Évfolyamtalálkozó Veszprémben

2019.04.26; péntek

Miért indult volna normálisan? Mert úgy gondolom, semmiképpen nem számít normálisnak pöszén rohangászni a fogsorom után, majd az utolsó pillanatban behajítani a számba, hogy beragasztva ugyan nincs, de talán nem esik ki. Talán.

Erről egyszer majd írok egy hosszabbat is. Elképesztő, mit kinlódok 2014(!) szilvesztere óta a fogaimmal. Ahogy most állnak a csillagok, talán pár hónap múlva befejezzük. Csak éppen hátravan addig még egy durva műtét.

Egyelőre annyi a lényeg, hogy habár a felső körhidam már 2,5 éve készen van, de történt közben egy orvosváltás és az új doki egy komplikáció miatt nem meri véglegesre beragasztani. Az ideiglenes ragasztás meg rendszerint a legalkamatlanabb pillanatokban enged el.
Most is ez történt. Szerdán kiesett, majd hogy teljes legyen a gyönyör, aznap este le is pattant az egyik komplett szemfogról a kerámia. (Mert egy ilyen pótlás már csak olyan, hogy ha lazán van, akkor könnyen törik.) Az hagyján, hogy kifejezetten hülyén nézett ki fog helyett a drótváz (a Terminátoros poénkodásokat kéretik mellőzni), de nem telt bele pár óra és véresre dörzsölte a számban a bélést. A fogdokinál kierőszakoltam csütörtök délutánra egy rendelés előtti konzultációt, megbeszéltük a megbeszélnivalókat, kaptam egy címet egy expressz fogtechnikushoz, aki azonnal fogadott, a fogammal együtt a mintát is levette, majd péntek délre ígérte a javítást.

Péntek délután egykor indultunk Veszprémbe.

Szerinted mennyire folytatódott normálisan?

Nos, azért kellett ilyen korán indulnunk, mert Veszprémben át kellett vennünk a szállást, majd utána kirongyolni Rátótra egy ilyen öregfiúk foci-, illetve kosárlabdameccsre, délután négyre.

A régi egyetemi kollégiumban volt a szállás. Kifizettük a kifizetnivalókat, a recepciós átadta a kulcsot.
– Ismerik a járást? – kérdezte meg.
Szavakkal nem tudom leírni, mi volt abban a nézésben, ahogyan visszanéztem rá. Angyalom, hat évig ez volt az otthonom. Amit én nem tudok erről az épületről, azt nem is érdemes tudni. Hogy mást ne mondjak, minden évet úgy kezdtünk, hogy lementünk az alagsorba, sunyiban kinyitottuk a bútorjavító műhelyt és kicsinosítottuk a szobánkat a még egészen használható plusz bútorokkal. Meg ilyenek. Gitároztunk és óbégattunk az alagsorban, gitároztunk a padláson, fogadásból végigcsókoltam az egyik komplett szint padlóját, Nejjel az egyik eldugott hátsólépcsőn jöttem össze… soroljam?
– Igen, ismerjük – mosolyogtam vissza.

Aztán nekiálltunk bolyongani. A kulcskarikára ugyanis az volt írva, hogy BB szoba. Na most, hátul van egy csomó vendégszoba, de azokat mindet szám jelöli. Természetesen körbejártuk a régiót, hátha lesz egy betűvel jelölt is. De nem volt.

Szégyenszemre visszaólálkodtam a recepcióra.
– Kedves, ez a BB kód kifogott rajtam. Mit jelent?
– Betegszoba.
– Óh, micsoda fejlődés! És azt hol találom?
– Az alagsorban.

Lementünk. Volt egymás mellett két betegszoba. Egy pillanatra megállított, de nagyon hamar összeraktam, hogy a BB valószínűleg a Bal Betegszobát jelenti, és úgy is volt.

Akit esetleg érdekel, a vendégszoba és a betegszoba között az a legmarkánsabb különbség – mármint az áron kívül – hogy az utóbbiban van belső vizesblokk is. A vendégszobáknál ki kell menni a közösbe.

De nem csak ezt találtam az alagsorban. Nézd csak, ez egy ajtó:

Ezt a klubot mi alapítottuk. Színtiszta hülyeségből. Ha akkor nekem valaki azt mondja, hogy harmincegynéhány év múlva a klub még működni fog, ugyanott, körberöhögtem volna.

Az egész úgy kezdődött, hogy tizenegynéhányan fröccsöztünk a Rózsabokor nevű szórakoztatóipari egységben és valaki feldobta, hogy mennyire kellemetlen már, hogy ha sokan vagyunk, akkor ilyen magasra kell felmásznunk. (A Rózsa ugyanis egy domb tetején volt, a közeli kocsmák – a Kismocskos és a Nagymocskos – pedig kicsik voltak ekkora társasághoz.) Másvalaki meg feldobta, hogy a kolesz pincéjében van egy használaton kívüli helyiség, kérjük el klubszobának.
Így indult.
Nem mondom, hogy a klubdélutánoknak nem volt semmilyen kulturális vonulata, mert volt. Van annyi sör, amennyi után még a vegyészmérnök-palánták is képesek irodalomról, zenéről, vagy különösen sok sör után akár filozófiáról is vitatkozni. Az üres üvegeket meg mindig eltakarítottuk magunk után.

Kicsit elkalandoztam. Gyorsan ledobtam a cuccomat, felkaptam a focisat, elbúcsúztam Nejtől, a városból kifelé még felszedtem M-et, egy régi-régi barátosnőmet, aztán rongyoltunk ki Rátótra. Én focizni, ő szurkolni (régi jó szokása szerint egy szatyor sörrel), aztán mindkettőnk meglepetésére a csajszi még kosarazott is.

A sportdélután… mondtam már, hogy semmi nem ment simán?

Mivel a focival kábé húsz éve teljesen felhagytam – pedig valamikor _nagyon_ ment – így a múlt héten fel akartam egy kicsit frissíteni a tudásomat. Vettem egy olcsó lasztit, kimentem a közeli lakótelepi drótketrecbe rugdosni egy kicsit. Nos, nem biztos, hogy egyből egy órával kellett volna kezdenem. A végére meghúzodott a jobb combom, de úgy, hogy alig bírtam hazabringázni. Utána pedig egy hétig csak nyüszítettem. Aztán szerdán telenyomtam magam Voltaren Dolóval, bekentem a combomat Voltarennel meg lóbalzsammal és kimentem, mengnézni, mire vagyok képes. Tíz percre. Utána megint sántikálás.

Remek. Nyilván sejtettem, hogy így, 55 év körül a többiek sem fogják villámként becikázni a pályát, de én még a labdába sem tudtam belerúgni. Vidám előjelek.

A vége az lett, hogy két komolyabb rúgás után inkább beálltam a kapuba. A szívem szakadt meg, de így jártam.

A burleszk csak utána következett.

És itt most egyáltalán nem a kosármeccsre gondolok, mert az – ha lehet ezt a kifejezést ilyesmi mozgásformákra használni – sokkal összeszedettebb volt, mint a mi korábbi labdarugdosásunk. Nem.

Foci közben az történt, hogy a cserepadon ülök nekiálltak sörözni. Nekem meg eszembe jutott, hogy ott van a kocsi csomagtartójában egy szatyor sör. Odaadtam a kulcsot M-nek, hogy hozza már be. Be is hozta és visszaadta a kulcsot nekem. Csakhogy éppen akció volt, így gyorsan bedobtam a kulcsot a sporttáskámba és rohantam vissza a kapuba.

Aztán vége lett a sportolásnak, mindenki elbúcsúzott mindenkitől, szétszéledtünk. Gyakorlatilag mindenki kocsiba vágta magát és ment be Veszprémbe a szállására.

Majdnem mindenki.

Én ugyanis égen-földön nem találtam a kocsikulcsot.

Visszasétáltunk. Rohadt nagy mázlink volt, mert az utcán szembejött velünk egy ismerős hapsi és leesett, hogy ő az iskola gondnoka.
– Elnézést, nyitva van még az iskola?
– Már hogy lenne? Bezártam, be is riasztottam.
– A fenébe. Az gond.
– Miért?
– Nem találjuk a kocsikulcsot. Lehet, hogy bent kiesett a táskából.
– A rohadt életbe! – vakarta a fejét – Akkor most nyithatom ki újra az egész épületet!
– Lenne olyan kedves?
– Jöjjenek.

Mentünk. Az ajtó előtt megkért, hogy ne menjek be, csak akkor, ha már leállt a csipogás. Ugye, a riasztó.

– Az emeleti öltöző nyitva van?
– Dehogyis van nyitva!
– Ki tudná nyitni? Ott zuhanyoztam, ott is lehet a kulcs.
– Hát, azt én nem tudom kinyitni. Annak a kulcsa a takarítónőknél van.

Fasza.

Aztán elmentünk hátra. M végigporszívózta orrával a tornatermet, én meg felmentem az öltözőhöz. Hátha. Nyitva volt. Átnéztem, kulcs sehol.
Csakhogy.
A padokon ruhák, a zuhanyzóban pedig vízcsobogás. Itt valaki még zuhanyzott. És fogalma sem volt róla, hogy ráriasztották az épületet. Nem rossz.

Lementem. M sem talált semmit, én sem. Szotty.

– Hát, nincs meg – közöltük a gondnokkal.
– Sajnálom – udvariaskodott, majd újra riasztott volna.
– Ezt inkább ne tegye – javasoltam.
– Miért?
– Mert egy ember még zuhanyzik az öltözőben.
– Hogy az a kurva életbe…! – sápadt el, majd felrohant.

Aztán gondolom lefocizták valahogy. Mindenesetre szegény I a mai napig nem tudja, mitől menekült meg.

Mi viszont leültünk a kocsi mellé az árokpartra. Houston, baj van. M felhívta a főszervezőt, aki elindított egy riadóláncot. Azt ugyanis összeraktuk, hogy csak az történhetett, hogy nem a saját táskámba raktam a kulcsot, hanem máséba. Csak éppen húsznál is többen voltunk. Szóval a háttérben beindult egy intenzív telefonálgatás, aki tudta a másik telefonszámát, az mind telefonált, az emberek meg túrták a sporttáskájukat. Én meg felhívtam Nejt és próbáltam felkészíteni az egyáltalán nem derűs kilátásokra. Mert az egy dolog, hogy M-mel bebuszozunk Veszprémbe (bár N, aki Nejjel lazult éppen, felajánlotta, hogy kijön értünk), aztán megoldjuk valahogy az évfolyamtalálkozót, majd Nejjel vasárnap hazavonatozunk, de hogyan jön haza az autó Rátótról Pestre? Ez sajnos még nem egy KITT, hogy csak beleszólok az órámba és hazajön. (Egyébként is, Garmin órával esélytelen.) Valószínűleg a jövő héten le kell mennünk a másik kulccsal, a másik autóval, majd hazabumliznunk. Vidám.

