lugasképző növényt keres és csak sokára kapcsolja össze a kettőt. A sörpad fölött is lugast szeretnék kialakítani, de minden növény kipusztult. Aztán valahogy beugrott a lonc: vadul nő, illatos, szép a virága és örökzöld. Hogy a fenébe nem jutott korábban eszembe?

És ha már itt járunk, nézzük meg, hogyan áll a lugas? Itt is akad érdekesség. Az, amit lugasnak, azaz növénytakarónak látsz, az konkrétan egy darab vadszőlő. (Mert a hársfákat durván lelombozták.) A kis ház köré ültettem még négy tövet, de azok éppenhogycsak vegetálnak. Ez az egy meg szemmel láthatóan be akarja nőni az egész világot. Ennyit számít, hogy melyik kertészetben veszed és milyen fajtát. Pedig mindegyiket úgy adták, hogy sima vadszőlő.
Ebben a blokkban van még egy enyhe csalódás is. Egy másik haveromtól kaptam egy tő lila akácot, mondván, hogy ez is fut, agyonüthetetlen és szépen virágzik. Az első kettő stimmel is, három év alatt rendesen kitöltötte a rendelkezésére álló teret, de virág, az egy szem sincs rajta, de még csak a szándékot sem látom. Mindegy, de legalább takar.
Ja, és még egy csalódás. Az előtérben belátszik egy tuilpánfa, azaz magnólia. Na, ez baromi rosszul érzi magát nálunk. Apám ajánlotta, mert ők ledugtak egyet és akkora nagy és színpompás fa lett belőle, hogy ihaj. Nálam viszont ez a gyökérkefe már három éve nem képes egy méter fölé nőni, virága meg gyakorlatilag nincs. Ha nem kapja össze magát kinyírom elrakom máshová és lila akác megy a helyére.

Tudom, napos, szélvédett hely kell neki. Csak éppen ilyen nálunk nincs. Ez egy szeles környék.

Említettem korábban a cserszömörcéket. Óriási kedvenceim. Elképesztő tempóban nőnek és nagyon dekoratívak. Eleve több színben is kaphatók, lehet variálni velük.

Ez itt az All Stars csapat. Ideköltözés után nem sokkal ültettem ezt a sort, eltakarandó a záportározó ocsmány betonkerítését. Nos, jelentem, sikerült. Balról jobbra haladva látható egy nagyon szép homoktövis bokor (az ötből kettő maradt meg, szerencsére az egyik porzó, a másik termő, de azóta bevadultak és már nőtt magról/gyökérről három új példány), mellettük egy óriási bíbor cserszömörce (állandóan balhéznom kell miatta, mert a túrázok rendszeresen tépnek le róla ágakat, leveleket emlékbe, viszont megértem, hogy az egyik akadályversenyen tájékozódási pont lett belőle) és mögötte egy perzsa varázsfa, melyet szerencsétlent teljesen túlnött a szömörce. De az is megmaradt és összel különösen szép.

Ez itt az út túloldala. Középen látható egy másik bíbor cserszömörce, mellette egy sárga. Ezek is szépen araszolnak felfelé. És igen, a kép bal oldalán emberkednek a vadonba kiültetett varjúhájak. Nem olyan nagyok, mint a virágföldbe elrakottak, de túlélték a telet és határozottan jelzik, hogy vannak. Mondjuk azt valószínűleg elcsesztem, hogy a cserszömörce mellé ültettem őket, mert az utóbbiak vadul nőnek, az előbbiek meg durván napigényesek, de az élet célja a küzdés maga.

Na és lehet kertről szóló írás macskák nélkül? Naná, hogy nem.

Amíg én sürgök-forgok az udvaron, ők is teszik a dolgukat. Így.

Esetleges

Az élet esetleges. Még ha a szüleid terveztek is, teljesen esetleges, hogy pont abból a két sejtből lettél, teljesen esetleges, hogy azzal a genetikai koktéllal, amit végül kaptál. De ugyanilyen esetlegesen halsz is meg. Egy szerencsétlen baleset, valami elromlott funkció a bonyolult szervezetedben, aztán annyi. Ismertem embert, aki az egész életét maximálisan egészségesen, visszafogottan élte le, aztán negyvenévesen bejelentkezett nála egy betegség és elvitte. Esetleges.

Az élet esetlegességére a legjobb példa, hogy ha lehetőséged van kényeztetni magadat mindenféle jóval, finom ételekkel, finom italokkal, mindenféle varázsgombákkal, akkor korábban fogsz meghalni. Groteszk, nem? Mintha az emberi élet nem lett volna jól megtervezve. Olyan esetleges. Persze, úgy egyébként ez is milyen már? Valójában valószínűségekkel küzdesz. A jó dolgok általában ártanak. Hogy neked mennyire? Valószínűleg nagyon. De lehet, hogy semennyire. Még ez is esetleges.

Ha meghalsz, pár embernek fájni fogsz. Aztán ennyi. Az emberiséget nem fogja érdekelni különösebben sem az életed, sem a hiányod. Még az olyan emberek fontossága is esetleges, mint Tesla, vagy Pasteur, akik pedig életek millióit befolyásolták. Sőt, ha már itt járunk, maga az emberiség sem fontos. Egyszer, talán pár ezer év, talán évmilliók után el fogunk tűnni, mint a dinoszauruszok. A Föld meg él tovább. Talán még jobb hely is lesz.
Nem fontos. Esetleges. Mint ahogy megszülettél.

Sportóra, de már én is unom

Igazából újat már nem tudok írni az órámról. Vacak. De véletlenül ránéztem a Gears menüpontra és elröhögtem magamat.

A kép mögötti történet az, hogy idén tavasszal az órám gyakorlatilag folyamatosan gyilkolja a futásaimat, rendszeresen 2-300 méterrel kevesebbet mér, az időmérése meg persze jó, aztán ezekből azt kalkulálja ki, hogy már megint szar vagyok, gyakorlatilag az összes edzettségi/fitnessz mutatómat levitte a béka segge alá, engem pedig folyamatosan cseszegtet, hogy rosszul csinálom, béna vagyok.
Hétvégén fent volt a sógornőm, ennek örömére Nejjel kimentek futni egyet, pont ott és pont annyit, amennyit én is szoktam. Mindkettőjüknek Polar órája van. Mindkettőjüknél tökéletes a mérés, a track rásimul az ösvényekre, öröm nézni. Nálam… még véletlenül sem megy a nyom az ösvényeken, jó, ha az óra egyáltalán az erdőt eltalálja.

Aztán elkezdett vacakolni a szinkronnal is, végül kínomban szétbombáztam a kapcsolatot, levettem a mobilról az órát, újratelepítettem a Garmin Connect applikációt és újra felvettem az órát.
Sajnálom, de amikor nevet kellett adnom neki, valahogy nem jutott eszembe más.

Gallarate videó

Ezen a videón gondolkoztam a legtöbbet. Mármint hogy kirakjam-e egyáltalán.
Mit mondjak? Még kamerát sem vittem magammal. Ez egy munkás, egynapos utazás volt, Gallarate-ba, egy kisvárosba a milánói repülőtér (Malpenza) mellett. A feladat, ha nem is heroikus, de azért elég kemény volt: be kellett járnom a település 20+ trafikját, hogy összevásároljam magamnak a hatóságilag engedélyezett maximális mennyiségű szivart. (Ne hidd, hogy ez olyan könnyű feladat. Egy trafik maximum öt dobozzal tart abból a szivarból, amit keresek – és jó, ha ötöt, mert egy csomó helyen egy sincs – nekem viszont 40 doboz kell. Egy ilyen út során gyakorlatilag letarolom a kisvárost.) De azért annyira nem is tragikus a helyzet: időm van, a szivarok meg csak gyűlnek, én pedig időnként lehuppanok egy teraszra és méregerős olasz eszpresszó mellett tesztelgetem a friss szerzeményeket.

Igazából a videóról sem tudok többet mondani. Csavarogtam, néha felvettem ezt-azt a mobilommal, aztán összevágtam belőle ezt a kétperces valamit. Tényleg nem több, mint egy futó hangulat. De nekem ez is fontos, hiszen megéltem, hozzám tartozik.

Röpke villanyszerelés

Nos, először is, pusztán csak összefoglaló jelleggel, ennyi.

Aztán jöhetnek a részletek.

A fürdőszobában a menyezeti lámpában elkezdett sercegni az izzó. Oké, van ilyen, kicseréltem. Másnap reggel az új is nekiállt sercegni. Hjaj, sóhajtottam, itt már komolyabb műtét lesz. Aznap egy megbeszélésen csörgött rám a lányom, hogy a szobájában is serceg az égő, ráadásul ha lekapcsolja, akkor sem alszik el. Mit csináljon?

Hazafelé beugrottam egy barkácsboltba, vettem egy új lámpatestet.

Első fohászkodás. Hogy a rohadt életbe nem képesek az ilyen menyezetlámpa-gyártó cégek ugyanazzal a sablonnal kifúrni a lámpatest vasát? Nem, még véletlenül sem ott vannak az újnál a lyukak, ahol a réginél, hiába azonos a lámpák mérete. Tiplizhetek újra a plafonba.

Frankón leáramtalanítottam az emeletet, leszedtem a régi lámpát, előkészítettem az újat. Nézzük, hol a fúró, meg a fúróhegyek? Izé… a fiamnál. Hát, akkor mára ennyi is, majd szólok neki, hogy a fúró haza akar jönni, ne akadályozza meg.
A kilógó vezetékeket csinosan eldolgoztam szigetelőszalaggal, visszanyomtam a biztosítékot, Nej asztala alatt visszaböktem a szünetmentest. Nézd már, ez visít. Nincs áram? Villanykapcsoló. Tényleg nincs áram. Ennyire szenilisednék? Határozottan emlékszem, hogy visszatoltam a biztosítékot. Toljuk vissza megint. Visszatoltam. Abban a pillanatban levágott. Nem hagytam magam. De mindig levágott. Hmmm. Miafasz? Felsétáltam. A szigetelőszalagozás tökéletes, ott nincs zárlat. A falban? Kicsit széthúztam a vezetékeket. Nem segített. Nos, ide már szakember kell. Péntek, késő délután. Szerencsére kettővel arrébb lakik egy villanyszerelő. Becsöngettem. Vasárnap délutánig nem tud jönni, soványmalacvágtában rakja le a parkettát, hétfőn jön a mester. Bocs.
Kezdett izgalmas lenni a helyzet. Oké, hogy az emeleten nincs áram, de mi van a padlással? Mert ott van az internet router, meg az emeleti access point, na meg ott jön be a kábeltévé is. Na, mit tippelsz? Ott sem volt áram. Ennek már a fele sem tréfa.
Sóhaj. Bontsuk szét az elosztódobozokat a falban. A fürdőszoba mellett rögtön van kettő is. Szétszedtem. Mindegyikben négy lyuk. Az annyi, mint nyolc. Melyik mehet a fürdőszobába? Megsaccoltam az egyiket. Kék vezeték elvág. Teszt. Nem talált. Másik kék vezeték elvág. Nem talált. Ha bomba lett volna, akkor már kétszer felrobbantam volna.
Fejvakarás. Elkezdtem gondolkozni. Éppen ideje volt. Tulajdonképpen ahelyett, hogy szanaszét vagdosom a falban a vezetékeket, egyszerűbb lenne kikötni a fürdőszobai villany kapcsolóját. Szétszedtem, kikötöttem. Huh. Teszt. A biztosíték megint lebaszódott.
Ejnyemárna. Hát most már ezer százalék, hogy egy fia kóbor elektron sincs a fürdőszobában. Mi a fészkes fene van itt?
Hát persze! A lányom is panaszkodott sercegésre. Kitekertem nála is az égőt. Semmi. Neki is kikötöttem a villanykapcsolóját. Semmi. Hát, de már…!

Leültem. Gondolkodj.

Tulajdonképpen Nej íróasztala alatt a szünetmentes már elég tré. Az akksija gyakorlatilag kipurcant, igazából csak áramtüske elleni védelemként használjuk. Nézzük meg. Nagyon bent volt az asztal alatt, nem másztam be, egyszerűen csak rátapostam az előtte lévő elosztó kapcsolójára. Biztosíték. Fent maradt. Asztakurva. Valami már lesz.
Most már bemásztam rendesen, széthúzogattam mindent. És igen, meglett a bűnös. Az elosztóba be volt dugva egy másik elosztó (ez valamikor hálószobának készült, nem dolgozószobának) és itt, a két elosztó csatlakozásánál koromfeketére égett mind a két elosztó: az egyiknek a dugója, a másiknak a lyuka. Vagy hogyan kell ezt mondani. Kicseréltem mind a kettőt, visszadugdostam mindent, biztosítékteszt. Sikerült. Oké. Az incidens elhárítva. Most már csak a romokat kellene eltakarítanom. Voltak. Az emeleten mindenfelé szomorú vezetékek lógtak a falakból.
Nézzük a szünetmentest. Bekapcsoltam. Sikít. Most meg már miért? Van áram. Hát, igen is, meg nem is. A szobában konkrétan nincs. Meg a padláson sem. Mindenhol máshol van. Aha! Hát, amilyen ügyes vagyok, pont ezt a két vezetéket vágtam el. Mármint azt a kettőt, amelyet semmiképpen nem akartam elvágni.

Mondjuk, így utólag, rohadtul nem értem a dolgot. Ha elvágtam azt a fázist, amelyik a szobába ment, akkor hogyan vághatta le a szobában lévő rövidzárlat a biztosítékot? Bonyolult dolog ez az áram.

Oké. Csokihegyek. Mert annyira rövidek a vezetékek, hogy sodorni már nem lehet. Mindez persze sötétben, fejlámpával, széken egyensúlyozva. (Ha gondolod, nézd meg még egyszer az elején linkelt videót. Csak a hangulat kedvéért.)
Mindegy. Összekötözgettem mindent mindennel. Biztosítékteszt. Még élünk. Padlás. Van áram. Van internet. Akkor olyan nagy baj már nem lehet. Szoba. Van áram. Huh.
Mi van még? Fürdőszoba. Mert azt aztán tényleg úgy hagytam. Kössük vissza a kapcsolót. Hát, izé… ezt most hogy? Három, tökegyforma fekete vezeték jött ki a falból. A dupla kapcsolónak meg volt négy lyuka. Hmm. Kezdjük el valahogy. Bekötöttem a vezetékeket. Biztosíték vissza. Kapcsoló. Nem működik. Fejvakarás. Ja, hiszen külön is lekapcsoltam a borotválkozótükör feletti lámpát. Visszakapcsoltam. Nem működik. Dühömben elkezdtem összevissza nyomkodni a kapcsolót. Aztán egyszer csak kigyulladt a neoncső. Hoppá. Azaz ha mindkét kapcsolót felnyomom, akkor lesz fény a mosdó felett. Nekem ez már megfelel. Finomítani ráérek akkor, ha a fiam hazahozta a fúrót és felrakom az új lámpatestet.

Végeztünk?

Ádehogy.

Először is, az internet csak úgy nem gyógyul meg magától, de szerencsére ez már csak rutinmunka.
Aztán kipukkant a riasztó is. Hmm. Mintha le kellene nullázni a hibaüzeneteket, hogy rendbejöjjön. De hogyan? Valami elképesztően bravúros memóriamutatvánnyal megtaláltam a riasztó kézikönyvét, nulláztam egyet. Megjavult.
Ekkor még fel kellett porszívóznom az emeleti közlekedőt – ugye, vertem le rendesen vakolatot, a friss tisztaság meg még érték – de ez is megvolt.

Hullafáradtan dőltem bele a teraszon a székembe. Asztakurva. És még csak azt sem mondhatom, hogy csináltam valamit, hiszen tulajdonképpen nem mentünk egy cseppet sem előre.
De legalább hátra sem.

Tiszta

Akárki akármit is mond, a tiszta állapot nagyon feldobja az ember kedélyét.

Megrendeltünk egy takarítást. Mert próbálkoztunk, próbálkozgattunk, de meló mellett egyszerűen nem megy, nincs rá sem idő, sem energia. Úgy egyébként nem egy nagy dolog, elég sok ismerősöm él már ilyesmivel.
De azért valahol groteszk. Hogy jön a takarítóember és nem akarsz előtte beégni.
Azaz előtakarítasz.
Meg megcsinálsz egy csomó dolgot, melyek eddig valahol hátul kullogtak a prioritási sorrendben. Mit tudom én, kicserélni a kiégett izzókat, újra cserélni a törött vécéülőkét, elpakolászni a szanaszét hagyott dolgokat, meg ilyesmik. Mert oké, hogy takarítóember, de mégiscsak valaki, aki bejön a lakásodba és hogy néz már az ki, hogy így néz ki a lakás.

Egyébként már csak ezért is megérné.

Na mindegy, takarítóember jött, takarított, ahogy kell.

Közben meg, tekintve, hogy a héten ez volt az egyetlen garantáltan esőmentes nap, nekiálltam rendberakni a kertet. Ugyan az ügyfélkörömben égett néhány ház, de adtam nekik munkát, meg hát igazán megérthetnék, hogy ez az egyedüli nap, amikor foglalkozni tudok a kertemmel. Azzal a kerttel, amelyben az egész eddigi tavasz során semmit nem tudtam csinálni és már nem is csak sikoltozott, hanem őrjöngött.
A kert – ahogy mondani szokták – nem vár.

Ez egyébként egy üzenet is azoknak, akik kertes házról álmodoznak. Ha nem akarsz elvadult kertet, akkor a kerttel foglalkoznod kell. Nem akkor, amikor ráérsz. Hanem akkor, amikor a kert megkívánja. Ilyenkor ez az egyes számú prioritás. Ha ezt nem tudod kezelni, akkor maradj a panellakásban. Hidd el, jobban fogsz járni.

És miközben a takarítóember – Nej felügyeletével – módszeresen tisztára nyalta a lakás összes helyiségét, én odakint ugyanilyen módszeresen végigmentem a kerten és a végtelennek látszó listámról minden egyes bejegyzést kipipálva elvégeztem az összes tavaszi munkát.

Ne tudd meg, mekkora kielégülést tud egy ilyen nap okozni. Akárhová megyek a lakásban, mindenhol rend, tisztaság. Utána kiülök a teraszra – laptoppal, szivarral, borral, de ez most mellékes – és akármerre nézek a kertben, minden rendben van. Gyom sehol, aminek nőnie kell, az szemmel láthatóan nő, minden növény, amely megmaradt, határozottan egészséges és ez csak javulni fog.
A melót meg majd holnap, a vacak esős időben behúzom.
Az élet szép.

Hogyan veszítsünk el egy remek napszemüveget?

Imhol a recept.

  • Használjunk fényre sötétedő napszemüveget.
  • Időzítsünk úgy, hogy napokon keresztül reménytelenül szakadjon az eső.
  • Aludjunk ebben az időszakban szokatlanul keveset.
  • Az akció előtti délután ücsörögjünk egy értekezleten, ahol az idő nagy részében számunkra érdektelen dolgokról van szó, így jobb híján pörgessük mobilon a 9gag-et.
  • Éjjel felejtsük el töltőre tenni a telefont.
  • Másnap, amikor végre elállt az eső, aludjunk be és reggel hat helyett ébredjünk hétkor.
  • Mondjuk azt, hogy nem érdekel, teljesen el vagyunk rozsdásodva, ma, ha a fene fenét eszik is, elmegyünk reggel bringázni egy negyvenest. Legfeljebb tízre érünk haza, de hátha nem történik semmi az első órában. Ilyenkor úgyis mindenki kávézik, meg a tökét vakarja.
  • Indulás előtt, már sztreccsbe/sisakba öltözve, bringakitolás közben halljuk meg, hogy egymás után jött vagy öt céges email. Sóhajtsunk fel. Üljünk vissza a gép elé.
  • Találjunk ki valami magyarázatot, vázoljunk egy megoldási folyamatot.
  • Pár kilométer bringázás után jusson eszünkbe a valódi magyarázat.
  • Álljunk meg, próbáljuk meg elküldeni az infót mobilon.
  • Konstatáljuk, hogy a mobiltelefon 7%-os töltöttséggel az utolsókat rúgja. Reménykedjünk, hogy egy email még elmegy.
  • Tekintve, hogy a mobil fényereje a béka segge alatt van, vegyük le a napszemüveget és akasszuk a kormányra.
  • Örüljünk, hogy elment az email. Jó arcok vagyunk. Bringázzunk tovább.
  • Öt kilométerrel arrébb, az első rovarbecsapódáskor kapjunk a fejünkhöz. A napszemüveg! Melynek hiányát ugye nem vettük észre, mert csak napfényben sötétedik.

Nos, ennyi. Az mindenesetre biztos, hogy nekem nem szabad drága napszemüveget vennem. Az elődjét is nagyjából így hagytam el, csak akkor a kajak deckjére tettem le és felejtettem el felvenni.

Szpemlistára tettem a Grand Canyont

Sajnálom, de azért mert egyszer megszálltunk ott, nem vagyok kíváncsi az összes rendezvényre, meg az összes kedvezményes akcióra.

Valamikor azt hittem, hogy ezek a dolgok szépen beálltak, de úgy tűnik, borul az egyensúly. Ha bármit is vásárolok és megkérdezik, kérek-e hírlevelet, vagy bármi ilyen marhaságot, egyből jelzem, hogy nem. Mondhatni külön látásom alakult ki erre a kérdésre, egyből észreveszem, akárhová is teszik.
Ehhez képest mostanában sorra jönnek a szpemek a vásárlásaim után. Nem kérdeznek semmit, csak küldik. Én meg nem győzöm nyomkodni a ‘report spam’ gombot. Függetlenül attól, hogy mennyire nagy név ment le éppen kutyába.