Utálom. Utálom a nyomulást a tömegben, utálom a hosszú sorbanállásokat a bevásárlóközpontban, utálok bepakolni a kocsiba, utálok otthon becuccolni, utálok elpakolni.
Ennél jobban csak azt utálom, amikor a parkolóban rámtapad valami agresszív kéregető és – kihasználva, hogy nem tudok arrébb menni – folyamatosan nyomja a betanult szövegét.

Mint ma. Kitoltam a kocsit, pakolnék, amikor megjelent egy normálisan öltözött, harmincas hapsi. Először nem is értettem. Kéregető? Ez?
– Jajjaj, három napja nem ettem, aggyonmá, aggyonmá – kezdett rá.
– Hagyjon békén. Szar kedvem van – vágtam oda. (Na ja, nem sokkal korábban konstatáltam, hogy visszaújúlt a náthám.)
– Három napja, nem is ittam, aggyonmá, aggyonmá – folytatta, mintha nem is mondtam volna semmit.
– Takarodjon már a büdös picsába! – ordítottam rá. Tényleg elegem lett belőle.
Erre fel nekiállt önérzeteskedni.
– Nem értem! Miért ilyen bunkók egyből az emberek? Elég lett volna annyi is, hogy ‘nem adok’!
Ekkor én néztem nagy szemekkel.
– Hát pont ezt mondtam elsőre!
– De nem!
– Na, most takarodsz tényleg a büdös picsába!

Erre elment, de végig morgott. Hogy milyen bunkók az emberek.

Nekem pedig hazafelé eltört egy borosüveg a kocsiban, az egész kifolyt részben a szatyorba, részben a csomagtartóba, így végül sikerült elérni, hogy bortócsák lettek az előszobában, a nappaliban, a borhűtőben, na meg a csomagtartóban, a szerszámtartóban és a pótkeréktartóban is. Fél óráig csak fókáztam és messze nem sikerült mindent kipucolnom.
Kész szerencse, hogy a kiújult náthám miatt egyáltalán nem érzek szagokat.