Leginkább Arizona 07/08

Las Vegas
2019.03.07; csütörtök

Nej és Barna megint elmentek futni. A fene sem érti. Az itéleridő csak egy picivel szelídebb. Egészségügyi okokból kimentem a kávémmal szivarozni. Ez volt az első szivarom (szivarkám), ami nem a kanyon alján, illetve Phoenixben volt. Kaptam a nyakamba jéggolyókkal megpakolt jeges, esős havazást. Épp ideje elmennünk, az időjárás-előrejelzés szerint ennél már csak rosszabb lesz (hogyan?…), este jön egy újabb nagy havazás, pénteken pedig leesik vagy öt centi hó. Ebben a hidegben és szélben tuti meg is marad.

Aztán Dóra kapott egy sms-t, hogy megérkezett az utolsó havi fizetése a kártyájára. Azaz tudja fizetni a szállást és a tankolásokat is. Újabb váratlan lovassági roham.

Igen, mert megegyeztünk, hogy neki is, meg nekem is az lesz a legjobb, ha ő kifizeti az itteni kártyájáról a szállást és a tankolásokat, én pedig otthon, középárfolyamon számolva átutalom neki forintban az itthoni bankszámlájára. Hiszen neki most fél évig forintban kell majd a pénz, nem dollárban.

Az persze más kérdés, hogy ezzel teljesen feleslegessé vált a hősies rohamom a limit levételére. De ezt már megszoktam.

Igen. Ha ugyanis úgy állsz a bonyolult dolgokhoz, hogy van A, meg B, meg C, esetleg D terved is, akkor nem ritkán futsz abba bele, hogy egyes alternatív terveid kifejezetten frusztráló módon dőlnek halomba, magukkal rántva egy csomó erőfeszítést.

Reggel megettünk mindent, legalábbis igyekeztünk, de végül maradt a takarítónak is. Konkrétan a kaja mellé egy bakancs, két sátorlap, egy kabát és két polifoam. Meg egy kisebb szülinapi partyra elegendő műanyag tányér, evőeszköz és mindenféle poharak.

A hátizsákomról kiderült, hogy nem kiszakadt az alja, hanem volt egy zippzár ott, ahol nem is tudtam róla. Na, az nyílt ki. Így menekült meg a zsák. Azaz nem hagytuk ott, hanem – egy érzelgős összebújás után – becsomagoltam a bőröndömbe. Apám, ha ez a hátizsák mesélni tudna… na meg a régi túrabakancsom… lehet, hogy egyszer megírom az ő szempontjaikból is a sztorikat. Ja, és még megvan a 40 éves csővázas is.

De a végén befértünk a kocsiba. Értem ez alatt azt, hogy végre nem kellett a csajokra reklámszatyrokat pakolni a hátsó ülésen.
Időben indulás. 500 kilométer, benne a 66-os út, a Hoover Dam és végül Las Vegas. Ha időben érkezünk, akkor megnézzük a déli outletet is.

Még éppencsak elhagytuk a Grand Canyon Village-t, amikor vége lett a fekete felhőnek. Pár kilométer múlva kisütött a nap, rólunk pedig nem csak a kabát rohadt le, hanem a pulóver is. Elképesztő. Hogy itt van egy kábé 8 kilométer átmérőjű fekete felhő és már napok óta itt van és pont GCV fölött és szakad belőle a jég, a havas eső és még az orkánszerű szél sem viszi el. Pár kilométerrel arrébb már az ebben az időben megszokott kellemesen meleg tavaszi időjárás uralkodik. Csillagkapu, mondom, csillagkapu.

Route 66. Most nem böktem el.

Idézek a tíz évvel ezelőtti magamtól.

Ügyesen el is haladtunk a 66-os út… mellett. Bakker. Én figyelmetlen voltam, Attila későn vette észre – így amikor rádöbbentünk, már túlhaladtunk a sztrádán az egyetlen megmaradt nyomvonal mellett.

Hogy legyen némi értelmes infó is az írásban. Mitől is olyan legendás ez a Route 66? Mitől fonódott össze a neve a blues-zal, a nélkülözéssel, a reménytelenséggel?
Amennyire tudom, az egész a nagy gazdasági válsággal kezdődött. A keleti parton sorban mentek csődbe vállalatok, pénzintézetek, dőltek be részvények, lettek családok egyik pillanatról a másikra földönfutók. A jobb élet reményében valóságos népvándorlás indult meg a nyugati part felé. Hol? Hát azon az úton, mely keresztülszelte a kontinest: a 66-os úton.
Ma már az eredeti út nem nagyon van meg, helyette a 40-es autósztráda viszi a forgalmat, egy másik nyomvonalon. Nekünk olyan szerencsénk volt, hogy kis kerülővel végig tudtunk volna menni egy 100 kilométeres darabon az eredeti úton, Seligman és Kingman között – de ezt a lehetőséget csesztük el.

Nos, a helyzet az, hogy így, miután láttam is a nevezetes utat, már nincs is akkora lelkiismeretfurdalásom, mint tíz évvel ezelőtt volt. Oké, ez a nagy, a híres Route 66 egy darabja. Aztán ennyi. Rögtön az első faluban – Seligman – még volt élet, voltak érdekes installációk, de itt nem álltunk meg, gondoltuk, majd később. Aztán később, 150 kilométeren keresztül, már csak kicsi, elhagyott épületek voltak. Mi meg enni akartunk, fényképezni akartunk. Végül annyi lett, hogy Dóra azért vezetgetett vagy 30 kilométert… és ennyi.

Jogsija ugyan nincs, de hol gyakoroljon egy magyar leány, ha nem az R66-on? Aztán egy nyolcvannal előzés után bepróbálkozott egy rénszarvas-teszttel, de szerencsére képes vagyok gyorsan hangosat ordítani.

Egy helyen álltunk meg, pontosabban lassítottunk le, egy fénykép erejéig. Aztán már Kingmanban is voltunk.

Kajáltunk valami junkot (nem lehet minden nap mexikói habzsidőzsi), és mentünk is tovább.

A Hoover Dam némileg átalakult, a forgalom immár a hídon megy, ha meg akarjuk tapogatni az erőművet, elég sokat kell tekeregnünk. Tekeregtünk. (Itt, a parkolóban hallottunk egyedül magyar szavakat egy motoros bandától.)

Jó időt mentünk, így belefért az outlet. Különösen annak függvényében, hogy a fene sem gondolt arra, hogy a városban egy órával el van csúszva az idő. Azaz péntek reggel legkésőbb 10-kor el kell hagynunk a várost, ha biztosan el akarjuk érni a repülőgépet, az outlet meg 9-kor nyit, szóval egy óránk lett volna csak. Na, ezt az egy órát vitte el az időkülönbség. A 9 órás nyitás Nevadában 10 órás nyitást jelent Arizonában, azaz konkrétan nulla percünk maradt volna pénteken vásárolni. A családból viszont mindenki rágerjedt erre az outletre, napokon keresztül böngészték a neten a választékot, válogattak. Aztán az lett a vége, hogy én vettem a legtöbb cuccot, betévedtem egy Perry Ellis üzletbe és kiegészítettem 5-5-re a rövid- és hosszúujjú ingjeim számát. (Ugye ennyi egy hét.) Aztán úgy vonszoltak ki, mert egyre jobban kezdett egyre több dolog megtetszeni. (Megjegyzem, nem adtam fel. A webshopból szállítanak Magyarországra is. A méreteket pedig már kint leteszteltem.)

Na meg annak is van bizonyos varázsa, hogy az ember az M jelű polcról, M jelű fogasokról válogat. Édes istenem… egy évvel ezelőtt még az XXL polc játszott.

Igen, tudom, van benne egy kis csalás. Amerikában egy mérettel minden nagyobb. Azaz az itteni M méret az Európában L. Erre akkor döbbentem rá, amikor jó tíz évvel ezelőtt rendeltem két darab remek Adidas pólót a Microsoft Company Store-ból(*) XXL méretben. A pólók a mai napig tökéletesek, mérettartóak, semmi varráshiba, semmi anyaghiba, a mai napig használom ezeket. Hálóingként.

(*) MVP-ként minden megválasztáskor kaptunk 150 fabatkát, melyet kizárólag az MS Company Store-ban tudtunk levásárolni. Én szinte mindig ruhát vettem belőle. Meglepő, de az MS elképesztően jó sportruházatokat forgalmazott: vettem kerékpárosmezt, futó felsőt, szélálló polárt és még egy csomó egyéb cuccot. Sportruházatban sosem foglalkoztam azzal, milyen céglogó is van rányomtatva.

Hotel Paris. Las Vegasról tudni kell, hogy ha az ember flancolni akar, itt teheti meg a legolcsóbban. A helyi üzleti modell ugyanis az, hogy fillérekért adják a szállodai szobákat, mert bíznak abban, hogy rengeteg pénzt fogsz költeni a szálloda kaszinójában. És ez általában így is van. Mi egy négycsillagos szállodában aludtunk, bent a Strip-en. 70e volt egy éjszaka 4 főre. Gyönyörű kilátás. A hátsónkat is kinyalták. Elképesztő környezet, finoman kidolgozott hangulat, a legapróbb részletekben is.
A városszéli motelben 40e lett volna.
Naná, hülyének is megéri. Tényleg. Gondolj bele, mekkora élmény, amikor varázslóként félfordulat után meglengeted a karodat és a gyerekeid egyből luxus környezetben találják magukat és csak annyit tudnak mondani, hogy huh…
Nekem egyedül a parkolás nem tetszett. A városszéli motelben ugyanis odaparkolok a bejárati ajtónkhoz. Ingyen. A szállodában meg valet parking van, jó drágán. És fogalmam sincs, hová teszik az autót, mi pedig abból élünk. Ráadásul péntek reggel szét kell pakolnunk mindent, majd újból össze, immár a repüléshez. Ez nyilván sokkal, sokkal könnyebb lett volna egy motelben.
Aztán több órás nyomozás után megtaláltam, hol van a szállodához tartozó self-parking kapu (street view-val leellenőrizve), így már egy kicsivel jobb.

Miután az outletben televásároltuk magunkat (legfőképpen én), becéloztuk a szállodát. A legordasabb dugóban. Rohadt sok autó. 7-8 sávos utak, időnként mozdulatlanra beállva. A GPS ugye előszeretettel ilyenekre visz, offline működésnél meg nincsenek forgalmi adatok. Némileg izgulva, némileg izgatottan, de végigautóztunk a Strip-en – napfénytető hátratolva, hogy legalább ennyi cabrió érzés legyen – a diadalív mellett meglett a bejárat, a parkolás a parkolóházban szerencsére pontosan ugyanolyan, mint nálunk. A cuccokat már reggel úgy pakoltuk, hogy a nagybőröndök a kocsiban maradnak. Lift, hosszú séta, recepció… ment minden. Jó papírjaink voltak. (Mondtam már, hogy egy komplett irodát vittem magammal?)
Wifi beüzemelése. Itt volt némi zavar, ugyanis Nej és Barna már a lobbyból bejelentkeztek, nekem meg nem ment a szobából és rendesen kivertem a balhét, hogy elvitték a két account-ot, de aztán rendeződött a helyzet. Úgy értem, hogy technológiailag. Mert elég hosszú ideig volt morc mindenki mindenkivel.

Hogy értsd. Tíz évvel ezelőtt az történt, hogy a motelben kaptunk egy internethozzáférést. Attila pedig egyből belépett, így a hozzáférést hozzá regisztrálták be. Csakhogy innen, Vegas-ból kellett volna checkinelnünk a következő repülőjáratra és Attila iphone-járól egyszerűen nem működött a folyamat. Nekem volt laptopom, de nem volt wifim, mivel Attila lefogta.

Ezt akartam most elkerülni, de úgy nézett ki, hogy megint nem sikerült. Aztán mire tisztáztuk a dolgokat, eléggé paprikássá vált a hangulat. A kölykök inkább el is húztak csavarogni, mi pedig maradtunk.

Nos, miután összejött laptopon az internetkapcsolat, kiderült, hogy már csak egy óra van az online checkinig. (Az a bizonyos egy óra eltolódás.) A kölykök belevetették magukat az éjszakába, mi pedig lementünk Nejjel kaszinózni. Egy óra alatt elcsesztünk 7 dollárt játékgépre és 40-et sörre. Az utóbbinak legalább értelme is volt. (Azért emlékbe elhoztam egy 0.03 dolláros nyereményszelvényt.)

Furcsák ezek az árak. Még Dórát is meglepték. Ő egy 5+ csillagos resortban dolgozott egy Florida melletti szigeten, meg volt róla győződve, hogy az áraik közel a legdrágábbak az országban. Aztán nem. Már a Grand Canyon alján mért sör is drágább volt annál, itt pedig – az elvileg 4 csillagos – szállodában korsónként 20 dollárt kértek. Ne számold át, csak felcseszed az agyad. (Jelzem, csavargás közben vásároltunk utcai kioszkból is sört. Ugyanilyen drága volt. Akadt valami bolt a szállodán belül, az is. Egyedül egy városbéli boltban találtunk normális árakat. Mondjuk ott pótoltunk is.)

Aztán odafent (22. emelet, közvetlenül az Eiffel torony imitációja mellett, csak szólok) online checkin. Kicsit jobban megnehezítve, mint otthon, ugyanis most már itt van Dóra is. Külön foglaláson. Ő a BA-val megy, mi a Finnair-rel. Ugyanazon a gépen. (Ja, és az ő jegye kétszer annyiba került, mint a miénk.) Nos, a nyitás után fél órával már alig volt szabad hely. Négy jegy egymás mellett csak egy helyen. Gyorsan lefoglaltam hármat a mi jegyünkre, kiléptem, visszaléptem Dóra adataival… és közben valaki már elfoglalta a negyedik helyet. Gyorsan foglaltam egy másikat is mellettünk. Mire leokéztam, elfoglalták. Pánikszerúen böktem rá az utolsó szabad ülésre valahol a közelünkben… és sikerült lefoglalnom. Nem a legjobb hely, sőt, a seatguru szerint az egyik legvacakabb, de legalább egymáshoz közel ülünk.
Mondanom sem kell, az ESTA miatt Londonból nem tudtam becsekkolni. Dórát igen, mert neki rendes vízuma van. Így viszont tutira nem fogunk egymás mellett ülni.
Hát, félsiker. Lesznek izgalmas perceink pénteken a phoenix-i repülőtéren.

De most még csak csütörtök este van. Irány a város. Ahogy Dóra fogalmazott, azt élvezi benne, hogy szürreális. (Ő – hozzám hasonlóan – már volt itt korábban is.) Itt, a sivatag közepén nem lenne szabad itt lennie egy ennyire nyüzsgő városnak, ennyi látványossággal, ennyi kerge emberrel. Mégis itt van. Lementünk. Tolongtunk. Be-benéztünk más szállodákba. Azaz más kaszinókba. Megnéztünk néhány zongorapárbajt. (Úgy látszik, most ez lett az egyik divatszám.) Volt koncert. A zenekar csak feldolgozásokat játszott.

Mint amilyen az egész város: minden produkciója valójában egy táj, egy kultúra meglehetősen béna, mondhatni marketingcentrikus feldolgozása. Az amcsiknak nyilván bejön, nekünk, akik ezekből a kultúrákból jövünk, olyan szájhúzogatós. Ami számunkra újdonság, az az, hogy hogyan illesztik bele a helyiek ezeket az ábrándokat az amerikai álomba, hogyan amerikanizálják az európai gyökereket.

Aztán fél egy körül hazasétáltunk. Csavarogtunk volna még, de a pénteki nap nagyon erős lesz.

Reggel két darab, fél méter magas pohár meredezett a kölykök ágya előtt. Ők még csavarogtak.

Isten tervez, ember végez

Három hét óta az első nap, amikor a magam ura vagyok. Ráadásul kellemesen tavaszias az idő.

Meg kell becsülni, mert hétfőn indul megint a daráló.

Szépen elterveztem. Felkelek. Főzök egy akó teát. Kiülök a teraszra egy könnyű reggeli szivarral. Aztán bringázok egy nagyot. Délután meg majd csak lesz valahogy. Például kertészkedem.

Ehhez képest kora reggel, amikor még félig vakon botorkáltam ki a konyhába, rögtön valahogy egy fröccsöt kevert ki a kezem, majd a reggelihez még egyet, meg még egyet, utána úgy gondoltam, hogy durva képmutatás lenne itt már egy kávé, szóval megint fröccs, később pedig hagytam a francba a szódát. Meg a kerékpárt. Meg a kertészkedést.

Aztán ebéd után ledőltem szunyókálni a kanapéra… és már reggel is lett. Azt írta az internet, hogy szombaton egy órával kevesebbet alszunk. Már aki.

Just for recording. A család nőtagjai futóversenyre mentek a Balatonhoz. Nem nézőnek.
Oké, az utóbbi évben történtek változások. De valahol még bennem él az az egy évvel ezelőtti ember, aki most hitetlenkedve csóválja a fejét.

Leginkább Arizona 06/08

Page és környéke
2019.03.06; szerda

Azért milyen már, hogy a Grand Canyon tetején hajnali négykor felkelek, hogy bepötyögjek a mobilba egy mini novellát. Érted? Amikor ezeregy dologgal van leterhelve az agyam. Ezeregy szervezési problémával. Igazából aludnom kellene, erre felkelek hajnali négykor, és a sötétben elkezdek vadul gépelni a mobiltelefonba. Mert van, amit csak ekkor lehet. Az ihlet egy rohadt kurva. Vagy kielégíted azonnal, vagy úgy otthagy, hogy nem is emlékszel rá.

Az időjárás-előrejelzés tökéletes. Pontosan olyan szar az idő, ahogy jósolták. Nej és Barna megint elmentek futni. Mert mégiscsak a Grand Canyon. Én a kutyámat sem vertem volna ki ilyen időben a házból.

Szlalom az időjárással. 4 nap Grand Canyon Village ebből 3 nap elviselhetetlenül vacak (orkánszerű szél, hideg, havas eső) és a negyedik nap is csak annyiban különbözött, hogy elviselhetően volt vacak. Ehhez képest két nap a kanyonban voltunk, ahol ahogy kerültünk egyre lejjebb, úgy lett egyre jobb az időjárás, lent pedig este/reggel csipős hideg fogadott ugyan, de minden más rendben volt. (Nem, ez nem rendszerszintű, odalent is láttunk havat, sártengert és nagy tócsákat is, szóval ami fentről esik, az megtalálja a kanyon alját is.) Aztán elmentünk a Monument Valley-be, egy másik nap Page-be, mindkét helyen kellemes, tavaszias idő. Szerdára Las Vegasban csípős hideget, szakadó esőt jósolt a levelibéka. Vegasban! Viszont csütörtökre, amikor megyünk, visszaáll a rend, száraz meleg idő lesz.
Szóval szokatlanul vacak, zord idő egész héten (sivatagi környezetben!), mi viszont csak kicseleztük valahogy. Úgyhogy alapvetően nem rossz.

Page.
Cigánykodás.

Nálam ez a kettő összeforrt.

Kezdjük ott, hogy Page ugyanolyan navajó porfészek, mint Kayenta. Egy 1957-es alapítású település, mely egyáltalán nem néz ki településnek. Viszont van egy vízierőműje, egy szénerőműje, egy kanyonja (Glenn Canyon), egy remekbeszabott folyókanyarulata (Horseshoe Bend)… és a legizgalmasabb látnivalója, az Antilope Canyon.

Az egész nagyon navajó. És nagyon cigánykodós. Fura, mert a Monument Valley is navajó terület, de ott megvettük a méltányolható árú belépőt (egy kocsi, négy felnőtt 20$) és utána oda császkálgathattunk, ahová akartunk. Itt viszont… nagyon nem.

Az Antilope Canyon például fejenként 50$. Nem kevés. Ráadásul kettéválasztották középen a kanyont, a testvérpár alapított rá két céget, azaz ha a teljeset akarod látni, akkor az 100$. Már a weboldaluk is tele van mindenféle idióta tiltással, de az agyam a helyszíni táblák láttán dobta le a szíjat.

A weben például csak azt írták, hogy nincs gopro, nincs állvány. A helyi tábla szerint már nincs videó sem. Tilos mindennemű táska, azaz ha több objektívet vinnél magaddal, nagyzsebes nadrágot vegyél fel. Tilos a gimbal. Tilos a lépcsőn fényképezni. Tilos a szelfibot. Tilos a monopod, tilos az állvány. Tilos a szoknya. A sapkát nagy kegyesen megengedik. A második táblán meg azt írják, hogy aki ezeket megsérti, azt azonnal kivezetik.

És még nincs vége. Korábban érkeztünk egy órával, gondoltuk, megnézzük addig a Horseshoe Bend-et. 5 kilométerre van a kanyontól, simán belefér. Végülis csak egy kilátási pont.
Aha.
A parkoló koordinátáját elmentettem. Fontos infó, mert nagyon sok a látogató, kevés a parkolóhely, máshol meg nem lehet megállni. Szezonon kívül, hétköznap délben mentünk, bíztam benne, hogy sikerül.
Nos, nem. Ahogy közeledtünk, táblák jelezték, hogy a parkolót lezárták. Egy pár kilométerrel arrébb lévő parkolóban tehetjük le a kocsit, onnan viszont shuttle. Fejenként 5 dollárért. Azaz belépőt nem lehet szedni a kilátási pontért, de a ravasz navajók összehozták, hogy megfejjék a turistákat. A busz negyedóránként jár, nyilván visszafelé is, időben így már nem fértünk bele. Bementük a shuttle melletti parkolóba, hogy majd a kijáratnál kijőve fordulunk vissza, de valami köcsög fasz integetett, hogy azonnal tolassunk vissza. Mutogattuk neki, hogy közel távol nincs semmi mozgás és csak megfordulni akarunk, de nem hagyta magát. Ipszilonozgatással meg kellett fordulnunk és kimenni a bejáraton. Nem tudom miért, de ez a vaskalapos paraszt annyira, de annyira felnyomta bennem az ideget, hogy innentől csak cinikus megjegyzésekre voltam képes, mely egy idő után Nejnél verte ki a biztosítékot. Hangulatos túra volt.

Ja, és akkor még néhány apróság:
– Az Antilope Canyon büféjében egy eszpresszó kávé 4 dollár. Az eddigi legdurvább ár Amerikában.
– Ha bankkártyát akarsz használni akárhol is a telepen, akkor 1$ tranzakziós díjat számolnak fel. Amerikában!

Habár ide pont nem illeszkedik, de a tiltásokkal kapcsolatban jutott eszembe. A drónt felejtsd el. Pár hónapja tipródok azon, hogy vásároljak-e vagy sem, most éppen úgy állok, hogy őszig adtam haladékot magamnak a döntéshez. De ez az amerikai út nagyon erős rúgás volt a ‘NEM’ irányába. Ugyanis mindenhol, ahol kedvem lett volna elővenni a drónt, már messziről ki volt rakva a ‘drónozni tilos’ tábla. Persze, ahol nem volt tábla, ott lehetett volna, csak ott nem volt semmi, amiért érdemes lett volna.

Szerencsére a Canyon hozta magát. Az ugyanis, függetlenül attól, hogy navajók tehénkedtek rá, vagy sem, csodálatos volt. Bár hozzáteszem, egy apró csalódás rögtön volt. Az összes fényképen úgy néz ki a kanyon, hogy mélynarancssárgától mályvaliláig mindenféle fényes sziklák alkotják a falakat. Nos, itt azért van egy kis optikai illúzió. Sziklákról szó sincs, az egész homokkó, azaz tufa. Csak a fény, ahogy ráesik, attól tűnik sziklának az egész.
De ettől persze még gyönyörű.

Mentem, szorosan rátapadva a guide-ra és persze vastagon leszartam, hogy nem lehet videózni. Nem mondom, hogy tökéletes volt a kameramozgás, de remélhetőleg össze lehet majd vágni belőle valamit.
A pacák egyébként rendesen panaszkodott az extrém időjárásra. Egyetértettem vele. Ahogy mászkáltunk a kanyon alján, a felettünk tomboló szélvihar szívlapáttal szórta nyakunkba a homokot.

Ja és ha valaki Windows-osnak ismerős a táj, nem véletlen. A vezetőnk konkrétan megmutatta, hogy melyik sziklánál, milyen pozícióból fényképezte a Microsoft a háttérképet.

A kanyon után megbeszéltük, mi legyen ezzel a Lópatkó Kanyarral. Végül arra jutottunk, hogy kapják be. Időnk sincs rá és a begyünk sem veszi be, hogy egy ingyenes kilátásért pénzt fizessünk, kilátást egyébként is kapunk ezerrel a Grand Canyonnál, arról nem is beszélve, hogy a Colorado iszapos. A látvány meg tuti nem lesz olyan, mint a fenti képen, hiszen azt a levegőből lőtték.

[Utólagos megjegyzés]
Itthon azt találtam, hogy 2019-ben nekiálltak rendezni az áldatlan helyzetet a Horseshoe Bend melletti parkolással kapcsolatban. Kibővítik a parkolót, meg biztonságosra építik ki a kilátót. Persze ez már durván fizetős parkoló lesz.
Mindenesetre valószínűleg emiatt az építkezés miatt volt zárva a parkoló és lehetett csak shuttle busszal megközelíteni.

Összefoglalásként. A kanyon csak 400 méter. Ránézésre durván sok érte az 50 dodó fejenként, de hidd el, megéri. Tényleg olyan gyönyörű, mint ahogy a fényképeken is látszik. Csak éppen ez a köréépült lehúzós biznisz keseríti meg az ember szájízét.

Aztán elszaladtunk a Glenn Dam-hoz, azaz a Glenn vízierőműhöz. Egy kis bemelegítés a Hoover Dam-hez.

Visszafelé beléptünk egy mexikói étterembe… és uramatyám, nem bántuk meg. Megint Dóra volt a guide (ugye 1 év Kanári-szigetek, 1 év Amerika, mind spanyolul, mind angolul perfekt) és hát olyan dolgokat ettünk, olyan mennyiségben, hogy kettéállt a fülünk. Ezek a kaják még amerikai dimenziókban is az overkill kategóráiába estek.

Aztán elindultunk haza. Nem kicsit volt mulatságos – na, jó keserűen fanyar – hogy már 100 kilométerről láttuk, hol van Grand Canyon Village.

Igen, ott az alatt a rohadék fekete felhő alatt.
A jelenség egyébként tényleg érthetetlen. Orkánszerű szél fúj egész nap. A fekete felhő viszont csak a Village felett van és nem mozdul egy centit sem. A szél dacára sem. Mi lehet ott a magasban? Csillagkapu?

Habár meglehetősen fáradtak voltunk este – a welcome whisky után meg különösen – de muszájpakolás. Holnap reggel elmegyünk és nagyon sok dolgot hagyunk itt. Na jó, nem mindent, a söröket, borokat nyilván megisszuk. A whiskyt nem, az már múlt idő.

Nem találok dolgokat. Aztán egyszer csak meglesznek. Gondolom azért, hogy állandóan kellő szinten legyen az adrenalinom. Mert minden nyomorult fecnit meg kell őrizni. Mert egyébként irgumburgum. Annyi papírral jöttem, amennyi egy közepes irodának sincs. Repülőjegyek, itinerek, repülési társaságok utazási feltételei, szállások papírjai, autóbérlés papírok, négy biztosítási kötvény, immigration dokumentumok, backcountry permit, előreváltott jegyek, segédpapírok, menetrendek, térképkoordináták, nyitvatartások… eh.

Ja, és megint nem tudtunk a szállás mellett leparkolni. Sőt. A végén már annak is örültünk – és ahhoz is nagy szerencse kellett – hogy _egyáltalán_ le tudjunk parkolni. Jó egy kilométerre a szállástól. Egyszerűen nincs annyi parkolóhely, ahány szállás. Mondjuk ehhez képest bőkezűen bánnak a térrel: maguk a parkolóhelyek európai szemmel nagyok és sok a különböző okból nem parkolható terület.

Antilope Canyon:

Leginkább Arizona 05/08

Monument Valley
2019.03.05; kedd

Nej és Barna reggel kimentek a peremre futni. Hmm. Ezek szerint tegnap nem kaptak elég terhelést. Felírtam magamnak.

Vittünk az útra sört. Dafke. Mert nem csak hogy utálom a hülye szabályokat, de szeretem át is hágni ezeket. Hogy majd megisszuk a rezervátumban. Vagy a Monument Valley-ban. Minél tilosabb, annál jobb. De aztán lehiggadtam. Hiszen ennek a szabálynak történelme van. Végül csak annyira rúgtunk ki a hámból, hogy a Navajo rezervátumon kívül, utasként ittunk egy sört Nejjel. Igen, ez is tilos. Lányom szerint Amerikában az utasfülkében egyáltalán nem lehet alkohol, még utasnál sem. Legalábbis Georgiában, ahol dolgozott, ez volt.

Dóra egyik tanárja.
– Maga az, aki most Grúziában dolgozik?
– Ja.

Jó hosszú autóút a Monument Valley-ba. Közben megint tankolás Cameronban. Számoljunk már új fogyasztást.
Bakker.
Az egy dolog, hogy rájöttünk arra, hogy összekevertük a mérföldet a kilométerrel. Ráadásul Barna valahol el is bökte, igaz, fejben számolt, az meg most úgyis meg van kavarodva. Mindenesetre a lényeg az, hogy az újabb fogyasztás 6,77 liter/100 km értékre jött ki. Ami huhuhuhú… Ember. 2,5 literes motor. Automata váltó. SUV karosszéria. Full leterhelés. Oké, ECO mód, de akkor is. Ilyet egy benzines autó nem tud. Vagy miafene, én vagyok lemaradva. Európában eleve nem is létezik 2,5 literes benzinmotorral ez a gép. De hibridként meg 5 liter körül van a fogyasztása. Help! Mi van itt? Létezik, hogy 2,5 literes benzines motor, automata váltóval, SUV karosszériával 7 liter körül fogyaszt? Vagy létezik, hogy egy hibridnek semmilyen módon nem kinéző autó mégis hibrid és ennyivel túlfogyaszt?
Tényleg nem értem. Jelenleg arra szavazok, hogy az amcsiknak csak azért is adtak el 2,5 literes, nem hibrid autókat, ezek viszont ECO módban ilyen elképesztő fogyasztásokat tudnak produkálni.
De minden infóra nyitott vagyok, ha hozzá tudsz szólni, welcome. Tényleg érdekel a téma.
Mindenesetre hurrá. Akkor toljuk. Ember! 2,5 literes motor. 200 lóerő. 7 liter körüli fogyasztás. Brutálisan olcsó benzin. Mire várunk még? Padlógáz.

Régóta agyalok, hogy mi legyen a mostani autó utódja. Pár éven belül döntenem kell. Ez a RAV4 XL 2,5 hibrid/nem hibrid most nagyon odatette magát. Komolyan. Az árát kellene megvárnom, hogy beessen, mert ez a 10 misi most éppen még elég sok.

Oké, autózunk. Nem is keveset: odafelé 300 km, vissza is ugyanannyi. Ülünk. Pihenünk. Nagyon jól esik ez a Grand Canyon túra után. De. Az autóban ülni még csak-csak. Viszont kiszállni. Gyalogolni. Lépcsőn lemenni. Na, ez most halálos. A Grand Canyon nem hagyja könnyen elfelejteni magát.

Megérkeztünk. Szerencsére a protokoll megvan. Nem ugrunk neki ész nélkül. Kiültünk a View presszó teraszára egy-egy kávéval… és csak élveztük a látványt. Egyszerűen rá kell hangolódni. Ha csak úgy nekiugrasz, akkor az marad meg, hogy igen, volt ott néhány szikla.

Le kell ülni. Át kell tekinteni a sziklákat. Mint sakkfigurákat a táblán. Megnézni a térképet. Elnézni a távolba. Hogy igen, ott lesz a Három Nővér, de most pont nem látjuk, mert az Elefánt eltakarja.
És csak miután ráhangolódtál, utána üljél be a kocsiba és keresd meg azt a földutat, amelyik betekereg a sziklák közé. De ezt feltétlenül keresd meg, mert az adja az élményt.

Vegyük a Grand Canyont. Messziről olyan izé… nagy is, meg látványos is, de valójában az egész összefolyik. Tényleg. Mintát látsz, nem részleteket. Bele kell menned, szikla szinten kell végigtaperolnod, hogy valóságos legyen, hogy átérezd a méreteit. Így lesz belőle nagy élmény.
A Monument Valley ugyanezt tudja. Messziről csak nagy kövek egy sivatagban. Tulajdonképpen közelről is. Be kell menni közéjük, körbeautózni, körbejárni, ki-kiszállni, megfogni, megszagolni a nagy sziklákat ahhoz, hogy átérezzük, mekkorák is valójában. Hogy minden sziklakombinációnak megérezd az egyéniségét. Ugyanis van nekik.
Így lesz nagy élmény ebből is.

Van ez a morbid vicc.
Milyen mondatot rögzített utolsónak a Challenger fekete doboza?
– Hagyjuk a nőt is vezetni.
Mi most hagytuk. Dóra elkérte a volánt egy kicsit a Grand Canyon mellett – paráztam, mint az állat – aztán elkérte a Monument Valley-ban is. Bár itt sem voltam nyugodt, de megkapta. Szeretem, ha valaki bevállalós és bátran nekiugrik az ismeretlennek. Mondjuk jobban örültem volna, ha itthon próbálkozik a saját autónkkal. Azért Amerikában, bérelt autóval elképzelhetetlen balhék lehetnek akár csak egy karcolásért is… de ha most volt kedve, akkor most kell engedni. Mindenesetre becsatoltam magamat. A hátsó ülésen.

View Restaurant, ajándékbolt. Stetson kalapok. 120 dodóért. Meginogtam. Azért… csak Stetson. Gyerekkorban mekkora név volt már ez! Nekem pont emiatt a gyerekkori élmény miatt van Stetson szemüvegtokom. Felpróbáltam egy kalapot. Durván jól állt. Még jobban meginogtam. Aztán eszembe jutott, hogy hol fogok én Magyarországon akármikor is western kalapban megjelenni? Nagyjából sehol. Egyszerűen az itthoni környezetben nevetséges, nem értelmezhető.
Visszatettem a polcra.

A neten már idejekorán megkerestük, hol találunk normálisnak kinéző kajáldát. (Nyilván csak tippelgettünk.) Nos, első blindre az Amigos étterem Kayentában jónak tűnt.

Hogy értsd. Kayenta nem város, de még csak nem is település. Egy porfészek, Egy annyira laza szerkezetű város, hogy nem is állt össze várossá. Tulajdonképpen navajo telepek összessége. Egy kisebb telep – egy család. Gyakorlatilag egy szellős indián falu, ahol az egyes családok sátor helyett lakókocsikban élnek, lovak helyett pedig autók vannak csak úgy ledobva a sivatag buckái közé. Persze, európai szemmel otthonosabban nézhetne ki, ha lennének benne utcák, meg fák, meg háztömbök… de semmi ilyesmi nincs. Van benzinkút és annak a környékén vannak junk food éttermek. Az Amigos egy volt ezek közül.

Ettől függetlenül, ha arra jársz, ne hagyd ki. Tipikusan az a hely, ahol a helyiek esznek. Csak és kizárólag indiánok voltak. Sokan. A kaja pedig kifejezetten finom volt. Az a fajta mexikói kaja, amelyről biztosan tudod, hogy nem csak akkor fog szórakoztatni, amikor megeszed.

Utána pedig vissza a Grand Canyon Village-be. Összeszorult lélekkel. Mert már messziről, konkrétan Cameronból látszott, hogy a pokoli időjárás nem mozdult el a Village felől.

Szakadó havas/jeges eső, viharos szél. Így érkeztünk meg. Parkolóhely nem volt, ledobtuk a kocsit valahol a rák farkán. Le van ejtve. Mindjárt a szálláson leszünk, sörök, borok, whiskyk, a szar idő meg odakint marad.

Kivéve nálam. Én ugyanis a fejembe vettem, hogy ma este leveszem azt a rohadék limitet a bankkártyámról, kerül, amibe kerül.

Háát…

Amikor csak azért sikerül megoldanod valamit, mert valaki elcseszte a dolgát.
Úgy kezdtem, hogy felmentem az El Tovar szállodába. Ugyanaz a cég, mint a mi lodge-unk, ugyanaz a wifi is. Remélhetőleg a lobbyban működik.
Nem működött. De valami egészen bizarr módon nem. Amíg lent, a szobánkban – eddig – volt wifi, csak tetű lassú, fent egyáltalán semmi. Még névfeloldás sem. Próbálkoztam, próbálkoztam, de semmi. Hiába álltam át a Google publikus dns szerverére, az is ugyanúgy timeoutolt, mint a lokális. Azaz valamilyen módon tűzfal probléma. Ami nem fog csak úgy megoldódni. Mobilnet… szintén. Ha nincs, akkor nincs. Se nekem, se Dórának a helyi telefonján.
És ekkor lépett fel a színpadra a némileg béna Erste mobilapp. Ez ugyanis váratlanul működött a lobbiban. A szobánkban nem, mert ott mérhetetlenül gyenge volt a wifi. A lobbiban erős volt a wifi, csak mára meghalt a névfeloldás. Viszont a mobilappban a fejlesztők valószínűleg elkövettek egy csúnya hibát és beledrótozták a kódba a szerver IP címét. Másképp nem tudom elképzelni, hogy a mobilapp hogyan tudott működni névfeloldás nélkül. Mondjuk ez sem hasított, többször is elvesztette a kapcsolatot, de ilyenkor csak nyomkodni kellett az ‘ismét’ gombot. A legdühítőbb az volt, amikor már beállítottam az új limitet, leokéztam és ekkor vesztette el a kapcsolatot. Négyszer egymás után. Majd amikor végre megcsinálta és már majdnem felsóhajtottam, feljött egy ablak, hogy szerinte mit szeretnék csinálni és kérte, hogy erősítsem meg. Ekkor olyat ordítottam, hogy a lobbiban néma csend lett. Megerősítettem. Még két megszakadás. De harmadikra feljött, hogy limitmódosítás visszaigazolva.
Jutalomként két ounce whisky a szobában. És csak utána mondtam el a többieknek, mire jutottam.
Azannya. Nagy küzdés volt. Az ún. fejlett Amerikában. Persze a leginkább dühítő az, hogy ez nem valami természeti adottság, ez színtiszta emberi hülyeség. Vagy egy elkefélt DNS szerver vagy egy elkefélt tűzfal.
Mondanom sem kell, a Grand Canyon Village-től 100 kilométerre már van mobilnet. Csak itt, Amerika második-harmadik leglátogatottabb látványosságánál, itt nincs semmi.
Megint túltolták a természetvédelmet.

Ja. Kedd este, amikor éppen a napi eseményeket jegyeztem le, felugrott egy ablak. Hogy lejött egy Windows update. Érted? Amikor postagalamb szállítja a TCP/IP csomagokat, olyan tetű lassú a wifi, akkor a Windows fogja magát és napok alatt letölt egy többszáz megás update-t. Amikor minden bit kincset ér. És ezt a szart nem lehet letiltani, nem lehet korlátozni. Ha az életed múlik rajta, hogy egy lassú vonalon lejöjjön egy információ, ez a retkes tetű update akkor is rátelepszik a vonalra és lefogja.

Pénteken hajnal négyre jött a taxi. Fél négykor még a Windows Update Checkert nyomkodtam, hogy ha esetleg lóg a levegőben egy frissítés, akkor azt csinálja meg még otthon. Hát nem.
Ha valamiért a Microsoft megérdemli a gyors és fájdalmas halált, az az, amit Windows 10 óta a pofátlanul agresszív rendszerfrissítésekkel követtek el. Úgy, hogy közben a tesztelő brigádot meg kirúgták.

Jelen esetben simán elképzelhető, hogy emiatt az update miatt nem tudtam eddig elérni az Erste weboldalát. Rohadj meg elevenen, Microsoft.

Na, mindegy. Lekerült a limit a kártyámról. 48 órára. Nem az örökkévalóság, de most pont elég.

Egy pillanatra megjött az időjárás-előrejelzés is. Szerdára 40 km/h-s alapszél, 80-as széllökésekkel, bakker, ez konkrétan egy orkán, 51% valószínűségű esővel, 80% valószínűségű köddel. Azaz megint totálisan szar, elviselhetetlen idővel. Kész szerencse, hogy megint nem itt leszünk. Komolyan, elindulunk a pokolból, Cameronnál már üde tavasz van, sivatagi tájjal, egész nap ellébecolunk arrafelé, aztán este vissza a pokolba.

Szivarok. Na, ez egy fájó pont. Nem árulok zsákbamacskát, az egyik komoly érv, amely miatt egyáltalán beleugrottam ebbe az amerikai utazásba, az az volt, hogy itt degeszre vásárlom magamat szivarokkal. Ugyanis kint botrányosan olcsó, pontosabban nálunk Európában botrányosan drága. (Nem kubai, az nincs, de hát nagy a karibi térség.) És fejenként 20 szálat lehet behozni vámmentesen. Ez azt jelenti, hogy szabad a pálya, simán vásárolhatok 80 szál szivart és a NAV kinyalhatja a seggemet.
El tudod képzelni, mennyire voltam frusztrált, amikor a szervezés során kiderült, hogy konkrétan egy, azaz 1 darab szivart sem tudok vásárolni? Egészen egyszerűen a minimum közepesre értékelt szivarboltok is rettenetes távolságra voltak azoktól a helyektől, ahol megfordultunk. A közelieket meg nagyon lehúzták a vásárlók: szar a választék, extrém drágák és még csak nem is tárolják jól a szivarokat. Egy helyen jött össze minden, Las Vegasban, de ott meg a nyitvatartás volt borzasztó. Este hétkot bezártak (nekünk túl korán), reggel 10-kor nyitottak (nekünk borzalmasan későn). Az egész hét egy nagy sprintszám volt, nem fértek bele ilyen kitérők.
Szóval csikorgattam a fogamat, de ez nem jött össze, Hozzáteszem, még az alibi szivarozás sem. Ugyanis vannak ilyen 5-10 perces izék, hivatalosan szivarkák, azaz cigarillos-ok, melyek úgy néznek ki, mintha szivarszerűségek lennének, vittem is ki vagy nyolc dobozzal, nos, ezek sem mentek, mert a viharos szél minden ilyesmi kezdeményezést elfújt.

Képek ömlesztve.

Leginkább Arizona 04/08

Megmásztuk a Grand Canyont
2019.03.03 – 2019.03.04; vasárnap-hétfő

Hjaj. Ez fájdalmas volt.
De egyben valami nagyon felemelő, valami extrém kielégülést nyújtó is. (Bár lehet, hogy a lányomnak egészen más erről a véleménye.)

Az egész… elmondhatatlanul gyönyörű. Pillanatok alatt jöttek olyan képek, melyek mindegyike csúcspontja lehetne egy akármilyen túrának. Értelmezhetetlenül tömény, zsigerig ható borzongás. Olyan, amely után nem is igazán szeretnél túrázni jó ideig máshol.

Na, vissza a földre.

Kora reggel szeretnénk időjárást nézni. Wifi nincs. Mobilnet nincs. Telefon nincs. Valószínűleg az extrém durva időjárás miatt. Amit meg szeretnénk nézni. De nincs hol.

Jó. Menjünk. Barna szerint úgyis rendben lesz minden.

Hajnalban viharos szél, az egész Grand Canyon ködben. Ronda. Aztán még rondább, mert a szél telenyomja a kanyont fekete felhővel.

Viszont kilencre kisütött a nap. Séta a peremen. Szarvasok. Váratlanul kaptunk egy útitársat is.

Igen, ha jobban megnézed, akkor láthatod, hogy egy szarvas is csatlakozott a csapatunkhoz. Jó ideig velünk is jött.

Aztán shuttle. Ezt a múltkor elcsesztük. Akkor azt hittük, hogy mekkora nagy élmény lesz a kanyon peremén elsétálni a South Kaibab ösvény elejéig. Nem az. Az utolsó pár kilométer teljesen jellegtelen ösvényen vezet. Most ezeket átbuszoztuk.
A megállóban feltámadt a szél és megjelent egy fekete felhő. Lemenjünk? Tipródás. Szar idő lesz. Földön alvással. Aztán a család mégis megszavazta. Lehet, hogy soha nem lesz még egyszer ilyen lehetőségünk.
Lefelé jeges-havas, kitett ösvény, orkán erősségű szélben. Bennem újra felmerült: kell ez nekünk? A táj persze szép, csak éppen mindenki arra koncentrált, hogy ne fújja le a szél. Nem volt kellemes.
Aztán kábé egy óra múlva leértünk annyira, hogy elcsituljon a szél, kisüssön a nap.

Elismerő pillantás Barna felé. Megcsináltad, srác.

Innentől már laza. Pontosabban innentől már csak fájt. És fárasztott. Azért mégiscsak 1600 méter szint. Ami nem is lenne olyan veszélyes, de végig lépcsőkkel. A végére megint teljesen kipurcant a térdem.

Olyan szedett-vedett volt az egész. Eleinte mindenkit előrezavartam, hogy menjetek csak, majd utolérlek benneteket. És ez rendben is volt, hegyen gyorsabb vagyok náluk. Meg én sokat fényképezek, sokat cserélek objektíveket, menjen mindenki ahogy tud, a végén úgyis utolérem a csapatot. Aztán ebbe rondított bele a kipurcant térd. Hiába mentem volna a tempómat, a lábam nem engedelmeskedett. Végül úgy értünk be egyszerre, hogy odalent várniuk kellett rám. Mondjuk ekkor már kész voltam. Hülye izületek.

Aztán kemping. Hah. Kreativitás.

Keressünk olyan parcellát, ahol úgy helyezkednek el a fák, hogy – az oszlopot is belekalkulálva – össze tudjuk rakni azt a háromszöget kötelekből, melyekre fel tudjuk fűzni a sátrat és a két ponyvát. Nem egyszerű. De hoppá, itt van egy csomó jó pozíciójú fa, még több is, mint kellene. Remek. Ez lesz a táborhelyünk.

Lecuccoltunk. Oké, verjünk sátrat. Ponyvák. Megvannak. Kötelek. Miafasz? Csak a fele van meg. Nem kicsit téptem a hajam. Keresztülutaztatom a fél világon a felszerelést, erre fent felejtek egy csomót a bőröndben.

Utólag derült ki, hogy nem pontosan ez történt: az ezeréves, sokat szolgált hátizsákom alján találtam egy tízcentis lyukat. Azon potyogott ki a kötelek lefelé. Még jó, hogy csak azok.

Kész szerencse, hogy kétszeresen túlbiztosítottam magam, így mivel pont a fele potyogott ki, végül pont elég lett az anyag. Pont.

Második pofon. Jött egy mogorva ranger. Közölte, hogy azt a kötelet azonnal szedjük le a fákról, mégis, mit gondolunk? Azt inkább nem mondtam el neki. (A sátorponyva felkötözése két fa közé a világ minden pontján teljesen természetes dolog.) Újratervezés. Végül belekombináltuk a hátizsáktartó oszlopot és a vadállatoktól védő kajás fémdobozt. (A fémdobozt megpakoltuk kövekkel és felraktuk az asztalra.)

Jó lett, de aludni már nem volt olyan jó benne. Múltkor, a vécé mögött jobb volt. Nem hülyéskedek. Ott sík volt a terep, volt egy fal mellettünk, melyhez hozzá lehetett simulni. Itt viszont a sötétben rossz helyre raktam le a polifoamot, a korrigáláshoz meg ki kellett volna másznom a hálózsákból. Végül jórészt a földön aludtam, ráadásul egy lejtős terepen. Hajnalban feltámadt a szél is, akkor meg azon paráztam, hogy ennyi kevés kötéllel kibírja-e a sátorlap.
De mindegy, végülis valahogy eltelt az éjszaka.

Este pedig Phantom Ranch. Nem volt tömeg, pedig a biztonság kedvéért egy órával korábban odamentünk. Naná, feltámadt a szél. Ültünk a sötétben, a bezárt ajtó előtt. Fáztam. Nagyon.
Odabent a világ legdrágább söre. Három deci, $7,50. Megelégedtünk fejenkét eggyel. (Hah. Aztán Las Vegas, meg a londoni repülőtér lehajrázták.)

Reggeli.
Pakolás. Naná, hogy a hajtogatásokra támadt fel ismét a szél. Harapósan hűvös reggel volt, de jött fel a nap és érződött, hogy meleg lesz.
Barna tartotta a szavát. A nagyon vacak időjárási körülmények között eddig buborékban éltünk. (Nem volt sem eső, sem felhőszakadás, sem hóvihar. Pedig lehetett volna. A dagonyákból, az ösvényeket elzáró tócsatengerekből, az ösvények melletti hókupacokból ítélve bármelyik lehetett volna. Bármikor.)

A szemetet vinnünk kellett magunkkal. Mármint 1400 méter magasra, egy monoton, meredek kaptatón. Valahol érthető, odalent nem akarnak szemétdombot, öszvérkaravánt meg nem akarnak szemétszállításra beáldozni. Egy indiai csapat félköbméteres zsákokban cipelte föl a szemetet. Szerintem ezt ők sem így képzelték.

A felfelé menet monoton. Meredek. Kaptató. Olyan jó darálós. Az Ördög Dugóhúzójánál váltunk szét, aztán az Indiánkertben (450+ szint) találkoztunk újra. Egy félórára. Innentől három csoportban mentünk. Barna rohant elől, én közepes tempóban középen, hátul Nej öntötte az erőt folyamatosan Dórába.
– Meg tudod csinálni!
Megcsinálta.

Bár az is tény, hogy mire felért, ugyanúgy lefoszlott róla az udvariasság, mint tíz évvel ezelőtt rólam. Hát ja, ilyen az, amikor valaki rákészülés nélkül, elég vacak kondícióban ugrik neki egy ilyen embert próbáló túrának. De a négy emberből három élvezte. Dóra pedig a következőt fogja élvezni. Mert ha van benne elég Petrényi-vér, akkor még egyszer nekimegy.

Aztán habzsidőzsi. Mivel ilyenkor minden gramm számít a hátizsákban, így pont annyi kaját vittünk le, amennyi kellett. Estére pedig a vasszöget is meg tudtuk volna enni. Akár vaj nélkül is. Sör. Bor. Csokidrazsé. Spam. Bagel. Krémsajt. Pulykasonka. Bor. Ami nem volt: proteincsoki. A hátam közepére sem kívántam. Két napig ezen éltünk. És ez még Amerikában sem annyira finom. Sőt.

Ja. Régen volt már. A Garmin sportórám valami olyan szarul mért, hogy én szégyelltem magamat. Mindenki, Nej, Dóra, Barna órája, az én túraGPS-em, ezek mind közel jó értékeket mértek, a Fenix5 meg 26 kilométert mért 16 helyett, 130 méter szintet 1300 helyett, meg ilyenek. Ez tényleg egy ipari hulladék. Nincs is link, se track-re, se 3D Relive videóra.

A végére egy kis fényképezés. Valószínűleg feltűnt, hogy nagyon kevés képet raktam be az írásba. Nem véletlenül. Még az utó-utófeldolgozás során is közel 300 fénykép maradt meg ebből a kanyontúrából. Ez egyfelől rengeteg, másfelől viszont bőven nem reprezentálja a két napos élményt. Még ha a 10%-át szurkálom is be az írásba, akkor is olvashatatlanná válik. Az lett a vége, hogy csak a nagyon muszáj képeket raktam be, a többi meg idekerült, az írás végére, egyfajta albumként. (Nyugi, ez sem az összes, csak 51 kép.)

Illetve, előtte egy kis ungabunga. Ezt ugyanis muszáj. Mert rohadtul büszke vagyok rá. Tíz évvel ezelőtt konkrétan egy zombi voltam. Erőnlétileg. A lemenetelbe kis híján belepusztultam. Feljönni csak úgy tudtam, hogy Attila átvette a hátizsákom tartalmának nehezebb részét.
Most viszont… teljesen más volt. Én – és Barna – vettük át a csajok zsákjából a nehéz dolgokat. Igen, a zsákom ugyanaz volt, mint tíz évvel ezelőtt. Csak éppen most tele volt pakolva feketelyuk sűrűségű anyagokkal. És vigyorogva feljöttem. Még csak el sem fáradtam. Emlékszem, akkor mind a két pihenőben legalább félórát pihentem. Most a másodikban éppencsak nyújtózkodtam egyet a zsák nélkül. Akkor a végén teljes extázisban érkeztem meg. Most meg semmi. Mint amikor felsétálok a Bükk-fennsíkra. Semmi fáradtság, semmi izomláz.

Nem, a kor nem jelent semmit. Soha nincs késő rendberakni az erőnlétedet. A kondíciódat. Az egészségedet.

Nézd meg ezt a két képet. Nem kommentálom. A különbség 10 év.

A végére pedig kiemelném ezt a két képet. A kölykök készítették egymásról, mert ők értek le először. Határozottan kifejező. (A híd ugyanaz, mint nálam.)

Most pedig jöjjön az összes kép. Ömlesztve mind, az összes gyönyörűség. (Hah! 51 a durván 300-ból. Dehát az internet már csak ilyen kegyetlen. Nyugi, a valamikor elkészülő videóban minden benne lesz. Minden is.)