Évfolyamtalálkozó Veszprémben

2019.04.26; péntek

Miért indult volna normálisan? Mert úgy gondolom, semmiképpen nem számít normálisnak pöszén rohangászni a fogsorom után, majd az utolsó pillanatban behajítani a számba, hogy beragasztva ugyan nincs, de talán nem esik ki. Talán.

Erről egyszer majd írok egy hosszabbat is. Elképesztő, mit kinlódok 2014(!) szilvesztere óta a fogaimmal. Ahogy most állnak a csillagok, talán pár hónap múlva befejezzük. Csak éppen hátravan addig még egy durva műtét.

Egyelőre annyi a lényeg, hogy habár a felső körhidam már 2,5 éve készen van, de történt közben egy orvosváltás és az új doki egy komplikáció miatt nem meri véglegesre beragasztani. Az ideiglenes ragasztás meg rendszerint a legalkamatlanabb pillanatokban enged el.
Most is ez történt. Szerdán kiesett, majd hogy teljes legyen a gyönyör, aznap este le is pattant az egyik komplett szemfogról a kerámia. (Mert egy ilyen pótlás már csak olyan, hogy ha lazán van, akkor könnyen törik.) Az hagyján, hogy kifejezetten hülyén nézett ki fog helyett a drótváz (a Terminátoros poénkodásokat kéretik mellőzni), de nem telt bele pár óra és véresre dörzsölte a számban a bélést. A fogdokinál kierőszakoltam csütörtök délutánra egy rendelés előtti konzultációt, megbeszéltük a megbeszélnivalókat, kaptam egy címet egy expressz fogtechnikushoz, aki azonnal fogadott, a fogammal együtt a mintát is levette, majd péntek délre ígérte a javítást.

Péntek délután egykor indultunk Veszprémbe.

Szerinted mennyire folytatódott normálisan?

Nos, azért kellett ilyen korán indulnunk, mert Veszprémben át kellett vennünk a szállást, majd utána kirongyolni Rátótra egy ilyen öregfiúk foci-, illetve kosárlabdameccsre, délután négyre.

A régi egyetemi kollégiumban volt a szállás. Kifizettük a kifizetnivalókat, a recepciós átadta a kulcsot.
– Ismerik a járást? – kérdezte meg.
Szavakkal nem tudom leírni, mi volt abban a nézésben, ahogyan visszanéztem rá. Angyalom, hat évig ez volt az otthonom. Amit én nem tudok erről az épületről, azt nem is érdemes tudni. Hogy mást ne mondjak, minden évet úgy kezdtünk, hogy lementünk az alagsorba, sunyiban kinyitottuk a bútorjavító műhelyt és kicsinosítottuk a szobánkat a még egészen használható plusz bútorokkal. Meg ilyenek. Gitároztunk és óbégattunk az alagsorban, gitároztunk a padláson, fogadásból végigcsókoltam az egyik komplett szint padlóját, Nejjel az egyik eldugott hátsólépcsőn jöttem össze… soroljam?
– Igen, ismerjük – mosolyogtam vissza.

Aztán nekiálltunk bolyongani. A kulcskarikára ugyanis az volt írva, hogy BB szoba. Na most, hátul van egy csomó vendégszoba, de azokat mindet szám jelöli. Természetesen körbejártuk a régiót, hátha lesz egy betűvel jelölt is. De nem volt.

Szégyenszemre visszaólálkodtam a recepcióra.
– Kedves, ez a BB kód kifogott rajtam. Mit jelent?
– Betegszoba.
– Óh, micsoda fejlődés! És azt hol találom?
– Az alagsorban.

Lementünk. Volt egymás mellett két betegszoba. Egy pillanatra megállított, de nagyon hamar összeraktam, hogy a BB valószínűleg a Bal Betegszobát jelenti, és úgy is volt.

Akit esetleg érdekel, a vendégszoba és a betegszoba között az a legmarkánsabb különbség – mármint az áron kívül – hogy az utóbbiban van belső vizesblokk is. A vendégszobáknál ki kell menni a közösbe.

De nem csak ezt találtam az alagsorban. Nézd csak, ez egy ajtó:

Ezt a klubot mi alapítottuk. Színtiszta hülyeségből. Ha akkor nekem valaki azt mondja, hogy harmincegynéhány év múlva a klub még működni fog, ugyanott, körberöhögtem volna.

