Tókerülő túlélőtúra 04/06

Bélatelep – Balatonalmádi
2019.05.22, szerda

Valójában ez a kemping is része a felmérésnek. A balatonkarikáknál általában Péter intézi itt a szállást valami céges nyaralóban, de idén tervezünk egy alternatív túrát Nejjel, azaz Fonyódon magunknak kell megoldanunk a táborozást. Micsoda véletlen, éppen van is itt egy kemping. Ahol még soha nem voltunk. Nézzük meg.

Kifejezetten ijesztő.

Kezdjük ott, hogy a vasútvonal keresztülmegy a kempingen. Igen, a közepén. Azaz a túloldalon van a strand, a sín innenső oldalán pedig a szálláshelyek. A kettő között meg a vasúti átjáró. Mindkét oldalon mágneskártyás, forgóajtós megoldással védve.
Nekünk viszont két darab, 70 kilósra pakolt, 550 centi hosszú kajakkal kellene majd áthámoznunk magunkat rajta.
Eléggé reménytelen.

Kérdezzük meg a recepción. Háát… megint a junior srác volt ott. Akinél még fizetni is komoly kihívás volt. Hogyan jövünk be a víz felől kártya nélkül? Nem tudja. Lehet sátorozni a strand területén? Nem tudja. Mi van, ha felcsorgok kajakkal a csatornán? Azt nem lehet. Miért? Nem tudja. Végül kaptam egy telefonszámot. Érdeklődjek ott.

Későn indultunk. A meteorológia azt mondta, hogy délig oké, de utána szinte folyamatosan esni fog az eső. Jó lett volna kora reggel minél nagyobbat harapni az útból, de későn feküdtünk, hullák voltunk, 10-kor tudtunk csak startolni.

10.30-kor leszakadt az eső. Ez valami extra adag volt a keverőpultos sráctól, mert ugye csak délutánra szólt az ígéret. Sóhaj. Aztán ez maradt is végig, mert rövid szünetektől eltekintve egész nap esett az eső. Nem olyan erősen, mint tegnap, de éppen elég kellemetlenül.

Van egy drámai bejelentésem az összes kerékpárút-építő számára: a fáknak gyökereik vannak. Azaz fás, ligetes, erdős rész mellett vagy tegyenek oda vastagabb aszfaltot, vagy mittudomén, menjenek ki Ausztriába és kérdezzék meg, hogyan csinálják ott, mert arrafelé a fák gyökerei valahogy nem nyomják fel a bringautat. Szemben a balatonival/magyarországival, ahol kétméterenként dobáltak levegőbe a huplik.

Jó nagy elánnal felhúztunk Zamárdiig. (Ugye ma sem lazíthattunk, a 90 kilométer nem gyenge táv.) Itt megkerestük Mauró pizzériáját. Nem olcsó, de mikor máskor érdemeljük meg, ha nem most? A helyről tudni kell, hogy egyfelől nagyon jó a konyha, másfelől pedig őrült színielőadás az egész kiszolgálás. Oké, drága, de jó szórakozás, megéri. Mauró elképesztően jó arc, a pincérek futva közlekednek, egyszerre minden több szólamban hangzik, mert minden pincér belekiabál mindent a levegőbe.

Kezdődött a parkolással. Letettük valahol a bringákat a bejárat mellett. Bementem. Mauró egyből a nyakamba borult. Mondtam már, hogy csuromvizes voltam, túranadrágban és neonzöld bringás dzsekiben? Majd tisztáztuk, hogy az első teraszon, ahová leülni terveztünk, nem lehet kajálni, de toljuk hátra a bringákat, a hátsó terasz már teljesen oké. El is indultunk, de közben jött egy másik pincér, aki nem volt beavatva a stratégiába és lerakatta velünk elől a bringákat. Furcsállottuk, de leraktuk. Aztán jött Mauró és lecseszett, hogy miért ott raktuk le. Mondtam, hogy a pincér oda irányított. Hümmögött egy kicsit (nem jó jel a pincérnek), majd egyből fülig ért a szája:
– Nem gond, majd ránézünk! Meg tudja, itt nincs olasz, aki lopjon!
Mindezt vastag olasz akcentussal.
Már csak ezért a poénért is érdemes volt betérni.

– Te milyen pizzát eszel? – érdeklődött Nej.
– Nem is tudom. Piedone?
– Azon mi van?
– Bab. Sok hagymával.
– Aha. Úgy látom, még nem tettél le arról, hogy megsemmisíted az almádi lakókocsit.
– Dehát külön alszunk!
– Abban a pici lukban nincs olyan, hogy külön.

Aztán Nej még feladta a leckét a pincérnek, mert ananászos pizzát rendelt, de a temperamentumosra hangolt pincér meglepően gyorsan erőt vett magán és nem hívta rá a tésztarendőrséget, sőt, még ki is hozta a pizzát. Az ananászosat. Egy harsányan olasz étteremben.
– Rajta van az étlapon, nem? – vonta meg a vállát Nej.
– Hát, ja – hümmögtem – Egerben is kérhetsz a borozókban sört. A népszerűséggel meg csak az introvertáltak törődnek.

Aztán toltuk tovább. Hol esett, hol nem. Tényleg meg lehetett szokni. Mármint azt, hogy egy idő után nem érdekelt. Engem is csak annyiban, hogy esőben néha meg kellett törölgetnem a kamera lencséjét.

De legalább nincs tömeg. Nagyon nincs. A fonyódi kempingben rajtunk kívül csak egy lakókocsis volt. Az utak kihaltak, a kocsmákban tétlenül kókadoznak a pincérek. És közben szürke az ég és folyamatosan esik az eső.

Egészen eddig nem írtam a Balaton Körút bringaútról. Pedig írhattam volna. A minősége igen sokszor gyatra. A legnagyobb problémát a feltüremkedő gyökerek jelentik. Vastagkerekű, teleszkópos túrabringákkal nyomtuk, de még ezekkel is kínszenvedés volt.
Országútival tutira telibeszarnám a rendszert és mennék végig az országúton.
Az északi partot már egészen jól ismerem, ott nem is foglalkoztam a jelölésekkel, a kitáblázással. A déli parton viszont most mentünk végig először… és… hát, Árpád, hajmeresztő. Hiányzó jelek, amelyeknél leesel az útról és csak bolyongasz, mire valahol megtalálod a folytatást. Nekem van túragps-em, rátöltve az OMP Biking magyar bringástérkép, ezt folyamatosan néztem tekerés közben, de még így is elmentünk néha a málnásba. Egy csomó hely volt, ahol dühöngve mutogattam Nejnek, hogy mi most éppen megtaláltuk a folytatást a térkép segítségével, de térkép nélkül itt keringenénk elveszve az idők végtelenségéig.

Viszont legyen jó hír is. A csücsökben, Balatonvilágos/Balatonaliga környékén nagy erőkkel folyik azoknak az apró kertvárosi utcáknak az újraburkolása, ahol a kerékpárutak is mennek. Nekünk ez néhol kellemetlen volt, mert az útépítések miatt szenvedtünk valamennyit, de mindenképpen jobb lesz a terep.
Amíg a gyökerek ezt is fel nem nyomják.

Valahol rossz alternatívát választottunk, mert feltekertünk az akarattyai domb tetejére, sőt, utána még feljebb is mentünk, nem is keveset.

Utólag megnézve a térképet, olyan 8 kilométerrel korábban volt egy döntési lehetőségünk. Vagy feltekerünk Világosnál a löszfal tetejére, vagy megyünk a part mellett, ahol ugyan megszűnik egy időre a kerékpárút, de azért járható, később újraszületik a kerékpárút és végül azt a borzasztóan sok szintet kihagyva érkezik Kenesére. Hogy mennyire borzasztóan sok szintet? Hát, például Világosnál én, aki éreztem olyan kondiban magam, hogy fel tudnék tekerni a Szigligeti várhoz is, feladtam. Pokolian meredek, reménytelenül hosszú emelkedő, olyan, hogy előttem egy teherautó ordítva, szenvedve tudott csak felaraszolni. Részemről megvolt az ordítás is, meg a szenvedés is, de nekem az utolsó 50 méter már nem jött össze. És ez még nem volt a vége, innentől sok-sok kilométeren keresztül hol közepes, hol erős emelkedőket kellett legyűrnünk, míg végül egy őrült száguldás után (esőben, persze) jutottunk oda, ahol találkoztunk az alsó úttal. A merretekerjek.hu szerint mindkettő egymással teljesen egyenértékű kerékpárút. A felső nyílván a combosoknak. Meg a balekoknak.

A vezérlőpultnál valami nagyon buzgó újonc ülhetett, mert ezerrel figyelt és még véletlenül sem engedett nekünk semmi pihenést. Amíg a déli parton tekertünk felfelé, nagyjából enyhe szelünk volt, de ahogy bekanyarodtunk, viharos északnyugati szél támadt fel. Naná, hogy ekkor meglehetősen sokáig északnyugati irányba mentünk.

Akarattya és Kenese határán esőben szöszmötölő bringás srác. Szimpatikus volt, mert ugyanolyan decathlonos dzsekit viselt, mint én. A szöszmötölés konkrétan azt jelentette, hogy meglehetősen elkeseredetten nyomkodta a mobilját.
– Segíthetek? – érdeklődtem.
Üres nézés.
– Can I help you?
– Ah, yes.

A szerencsétlen belefutott a magyar rögvalóságba. Szállást keresett a szakadó esőben. Egy olyan szakaszon, ahol nincs. Nem tudom, a szállásadók miért rühellik úgy a Balaton rövidebb oldalait, de ezeken a helyeken egyszerűen nincs semmilyen kemping. Siófokon van. Almádiban van. Közte? Nos, van egy, de az minimum bizarr. A Magyar Honvédségnek konkrétan van egy kempingje Kenese végén, de piszkosul el van dugva. Weboldaluk nincs, a Google keresője dob ki némi információt róluk. Kitáblázva nincs, sőt a kerítésre is csak apró betűkkel van kiírva, hogy ez kemping. Mintha mindenáron el szeretnék titkolni, hogy létezik, de valami hülye szabály miatt valami minimális információt ki kell rakniuk, melyet meg is tesznek, de úgy, hogy ezeket még véletlenül se találd meg. Én is csak azért tudok róla, mert 2013-ban a víz felől beestünk kajakokkal.

Szóval visszatérve a sráchoz, elmagyaráztam neki, hogy vagy megy Siófok felé még 20 kilométert és lesz kemping (felnézett az akarattyai emelkedőre és azt mondta, hogy inkább nem), vagy megy 30 kilométert és lesz Almádiban kemping (erre is húzta a száját, nem csodálom, szakadt az eső), vagy megpróbálja megkeresni az álcázott military kempinget. Nem volt boldog.

Magamban már majdnem elkezdtem bezzegelni, mármint hogy bezzeg a keszthelyi oldal, amikor eszembe jutott, hogy bakker, az a rövid oldal sem jobb. Miután a Mészáros & Mészáros bezárta a keszthelyi kempinget, ott sincs megoldás a kanyarra. Van kemping Vonyarcon, de az az északi part, van nudista kemping Berényben, normál kemping Fonyódon, csak hát mindkettő vastagon a déli part, 40-50 km távolságra a vonyarcitól. Oszt ennyi.

A kenesei strandon bezúgtunk egy parti étterembe. Szerencsére itt sem foglalkoztak azzal, hogy csuromvizesek vagyunk, beültünk, toltunk egy-egy meleg levest (itt már én is megadtam magam), kicsit melegedtünk, pihentünk. Tulajdonképpen jól álltunk, 20-25 kilométerre voltunk az almádi kempingtől (tegnapelőtt a biztonság kedvéért lefoglaltuk a lakókocsinkat), időben jók voltunk, az esőt meg már megszoktuk.

Aztán felkerestük a kenesei kempinget. Mert ez egyben kempingfelderítő túra is.

Egy harmincas hapsi jött ki, majd nem sokkal később egy nő is. Az utóbbi lehetett az előljáró, mert a hapsi néha normális volt, a nővel viszont ez egyszer sem fordult elő.
Érdeklődtem.
– Kajakos túrát tervezünk a nyáron. Ha beesünk a víz felől, kaphatunk szállást?
– Nem lehet a víz felől érkezni.
– Hogyhogy nem lehet?
– Mert kapu csak a szárazföldön van. Csak ezen a kapun keresztül lehet bejönni a kempingbe.
– És ha kiszállok a parton és a bokrok között előrelopakodok?
– De uram, ez egy katonasági kemping!
– Oké, akkor mondjuk, hogy még a vízben kiszállok a kajakból, előresétálok, megveszem a sátorjegyet és csak utána húzom ki a kajakot a partra?

Itt vettem észre először, hogy a nő elbizonytalanodott. De aztán gyorsan rendbeszedte magát.

– Ez már nem az én illetékességem. Beszéljen a gondnoksággal!
– Nagyon szívesen. Kérhetnék valami elérhetőséget?

Legnagyobb meglepetésemre kaptam. Emailcímet is és telefonszámot is. Már csak ezért bőven megérte. Ezek ugyanis mások, mint a neten találtak és valószínűleg működnek is.

Aztán amikor a nő bement, a hapsival még elbeszélgettünk. Némileg normálisabban.

– Ha jönnek, előtte telefonáljanak ide. Az a biztos.
– Oké.
– Hivatalosan emailt is küldeniük kellene.
– Kajakból?
– Háát, a szabály az szabály.
– Ne haragudjon, de mióta lettek ilyen szigorúak? 2013-ban egyszer már kikötöttünk itt, nem volt semmi egzecíroztatás.
– Hát, ja. De 2015-ben a katonaság vette át az üzemeltetést.
– Aha. Értem. Köszönöm az információkat.

Ami viszont kellemes érzés volt, hogy odabent mintha megláttam volna a korábbi elveszett srácot, ahogy sátrat állított. Legalább neki sikerült zöld ágra vergődnie.

Innentől egy laza tekeréssel behúztuk a maradék 20 kilométert. Az eső ugyan makacsul kitartott, de már hiányzott volna, ha nem lett volna. Almádiban még bevásároltunk (a szokásos pár kolbász, sajtkrém, kenyér, péksütik, sörök), utána kemping. A csajszi már mosolygott.
– Milyen volt az útjuk?
– Ha nem akarja, hogy csúnyán beszéljek, akkor ne kérdezze meg.

Még szélesebb mosoly. Hivatalos metódusok immár nem voltak, kauciót sem kért, még az ablakkezelést sem jött ki megmutatni.

Mi pedig bezuhantunk a lakókocsiba.

– Figyelj, engem nem érdekel a protokol, én most meg fogom inni a maradék pálinkánkat! – rogytam le a székbe.
– És ki tiltakozik? – érdeklődött Nej.

Aztán megvacsoráztunk. Borítottunk a mindig habos sörből. Igen, hiába 300 méterrel arrébb vettük meg a sört, mire a bringában hazaért, felrázódott annyira, hogy tömény hab jött a dobozból.

Ja, és az ünneplés. Fonyódon még nem volt elég hideg a bor érkezéskor, de utána állt egy estét a hűtőben, onnan meg már nem melegedett fel nagyon, a biztonság kedvéért azért még bedobtuk 20 percre a mélyhűtőbe, szóval ott álltunk a fedett, szélvédett előtérben, nem foglalkoztunk sem a széllel, sem az esővel, hanem megbontottuk végre a bort, megünneplendő, hogy lenyomtuk a túra súlyponti részét: két nap alatt, ritka cudar időben körbetekertük a Balatont.

Érdekességek rovat. A piszoárhoz át kell menni a női blokkon. Vicces megoldás. De amekkora tömeg van, simán meg lehet oldani a lakókocsi mögött is. Hajnalban kifejezetten előnyös. Különösen esőben.

Nej kipróbálta, mit csinál a klíma, ha feltekerjük a hőfokot mondjuk 27 fokra. Fűt. Fűt! Végre az első este, melyet nem dupla takaró alatt vacogva töltjük. Május végén.

Útvonal

Relive animáció

link

2 thoughts on “Tókerülő túlélőtúra 04/06

  1. Kár hogy nem tudtam előre a túrátokról. Ezen a héten végig a Balatonon voltunk. Hőlégfúvóval és sok liternyi pálinkával felszerelve.

    • Bakker. Éreztem. Berényben gondolkodtam, hogy dobok egy sms-t, de nem mertem, mert biztos voltam benne, hogy dolgozol és nem akartalak bosszantani.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *