Új borotva jól borotvál. Már ha.

Rögtön az elején hazudtam, mert valójában szakállnyíró.

Múlt héten nem csak az autó krepált be, hanem a szakállnyíróm is. Tekintve, hogy Amerikában sem borotválkoztam, hamarosan viszont tanfolyamot viszek, valamit kezdeni kellett az ábrázatommal.
Lebringáztam a Mediamarktba. Már otthon kinéztem a pácienst.

Valójában az fogott meg benne, hogy adtak hozzá egy vaddisznósörtéből készült szakállfésűt is. Ekkora szakállam sosem volt és sosem lesz, de akkor is, egy vaddisznófésű az olyan… rokon lélek.

Otthon kicsomagoltam. Oké. Szép. Barna. Fényes. Vannak rajta nyomógombok. Megnyomtam egyet. Berregett. Oké, fel van töltve. Nézzük ezt a másik gombot. Hátrahőköltem. Mint egy Aliennél, a borotva feje kettényílt és kicsúszott belőle egy teleszkópos, kisebb borotva. Asztakurva. Ezmiez? (A gépkönyv szerint ezzel lehet precíz vonalat vágni. Ügy legyen.) A harmadik gombra már kifejezetten kíváncsian tekintettem. Megnyomtam. Erre felrobbant a borotva feje.
Amikor magamhoz tértem, rémülten néztem szét a nappaliban. Igen, szétrepültek bizonyos alkatrészek. Mennyi? Hát, nem egy. Hová? A fene tudja.
Az elkövetkező félórában négykézlábra ereszkedve porszívóztam át a nappalit az orrommal. Megtaláltam. Valamit. Valamennyit.
Nagyjából össze is raktam.

Oké. Ebéd után kipróbálom.

Kipróbáltam. Háát… Rohadt hangos volt. Ijesztően hangos. A vágása pedig… vagy nem vágott semmit, vagy ha nagyon rányomtam, akkor tépte kifelé a szőrszálakat. Fájt. Nagyon.
Mi a szart csináljak vele? Ott álltam egy szál farokban a fürdőszobában (igen, mert bortválkozás után egyből zuhany jön, hogy lemossam magamról a szőrszálakat) és éreztem, hogy valami nem klappol, de mi nem? Még az is megfordult a fejemben, hogy így, ahogy van visszaviszem. (Na jó, előtte azért felöltözök.) Mert oké, hogy ott történhetett valami, amikor szanaszét repült a feje, de ennek nem így kellett volna lennie. Még a gépkönyv is azt írta (Igen, elolvastam. Később.), hogy ha tisztítani akarjuk, akkor nyomjuk meg a gombot, pucoljuk ki, majd szereljük össze. Szó sem volt arról, hogy vadásszuk össze a szanaszét repült alkatrészeket a szőnyegről. Aztán szerencsére megtaláltam Nej hős szemöldökcsipeszét, majd észrevettem, hogy mintha ez a picike rugó nem csak annyit feszítene, amennyit feszít, hanem lehet, hogy még be kell gyömöszölni alá két másik alkatrészt, ezt a csipesszel meg is csináltam, sóhaj, bepattintottam a dobozt. Remélhetőleg soha többet nem kell kinyitnom.

És úgy is történt. Duruzsolt a kis nyíró, vágta-trimmelte a szakállat. Lesznek még szép perceink.

Az az idősebb úr

A csukló mellett ülve zötyögtem hazafelé a buszon. (Hja, még mindig nincs autó.) Tőlem nem messze egy harmincas nő üldögélt és gyakorlatilag folyamatosan beszélgetett mobiltelefonon valakivel. Lendületesen, hangosan, ahogy már csak szoktak az emberek.
Aztán elindult az ajtó felé. A busz viszont pont ekkor vett be egy kanyart. Lendületesen, ahogy ezt a kanyart szokták.
A nő elvesztette az egyensúlyát és bár eleinte nem hitte el, de végül rámzuhant. Mondjuk, sokat segített volna a helyzeten, ha egy pillanatra zsebrevágja a telefonját és megkapaszkodik, de akkor félbe kellett volna szakítania a beszélgetést.
– Igen, képzeld el! – kacarászta a telefonba – Ráestem egy emberre!
Aztán próbált felállni, a de a kanyar még tartott, kapaszkodni meg nem tudott, így jókat elröhögcséltek a barátnőjével azon, hogy még mindig egy ismeretlen pacákon fekszik. Majd helyreállt a béke, meg az egyensúly, a nő is elrugaszkodott tőlem, még hallottam, ahogy az ajtó felé közeledve közölte a partnerével, miszerint ‘igen, egy ilyen idősebb úr volt… ‘.

