Hazafelé
2019.03.08 – 2019.03.09; péntek-szombat

Az a bizonyos egy óra eltolódás. 8-kor el kell hagynunk a szobát, 9-kor – ami Arizonában 10.00 – Las Vegast. 5-6 óra az út, plusz két tankolás, egy Walmart, ahol ajándékokat vásárolunk. Utána kocsileadás – valahol, meg kell majd találni – illetve a zűrösnek ígérkező checkin. Ja, a checkin 18.45-kor zár, a kocsit elméletileg 19.00 után adhatjuk le, érdekes lesz.
Á, nem vagyok ideges.
Egyáltalán nem.
Legalábbis nem vagyok idegesebb, mint ezen a héten bármikor.

Kavarás a tankolásokkal. Tegnap Kingmannál igyekeztem úgy tankolni – egy kifejezetten drága kútnál – hogy elég legyen holnap ugyaneddig vissza. Egész jól számoltam, csak tíz kilométerrel lett rövidebb. Emiatt Barna meglehetősen durva manőverekre kényszerült. Pontosabban, ez idehaza durva manővernek számítana, kint teljesen megszokott. Itt ugyanis kilométerenként vannak fordulási pontok a sztrádán, azaz simán át lehet fordulni a szembejövő sávba, majd utána visszafordulni az eredeti sávba. És ekkor már teletankolt autóval menni tovább. Még akkor is, ha csak a túloldalon volt benzinkút.

Pokoli dugó Phoenixben. Ugye péntek délután. Nyolcsávos sztrádák beállva, építkezések, sztrádáról-sztrádára váltások, mindez úgy, hogy időre sietünk a repülőtérre…. mert elméletileg még időben vagyunk, de nem tudjuk, hogyan fog menni az autóleadás és a checkin.
Aztán viszonylag könnyen megtaláltuk a leadási pontot, jól ki volt táblázva. A leadás egy eszeveszett pörgés volt, annyi mindent kellett egyszerre csinálni a tömegben (nagyon sokan adták le ugyanakkor az autót, a fiúk meg pörgették a dolgokat), de váratlanul gyorsan túl is estünk rajta. Még a sörért sem szóltak.

Barna nylonszatyrában a leadás előtt félórával pukkant ki egy dobozos sör és folyt szét az első ülés előtt. Esélyünk sem volt kiszellőztetni.

Aztán shuttle a terminálra. Az egyik sarokban letáboroztunk, én pedig elmentem felderíteni. A repülőjegyhez kapott információk szerint ha van feladott csomagunk, akkor meg kell keresni a checkin kioszkot, ott megcsinálnunk a checkint, kinyomtatni a boarding pass-t és csak ezután mehetünk a csomagfeladáshoz. Ez a kioszkos dolog nem tetszett túlzottan, ugye a nyolc jegyből 5-nél megcsináltam távolról a checkint, ezeknél csak boarding pass-t kell nyomtatni… de mi van a maradék három jeggyel? Vajon a kioszkban milyen alkalmazás fut? Továbbenged az API-ból vagy sem?
Barangoltam. Aztán megtaláltam a British Airways csomagfelvevő ablakját. Remek. Hol a kioszk? Megnéztem a környéken az összeset. Egyikről sem lehetett a BA-hoz bejelentkezni. Ezt így hogy? Az egyik helyen álldogált valami segéderő a kioszkok mellett. Megkérdeztem, hol találom a BA-t?
– Óh, a BA-nak nincs kioszkja – mosolygott a hapsi – Az ablaknál csinál meg mindent a személyzet.
Hát, kösz.
Moroghattam volna, hogy akkor miért nyomtat faszságokat a jegyre a BA, de valójában örültem. Innentől ugyanis annyi az összes dolgunk, hogy az egész paksamétát odanyomjuk a humán kezébe, aztán intézzen el mindent.
Így is történt.
Előtte a folyosón még találtunk egy mérleget, leellenőriztük a csomagokat, lettek is nagy átrendezések, de végül mindenki belefért a súlyhatárokba. (Nekem volt a legkisebb, ennek ellenére a legnehezebb bőröndöm. Hja, a lítium akkumulátorok nem viccelnek.) Beszórtuk a csomagokat futószalagra, még odakint benyakaltuk a Walmartban vett söröket, aztán meglepően gyorsan átmentünk a biztonsági ellenőrzésen.

Nem tudom nem megemlíteni, hogy a négy biztonsági ellenőrzés közül messze a ferihegyi volt a legbunkóbb, a legkellemetlenebb. Nekem a cabin bag-ként használt laptop hátizsákomban volt minden, de tényleg minden technikai elem: a laptop és a kiegészítői, egy komplett szett DLSR rendszer (kamera, két objektívvel), egy MILC szett (kamera, három objektívvel) és huszonötmillió töltő, adapter, vezeték, elosztó. Budapesten az utolsó darabig kipakoltatták, mert állítólag olyan sűrűn volt pakolva, hogy a röntgenes csaj nem tudta értelmezni, mit lát. Baromi kellemes volt mezítláb, folyamatosan le-lecsúszó nadrággal fogni a bőröndöt, a laptopot, a kabátot, a cipőt, az övet, az útlevelet, a pass-t és közben ki- meg bepakolni a hátizsákot.
Ja, mindenhol máshol simán átment a zsák.

Visszafelé csak 10 óra volt az út, ráadásul este indultunk, ilyenkor alvásra van konfigurálva a kabin. Azaz vacsora után leoltják a világítást, az emberek behúzzák az ablakredőnyt és mindenki alszik. Nekem is sikerült egy jót. Maga a gép egyébként kifejezetten vacak volt, nem működött az egyik klotyi, az egérmozinak legalább a fele elérhetetlen volt, köztük az utazási információk is, de a komplett audió részleg is, tényleg nem lehetett mást csinálni, mint aludni.

Heathrow. 5 óra várakozás. Azaz kényelmes átszállás. Kifelé vettünk egy üveg Laphroaig-ot, mint utólag kiszámoltam, meglehetősen drágán. Visszafelé viszont tényleg láttunk egy brutálisan jó vételt: 1 liter Talisker 32 fontért. (Ez 11700 forint. Ennyiért itthon a 7 deciset kapjuk meg.) Próbáltunk is venni Barnával, ő az egyik boltban, én a másikban, de nem sikerült. Ilyenkor bezzeg Anglia Európának számít, oda meg nem adnak whiskyt a duty free-ben. Brexit.

Aztán felszálltunk a budapesti gépre és hamarosan a város felett is voltunk. Elég durva turbulenciában. Remek. Miután Amerikában szinte végig szélviharban éltünk, itthon mi fogad? Egy durva szélvihar.

A taxisnak még feladtuk a leckét a sok bőrönddel, de megoldotta. Aztán otthon. Végre. Ekkor már egy hete vártam ezt a pillanatot. Annyi, de annyi helyen el lehetett volna bukni ezt az utazást. De végül minden megoldódott. Valahogy. Elkezdhettem lazítani.

Pontosabban elkezdhettem volna. Barna elkérte vasárnapra az autót. Azzal is ment haza. Aztán telefonált, még éjszaka, hogy kipurcant a váltó. Rükvercet, egyest, kettest nem veszi be, üresben hátrafelé megy, hármasban, négyesben és ötösben meg lefullad. Azaz szervezhetem meg, hogyan visszük el a szervízbe, aztán meg a javítás. Mintha annyira ráérnék a héten.

Rögtön utána – kedden – elkapott egy nagyon durva takonykór, abból a fajtából, amikor az ember már csak kulturáltan meghalni szeretne, minden más lényegtelen. Jövő héten meg oktatok.

Hát.. fasza. De az amerikai utazáson túl vagyunk. És remélhetőleg a többieknek nagy élmény volt.

Zárásképpen egy Las Vegas-i emlék. A nyeremény. Meg egy shotgun öngyújtó.