Aztán alighogy bejeztem a beszélgetést, csörgött M mobilja. Megvan a kulcs. B jelzett vissza és volt olyan jó arc, hogy egyből kocsiba is vágta magát és kihozta.
– Volt némi gubanc – közölte.
– Micsoda?
– A telefonban nem mondták, hogy milyen autót kell keresnünk.
– És?
– Úgy mentünk végig a falun, hogy minden autónál nyomkodtuk a kulcsot.
– És sehol másutt nem jelzett be?
– Nem.
– Pedig az lett volna a jutalomjáték.
– Te, és egyébként miért pont az én sporttáskámba raktad a kulcsot?
– Nem volt időm gondolkodni, a te táskád meg pont olyan, mint az én korábbi táskám.
– Ehe. Vicces.

Naggyon kényelmesen kocogtunk haza. Az ismerős autóban ülve. Nem is gondoltam volna, hogy ez ekkora örömet tud okozni. M-et kiraktam, aztán fel a koleszba, egy gyors pizza, sör, utána pedig esti buli a Bakterházban. Meglepően sok ember, nem is fértünk el a foglalt teremben, én gyakorlatilag végig a teraszon lazultam a dohányos szekcióban, de így sem volt rossz, bár persze sajnáltam, hogy nem tudtam mindenkivel dumálni, akikkel nagyon szerettem volna. Végül olyan este 11 körül hazasétáltunk.

Izgalmas nap volt.

2019.04.27; szombat

Igazából ez volt a fő nap.
Délelőtt pihengetés, városnézés. Másoknak.

Ha azt mondod, kezdek az idegeidre menni és ez már beteges, egy szóval nem fogok tiltakozni. Én is tudom.
De mi felmentünk a stadionba futni.

Egyszerűen nem lehetett kihagyni.

Nekem ugyanis van némi múltam. Igen, bohó emberként rengeteget kocsmáztam, füstöltem, mint egy gyárkémény, akkoriban még hatalmasakat tudtam aludni is, néha az egyetemre is bejártam… és néha sportoltam. Amikor félévet halasztottam, és az egyetemen dolgoztam, akkor például ebéd után felsétáltam a Tudósotthonba – munkám ugyanis nem igazán volt – és kimentem futni. Később, az egyetem után, amikor már szolgálati lakásban laktunk Nejjel, akkor is rendszeres volt, hogy meló után bringára ültem, felmentem a stadionba, futottam két kilométert, majd hazatekertem. Nej az egészet értetlenül nézte. Miért?

Most viszont eljött az a pillanat, amikor Nej dobta fel, menjünk futni a stadionba. Nem lehetett kihagyni. Még fájós lábbal sem.

Reggelire péksütemény. Mert már van pékség a kolival szemben. Ez jó. Viszont megszűnt a Volák ABC, na az meg nem.

Megint egy kis kitérő. A legdurvább változások a koli környékén egyértelműen a kocsmákat érintik. Nincsenek. Kismocsi, Nagymocsi egyaránt megszűntek. Délután Gy szeretett volna meginni velünk egy sört az egyik programpont előtt és semmi, értsd semmi lehetőség nem volt rá. (Csak a mi szobánk, mert mi olyan előrelátóak vagyunk.)
Hogyan lehet így élni?
Hát úgy, hogy amire igény van, arra születik megoldás is. A kolesszal szemben van egy picike bolt. Tényleg nagyon picike, de arra nem sajnálták a helyet, hogy sörös hűtőszekrényeket állítsanak be. Sokat. A pult alól pedig – némi kacsintgatás után – féldecis ampullák kerülnek elő. Én egy kicsit jobban is behajoltam, elképesztő mennyiségű féldecis ládák voltak feltornyozva. A bolt mellett pedig van egy másfél négyzetméteres bódé, valami vacak, az első nagyobb szélre szétfoszló izé, de fél méter magas betűkkel hirdeti, miszerint ‘CSAPOLT SÖR’. Magyarul az emberek besétálnak a boltba, megveszik a felest, aztán odakint a sört, majd a parkban, a fák alatt elvannak, mint a befőtt. Ez van. Ha már kocsma nincs.

Szóval szombat reggel. Nekem futás előtt egyszerűen muszáj innom egy kávét, elpöffenteni egy szivarkát, mert egyébként a bioritmusom futás közben indul be. Csak éppen kávé… az megint nincs. A koli büféjében bíztunk, de az hétvégén zárva.
Lett helyette barna Kozel.
Jelentem, nem működik. Valahogy nem ugyanaz. Aztán tovább nyomoztam, míg végül egy másik boltban találtam dobozos jeges kávét, na azzal már ment a dolog.

Mehettünk futni.

És végre. Végre jól mért a GPS – a futópálya környékén semmi magas épület, semmi magas fa – nekem pedig, valószínűleg azért, mert nem erdőben futottam, dombokon, gyökereken keresztül, hanem meglehetősen sík terepen, szóval végre sikerült egy álomidőt odatennem. Végre hivatalosan is, normális GPS értékekkel, be tudtam törni a 6 min/km idő alá. Méghozzá olyan pontosan, hogy az összes részidőm megegyezett a végső átlaggal: 5.53. Oké, a távolság 3,5 km helyett 2,3 volt, de fájós lábbal ezt is bravúrnak értékeltem.
Nej még rótta a köröket – ő ugye már a következő versenyére, a 7.5 kilométerre gyúr – én viszont hazafelé besétáltam az Ájult Lóba, pusztán csak leellenőrizni, hogy itt tényleg megállt-e az idő és jelentem, tényleg, itt megállt az idő, jó dolog ám az ilyesmi. A koleszban toltam még egy sört, ettem egy péksütit, aztán ledőltem olvasgatni.
Hiba volt.
Nej pontosan ugyanezt csinálta, így végül mindketten átaludtuk a kora délutáni fakultatív fröccsözést a Sport kocsmában. Mondjuk a Sport durván lezüllött a mi időnk óta (ez annyira nem zavart), bornak Varga borokat adtak (na, ez már igen), de a társaság miatt megérte volna. Mindegy, így jártunk.

Mielőtt elindult volna a délutáni/esti menet, még ettünk egy pizzát. Igen, a Nagymocskos helyett elviteles pizza factory van, szégyen, de legalább a pizza olcsó és finom. Csak arra vigyázz, hogy ne csapd táskaként a hónod alá, mert az összes feltét lecsúszik a doboz aljára. Négysajtos pizzánál igazi kihívás megenni. Evőeszköz nélkül.

Utána csoportkép az aulában, majd gyűlekező a koli társalgójában, ahol mindenki kapott 2 percet, hogy elmondja, mi van vele, naná, hogy voltak lelőhetetlen emberek, nem meglepő módon azok, akiknek a története a kutyát sem érdekelte, de hát ez már csak így logikus. Én mindenesetre örültem, mert ekkor is, meg a beszélgetés előtt is futottak be olyan emberek, akik valamikor nagyon közel álltak hozzám és már évek óta nem tudtam róluk semmit, szóval öröm és boldogság.

Habár most jönne a fő attrakció, de erről már nem tudok sokat írni. Este hetre lesétáltunk a Betekints komplexumba – ez korábban sem volt a kedvenc helyem, de azóta hatalmasakat léptek lefelé, kifejezetten gusztustalan, bunkó hely lett – mindegy, nem ezzel foglalkoztunk, hanem egymással. Örültem azoknak az embereknek, akik eljöttek, jó volt velük dumálni, sajnáltam azokat, akik nem jöttek el, pedig jöhettek volna, összességében azért nem sikerült rosszul az este.

Éjfélre értünk vissza a szállásra, vasárnap kora reggel meg már jöttünk haza.

Autóval. Mert most már vigyáztunk a kulcsra.

Így írok én

Ez egy baráti üzenet mindazon olvasók számára, akik elgépeléseket szoktak bejelenteni.

Nos, igen. Vannak. Hosszúak az írások, sokszor módosulnak is, én pedig elsősorban a tartalomra koncentrálok. A háttérben, úgy másodlagosan a helyesírásra is… az elgépelések pedig simán becsúsznak.

Ez itt fent a sportórás írás adatlapja, közvetlenül publikálás előtt. Vedd észre: 47 revízió. Három hétig készült, rengetegszer olvastam át, ennyiszer módosítottam. Hol jelentősen, hol csak egy-egy betű erejéig. (Ez a nyúlfarknyi írás is tizenegyszer lett módosítva, mire elfogadható lett.)

Érted már, hogy miért nem foglalkozok azzal, ha bejelentesz egy elgépelést?
Elengedtem. Ilyen.
Ugord át.

Húsvét Tiszafüreden

Tiszafüred
2019.04.19; péntek

Hamvazópéntek, vagy Dobszerda, vagy a jó ég tudja, mi. Mindenesetre munkaszüneti nap, azaz tépés le a Tisza-tóra. Tavaszi időt mondott a levelibéka, kellemesen meleg, sajnos erősen szeles is, de majd kezeljük.
5.30-kor ébresztő. 7.30-kor már M0. Meg akartuk úszni a tömeget, a dugókat, a karambolokat. Mert mások is úgy ünnepelnek, mint mi. Komolyan mondom, ennek a vallás nevezetű izének ez az egyetlen pozitív vonzata. A munkaszüneti napok.

Igen, tudom. Elnézést mindenkitől, akit bánt ez a hozzáállás. De nézzetek körül: amit ma Magyarországon vallásnak neveznek, az piszkosul nem az. Szemforgató, ájtatos, képmutató politikai helyezkedés, visszaélés a naív, egyszerű emberek hitével. Pokolra való.

Ja, felkészültünk arra, hogy nem lesz bolt. Proteincsokik, 5 vekni kenyér, meg némi sör.

10 óra körül már lent is voltunk. Kemping. Recepció.
– Izé, nincs itt a kulcs. Mindjárt szólok és hozzák – buzgólkodott a recepciós.
– Jó.
Vártunk.
– Volt valami tulajdonosváltás? – kérdeztem közben a hapsit. Ugyanis a régi nőt – Katit – nem láttam, a hosszú hajú pacák meg új volt.
– Nem, nem igazán.
– Továbbra is Misi van?
– Igen, csak most nincs itt.
Vártunk.
Olyan háromnegyed óra múlva előtámolygott Misi. A góré. Padlórészegen.
– Szervusz Misi! – üdvözöltem.
Elég sokáig csak nézett. Imbolygott. Hunyorgott.
– Szervusz – bökte ki végül.
– A V3 kulcsa kellene.
– Hozom.
Hát, nem szaggatta fel az aszfaltot, de egyszer csak megjelent a kulccsal.
– Misi, remélem, nem mi ébresztettünk fel!
– Ugyan, dehogy – vigyorgott – Már reggel hat óta ébren vagyok.
Azaz nem ám tegnapról maradt az a részegség, hanem délelőtt tízkor már aznapi volt a termés. Ez az igazi mutatvány.

Ja, hogy miért tegeztem le? Pár évvel ezelőtt tábortűz mellett órákig beszélgettünk Misivel arról, hogy melyik sörtől mennyit lehet fingani. Úgy gondolom, két férfiember között az ilyesmi elég masszív kapocs tud lenni. (Nej a háttérben röhögött.)

Átvettük a szállást. A szokásos faház.

Gyors előebéd, egy sör, aztán mentünk is a vízre. Kajakkal, naná.

Nej tavaly októberben kapta meg az új kajakját, pont olyan passzban, hogy mire ki tudtuk volna próbálni, már télire váltott az idő. Új kajak, instabil kajak… nem vállaltuk be a jeges vizet.

30-as szél, 50-es széllökések. 1-es viharjelzés. Pontosan az az idő, amikor semmit nem lehet csak úgy lerakni, mert elviszi a szél. Nem hiszed? Nej új kajakját egyszer csak felkapta egy szélroham és 5 méteren keresztül görgette. Csak néztünk. Nem szoktunk hozzá az ilyesmikhez egy tengeri kajaknál.

A Tisza-hídnál kedves ismerősök. Ők is kajakot jöttek tesztelni. Az az ártatlan, aranyos optimizmus, az. Mind a két lány meg volt győződve, hogy élete legjobb kajakjában ül. Kíváncsi vagyok, mik lesznek a vélemények a mézeshetek után.

Lefelé a Tiszán nem is volt semmi gond. Viharos szél volt, de hátulról jött. Gyakorlatilag egy merő száguldás volt az egész. A Kormorán kikötőig. Ott ugyanis visszafordultunk és elindult a hegymenet. Az Örvényi morotva tóvá szélesedik és a tavon az erős szél komoly hullámokat nevelt ki. Be is tepertünk a nádasba, de ezzel csak elhalasztottuk az igazság pillanatát. A köztes tóban már nem volt menedék, neki kellett szemből menni az itéletidőnek. Kemény volt. Mintha higanyban eveznénk. Húztunk mint az állat, laposan, mert a lapátot fel sem lehetett emelni az erős szélben, a kajak meg alig ment. És persze ilyenkor jelentek meg a barom motorcsónakosok is, akik úgy húztak el mellettünk, hogy nem vettek vissza a gázból. Azaz nem csak szemből jöttek nagy hullámok, hanem alkalmanként oldalról és hátulról is. Néha tényleg nem lehetett tudni, merre kapaszkodjak, mert pillanatok alatt változott, hogy merről jön a lökés. Az Albatrosz kikötő előtt, ahol oldalról becsatlakozott egy tölcsérszerű ág, felerősödött széllel és hullámokkal, tényleg nem tudtam, mi lesz ebből. Fog összeszorítva, húztam a lapátot és igyekeztem nem felborulni. Durva volt, de végül sikerült befutnunk a kikötőbe. Onnan meg már valahogy hazaevickéltünk.

És ez még csak a bemelegítés volt.

Jéghideg faház. Kint meg meleg. Jéghideg fürdőszoba. Langyos víz. Kocogó fogak.
Utóebéd. Szivar.
Séta. Együnk lángost. Azt mondta a csajszi, hogy 30-40 perc. Körbenéztem. Vendég volt vagy 20. Ha mindenki lángosra várt volna, akkor is csúf eredmény lett volna a félóra. Na jó. Hamburger. Majdhogynem ehetetlen volt. A sör viszont csak enyhén volt vizes. Nem a strand büfé lesz a kedvenc helyünk.

Este favágás. Ezt végre élveztem.

Kifejezetten szeretek fát vágni. Észmunka, ügyesség és erő. Egyfajta kihívás. Komolyan mondom, ha el lehetne menni valahová napi egy órát fát vágni, minden további nélkül bevállalnám napi sportnak.

Tűzrakás a kandallóban. Jégkirálynő balra el. Csak az a baj, hogy amint leégett a fa, rögtön visszapofátlankodott. Este kitakarózva, kezünk-lábunk szétdobva feküdtünk le, két óra múlva már magunkra rántottuk mind a hat takarót, ami volt az épületben.

De még nem járunk az alvásnál.
Megjelent az októberi kismacska. Szépen megnőtt. Az étvágya is. Nem adtunk neki enni. Csak elpuhulna.

Aztán begyújtottunk a kandallóba. Ez is jó szórakozás. Utána pedig tűznézés.
Fura. A kandalló ablaka pont olyan, mit egy tévé.

Poroszló
2019.04.20; szombat

Reggel rekord gyors összekészülés. Fél nyolckor keltünk, megreggeliztünk, szivar, kávé, Nej még el is ment futni, kilenckor viszont már a vízparton voltunk.

Habár tegnap kifejezetten jó időt mondott mára a meteorológia, de ma már lett rajta egy kis légypiszok: délelőttre gyenge 10-es alapszél mellé 30-as széllökések jelentek meg a MET-en, szóval megint dzseki, kesztyű. Mert lehet, hogy nem találkozunk semmilyen széllel, de inkább melegem legyen, mint fázzak.

Fejlődik a turizmus. Ami akár jó is lehetne. De egyben romlik is a környék. Ahogy az már csak szokott lenni. Minél több a turista, annál elviselhetetlenebb a hely; és a Tisza-tónál ez sajnos már érződik. Még nem egy Firenze, de a régi szép időket lassan el lehet felejteni. Egyre több a bunkó, aki bérelt motorcsónakon nyomja, aki nem tudja, hogy más vízi járművek mellett visszavesszük a gázt, aki ordítva tolja neki a szűk járatokban, mert ‘csapassuk, geci!’, aki leszarja, hogy oda éppen tilos motorcsónakkal bemenni – miért ne szarná le, úgyse nézi a kutya sem – na meg egyre több a súlyosan nagy motorcsónak még a labirintusszerű járatokban is. A turizmusfejlesztés meg… mindent lehet, fiúk, lányok, csak hozzatok pénzt, jó sok pénzt.
Nem nehéz kitalálni, hogy ebbe a képbe a hozzánk hasonló nomád, bakancsos turista nem fér bele. Mi nem költünk eleget.

A Garmin GPSMAP64. Az egykori kedvencem. Útközben vettem észre, hogy megint eltűnt róla az összes track. Pedig tegnap este még leellenőriztem, hogy mindegyik megvan-e. Ez már egyenesen hajmeresztő. Oké, ma olyan úton jártunk, ahol behunyott szemmel is végigmegyek, de holnap pont nem ilyen lesz. Este ráraktam a track-et. De ott lesz-e indulás után is?

Átlapátoltunk Poroszlóra. Szabadstrand.

Kivágták a nádast. Azt az enyhet adó nádast, ahová mindig az első utam vezetett. Ugye több óra evezés, vécé a környéken sehol, ilyenkor nagyon jól tud jönni egy természetbarát nádas. Kivágták. Feltöltötték. Ide is épülni fog valami. A vicces az volt, hogy emiatt a nádas miatt döntöttem úgy, hogy kihagyjuk a Csicsman kikötőt és inkább többet gyaloglunk. Ja, és mondanom sem kell, minden fa, minden bokor környékén oldalgott egy-egy természetbúvár, akiket csak nem lehet oldalbahugyozni. Komolyan, nagyon zavarban voltam. (Aztán persze megoldottam, de de úgy, hogy én voltam az izé… Villámkezű Joe.)

A kajakban megint bekapcsolva maradt a kamera. Mely tény mögött két hajmeresztő esemény is meghúzódik: hogy bekapcsolva maradt… és hogy egyáltalán csak úgy ottmaradt, bedobva a beülőbe. Valahogy nem bízom annyira a kelet-magyarországi közbiztonságban, hogy csak úgy ott mernék hagyni egy full extrás gopró felszerelést – ember, még a kajakok miatt is paráztunk, hiszen bárki beleugorhatna és elevezhetne velük – erre mi történt? Ott felejtettem. Csak úgy bedobva a kajakba, még csak rá sem terítve semmit. Nyilván nem volt szándékos, nekem is csak akkor esett le, amikor a lángososnál akksit szerettem volna cserélni a kamerában, na akkor le is meredtem. Nem is maradtunk sokáig, téptünk vissza. Minden megvolt: kamera is, kajakok is.

A Tisza partján megint ismerősökbe futottunk bele. Hja, jó az idő, jó a Tisza-tó is (még), naná, hogy sokan mozdulnak rá. Pontosabban… szóval nem is tudom. Azt hittem, több kajakost, több kenust, több vízitúrázót fogunk látni, mert ideális volt az idő… de nem. Motorcsónakra épülő turizmus, az volt. Kajakos meg nem igazán. Szomorú.

Kikötés. Baromarcú, goromba horgász. Bármennyire is kellemetlen, de ezzel a kőbunkó, agresszív állatfajtával csak egyféleképpen lehet elbánni: nem foglalkozol vele. Nem szólsz vissza, nem veszekszel, legfőképpen nem anyázol. Ennek a baromnak ez a végszó, innentől teljesen feljogosítva érzi magát mindenre. Hiszen szidtad az anyját. Ignorálni. Nem is létezik. Ilyesmi nem fordulhat elő a te világodban.

A következő meglepi a szálláson jött. Nézném át a napi felvételeket… és sok-sok felvételen, gyakorlatilag félórán keresztül semmi, csak valami feketeség, némi fénnyel. Bakker. Elromlott. Az új, a pár hónapja vásárolt kamera. Aztán csak leesett, hogy megint elfelejtettem a poroszlói strandon kikapcsolni, ez meg szorgalmasan vette a beülőben a spricót.

Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!

Hrabal mondását kifordítva, bőven elég, ha technikai felszerelést vásárolunk. Fél háromkor kötöttünk ki, háromtól ötig semmi mást nem csináltam, csak a technikai felszerelést csesztettem. A GPS-t, hogy akkor most mi van, mindenféle módon másoltam rá a track-eket, próbáltam reprodukálni a törlődést, de naná, hogy ilyenkor semmi hiba. Aztán fényképek, videók. Ekkor vettem ugye észre, hogy van jó félórányi videóm a kajak belsejéből. Már megint.

Ebből is látszik, hogy a James Bond történetek pusztán kitalációk. Ha valóságosak lennének, a hapi napi 16 órán keresztül csak a kütyüjeivel foglalkozna, hogy adott esetben egyből használhatók legyenek.

Utána megint a strandkocsma. Mert lángosban, hamburgerben már bemutatták, mit tudnak, de Nej halat akart enni, én meg gondoltam, megnézem a pizzát. Ez a kombináció egy fokkal már jobb volt, tulajdonképpen elment. Sok sörrel.

Utána átmentünk egy távolabbi strandbüfébe, ahol szürreélis élményben volt részem. Már messziról hallatszott, hogy egy jócskán kapatos vendég hangosan, szétfolyó beszéddel magyaráz valamit nagyon dühösen a haverjának a pult előtt. Ettől persze még odamentünk, hiszen csak az árlapra voltunk kíváncsiak. De nem tudtuk nem meghallani, mi volt a hőbörgés tárgya.
– És akkor… érted haver, akkor az mondta a vindóz, hogy nem tudja feltelepíteni a drájvert, mert bazmeg, nem hiszed el, azt mondta, hogy nem tudja leellenőrizni a tanúsítványát, hát a kurva anyját, most mond meg, mi a faszom volt ez? Baszom a szájukat, ha ők írták alá, hogy a kurva anyjukba nem ismeri a tanúsítványt? Két rohadt napomba került, mire ki tudtam kapcsolni az ellenőrzést! Hát mi a kurvaisten van itt?

Fogalmazzunk úgy, hogy Kelet-magyarországon, egy kocsmai hőbörgő részegtől nem ilyen tirádára számítottam. És gondosan eltitkoltam, hogy Microsoft rendszermérnök lennék.

Estefelé begyújtottunk a kandallóba. Eljött az idő, hogy irkáljak a naplómba. Erre kiégett a villanykörte. Amikor végre megtaláltam azt a pontot, ahol látom a billentyűket.

Gyertyafény. Fejlámpa. Romantika.

Este megint tűznézés.

– Tudod, mi a legbizarabb? Csak azért üldögélünk itt álmosan a konyhában, hogy etessük a tüzet. Mert tudjuk, hogy ha elalszunk, egy óra múlva ő is azt teszi.

Tiszavalk
2019.04.21; vasárnap

Indulás. 7 kilométer. Felfelé a Tiszán. Közepesen erős szembeszélben. Vidám lesz.
Fel-alá cikáztunk a két part között, ahogy az áramlás és az összevissza forgolódó szél kiadta. Volt, amikor sehogy, ilyenkor szoptunk. Örültem, amikor behúztunk a IX-es öblítőcsatornára. Mint kiderült, Nej meg élvezte a tiszai evezést.

A IX-es öblítőcsatorna kapuja szokás szerint megint überdurva volt. Határozottan örültem, hogy most befelé mentünk rajta.

Tiszavalk. Hiszed, vagy sem, eddig még soha nem néztem be ebbe a kikötőbe. Most viszont muszáj volt, ebben a kajakban 1.5-2 óráig bírom, után ki kell szállnom. Nej dettó. Kellemes meglepetés volt. Nagyon jó stég, volt klotyi… mi kell még egy megfáradt vándornak? Büfé sörrel, de ne legyünk telhetetlenek.

A két delfin. Stégen fekszenek, de még így is érződik, hogy száguldanak, ha jól hajtják őket.

Egy meglepő felfedezés. Nem gondoltam volna, de kajakos szempontból is kifejezetten jó a stég falára szögelt autógumi. (Melyet alapvetően a motorcsónakok számára applikálnak oda.) Mert igaz ugyan, hogy így távolabb vagyunk a stégtől, azaz nagyobb a kajak beborítása felé mutató erő, de maga a kajak két ponton van megtámasztva, elől is, hátul is, és sokkal stabilabb. Én például elegánsan kiléptem a kajakból. Az MP07-ből. Amelyből eddig még sohasem sikerült. Mindig csak a kifordulásos módszer működött.
Annyira, de annyira jól esett.

A labirintusban, ahová nem is mehet be motorcsónak, négy jött szembe. Az utolsóban három madárfotós ült elől, félméteres objektívekkel, kalandra feszülve. Én meg nem értettem. Ha tényleg madárfotósok, akkor tudhatnák, hogy a labirintus végén a Nagy Morotva van, ahová február eleje és június közepe között, pont a madárköltések miatt _mindenféle járművel_ tilos a bemenet. Azaz a labirintusba be sem mehettek volna motorcsónakkal, de a végén meg ki sem mehettek volna belőle, semmilyen járművel sem. Akkor meg? Leszarjuk?

Utolsó négy motorcsónak a szűk VIII-as öblítőcsatornában. Egyik sem vette vissza a gázt. Az egyikben 15 éves kölykök, padlógázzal nyomták. Oda is szóltam nekik, hogy a kurva nénikétek. Több időm nem volt a mondanivalóm kifejtésére. De használt az edukálás, mögöttem Nejnél már visszavették a gázt.
Az utolsó akkorát ment, hogy utána percekig pattogott a hullám a tiszafüredi strand partjai között. (Ja, mert már nem 4 lóerős horgászcsónakokkal nyomulnak, hanem tengerre is jó brutál motorcsónakokkal.) Addig örültem, amíg a hullámok kitettek a part mellé, utána viszont percekig ültem a kajakban, mert nem tudtam kilépni belőle. Vidám volt. Vidáman káromkodtam.

Nej ma wing lapáttal jött. Mert nagyon ambíciózus a lelkem. Fejébe vette, hogy egyszer le fog előzni. Most már ugyanolyan a kajakja, erősebb a lapátja, télen elkezdett evezni is egy kétpárevezős brancsban, gyúr rendesen. Miért ne?

Egy gyors hasonlat. Ha összevetjük a kajakot egy autóval, akkor azt mondhatjuk, hogy a kajak teste az áramvonalas karosszéria, a motor az az evező ember (az erőnlétével és a technikai tudásával), a sebességváltó (melyet magyarul borzasztó helytelenül használunk, hiszen valójában nyomatékváltóról van szó) pedig a lapát.

Ebből látható, hogy hiába azonos a kajakunk, de a motor már nem azonos, arról meg nem is beszélve, hogy ha a lapát nem illeszkedik tökéletesen a motor karakterisztikájához, abból végképp nem lesz hatékony evezés.
De ez csak az ordas elmélet, a magam részéről roppantul örülök a fejleményeknek és élvezem, hogy tudom felfelé húzni a Kedvest.

Másfelől viszont okos dolog volt ezt a winges kirándulást az utolsó napra hagyni. A nagyobb nyomatékot nem adják ingyen. Nej holnap a kocsiban úgysem fogja használni sem a kezét, sem a vállát, így valószínűleg túléli.

Kiszálltunk.
– Gabi, tisztában vagy vele, hogy már csak kilenc sör van a hűtőben?
– Mivan!!?

Oké. Ketten vagyunk. Utolsó délután. A helyzet nem tűnik annyira tragikusnak. De az.

Elsétáltam a recepcióra. Misi volt ott.
– Vennék sört.
– Az van.
– Sejtettem.

– Ja, meg reggel már szóltam, hogy kiégett a mappaliban egy égő.
– Igen, tényleg, mintha szólt is volna a srác.
– Hát, ja. Ki tudnátok cserélni?
– Majd ha visszajön és meghozza az égőt.
– Oké. Akkor legalább adjál sört.

Mert hogy ebből égőcsere nem lesz, az kurvafix.

Technika. A szokásos. Mivel ma nem volt semmi rendkívüli, így megúsztam másfél órával.

Volt egy apró malőr. Kerestem a Gpsmap64 készüléket. Nem találtuk sehol. Sem a kocsiban, sem a faházban. A francba. Hol veszhetett el? Nem kicsit volt veszélyes a helyzet, hiszen éppen tegnap vetettem fel Nejnek, hogy ez a készülék elég bugos, de a Garmin már elengedte, nem foglalkozik vele, azt mondja, hogy vegyük meg a gpsmap66-ost, amely 130-150e forint körül van. Ha ezt most elvesztem, az isten se mossa le rólam, hogy direkt volt és már a 66-osra gyúrok. Kerestük. Ezerrel. Végül Nej találta meg a fűben, félúton a kocsi és a faház között. Valahogy kieshetett a szatyorból, amelyikben a kajakos cuccok voltak.
Mindketten örültünk.

Felolvastam egy cikket Nejnek. Azt, amire azt írta a szerzője, hogy nem nagyon fogják felolvasni. Arról szólt, hogyan alakultak ki a káromkodások és melyik mit jelent. Egyrészt hízott a májam, mert az első magyar írott káromkodás (kurvanő fia szaros német) 100 évvel előzte meg az első angol káromkodást (valami fuck*), másfelől meg el-elcsodálkoztunk, hogy a mai papírkutya erősségű indulatszavaink régebben mennyire durvák voltak. Gondolok itt arra, hogy a ‘teremburáját’ az nagyjából azt jelentette, hogy ‘baszom a teremtés atyját’ (vö. második parancsolat), de még a sima ‘franc essen beléd’ is azt jelentette, hogy légy oly kedves és kapd el a francia betegséget, azaz a szifiliszt.

A macska, aki minél többet kapott enni, annál jobban reklamált. Meg kellett érnem, hogy Tiszafüreden, a világ végén, minden reggel egy egyéves macska baszogat. Mintha otthon lennék.

Ültünk a teraszon, kortyoltuk a sörünket.

– Te, feltűnt már, hogy mennyire eltaláltuk az új kajak színét? – vetette fel Nej.
– Hogy a fenébe ne! Ne tudd meg, mennyit izgultam. Hogy a netről, a monitoron látható szín alapján rendeltük meg. Amikor megjött, az volt az első dolgom, hogy egymás mellé raktam a kettőt. És csak akkor nyugodtam meg, amikor láttam, hogy tökéletesen eltaláltuk.

Ha esetleg érdekel valakit a szín pontos megnevezése: közlekedési bíbor.

Este megint nem volt világítás. Fejlámpa mellett gyújtottunk be. Romantika. A sör pont kitartott. Mindenesetre köszönet az égő ki nem cseréléséért. Nagyon hangulatos este volt. Mint anno Úrkúton a kazánházban esténként.

Délutántól én feleltem a kazánért. Rendszerint levonultam a kazánházba egy üveg borral, leültem a tőkére, rágyújtottam és pakoltam a fát, a szenet. Ez volt a béke, a boldogság szigete. Néztem a tüzet. Időnként behallatszott, ahogy Nej ordít odafent a két gyerekkel, de ezeket a zavaró zajokat igyekeztem kiszűrni a zenből.

Egyébként, már csak mérnöki szemmel is, mennyire hülyeség már. Szigeteletlen, vékonyfalú faházba kandallót rakni. Begyújtasz, pokoli meleg lesz, aztán egy óra múlva kihűl az egész. Nyilván lehet húzni az időt… mint ahogy most is csinálom, de egyszer csak lefekszem én is.

Tulajdonképpen vége
2019.04.22; hétfő

Nej minden reggel fut. Hihetetlen, milyen változásokat képes előidézni még egy ötvenes embernél is, ha elkezd versenyekre járni. Csak nézek nagy szemekkel és örülök.

Pár szó erről a kempingről. Az egész terület olyan, mint a gazdája: jó helyen van, tele jó ötletekkel, megkezdett, de valahogy félbehalt fejlesztésekkel, itt-ott remek részekkel, de leginkább elhanyagolt, lepukkant. Mint Misi.
De, hozzáteszem, addig jó nekünk, amíg így van. Mert egyszer csak meg fog jelenni Mészáros & Mészáros és ideépít valami 30 emeletes monstrumot – lásd Balaton – mi meg mehetünk a fenébe. Akkor meg már ezerszer inkább ez a kócos, rendezetlen, mégis családias kemping.