Az egész úgy kezdődött, hogy tizenegynéhányan fröccsöztünk a Rózsabokor nevű szórakoztatóipari egységben és valaki feldobta, hogy mennyire kellemetlen már, hogy ha sokan vagyunk, akkor ilyen magasra kell felmásznunk. (A Rózsa ugyanis egy domb tetején volt, a közeli kocsmák – a Kismocskos és a Nagymocskos – pedig kicsik voltak ekkora társasághoz.) Másvalaki meg feldobta, hogy a kolesz pincéjében van egy használaton kívüli helyiség, kérjük el klubszobának.
Így indult.
Nem mondom, hogy a klubdélutánoknak nem volt semmilyen kulturális vonulata, mert volt. Van annyi sör, amennyi után még a vegyészmérnök-palánták is képesek irodalomról, zenéről, vagy különösen sok sör után akár filozófiáról is vitatkozni. Az üres üvegeket meg mindig eltakarítottuk magunk után.

Kicsit elkalandoztam. Gyorsan ledobtam a cuccomat, felkaptam a focisat, elbúcsúztam Nejtől, a városból kifelé még felszedtem M-et, egy régi-régi barátosnőmet, aztán rongyoltunk ki Rátótra. Én focizni, ő szurkolni (régi jó szokása szerint egy szatyor sörrel), aztán mindkettőnk meglepetésére a csajszi még kosarazott is.

A sportdélután… mondtam már, hogy semmi nem ment simán?

Mivel a focival kábé húsz éve teljesen felhagytam – pedig valamikor _nagyon_ ment – így a múlt héten fel akartam egy kicsit frissíteni a tudásomat. Vettem egy olcsó lasztit, kimentem a közeli lakótelepi drótketrecbe rugdosni egy kicsit. Nos, nem biztos, hogy egyből egy órával kellett volna kezdenem. A végére meghúzodott a jobb combom, de úgy, hogy alig bírtam hazabringázni. Utána pedig egy hétig csak nyüszítettem. Aztán szerdán telenyomtam magam Voltaren Dolóval, bekentem a combomat Voltarennel meg lóbalzsammal és kimentem, mengnézni, mire vagyok képes. Tíz percre. Utána megint sántikálás.

Remek. Nyilván sejtettem, hogy így, 55 év körül a többiek sem fogják villámként becikázni a pályát, de én még a labdába sem tudtam belerúgni. Vidám előjelek.

A vége az lett, hogy két komolyabb rúgás után inkább beálltam a kapuba. A szívem szakadt meg, de így jártam.

A burleszk csak utána következett.

És itt most egyáltalán nem a kosármeccsre gondolok, mert az – ha lehet ezt a kifejezést ilyesmi mozgásformákra használni – sokkal összeszedettebb volt, mint a mi korábbi labdarugdosásunk. Nem.

Foci közben az történt, hogy a cserepadon ülök nekiálltak sörözni. Nekem meg eszembe jutott, hogy ott van a kocsi csomagtartójában egy szatyor sör. Odaadtam a kulcsot M-nek, hogy hozza már be. Be is hozta és visszaadta a kulcsot nekem. Csakhogy éppen akció volt, így gyorsan bedobtam a kulcsot a sporttáskámba és rohantam vissza a kapuba.

Aztán vége lett a sportolásnak, mindenki elbúcsúzott mindenkitől, szétszéledtünk. Gyakorlatilag mindenki kocsiba vágta magát és ment be Veszprémbe a szállására.

Majdnem mindenki.

Én ugyanis égen-földön nem találtam a kocsikulcsot.

Visszasétáltunk. Rohadt nagy mázlink volt, mert az utcán szembejött velünk egy ismerős hapsi és leesett, hogy ő az iskola gondnoka.
– Elnézést, nyitva van még az iskola?
– Már hogy lenne? Bezártam, be is riasztottam.
– A fenébe. Az gond.
– Miért?
– Nem találjuk a kocsikulcsot. Lehet, hogy bent kiesett a táskából.
– A rohadt életbe! – vakarta a fejét – Akkor most nyithatom ki újra az egész épületet!
– Lenne olyan kedves?
– Jöjjenek.

Mentünk. Az ajtó előtt megkért, hogy ne menjek be, csak akkor, ha már leállt a csipogás. Ugye, a riasztó.

– Az emeleti öltöző nyitva van?
– Dehogyis van nyitva!
– Ki tudná nyitni? Ott zuhanyoztam, ott is lehet a kulcs.
– Hát, azt én nem tudom kinyitni. Annak a kulcsa a takarítónőknél van.

Fasza.

Aztán elmentünk hátra. M végigporszívózta orrával a tornatermet, én meg felmentem az öltözőhöz. Hátha. Nyitva volt. Átnéztem, kulcs sehol.
Csakhogy.
A padokon ruhák, a zuhanyzóban pedig vízcsobogás. Itt valaki még zuhanyzott. És fogalma sem volt róla, hogy ráriasztották az épületet. Nem rossz.

Lementem. M sem talált semmit, én sem. Szotty.

– Hát, nincs meg – közöltük a gondnokkal.
– Sajnálom – udvariaskodott, majd újra riasztott volna.
– Ezt inkább ne tegye – javasoltam.
– Miért?
– Mert egy ember még zuhanyzik az öltözőben.
– Hogy az a kurva életbe…! – sápadt el, majd felrohant.

Aztán gondolom lefocizták valahogy. Mindenesetre szegény I a mai napig nem tudja, mitől menekült meg.

Mi viszont leültünk a kocsi mellé az árokpartra. Houston, baj van. M felhívta a főszervezőt, aki elindított egy riadóláncot. Azt ugyanis összeraktuk, hogy csak az történhetett, hogy nem a saját táskámba raktam a kulcsot, hanem máséba. Csak éppen húsznál is többen voltunk. Szóval a háttérben beindult egy intenzív telefonálgatás, aki tudta a másik telefonszámát, az mind telefonált, az emberek meg túrták a sporttáskájukat. Én meg felhívtam Nejt és próbáltam felkészíteni az egyáltalán nem derűs kilátásokra. Mert az egy dolog, hogy M-mel bebuszozunk Veszprémbe (bár N, aki Nejjel lazult éppen, felajánlotta, hogy kijön értünk), aztán megoldjuk valahogy az évfolyamtalálkozót, majd Nejjel vasárnap hazavonatozunk, de hogyan jön haza az autó Rátótról Pestre? Ez sajnos még nem egy KITT, hogy csak beleszólok az órámba és hazajön. (Egyébként is, Garmin órával esélytelen.) Valószínűleg a jövő héten le kell mennünk a másik kulccsal, a másik autóval, majd hazabumliznunk. Vidám.

Aztán alighogy bejeztem a beszélgetést, csörgött M mobilja. Megvan a kulcs. B jelzett vissza és volt olyan jó arc, hogy egyből kocsiba is vágta magát és kihozta.
– Volt némi gubanc – közölte.
– Micsoda?
– A telefonban nem mondták, hogy milyen autót kell keresnünk.
– És?
– Úgy mentünk végig a falun, hogy minden autónál nyomkodtuk a kulcsot.
– És sehol másutt nem jelzett be?
– Nem.
– Pedig az lett volna a jutalomjáték.
– Te, és egyébként miért pont az én sporttáskámba raktad a kulcsot?
– Nem volt időm gondolkodni, a te táskád meg pont olyan, mint az én korábbi táskám.
– Ehe. Vicces.

Naggyon kényelmesen kocogtunk haza. Az ismerős autóban ülve. Nem is gondoltam volna, hogy ez ekkora örömet tud okozni. M-et kiraktam, aztán fel a koleszba, egy gyors pizza, sör, utána pedig esti buli a Bakterházban. Meglepően sok ember, nem is fértünk el a foglalt teremben, én gyakorlatilag végig a teraszon lazultam a dohányos szekcióban, de így sem volt rossz, bár persze sajnáltam, hogy nem tudtam mindenkivel dumálni, akikkel nagyon szerettem volna. Végül olyan este 11 körül hazasétáltunk.

Izgalmas nap volt.

2019.04.27; szombat

Igazából ez volt a fő nap.
Délelőtt pihengetés, városnézés. Másoknak.

Ha azt mondod, kezdek az idegeidre menni és ez már beteges, egy szóval nem fogok tiltakozni. Én is tudom.
De mi felmentünk a stadionba futni.

Egyszerűen nem lehetett kihagyni.

Nekem ugyanis van némi múltam. Igen, bohó emberként rengeteget kocsmáztam, füstöltem, mint egy gyárkémény, akkoriban még hatalmasakat tudtam aludni is, néha az egyetemre is bejártam… és néha sportoltam. Amikor félévet halasztottam, és az egyetemen dolgoztam, akkor például ebéd után felsétáltam a Tudósotthonba – munkám ugyanis nem igazán volt – és kimentem futni. Később, az egyetem után, amikor már szolgálati lakásban laktunk Nejjel, akkor is rendszeres volt, hogy meló után bringára ültem, felmentem a stadionba, futottam két kilométert, majd hazatekertem. Nej az egészet értetlenül nézte. Miért?

Most viszont eljött az a pillanat, amikor Nej dobta fel, menjünk futni a stadionba. Nem lehetett kihagyni. Még fájós lábbal sem.

Reggelire péksütemény. Mert már van pékség a kolival szemben. Ez jó. Viszont megszűnt a Volák ABC, na az meg nem.

Megint egy kis kitérő. A legdurvább változások a koli környékén egyértelműen a kocsmákat érintik. Nincsenek. Kismocsi, Nagymocsi egyaránt megszűntek. Délután Gy szeretett volna meginni velünk egy sört az egyik programpont előtt és semmi, értsd semmi lehetőség nem volt rá. (Csak a mi szobánk, mert mi olyan előrelátóak vagyunk.)
Hogyan lehet így élni?
Hát úgy, hogy amire igény van, arra születik megoldás is. A kolesszal szemben van egy picike bolt. Tényleg nagyon picike, de arra nem sajnálták a helyet, hogy sörös hűtőszekrényeket állítsanak be. Sokat. A pult alól pedig – némi kacsintgatás után – féldecis ampullák kerülnek elő. Én egy kicsit jobban is behajoltam, elképesztő mennyiségű féldecis ládák voltak feltornyozva. A bolt mellett pedig van egy másfél négyzetméteres bódé, valami vacak, az első nagyobb szélre szétfoszló izé, de fél méter magas betűkkel hirdeti, miszerint ‘CSAPOLT SÖR’. Magyarul az emberek besétálnak a boltba, megveszik a felest, aztán odakint a sört, majd a parkban, a fák alatt elvannak, mint a befőtt. Ez van. Ha már kocsma nincs.

Szóval szombat reggel. Nekem futás előtt egyszerűen muszáj innom egy kávét, elpöffenteni egy szivarkát, mert egyébként a bioritmusom futás közben indul be. Csak éppen kávé… az megint nincs. A koli büféjében bíztunk, de az hétvégén zárva.
Lett helyette barna Kozel.
Jelentem, nem működik. Valahogy nem ugyanaz. Aztán tovább nyomoztam, míg végül egy másik boltban találtam dobozos jeges kávét, na azzal már ment a dolog.

Mehettünk futni.

És végre. Végre jól mért a GPS – a futópálya környékén semmi magas épület, semmi magas fa – nekem pedig, valószínűleg azért, mert nem erdőben futottam, dombokon, gyökereken keresztül, hanem meglehetősen sík terepen, szóval végre sikerült egy álomidőt odatennem. Végre hivatalosan is, normális GPS értékekkel, be tudtam törni a 6 min/km idő alá. Méghozzá olyan pontosan, hogy az összes részidőm megegyezett a végső átlaggal: 5.53. Oké, a távolság 3,5 km helyett 2,3 volt, de fájós lábbal ezt is bravúrnak értékeltem.
Nej még rótta a köröket – ő ugye már a következő versenyére, a 7.5 kilométerre gyúr – én viszont hazafelé besétáltam az Ájult Lóba, pusztán csak leellenőrizni, hogy itt tényleg megállt-e az idő és jelentem, tényleg, itt megállt az idő, jó dolog ám az ilyesmi. A koleszban toltam még egy sört, ettem egy péksütit, aztán ledőltem olvasgatni.
Hiba volt.
Nej pontosan ugyanezt csinálta, így végül mindketten átaludtuk a kora délutáni fakultatív fröccsözést a Sport kocsmában. Mondjuk a Sport durván lezüllött a mi időnk óta (ez annyira nem zavart), bornak Varga borokat adtak (na, ez már igen), de a társaság miatt megérte volna. Mindegy, így jártunk.

Mielőtt elindult volna a délutáni/esti menet, még ettünk egy pizzát. Igen, a Nagymocskos helyett elviteles pizza factory van, szégyen, de legalább a pizza olcsó és finom. Csak arra vigyázz, hogy ne csapd táskaként a hónod alá, mert az összes feltét lecsúszik a doboz aljára. Négysajtos pizzánál igazi kihívás megenni. Evőeszköz nélkül.

Utána csoportkép az aulában, majd gyűlekező a koli társalgójában, ahol mindenki kapott 2 percet, hogy elmondja, mi van vele, naná, hogy voltak lelőhetetlen emberek, nem meglepő módon azok, akiknek a története a kutyát sem érdekelte, de hát ez már csak így logikus. Én mindenesetre örültem, mert ekkor is, meg a beszélgetés előtt is futottak be olyan emberek, akik valamikor nagyon közel álltak hozzám és már évek óta nem tudtam róluk semmit, szóval öröm és boldogság.

Habár most jönne a fő attrakció, de erről már nem tudok sokat írni. Este hetre lesétáltunk a Betekints komplexumba – ez korábban sem volt a kedvenc helyem, de azóta hatalmasakat léptek lefelé, kifejezetten gusztustalan, bunkó hely lett – mindegy, nem ezzel foglalkoztunk, hanem egymással. Örültem azoknak az embereknek, akik eljöttek, jó volt velük dumálni, sajnáltam azokat, akik nem jöttek el, pedig jöhettek volna, összességében azért nem sikerült rosszul az este.

Éjfélre értünk vissza a szállásra, vasárnap kora reggel meg már jöttünk haza.

Autóval. Mert most már vigyáztunk a kulcsra.

2 Comments

  1. Kismocsi, Nagymocsi, Rózsa… tősgyökeres veszprémiként sírok utánuk. (Még az azelőtti sörpincében is toltuk a Lovassyból lógva a gintonicot, amikor még ki se szolgálhattak volna.)

    Mára még a Gesztenyés is fostalicska lett. :(

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *