Day: May 30, 2019

Bélatelep – Balatonalmádi
2019.05.22, szerda

Valójában ez a kemping is része a felmérésnek. A balatonkarikáknál általában Péter intézi itt a szállást valami céges nyaralóban, de idén tervezünk egy alternatív túrát Nejjel, azaz Fonyódon magunknak kell megoldanunk a táborozást. Micsoda véletlen, éppen van is itt egy kemping. Ahol még soha nem voltunk. Nézzük meg.

Kifejezetten ijesztő.

Kezdjük ott, hogy a vasútvonal keresztülmegy a kempingen. Igen, a közepén. Azaz a túloldalon van a strand, a sín innenső oldalán pedig a szálláshelyek. A kettő között meg a vasúti átjáró. Mindkét oldalon mágneskártyás, forgóajtós megoldással védve.
Nekünk viszont két darab, 70 kilósra pakolt, 550 centi hosszú kajakkal kellene majd áthámoznunk magunkat rajta.
Eléggé reménytelen.

Kérdezzük meg a recepción. Háát… megint a junior srác volt ott. Akinél még fizetni is komoly kihívás volt. Hogyan jövünk be a víz felől kártya nélkül? Nem tudja. Lehet sátorozni a strand területén? Nem tudja. Mi van, ha felcsorgok kajakkal a csatornán? Azt nem lehet. Miért? Nem tudja. Végül kaptam egy telefonszámot. Érdeklődjek ott.

Későn indultunk. A meteorológia azt mondta, hogy délig oké, de utána szinte folyamatosan esni fog az eső. Jó lett volna kora reggel minél nagyobbat harapni az útból, de későn feküdtünk, hullák voltunk, 10-kor tudtunk csak startolni.

10.30-kor leszakadt az eső. Ez valami extra adag volt a keverőpultos sráctól, mert ugye csak délutánra szólt az ígéret. Sóhaj. Aztán ez maradt is végig, mert rövid szünetektől eltekintve egész nap esett az eső. Nem olyan erősen, mint tegnap, de éppen elég kellemetlenül.

Van egy drámai bejelentésem az összes kerékpárút-építő számára: a fáknak gyökereik vannak. Azaz fás, ligetes, erdős rész mellett vagy tegyenek oda vastagabb aszfaltot, vagy mittudomén, menjenek ki Ausztriába és kérdezzék meg, hogyan csinálják ott, mert arrafelé a fák gyökerei valahogy nem nyomják fel a bringautat. Szemben a balatonival/magyarországival, ahol kétméterenként dobáltak levegőbe a huplik.

Jó nagy elánnal felhúztunk Zamárdiig. (Ugye ma sem lazíthattunk, a 90 kilométer nem gyenge táv.) Itt megkerestük Mauró pizzériáját. Nem olcsó, de mikor máskor érdemeljük meg, ha nem most? A helyről tudni kell, hogy egyfelől nagyon jó a konyha, másfelől pedig őrült színielőadás az egész kiszolgálás. Oké, drága, de jó szórakozás, megéri. Mauró elképesztően jó arc, a pincérek futva közlekednek, egyszerre minden több szólamban hangzik, mert minden pincér belekiabál mindent a levegőbe.

Kezdődött a parkolással. Letettük valahol a bringákat a bejárat mellett. Bementem. Mauró egyből a nyakamba borult. Mondtam már, hogy csuromvizes voltam, túranadrágban és neonzöld bringás dzsekiben? Majd tisztáztuk, hogy az első teraszon, ahová leülni terveztünk, nem lehet kajálni, de toljuk hátra a bringákat, a hátsó terasz már teljesen oké. El is indultunk, de közben jött egy másik pincér, aki nem volt beavatva a stratégiába és lerakatta velünk elől a bringákat. Furcsállottuk, de leraktuk. Aztán jött Mauró és lecseszett, hogy miért ott raktuk le. Mondtam, hogy a pincér oda irányított. Hümmögött egy kicsit (nem jó jel a pincérnek), majd egyből fülig ért a szája:
– Nem gond, majd ránézünk! Meg tudja, itt nincs olasz, aki lopjon!
Mindezt vastag olasz akcentussal.
Már csak ezért a poénért is érdemes volt betérni.

– Te milyen pizzát eszel? – érdeklődött Nej.
– Nem is tudom. Piedone?
– Azon mi van?
– Bab. Sok hagymával.
– Aha. Úgy látom, még nem tettél le arról, hogy megsemmisíted az almádi lakókocsit.
– Dehát külön alszunk!
– Abban a pici lukban nincs olyan, hogy külön.

Aztán Nej még feladta a leckét a pincérnek, mert ananászos pizzát rendelt, de a temperamentumosra hangolt pincér meglepően gyorsan erőt vett magán és nem hívta rá a tésztarendőrséget, sőt, még ki is hozta a pizzát. Az ananászosat. Egy harsányan olasz étteremben.
– Rajta van az étlapon, nem? – vonta meg a vállát Nej.
– Hát, ja – hümmögtem – Egerben is kérhetsz a borozókban sört. A népszerűséggel meg csak az introvertáltak törődnek.

Aztán toltuk tovább. Hol esett, hol nem. Tényleg meg lehetett szokni. Mármint azt, hogy egy idő után nem érdekelt. Engem is csak annyiban, hogy esőben néha meg kellett törölgetnem a kamera lencséjét.

De legalább nincs tömeg. Nagyon nincs. A fonyódi kempingben rajtunk kívül csak egy lakókocsis volt. Az utak kihaltak, a kocsmákban tétlenül kókadoznak a pincérek. És közben szürke az ég és folyamatosan esik az eső.

Egészen eddig nem írtam a Balaton Körút bringaútról. Pedig írhattam volna. A minősége igen sokszor gyatra. A legnagyobb problémát a feltüremkedő gyökerek jelentik. Vastagkerekű, teleszkópos túrabringákkal nyomtuk, de még ezekkel is kínszenvedés volt.
Országútival tutira telibeszarnám a rendszert és mennék végig az országúton.
Az északi partot már egészen jól ismerem, ott nem is foglalkoztam a jelölésekkel, a kitáblázással. A déli parton viszont most mentünk végig először… és… hát, Árpád, hajmeresztő. Hiányzó jelek, amelyeknél leesel az útról és csak bolyongasz, mire valahol megtalálod a folytatást. Nekem van túragps-em, rátöltve az OMP Biking magyar bringástérkép, ezt folyamatosan néztem tekerés közben, de még így is elmentünk néha a málnásba. Egy csomó hely volt, ahol dühöngve mutogattam Nejnek, hogy mi most éppen megtaláltuk a folytatást a térkép segítségével, de térkép nélkül itt keringenénk elveszve az idők végtelenségéig.

Viszont legyen jó hír is. A csücsökben, Balatonvilágos/Balatonaliga környékén nagy erőkkel folyik azoknak az apró kertvárosi utcáknak az újraburkolása, ahol a kerékpárutak is mennek. Nekünk ez néhol kellemetlen volt, mert az útépítések miatt szenvedtünk valamennyit, de mindenképpen jobb lesz a terep.
Amíg a gyökerek ezt is fel nem nyomják.

Valahol rossz alternatívát választottunk, mert feltekertünk az akarattyai domb tetejére, sőt, utána még feljebb is mentünk, nem is keveset.

Utólag megnézve a térképet, olyan 8 kilométerrel korábban volt egy döntési lehetőségünk. Vagy feltekerünk Világosnál a löszfal tetejére, vagy megyünk a part mellett, ahol ugyan megszűnik egy időre a kerékpárút, de azért járható, később újraszületik a kerékpárút és végül azt a borzasztóan sok szintet kihagyva érkezik Kenesére. Hogy mennyire borzasztóan sok szintet? Hát, például Világosnál én, aki éreztem olyan kondiban magam, hogy fel tudnék tekerni a Szigligeti várhoz is, feladtam. Pokolian meredek, reménytelenül hosszú emelkedő, olyan, hogy előttem egy teherautó ordítva, szenvedve tudott csak felaraszolni. Részemről megvolt az ordítás is, meg a szenvedés is, de nekem az utolsó 50 méter már nem jött össze. És ez még nem volt a vége, innentől sok-sok kilométeren keresztül hol közepes, hol erős emelkedőket kellett legyűrnünk, míg végül egy őrült száguldás után (esőben, persze) jutottunk oda, ahol találkoztunk az alsó úttal. A merretekerjek.hu szerint mindkettő egymással teljesen egyenértékű kerékpárút. A felső nyílván a combosoknak. Meg a balekoknak.

A vezérlőpultnál valami nagyon buzgó újonc ülhetett, mert ezerrel figyelt és még véletlenül sem engedett nekünk semmi pihenést. Amíg a déli parton tekertünk felfelé, nagyjából enyhe szelünk volt, de ahogy bekanyarodtunk, viharos északnyugati szél támadt fel. Naná, hogy ekkor meglehetősen sokáig északnyugati irányba mentünk.

Akarattya és Kenese határán esőben szöszmötölő bringás srác. Szimpatikus volt, mert ugyanolyan decathlonos dzsekit viselt, mint én. A szöszmötölés konkrétan azt jelentette, hogy meglehetősen elkeseredetten nyomkodta a mobilját.
– Segíthetek? – érdeklődtem.
Üres nézés.
– Can I help you?
– Ah, yes.

A szerencsétlen belefutott a magyar rögvalóságba. Szállást keresett a szakadó esőben. Egy olyan szakaszon, ahol nincs. Nem tudom, a szállásadók miért rühellik úgy a Balaton rövidebb oldalait, de ezeken a helyeken egyszerűen nincs semmilyen kemping. Siófokon van. Almádiban van. Közte? Nos, van egy, de az minimum bizarr. A Magyar Honvédségnek konkrétan van egy kempingje Kenese végén, de piszkosul el van dugva. Weboldaluk nincs, a Google keresője dob ki némi információt róluk. Kitáblázva nincs, sőt a kerítésre is csak apró betűkkel van kiírva, hogy ez kemping. Mintha mindenáron el szeretnék titkolni, hogy létezik, de valami hülye szabály miatt valami minimális információt ki kell rakniuk, melyet meg is tesznek, de úgy, hogy ezeket még véletlenül se találd meg. Én is csak azért tudok róla, mert 2013-ban a víz felől beestünk kajakokkal.

Szóval visszatérve a sráchoz, elmagyaráztam neki, hogy vagy megy Siófok felé még 20 kilométert és lesz kemping (felnézett az akarattyai emelkedőre és azt mondta, hogy inkább nem), vagy megy 30 kilométert és lesz Almádiban kemping (erre is húzta a száját, nem csodálom, szakadt az eső), vagy megpróbálja megkeresni az álcázott military kempinget. Nem volt boldog.

Magamban már majdnem elkezdtem bezzegelni, mármint hogy bezzeg a keszthelyi oldal, amikor eszembe jutott, hogy bakker, az a rövid oldal sem jobb. Miután a Mészáros & Mészáros bezárta a keszthelyi kempinget, ott sincs megoldás a kanyarra. Van kemping Vonyarcon, de az az északi part, van nudista kemping Berényben, normál kemping Fonyódon, csak hát mindkettő vastagon a déli part, 40-50 km távolságra a vonyarcitól. Oszt ennyi.

A kenesei strandon bezúgtunk egy parti étterembe. Szerencsére itt sem foglalkoztak azzal, hogy csuromvizesek vagyunk, beültünk, toltunk egy-egy meleg levest (itt már én is megadtam magam), kicsit melegedtünk, pihentünk. Tulajdonképpen jól álltunk, 20-25 kilométerre voltunk az almádi kempingtől (tegnapelőtt a biztonság kedvéért lefoglaltuk a lakókocsinkat), időben jók voltunk, az esőt meg már megszoktuk.

Aztán felkerestük a kenesei kempinget. Mert ez egyben kempingfelderítő túra is.

Egy harmincas hapsi jött ki, majd nem sokkal később egy nő is. Az utóbbi lehetett az előljáró, mert a hapsi néha normális volt, a nővel viszont ez egyszer sem fordult elő.
Érdeklődtem.
– Kajakos túrát tervezünk a nyáron. Ha beesünk a víz felől, kaphatunk szállást?
– Nem lehet a víz felől érkezni.
– Hogyhogy nem lehet?
– Mert kapu csak a szárazföldön van. Csak ezen a kapun keresztül lehet bejönni a kempingbe.
– És ha kiszállok a parton és a bokrok között előrelopakodok?
– De uram, ez egy katonasági kemping!
– Oké, akkor mondjuk, hogy még a vízben kiszállok a kajakból, előresétálok, megveszem a sátorjegyet és csak utána húzom ki a kajakot a partra?

Itt vettem észre először, hogy a nő elbizonytalanodott. De aztán gyorsan rendbeszedte magát.

– Ez már nem az én illetékességem. Beszéljen a gondnoksággal!
– Nagyon szívesen. Kérhetnék valami elérhetőséget?

Legnagyobb meglepetésemre kaptam. Emailcímet is és telefonszámot is. Már csak ezért bőven megérte. Ezek ugyanis mások, mint a neten találtak és valószínűleg működnek is.

Aztán amikor a nő bement, a hapsival még elbeszélgettünk. Némileg normálisabban.

– Ha jönnek, előtte telefonáljanak ide. Az a biztos.
– Oké.
– Hivatalosan emailt is küldeniük kellene.
– Kajakból?
– Háát, a szabály az szabály.
– Ne haragudjon, de mióta lettek ilyen szigorúak? 2013-ban egyszer már kikötöttünk itt, nem volt semmi egzecíroztatás.
– Hát, ja. De 2015-ben a katonaság vette át az üzemeltetést.
– Aha. Értem. Köszönöm az információkat.

Ami viszont kellemes érzés volt, hogy odabent mintha megláttam volna a korábbi elveszett srácot, ahogy sátrat állított. Legalább neki sikerült zöld ágra vergődnie.

Innentől egy laza tekeréssel behúztuk a maradék 20 kilométert. Az eső ugyan makacsul kitartott, de már hiányzott volna, ha nem lett volna. Almádiban még bevásároltunk (a szokásos pár kolbász, sajtkrém, kenyér, péksütik, sörök), utána kemping. A csajszi már mosolygott.
– Milyen volt az útjuk?
– Ha nem akarja, hogy csúnyán beszéljek, akkor ne kérdezze meg.

Még szélesebb mosoly. Hivatalos metódusok immár nem voltak, kauciót sem kért, még az ablakkezelést sem jött ki megmutatni.

Mi pedig bezuhantunk a lakókocsiba.

– Figyelj, engem nem érdekel a protokol, én most meg fogom inni a maradék pálinkánkat! – rogytam le a székbe.
– És ki tiltakozik? – érdeklődött Nej.

Aztán megvacsoráztunk. Borítottunk a mindig habos sörből. Igen, hiába 300 méterrel arrébb vettük meg a sört, mire a bringában hazaért, felrázódott annyira, hogy tömény hab jött a dobozból.

Ja, és az ünneplés. Fonyódon még nem volt elég hideg a bor érkezéskor, de utána állt egy estét a hűtőben, onnan meg már nem melegedett fel nagyon, a biztonság kedvéért azért még bedobtuk 20 percre a mélyhűtőbe, szóval ott álltunk a fedett, szélvédett előtérben, nem foglalkoztunk sem a széllel, sem az esővel, hanem megbontottuk végre a bort, megünneplendő, hogy lenyomtuk a túra súlyponti részét: két nap alatt, ritka cudar időben körbetekertük a Balatont.

Érdekességek rovat. A piszoárhoz át kell menni a női blokkon. Vicces megoldás. De amekkora tömeg van, simán meg lehet oldani a lakókocsi mögött is. Hajnalban kifejezetten előnyös. Különösen esőben.

Nej kipróbálta, mit csinál a klíma, ha feltekerjük a hőfokot mondjuk 27 fokra. Fűt. Fűt! Végre az első este, melyet nem dupla takaró alatt vacogva töltjük. Május végén.

Útvonal

Relive animáció

– link –

Balatonalmádi – Bélatelep
2019.05.21; kedd

Nos, ez a nap is eljött. A legkeményebb nap: minden másik napon 70 kilométer körüli a táv, de ma saccra 110 (valójában 120 lett), holnap meg 90. Combos.

Reggeli. Reggel hétkor már kint volt az Indexen a Trónok Harca kibeszélő. Nem sokat szaroztak. Végre volt egy kis zsarolási potenciál a zsebemben.

Az a köcsög, aki odafent ül a mennyei vezérlőpultban és tologatja az időjárás-szabályozó potmétereket, meg bekaphatja. Ha egyáltalán odaadom. Tegnap erős délnyugati, azaz szembeszél, esővel. Ma sokkal erősebb, gyakorlatilag viharos délnyugati szél (30-as alapszél, 50-es széllökésekkel) és persze esővel. Majd nézz a térképre: ha lefelé haladsz a Balaton északi partján, akkor milyen irányba mész? Úgy van: délnyugatra.

Indulás előtt telefon Fonyódra, a kempingbe. Mert a tegnapi nap letörte az önbizalmamat. Reggel valami juniort ültettek be, nem tudott semmire sem válaszolni. Érdeklődjek később.

Füreden fellihegtünk a hatlépcsőshöz. Gondoltam, a régi idők emlékére iszunk néhány fröccsöt, aztán megint felhívom Fonyódot. Ja. Nem voltak nyitva. Túl korán volt. Ezt is megértük. A két veszprémi mormota. Ettől persze még felhívtam Fonyódot. Oké, van szállás. Mondjuk csodáltam is volna, ha nincs, a fiúk már előszezonban főszezoni árakkal operálnak, ha nem ma lett volna a brutális nap a túrán, lehet, nem is fanyalodtunk volna rájuk. (Konkrétan ott volt Berény a pucér naturista kempinggel, le merném fogadni, hogy ilyen novemberi időjárásban nem kell szabadjára eresztett himbilimbivel közlekedni.)

Fék ABC Balatonakaliban. Szerintem az ország legjobb boltja. Külön személyes tragédia, hogy bringával vagyunk, korlátozott szállítókapacitással. De egy üveg Zöldike (Nej kedvenc bora), óbudavári kecskesajt, kolbász, kenyér, péksütemények, hat sör még belefért. A bringába is. Megemelni mondjuk már nem lehetett egyiket sem.

A Zöldikével kapcsolatban külön kunszt a beszerzése. Az országban csak egy helyen, a Fék ABC-ben kapható kereskedelmi forgalomban. Ha megrendeled a weblapon, akkor érte kell menned Mencshelyre a Madaras pincéhez. Ami persze nem rossz, mert ha már ott vagy, hosszan el lehet dumálgatni a borásszal. Érdemes.

Tavaly decemberben voltam lent és terveztem, hogy egyszer Nejt is elviszem. De ebbe a bringatúrába nem fért bele – ember, Mencshely rohadt magasan van – és később a tervezett kajakos túráinkba sem fog. Kár.

Bár megjegyzem, hogy történt egy váltás. Zöldikéből már a 2018-ast vettük meg a boltban, és az bizony még eléggé hars. Nekem ízlett így is, kedvelem a zöldbor jellegű borokat, de Nejnek már savanyú volt. Ő visszasírta a 2016-ost.

Nej ebédre tartogatott egy gasztronómiai érdekességet. Állítólag Révfülöpön a Popeye bisztróban rendkívül finom hurkákat lehet kapni. Hát, feltéve, hogy nyitva van. De nem volt.

Mindegy, a mellette lévő büfét megcsíptük. Ettünk… valami két óriást, én a Kapitány Menüje fantázianevű izét, ez valami fullra telepakolt óriási hamburger, körettel. Evőeszköz nélkül. Megettem a köretet és már azzal jóllaktam. Innentől jött ugye az akaraterő.
Aztán este kiderült, hogy volt benne bőven fokhagyma is. De szerencsére a faházban külön szobában aludtunk.

Itt azért már érezhetően fáradtunk, pedig saccra még a fele távnál sem jártunk. (A szél úgy merített mindkettőnket, mint a Youtube a mobiltelefont.) Jó lett volna megnézni, mennyi van még hátra. A Locus mondjuk tud tervezni kerékpárúton is, a fonyódi kemping koordinátáját beleraktam, hajrá. Nagyon hanyagul oldotta meg a feladatot: aszongya, menjél el Badacsonyig, ott üljél hajóra és már Fonyódon is vagy. 22 kilométer. Van még valami probléma?
A helyzet az, hogy amikor hangos röhögés mellett felolvastam Nejnek a javaslatot, ő nem röhögött. Sokkal inkább elgondolkodott. Utána én is. 50 kilométernél járunk, a hajót belekombinálva 72 km lesz a vége, tkp ezért sem kellene szégyenkeznünk, különösen ilyen szélviharos időben. De… milyen kör lenne már ez? Nekem legalábbis égne a bőr a képemről. (Nem, nem mások miatt. Az önbecsülésem kapna sebet.)
Na jó. Kapcsoljuk ki a hajót, mint lehetőséget. Erre azt mondta a Locus, hogy az ingyenes verzióban nem lehet. Anyád.

Tudom, pontosabban tudtam, hogy egyszer el fog jönni ez is, de nem ilyen sarokbaszorított helyzetben számítottam rá. A Locus jó program, a kezdeti ismerkedéseken túl vagyok vele, eddig nem kellett a fizetős verzió, de valahol éreztem, hogy egyszer lesz olyan igényem, amikor kell. Most kell. Megvontam a vállamat és megvettem.
Nos, több dolog is történt.
Először is, nem változott semmi. Az ikonra kattintva továbbra is az ingyenes verzió indult el. Az, amelyiken nem lehetett kikapcsolni a kikötőt. Hát ez meg mi?
Az, hogy hiába az alkalmazásból veszed meg a fizetős verziót, az egy másik alkalmazás lesz. Az ingyenes mellé települ, másik ikonnal indítható.
Ja, és az összes beállításod, amelyeket az ingyenesben faragtál be, elveszik. Például online térképet kezd el használni offline helyett, meg birodalmi mértékegységeket metrikus helyett.
Ja, és hiába kapcsolod ki a tervezésnél a kikötőt, akkor is oda tervez.
Fasza.
Végül centiról centire vezetve csak meg tudtam terveztetni vele az útvonalat úgy, hogy a kért nyomvonalon menjen. Kidobta, hogy még 70 kilométer. Nem örültünk. Otthon Google Earth segítségével rajzoltam meg nagy vonalakban a távot, az 110 km lett. Ez meg így 120.
– Figyelj, Keszthely előtt már bemegyünk az üdülők közé, ott nem lesz olyan erős a szél. Keszthelynél meg már fordulunk, Szentgyörgy után pedig hátulról kapjuk ezt a brutális szelet, tekernünk sem kell és Fonyódig repülünk – vigasztaltam Nejt, de nem túl sok sikerrel.

Tudom, kicsit unalmas, de még mindig ez a szél. Mintha végig hegynek felfelé mennénk. Mindenhol egy-két fokozattal lejjebb mentem az utazómnál, azaz egész nap gyakorlatilag hegymenetben. Attól az ‘apróságtól’ eltekintve, hogy a hegy visszaadja a lendületet, mert minden hegy után lejtő jön, a szél viszont írigy dög, nem ad vissza semmit, sőt, még a lejtőn is elvesz.
És úgy egyáltalán, széllel minden rosszabb: ha borult az ég, a szél ijesztőbbé teszi, ha hideg van, a szél dermesztő hideget csinál, ha esik az eső, a széltől pokolian szar idő lesz. Egyedül a kánikulai meleget tudná enyhíteni, de jellemzően akkor szél sincs.

Badacsony. Itt döntési pont van.

Tulajdonképpen Szepezden is, de ott előre eldöntöttem, hogy nem megyünk fel a bringaúttal a hegyre. Menjen, aki megtervezte, meg akinek két anyja van.

A Balaton Körút bringaút Badacsonynál felmegy a dombra és egy meglehetősen dombos-lejtős területen hullámzik végig. A panoráma remek, cserébe küzdeni kell. A másik alternatíva a 71-es út, mely szintemelkedés nélkül megkerüli a hegyet. Elméletileg mindkettő egyformán szabályos.
Szóval bekanyarodtam és megvártam Nejt. Beszéljük meg. Megérkezett. És kis híján eltaknyolt megálláskor. Annyira ki volt purcanva, hogy a bringát sem igazán uralta.
– Kicsim, tudod, hogy most vagyunk félúton? – próbáltam feldobni a kedvét.
– Minek a felén?
– A napi táv felén.
– Öööö…
– Menjünk fel a hegyre, vagy menjünk laposan?
– Ha szabadna kérnem, a lapos egészen jól hangzik.
– Nem érdekel a panoráma?
– Kurvára nem érdekel a kurva panoráma. Ha szabadna jeleznem.

Itt én is elengedtem egy kihívást. Amióta a Balaton körül bringázgatunk, mindig ott van a fejemben, hogy egyszer feltekerek a szigligeti várhoz. Igen, azon a rettenetesen durva, macskaköves emelkedőn. De most nekem sem volt kedvem. Majd máskor. Nem ennyire megpakolt bringával.

Keszthely előtt volt még egy missziónk. Amióta a Mészáros & Mészáros Co kinyírta a keszthelyi kempinget, keletkezett egy űr a balaton-körbeevezéses túránk logisztikájában. Oké, ott van a ládagyári Yacht Club, de az olyan, mint a kutya vacsorája, kuncsorogni kell érte, aztán vagy van, vagy nincs, tervezni nem lehet rá. Ehhez képest Vonyarcon találtam két vízparti kempinget is, egy kicsi családiast és egy nagyüzemit, ez mindenképpen pozitív meglepetés. Olyan nagyon nem tudtam megnézni ezeket, mert nagyjából ekkor szakadt nyakunkba az eső (persze viharos szél mellett), de nem tűntek rossznak. Eltekintve attól, hogy nem túl szerencsés a helyzet, mert a változás saccra olyan 8 kilométerrel hozza közelebb az utolsóelőtti megállót, ami persze egyben azt is jelenti, hogy az utolsó napot, a Balaton legszemetebb részén 8 kilométerrel megtoldja. Kösz, Mészáros.

Na mindegy. Keszthely. Beértünk. Nem győztem Nej lelkét simogatni, hogy innen már minden jobb lesz.

Aztán a bezárt Zala kemping mellett elkezdett ismét permetezni az eső, majd pár kilométer múlva nyakunkba szakadt az áldás. Almádiban egy ilyenben már kiálltunk, de itt az égegyadta világon semmilyen kiállási lehetőség sem volt. Mentünk. A szakadó esőben. 90, szeles kilométerrel a lábunkban.

Utálom ezt a sarkot. Itt vagy az életemért küzdök a hullámokban, vagy szarrá ázok, vagy úgy ázok szarrá, hogy közben az életemért küzdök a hullámokban. A kerékpárút az autóút mellett vezet, az esőt fentről kapod, a fröccsöt oldalról, eh. És az egész olyan, de olyan reménytelen. Sár, szürkeség, kietlen táj. Lélekromboló.

Szentgyörgy előtt végre lementünk egy dedikált kerékpárútra, az eső persze nem csitult, de egy kicsit azért jobb lett. Aztán Balatonberényben, pont a naturista kempingnél elállt az eső és pont ott volt egy étterem. Nem hagytuk ki.

– A teraszon szeretnénk leülni – közöltem az elénk siető pincérnővel.
– Itt!? – húzta fel a szemét. Minden csuromvíz volt.
– Nézzen ránk – hívtam fel a figyelmét – Rongyosra vagyunk ázva. Ahová leülünk bent, azt megsemmisítjük.
– Ugyan már! Jöjjenek be.

A déli parton, közvetlenül a nagy zuhé után, mindenki kedves, mindenki udvarias. Mint az elmebetegekkel.

Bementünk. Leültünk egy asztalhoz. Olyan történt, mint még soha: Nej a sör előtt egy forró paradicsomlevest rendelt.

– Észrevetted, hogy átestem a holtponton? – kérdezte a levesre várva.
– Ööö, hanyadikon?

Egy kis elmélkedés a sörömre várva. Valójában nem az a lényeg, hogy ne ázzál át, mert úgyis átázol. Nincs olyan ruha, amelyik órákig véd a szakadó esőben történő bringázás közben. Az a fontos, hogy mennyi idő alatt szárad meg. Hogy másnap tudod-e benne folytatni a túrát? Mert ha egyszer elcsomagolod vizesen, akkor az az egész túra során sohasem szárad meg. (Példaként hadd említsem meg a Velencén a zuhanyzóban földreesett alsónadrágomat. Csuromvizes lett. Kicsavartam, elcsomagoltam, mindenhol próbáltam megszárítani. Egyszerűen a rövid éjszakai – hideg éjszakai – periódusok alatt nem tudott megszáradni.)

Felhívtam a kempinget, hogy késünk. Már az éjjeliőr vette fel.
– Nem gond, uram, csak este tízig érjenek ide, mert akkor úgy elmegyek, mintha sohasem lettem volna itt!

Hát, majd igyekszünk.

Aztán elindultunk. Az a bitang, aki a keverőpultnál ült, most kapott a fejéhez. Mert igaz ugyan, hogy kedden a nagy viharok Budapest elpusztításán munkálkodtak, de ez a nyomorult azt mondta, hogy nicsak, ezek a Petrényiék meg akarnak szökni, na nehogy már, akkor először is nullázuk le a szelet, hiszen innentől már csak segítené őket, az eső potméterét meg toljuk fel csutkáig. És lön. Olyannyira nedves közegben tekertünk, hogy a végén már észre sem vettem, hogy esik. Mert mindegy volt. A hátszél meg úgy eltűnt, mintha sohasem lett volna.

Megérkeztünk. Valahogy olyan hihetetlen volt, hogy ennek a napnak is vége lesz egyszer. Nagyon nem akart.

Az éjjeliőr friss ember volt, még azt sem tudta, hol van a faházunk. Megkerestük. Sötétben.
A reggeli recepciós meg ugye junior volt. Döcögött a rendszer, de működött.

Berúgtuk az ajtót.
– A klasszikus probléma: mihez nyúljunk először?
– Nem. A klasszikus probléma: mit igyunk először?

Elpakoltunk.
Késő esti vacsora. A kolbász átázott. A kecskesajt átázott. A bor viszont nem hűlt meg eléggé. Hát micsoda időjárás már ez? Több hideget, ha kérhetném.

Pakolás közben kezembe akadt egy dobozos kávé. Még Nej vette Velencében.
– Ezt a kávét nagyon megutaztatod – jegyeztem meg.
– Tudod, reggel vagy sör, vagy kávé.
– És nem tudsz dönteni.
– Dehogyisnem. Mindig a kávé veszít.

Bakker. Május közepe-vége. A fűtetlen lakókocsikban, mobilházakban nemhogy fázunk, de nagyon fázunk. Szerencsére mindenhol négyszemélyesek a szállások, így fejenként két takaróval már tudunk aludni.

Elmélkedtünk az utóbbi napokban, hogy az sem jó, ha keveset tekerünk egy nap. Délután kettőkor megérkezünk és jobb híján kajálunk, meg sörözünk. Sokat. Meg boltba megyünk. Újabb kajáért és újabb sörért. Aztán este meg vacakul alszunk.
Na, ez most nem fenyeget. Gyors vacsi, a technika elrendezése (töltések, beszélgetés a sisakkal, akksicserék), egy-két gyógysör, aztán dőltünk is az ágyba. Akárhogy is nézem, erős nap volt.

Útvonal

Relive videó

– link – (A címe rossz, mert a Relive megkavarta a dolgokat.)