Azt hiszem, találkoztam egy igazán kitartó, makacs telefonbloggerrel.

Tavaszi hangok

Kora reggel mentem megetetni, megitatni a macskákat a teraszon. Jó mélyet lélegeztem a friss, tavaszi levegőből. Ha leszámítom a lassan normálissá váló szélvihart, megint szép napunk lesz. Az erdő szélét már kezdi bearanyozni a nap, a madarak pedig lelőhetetlenül csivitelnek, zsibolyognak. Meg nyikorognak.
– Nyikorognak? – gondoltam bele jobban, miután bejöttem. Ilyen madár eddig nem volt.
Ráadásul nem is halkan nyikorgott. A bezárt ajtó mellett is behallatszott. Ahogy tempósan, azonos ritmusban nyikkantott egyet-egyet.
– Gyanús nekem ez a madár.

Kimentem. Füleltem. Nos, nem madár volt.
Tavaly le lett cserélve a terasz árnyékolóernyője egy motoros változatra. Erre szereltettem egy rázkódásérzékelőt is, mely erősebb szélben automatikusan feltekerteti az egészet.
Nos, ez az érzékelő állt rá egyfajta folyamatos pittyegésre.
Oké, csavarhúzó. Nézzük meg, mi a baja.
Nem hiszed el.
Valahogy beletekergett egy poloska a dobozba, majd megdöglött. Ezzel rövidrezárta az elemet. Belemászott! Érted? Egy olyannyira zárt műanyag dobozba, melyet csavarhúzóval is alig tudtam szétfeszegetni. Nyeltem egyet, majd alaposan kipucoltam a berendezést.
Azóta egy madárral kevesebb dalol a teraszon.

Miért?

Mivel az összes szivargyújtóm eltömődött, a fogorvostól kapott idegölő tűm meg elgörbült, gondoltam, elmegyek egy fogorvos boltba és veszek egy marékkal. Kerestem is egyet a neten. Oké, felírtam a címet, ma úgyis arra lesz dolgom, beugrok.
Aha.
A weboldal alján közölték, hogy csak online megrendelt árut lehet átvenni. Hát, jó. Valószínűleg valami pár négyzetméteres lyuk, a raktár meg kint van Rákosfészkesfenén. Kitúrtam a tűket. (Nem volt könnyű dolog, hiszen nem ismertem a hivatalos nevet, a webshop menürendszere meg… csillog, villog… csak éppen használhatatlan.) Beraktam a kosárba. Egy tucat tű, filléres tétel. Irány a pénztár.
Aha.
Jelentkezzek be. Miért? Miért nem lehet account létrehozása nélkül vásárolni? Na jó. Emailcím, telefonszám, ezek akár kellhetnek is, de account? Aztán a végén ott van, hogy hozzájárulok-e ahhoz, hogy az adataimat tárolják és felhasználják? Hát, kurvára nem járulok hozzá, de enélkül nem enged vásárolni. Pedig én csak be akartam lépni fizikailag egy boltba, vásárolni egy marék izét. Rohadjatok meg. Beleegyeztem. Szállítás. Szállítási cím megadása. Kötelező. Mi a fészkes fenéért? Amikor én az átvevő helyen akarom átvenni? Tudjátok, mikor adom meg a valódi címemet. Megint bekérték a telefonszámomat. Hátha más, mint amit használok. A lábméretem esetleg nem kéne?
Beugrani persze ma már nem tudok érte. Majd csak akkor, ha értesítenek, hogy feldolgozták a megrendelést.

Ez valami elképesztő. Értem én, hogy manapság mindenki adatbázist akar építeni, de ennyire erőszakosan azért nem kéne. Ha nem olyan termékről lenne szó, melyet fogalmam sincs, honnan máshonnan tudnék beszerezni, egy perc után hagytam volna ott ezt az oldalt.

[Update #1]

Nos, eltelt egy hét és nem kaptam semmi reakciót arról, hogy mehetek átvenni a cuccot. Lehet, hogy kevésbé provokatív felhasználónevet kellett volna megadnom?

[Update #2]

Aztán egyszer kaptam egy levelet. Hogy köszönjük a vásárlást és kérjük, értékelje a tapasztalatait. Hirtelen nem is tudtam, mihez nyúljak. Tapasztalatok? Csupa negatív. Felesleges adminisztráció. Semmi értesítés, hogy az áru átvehető. Hol lehet még elrontani egy webboltban a vásárlást?
Hamarosan erre is megkaptam a választ. Elmentem az átvételi pontra. Ahol szóvá tették, hogy a ‘Menjetek A Fenébe’ név nem megfelelő.
– Nem örülünk neki.
– Én sem örülök neki, hogy ezt kellett megadnom.
– Adjon már meg valami valós nevet. Bármi lehet. Anélkül nem tudunk számlázni.
– Nem kell számla.
– Mi viszont név nélkül nem tudjuk kivételezni a raktárból.
– Akkor így jártunk.

Nem hiszem el, hogy egy tucatnyi tűt, olyan 4e forint értékben, csak úgy lehet megvásárolni, ha az összes személyes adatomat megadom.

PS.
Ugyanezen ügyből kifolyólag rendeltem egy másik boltban szembe csippenthető nagyítót. Három hétig elfelejtették közölni, hogy megjött és átvehetem. Aztán Amerikában kaptam egy levelet, hogy meddig tartsák még az árut, mikor megyek érte. Kicsit lassan halad ez a projekt.

Nápolyt látni… és túlélni 05/04

Záródik a 2018-as év. (Vannak még anyagok, de azok annyira gyengék, hogy maximum itthonra rakom össze magunknak. Már ha egyáltalán.)

Tavaly ősszel ugrottunk le egy hosszú hétvégére Nápolyba, a kedvenc szédült városomba. És ha már ott voltunk, végigharcoltuk magunkat az Amalfi-öböl peremén húzódó, sziklákra kúszó-mászó Istenek Ösvényén is. Élmény volt. Mindkettő: az idétlen város és a meredek, kitett túraútvonal is.

Nem igazság

Nem tudom, de szerintem nem érdemeltem meg.

Pokolian szarul vagyok.

Tornádóként tör föl a fejemből a takony, két napja, megállíthatatlanul. Az orrfújások uniszónóját csak a tüsszentések üstdobja töri meg. Gyakorlatilag másfél óránként dőlök le aludni, másfél órákra, mint a kutyák, azzal a különbséggel, hogy a kutyák nem isznak meg fél liter bort alvás előtt. Nekem kell, mert már annyira fáj a derekam, hogy másként nem tudnék feküdni.

Valami elképesztően nyomorult állapot. Az külön hab a tortán, hogy a fogam is begyulladt. Mindez egy háromnapos hosszú hétvégén, amikor végre megjött a tavasz. Az amerikai tragikus időjárás után, az itthoni keserves időjárás után végre lehetett volna a kertben szuttyogni, téli vastag ruha nélkül bringázgatni, lugasba kiülni, szivarozgatva blogot írni. Na, ez mind ment a levesbe. Az egyedüli életcélom az, hogy megmakkanás nélkül túléljem ezt a 3-4 napot, amíg ez a szar kínoz. Jövő héten meg már meló. Ezerrel. Pedig még a bőröndök is csak le vannak szórva a nappaliba, lassan egy hete.

Elmaradtam

A napokban pucoltam ki az RSS olvasómat és döbbenten tapasztaltam, hogy Fisher nem abbahagyta a blogolást három éve, hanem az RSS linket cserélte le minden előzetes értesítés nélkül. Azaz most pár napig nem kell keresnem mivel vezessem le a feszültséget két értelmetlen egértologatás között. (Csak arra kell figyelnem, hogy ne adagoljam túl: ilyen mennyiségben már fennáll a mentális egészségkárosodás veszélye.)

Ja, és ha valaki esetleg türelmetlen és hiányolja az amerikai útttal kapcsolatos élménybeszámolókat, nos, azért csúszok, mert fisherblogot olvasok. Igazán meg lehetne érteni.

Oké, ez sem teljesen igaz. Elkapott minden takonykórok öreganyja, depressziós vagyok, mint egy náthás rénszarvas. Ilyen állapotban képtelenség bármi jópofát is írni. Maradtak a Köcsög Józsefek.
Az én mazochista lelkem.

Az érzelemrögzítő

A festő a koszos, szűk utcában sétált, amikor intett neki egy férfi. Fiatal férfi volt, majdhogynem még kamasz, halványbarna ballonkabátban és svájci sapkában. A festő bólintott és szétpakolta a felszerelését. Bekapcsolta a magnószerű készüléket.

– Akkor kezdjük – jegyezte meg a férfi felé – Idézd fel az érzést!

Az nekidőlt a falnak és behunyta a szemét. A festő egy ideig felfelé nézett, koncentrált, majd vadul festeni kezdett, miközben dúdolgatott. Tengerparti képet festett, néhány korhadt halászcsónakkal a parton. Amikor végzett, a palettán minden festékbe alaposan belemártotta a legvastagabb ecsetét, egy kicsit meglóbálta, majd nagy lendülettel a magasba rántotta, úgy, hogy az összes festék felrepült róla a levegőbe. Az esőként visszahulló festékből egy pillanatra egy nő alakja formálódott ki.

A férfira pislantott.
– Igen, ő az – bólintott a férfi.
– Akkor sok szerencsét – válaszolta a festő, miközben kikapcsolta a magnót.

A ballonkabátos srác boldogan elsietett a képpel, a festő pedig szótlanul meredt egy vászondarabkára. A festmény sarka a kezében maradt: egy, a parton vergődő halat ábrázolt.

A fellelkesült férfi besietett egy házba, felment a lépcsőn. Becsöngetett egy lakásba. A lány nyitott ajtót. Egymásra mosolyogtak. A férfi átadta a képet. A lány egy ideig gyönyörködve nézte, majd elszomorodott és visszadta a képet. Szótlanul becsukta az ajtót. A férfi sokáig állt némán az ajtó előtt, majd lehajtotta a fejét és elindult lefelé.

A festő egy ideig álldogált az utcán, utána zavartan megrázta a fejét és folytatta az útját. Időnként elő-elővette a vászondarabkát. A hal nagyon vergődött.
Este nehezen aludt el. Végül fogta a festménydarabkát és felszúrta az ágyával szemben. Ettől nyugodtabb lett, de az álom még mindig elkerülte. Aztán hajnalban, amikor már a pékek lármázása sürgette felkelni a napot és elkezdtek dudálni az első autók, ekkor jött csak álom a szemére.

Reggel első pillantása a festménydarabkára esett. Újra elkapta egy fura érzés. Meghallgatta magnóján a felvételt. Nem, ez nem neki szólt. De… volt valami ismeretlen, bizsergető felhangja az egésznek. Olyan, amilyent eddig soha nem tapasztalt. Vergődik a hal? Nem szokványos, semmiképpen nem az.

Innentől minden reggele azzal kezdődött, hogy alaposan megnézte azt a halat. Végül, maga sem értette miért, de elsírta magát.

Meg kell találnia azt a lányt. Itt valami van.

Járta a várost. Ahogy szokta. Hiszen az volt a dolga, hogy egyedi tehetségével rögzítse mások érzelmeit és valami kézzelfogható módon oda is adja nekik. Hol festményként, hol zeneként.

Aztán egy parkban, a szökőkút előtt összetalálkoztak. A festő szó nélkül átnyújtotta a vászondarabot. A lány elmosolyodott és csókot lehelt rá.

– Tudja, minden nap megfordulok ebben a parkban. Csak idő kérdése volt, mikor találkozunk.
– Nem, nem tudtam. Csak reméltem.

Egymásra néztek. A férfi közelebb húzódott. Aztán átölelte a lányt, aki csak mosolygott. Megcsókolta. Egy örökkévalóságig tartott.

– Vegye elő azt a csodálatos masinériáját! – javasolta a lány, amikor kibontakoztak az ölelésből.

A festő kirakta a felszerelését, majd elindította a magnetofont. Gyors, ügyes kezekkel festett két képet, miközben vidáman dudorászott. Mind a két képen egy-egy halászcsónak lebegett a nyílt tengeren, de már nem korhadtan, hanem teljesen épen. Mindkettőben egy-egy ráncos arcú halász mosolygott elégedetten, a felkelő nappal egyetemben.

Elégedetten dőlt hátra.

Majd mindketten fogták a festményüket, egymásra néztek, hosszan, aztán a lány bólintott, a festő is bólintott… és elfordultak egymástól. És elmentek.

Mindketten pontosan tudták, hogy ezt a gyönyörűséges érzést csak így tudják megőrizni az örökkévalóságig.

Dunakanyar-kör bringával 05/04

Budapest – Esztergom – Tata – Velence – Budapest.

Kerékpáros körtúra. Teszteltük a felszerelést, az őszi nagy túra előtt. Mind a teszt, mind a túra jól sikerült. Viszont a GoPro itt jelezte először, hogy csereérett. Rengeteg felvétel nem sikerült, így a videó is váratlanul rövid lett. De azért minden helyszínről került bele valami.