Leginkább Arizona 04/08

Megmásztuk a Grand Canyont
2019.03.03 – 2019.03.04; vasárnap-hétfő

Hjaj. Ez fájdalmas volt.
De egyben valami nagyon felemelő, valami extrém kielégülést nyújtó is. (Bár lehet, hogy a lányomnak egészen más erről a véleménye.)

Az egész… elmondhatatlanul gyönyörű. Pillanatok alatt jöttek olyan képek, melyek mindegyike csúcspontja lehetne egy akármilyen túrának. Értelmezhetetlenül tömény, zsigerig ható borzongás. Olyan, amely után nem is igazán szeretnél túrázni jó ideig máshol.

Na, vissza a földre.

Kora reggel szeretnénk időjárást nézni. Wifi nincs. Mobilnet nincs. Telefon nincs. Valószínűleg az extrém durva időjárás miatt. Amit meg szeretnénk nézni. De nincs hol.

Jó. Menjünk. Barna szerint úgyis rendben lesz minden.

Hajnalban viharos szél, az egész Grand Canyon ködben. Ronda. Aztán még rondább, mert a szél telenyomja a kanyont fekete felhővel.

Viszont kilencre kisütött a nap. Séta a peremen. Szarvasok. Váratlanul kaptunk egy útitársat is.

Igen, ha jobban megnézed, akkor láthatod, hogy egy szarvas is csatlakozott a csapatunkhoz. Jó ideig velünk is jött.

Aztán shuttle. Ezt a múltkor elcsesztük. Akkor azt hittük, hogy mekkora nagy élmény lesz a kanyon peremén elsétálni a South Kaibab ösvény elejéig. Nem az. Az utolsó pár kilométer teljesen jellegtelen ösvényen vezet. Most ezeket átbuszoztuk.
A megállóban feltámadt a szél és megjelent egy fekete felhő. Lemenjünk? Tipródás. Szar idő lesz. Földön alvással. Aztán a család mégis megszavazta. Lehet, hogy soha nem lesz még egyszer ilyen lehetőségünk.
Lefelé jeges-havas, kitett ösvény, orkán erősségű szélben. Bennem újra felmerült: kell ez nekünk? A táj persze szép, csak éppen mindenki arra koncentrált, hogy ne fújja le a szél. Nem volt kellemes.
Aztán kábé egy óra múlva leértünk annyira, hogy elcsituljon a szél, kisüssön a nap.

Elismerő pillantás Barna felé. Megcsináltad, srác.

Innentől már laza. Pontosabban innentől már csak fájt. És fárasztott. Azért mégiscsak 1600 méter szint. Ami nem is lenne olyan veszélyes, de végig lépcsőkkel. A végére megint teljesen kipurcant a térdem.

Olyan szedett-vedett volt az egész. Eleinte mindenkit előrezavartam, hogy menjetek csak, majd utolérlek benneteket. És ez rendben is volt, hegyen gyorsabb vagyok náluk. Meg én sokat fényképezek, sokat cserélek objektíveket, menjen mindenki ahogy tud, a végén úgyis utolérem a csapatot. Aztán ebbe rondított bele a kipurcant térd. Hiába mentem volna a tempómat, a lábam nem engedelmeskedett. Végül úgy értünk be egyszerre, hogy odalent várniuk kellett rám. Mondjuk ekkor már kész voltam. Hülye izületek.

Aztán kemping. Hah. Kreativitás.

Keressünk olyan parcellát, ahol úgy helyezkednek el a fák, hogy – az oszlopot is belekalkulálva – össze tudjuk rakni azt a háromszöget kötelekből, melyekre fel tudjuk fűzni a sátrat és a két ponyvát. Nem egyszerű. De hoppá, itt van egy csomó jó pozíciójú fa, még több is, mint kellene. Remek. Ez lesz a táborhelyünk.

Lecuccoltunk. Oké, verjünk sátrat. Ponyvák. Megvannak. Kötelek. Miafasz? Csak a fele van meg. Nem kicsit téptem a hajam. Keresztülutaztatom a fél világon a felszerelést, erre fent felejtek egy csomót a bőröndben.

Utólag derült ki, hogy nem pontosan ez történt: az ezeréves, sokat szolgált hátizsákom alján találtam egy tízcentis lyukat. Azon potyogott ki a kötelek lefelé. Még jó, hogy csak azok.

Kész szerencse, hogy kétszeresen túlbiztosítottam magam, így mivel pont a fele potyogott ki, végül pont elég lett az anyag. Pont.

Második pofon. Jött egy mogorva ranger. Közölte, hogy azt a kötelet azonnal szedjük le a fákról, mégis, mit gondolunk? Azt inkább nem mondtam el neki. (A sátorponyva felkötözése két fa közé a világ minden pontján teljesen természetes dolog.) Újratervezés. Végül belekombináltuk a hátizsáktartó oszlopot és a vadállatoktól védő kajás fémdobozt. (A fémdobozt megpakoltuk kövekkel és felraktuk az asztalra.)

Jó lett, de aludni már nem volt olyan jó benne. Múltkor, a vécé mögött jobb volt. Nem hülyéskedek. Ott sík volt a terep, volt egy fal mellettünk, melyhez hozzá lehetett simulni. Itt viszont a sötétben rossz helyre raktam le a polifoamot, a korrigáláshoz meg ki kellett volna másznom a hálózsákból. Végül jórészt a földön aludtam, ráadásul egy lejtős terepen. Hajnalban feltámadt a szél is, akkor meg azon paráztam, hogy ennyi kevés kötéllel kibírja-e a sátorlap.
De mindegy, végülis valahogy eltelt az éjszaka.

Este pedig Phantom Ranch. Nem volt tömeg, pedig a biztonság kedvéért egy órával korábban odamentünk. Naná, feltámadt a szél. Ültünk a sötétben, a bezárt ajtó előtt. Fáztam. Nagyon.
Odabent a világ legdrágább söre. Három deci, $7,50. Megelégedtünk fejenkét eggyel. (Hah. Aztán Las Vegas, meg a londoni repülőtér lehajrázták.)

Reggeli.
Pakolás. Naná, hogy a hajtogatásokra támadt fel ismét a szél. Harapósan hűvös reggel volt, de jött fel a nap és érződött, hogy meleg lesz.
Barna tartotta a szavát. A nagyon vacak időjárási körülmények között eddig buborékban éltünk. (Nem volt sem eső, sem felhőszakadás, sem hóvihar. Pedig lehetett volna. A dagonyákból, az ösvényeket elzáró tócsatengerekből, az ösvények melletti hókupacokból ítélve bármelyik lehetett volna. Bármikor.)

A szemetet vinnünk kellett magunkkal. Mármint 1400 méter magasra, egy monoton, meredek kaptatón. Valahol érthető, odalent nem akarnak szemétdombot, öszvérkaravánt meg nem akarnak szemétszállításra beáldozni. Egy indiai csapat félköbméteres zsákokban cipelte föl a szemetet. Szerintem ezt ők sem így képzelték.

A felfelé menet monoton. Meredek. Kaptató. Olyan jó darálós. Az Ördög Dugóhúzójánál váltunk szét, aztán az Indiánkertben (450+ szint) találkoztunk újra. Egy félórára. Innentől három csoportban mentünk. Barna rohant elől, én közepes tempóban középen, hátul Nej öntötte az erőt folyamatosan Dórába.
– Meg tudod csinálni!
Megcsinálta.

Bár az is tény, hogy mire felért, ugyanúgy lefoszlott róla az udvariasság, mint tíz évvel ezelőtt rólam. Hát ja, ilyen az, amikor valaki rákészülés nélkül, elég vacak kondícióban ugrik neki egy ilyen embert próbáló túrának. De a négy emberből három élvezte. Dóra pedig a következőt fogja élvezni. Mert ha van benne elég Petrényi-vér, akkor még egyszer nekimegy.

Aztán habzsidőzsi. Mivel ilyenkor minden gramm számít a hátizsákban, így pont annyi kaját vittünk le, amennyi kellett. Estére pedig a vasszöget is meg tudtuk volna enni. Akár vaj nélkül is. Sör. Bor. Csokidrazsé. Spam. Bagel. Krémsajt. Pulykasonka. Bor. Ami nem volt: proteincsoki. A hátam közepére sem kívántam. Két napig ezen éltünk. És ez még Amerikában sem annyira finom. Sőt.

Ja. Régen volt már. A Garmin sportórám valami olyan szarul mért, hogy én szégyelltem magamat. Mindenki, Nej, Dóra, Barna órája, az én túraGPS-em, ezek mind közel jó értékeket mértek, a Fenix5 meg 26 kilométert mért 16 helyett, 130 méter szintet 1300 helyett, meg ilyenek. Ez tényleg egy ipari hulladék. Nincs is link, se track-re, se 3D Relive videóra.

A végére egy kis fényképezés. Valószínűleg feltűnt, hogy nagyon kevés képet raktam be az írásba. Nem véletlenül. Még az utó-utófeldolgozás során is közel 300 fénykép maradt meg ebből a kanyontúrából. Ez egyfelől rengeteg, másfelől viszont bőven nem reprezentálja a két napos élményt. Még ha a 10%-át szurkálom is be az írásba, akkor is olvashatatlanná válik. Az lett a vége, hogy csak a nagyon muszáj képeket raktam be, a többi meg idekerült, az írás végére, egyfajta albumként. (Nyugi, ez sem az összes, csak 51 kép.)

Illetve, előtte egy kis ungabunga. Ezt ugyanis muszáj. Mert rohadtul büszke vagyok rá. Tíz évvel ezelőtt konkrétan egy zombi voltam. Erőnlétileg. A lemenetelbe kis híján belepusztultam. Feljönni csak úgy tudtam, hogy Attila átvette a hátizsákom tartalmának nehezebb részét.
Most viszont… teljesen más volt. Én – és Barna – vettük át a csajok zsákjából a nehéz dolgokat. Igen, a zsákom ugyanaz volt, mint tíz évvel ezelőtt. Csak éppen most tele volt pakolva feketelyuk sűrűségű anyagokkal. És vigyorogva feljöttem. Még csak el sem fáradtam. Emlékszem, akkor mind a két pihenőben legalább félórát pihentem. Most a másodikban éppencsak nyújtózkodtam egyet a zsák nélkül. Akkor a végén teljes extázisban érkeztem meg. Most meg semmi. Mint amikor felsétálok a Bükk-fennsíkra. Semmi fáradtság, semmi izomláz.

Nem, a kor nem jelent semmit. Soha nincs késő rendberakni az erőnlétedet. A kondíciódat. Az egészségedet.

Nézd meg ezt a két képet. Nem kommentálom. A különbség 10 év.

A végére pedig kiemelném ezt a két képet. A kölykök készítették egymásról, mert ők értek le először. Határozottan kifejező. (A híd ugyanaz, mint nálam.)

Most pedig jöjjön az összes kép. Ömlesztve mind, az összes gyönyörűség. (Hah! 51 a durván 300-ból. Dehát az internet már csak ilyen kegyetlen. Nyugi, a valamikor elkészülő videóban minden benne lesz. Minden is.)

8 Comments

  1. Tudom, hogy nem érdemi hozzászólás meg még nyelvtannáci is vagyok, de az Arizona az rövid o. Bocs, hogy csak most szólok, az első rész óta igyekszem magamban tartani, de nem sikerült.

    • Ezen tipródtam én is. Nem vagyok nagy nyelvtanbubus, de úgy emlékeztem, hogy földrajzi nevek esetében elterjedt az, hogy magyar formában írjuk a nevet.

      “208. Latin betűs írásrendszerű országok, külföldi területek, határainkon kívüli hegyek, vizek, helységek stb. megnevezésére gyakran magyar neveket vagy magyaros formájú és írású névváltozatokat használunk: Franciaország, Ausztrália, Hispánia, Itália, Svájc; Alsó-Ausztria, Burgundia, Moldva, Szicília; Sziklás-hegység, Alpok, Kordillerák, Vezúv; Csendes-óceán, Szent Lőrinc-folyó, Elba, Odera, Rajna, Temze; Bécs, Eperjes, Nagyvárad, Szabadka, Isztambul, Koppenhága, Krakkó, Nápoly, Párizs; stb.”
      – Magyar Helyesírás Szabályai –

      A magam részéről simán el tudom képzelni, hogy tudsz mondani olyan szabályt, amely szerint az Arizónát pont nem szabad ilyen formában használni. Viszont abban is biztos vagyok, hogy nem különösebben érdekel. Faludyval együtt vallom, hogy a helyesírás van értünk, nem pedig fordítva. Azaz ha valami ennyire billeg, akkor nem kell vele foglalkozni, nem kell túl sok kognitív energiát áldozni rá..Jó mind a két verzió.

      • Hát ja, Faludyval én is mélységesen egyetértek, főleg mióta az akadémia helyesírási bizottsága kipusztította a mammutot, és azóta mamutnak kell írni. Egyébként kezd megjönni az eszük. Pl. az „e-mail cím” szembement minden, az egybeírás-különírás terén létező szabálynak. Na ezt most már lehet úgy is írni, hogy e-mail-cím, sőt még ímél-címnek is. (Úgy saccolom, ez utóbbi lesz a befutó egy-két évtizeden belül, ha lesznek még egyáltalán ímél-címek.)

        A földrajzi nevek helyesírása pláne zűrös, pl. Chile Csád. (Ugye nem kell magyaráznom, hogy a konzekvens megoldás az lenne, hogy Csíle és Csád vagy Chile és Chad.) Szabályt nem is tudok idézni neked (valószínűleg nincs is), és szerintem nem fogunk rajta összeveszni, egyszerűen csak szúrta a szemem. Úgy is mondhatnám, hogy rontja az olvasási élményt :)

        • Edit: A Chile Csád eredetileg úgy nézett ki, hogy volt köztük egy ASCII karakterekből összebarkácsolt kétfelé mutató nyíl, de az a blogmotor valamiért kicenzúrázta.

        • Igen, így már érthető. :) Címet gyakorlati okokból nem szoktam módosítani (elromlanak a linkek, elromlik az RSS hivatkozás), de most pont jól jött ki a lépés, a blogmotor eleve ékezetmentes linket készített.

  2. @JoeP: ajánlom ezt:
    https://helyesiras.mta.hu/helyesiras/default/suggest

    Itt ellenőrizheted, az ó-s forma helytelen :(.

    • Köszi a linket. Eddig úgy voltam vele, hogy amiről 5 perc alatt nem tudom kinyomozni, hogy helyes, vagy helytelen, azt úgy használom, ahogy jónak sejtem. Ez a link viszont egyből megmondja.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *