Leginkább Arizona 05/08

Monument Valley
2019.03.05; kedd

Nej és Barna reggel kimentek a peremre futni. Hmm. Ezek szerint tegnap nem kaptak elég terhelést. Felírtam magamnak.

Vittünk az útra sört. Dafke. Mert nem csak hogy utálom a hülye szabályokat, de szeretem át is hágni ezeket. Hogy majd megisszuk a rezervátumban. Vagy a Monument Valley-ban. Minél tilosabb, annál jobb. De aztán lehiggadtam. Hiszen ennek a szabálynak történelme van. Végül csak annyira rúgtunk ki a hámból, hogy a Navajo rezervátumon kívül, utasként ittunk egy sört Nejjel. Igen, ez is tilos. Lányom szerint Amerikában az utasfülkében egyáltalán nem lehet alkohol, még utasnál sem. Legalábbis Georgiában, ahol dolgozott, ez volt.

Dóra egyik tanárja.
– Maga az, aki most Grúziában dolgozik?
– Ja.

Jó hosszú autóút a Monument Valley-ba. Közben megint tankolás Cameronban. Számoljunk már új fogyasztást.
Bakker.
Az egy dolog, hogy rájöttünk arra, hogy összekevertük a mérföldet a kilométerrel. Ráadásul Barna valahol el is bökte, igaz, fejben számolt, az meg most úgyis meg van kavarodva. Mindenesetre a lényeg az, hogy az újabb fogyasztás 6,77 liter/100 km értékre jött ki. Ami huhuhuhú… Ember. 2,5 literes motor. Automata váltó. SUV karosszéria. Full leterhelés. Oké, ECO mód, de akkor is. Ilyet egy benzines autó nem tud. Vagy miafene, én vagyok lemaradva. Európában eleve nem is létezik 2,5 literes benzinmotorral ez a gép. De hibridként meg 5 liter körül van a fogyasztása. Help! Mi van itt? Létezik, hogy 2,5 literes benzines motor, automata váltóval, SUV karosszériával 7 liter körül fogyaszt? Vagy létezik, hogy egy hibridnek semmilyen módon nem kinéző autó mégis hibrid és ennyivel túlfogyaszt?
Tényleg nem értem. Jelenleg arra szavazok, hogy az amcsiknak csak azért is adtak el 2,5 literes, nem hibrid autókat, ezek viszont ECO módban ilyen elképesztő fogyasztásokat tudnak produkálni.
De minden infóra nyitott vagyok, ha hozzá tudsz szólni, welcome. Tényleg érdekel a téma.
Mindenesetre hurrá. Akkor toljuk. Ember! 2,5 literes motor. 200 lóerő. 7 liter körüli fogyasztás. Brutálisan olcsó benzin. Mire várunk még? Padlógáz.

Régóta agyalok, hogy mi legyen a mostani autó utódja. Pár éven belül döntenem kell. Ez a RAV4 XL 2,5 hibrid/nem hibrid most nagyon odatette magát. Komolyan. Az árát kellene megvárnom, hogy beessen, mert ez a 10 misi most éppen még elég sok.

Oké, autózunk. Nem is keveset: odafelé 300 km, vissza is ugyanannyi. Ülünk. Pihenünk. Nagyon jól esik ez a Grand Canyon túra után. De. Az autóban ülni még csak-csak. Viszont kiszállni. Gyalogolni. Lépcsőn lemenni. Na, ez most halálos. A Grand Canyon nem hagyja könnyen elfelejteni magát.

Megérkeztünk. Szerencsére a protokoll megvan. Nem ugrunk neki ész nélkül. Kiültünk a View presszó teraszára egy-egy kávéval… és csak élveztük a látványt. Egyszerűen rá kell hangolódni. Ha csak úgy nekiugrasz, akkor az marad meg, hogy igen, volt ott néhány szikla.

Le kell ülni. Át kell tekinteni a sziklákat. Mint sakkfigurákat a táblán. Megnézni a térképet. Elnézni a távolba. Hogy igen, ott lesz a Három Nővér, de most pont nem látjuk, mert az Elefánt eltakarja.
És csak miután ráhangolódtál, utána üljél be a kocsiba és keresd meg azt a földutat, amelyik betekereg a sziklák közé. De ezt feltétlenül keresd meg, mert az adja az élményt.

Vegyük a Grand Canyont. Messziről olyan izé… nagy is, meg látványos is, de valójában az egész összefolyik. Tényleg. Mintát látsz, nem részleteket. Bele kell menned, szikla szinten kell végigtaperolnod, hogy valóságos legyen, hogy átérezd a méreteit. Így lesz belőle nagy élmény.
A Monument Valley ugyanezt tudja. Messziről csak nagy kövek egy sivatagban. Tulajdonképpen közelről is. Be kell menni közéjük, körbeautózni, körbejárni, ki-kiszállni, megfogni, megszagolni a nagy sziklákat ahhoz, hogy átérezzük, mekkorák is valójában. Hogy minden sziklakombinációnak megérezd az egyéniségét. Ugyanis van nekik.
Így lesz nagy élmény ebből is.

Van ez a morbid vicc.
Milyen mondatot rögzített utolsónak a Challenger fekete doboza?
– Hagyjuk a nőt is vezetni.
Mi most hagytuk. Dóra elkérte a volánt egy kicsit a Grand Canyon mellett – paráztam, mint az állat – aztán elkérte a Monument Valley-ban is. Bár itt sem voltam nyugodt, de megkapta. Szeretem, ha valaki bevállalós és bátran nekiugrik az ismeretlennek. Mondjuk jobban örültem volna, ha itthon próbálkozik a saját autónkkal. Azért Amerikában, bérelt autóval elképzelhetetlen balhék lehetnek akár csak egy karcolásért is… de ha most volt kedve, akkor most kell engedni. Mindenesetre becsatoltam magamat. A hátsó ülésen.

View Restaurant, ajándékbolt. Stetson kalapok. 120 dodóért. Meginogtam. Azért… csak Stetson. Gyerekkorban mekkora név volt már ez! Nekem pont emiatt a gyerekkori élmény miatt van Stetson szemüvegtokom. Felpróbáltam egy kalapot. Durván jól állt. Még jobban meginogtam. Aztán eszembe jutott, hogy hol fogok én Magyarországon akármikor is western kalapban megjelenni? Nagyjából sehol. Egyszerűen az itthoni környezetben nevetséges, nem értelmezhető.
Visszatettem a polcra.

A neten már idejekorán megkerestük, hol találunk normálisnak kinéző kajáldát. (Nyilván csak tippelgettünk.) Nos, első blindre az Amigos étterem Kayentában jónak tűnt.

Hogy értsd. Kayenta nem város, de még csak nem is település. Egy porfészek, Egy annyira laza szerkezetű város, hogy nem is állt össze várossá. Tulajdonképpen navajo telepek összessége. Egy kisebb telep – egy család. Gyakorlatilag egy szellős indián falu, ahol az egyes családok sátor helyett lakókocsikban élnek, lovak helyett pedig autók vannak csak úgy ledobva a sivatag buckái közé. Persze, európai szemmel otthonosabban nézhetne ki, ha lennének benne utcák, meg fák, meg háztömbök… de semmi ilyesmi nincs. Van benzinkút és annak a környékén vannak junk food éttermek. Az Amigos egy volt ezek közül.

Ettől függetlenül, ha arra jársz, ne hagyd ki. Tipikusan az a hely, ahol a helyiek esznek. Csak és kizárólag indiánok voltak. Sokan. A kaja pedig kifejezetten finom volt. Az a fajta mexikói kaja, amelyről biztosan tudod, hogy nem csak akkor fog szórakoztatni, amikor megeszed.

Utána pedig vissza a Grand Canyon Village-be. Összeszorult lélekkel. Mert már messziről, konkrétan Cameronból látszott, hogy a pokoli időjárás nem mozdult el a Village felől.

Szakadó havas/jeges eső, viharos szél. Így érkeztünk meg. Parkolóhely nem volt, ledobtuk a kocsit valahol a rák farkán. Le van ejtve. Mindjárt a szálláson leszünk, sörök, borok, whiskyk, a szar idő meg odakint marad.

Kivéve nálam. Én ugyanis a fejembe vettem, hogy ma este leveszem azt a rohadék limitet a bankkártyámról, kerül, amibe kerül.

Háát…

Amikor csak azért sikerül megoldanod valamit, mert valaki elcseszte a dolgát.
Úgy kezdtem, hogy felmentem az El Tovar szállodába. Ugyanaz a cég, mint a mi lodge-unk, ugyanaz a wifi is. Remélhetőleg a lobbyban működik.
Nem működött. De valami egészen bizarr módon nem. Amíg lent, a szobánkban – eddig – volt wifi, csak tetű lassú, fent egyáltalán semmi. Még névfeloldás sem. Próbálkoztam, próbálkoztam, de semmi. Hiába álltam át a Google publikus dns szerverére, az is ugyanúgy timeoutolt, mint a lokális. Azaz valamilyen módon tűzfal probléma. Ami nem fog csak úgy megoldódni. Mobilnet… szintén. Ha nincs, akkor nincs. Se nekem, se Dórának a helyi telefonján.
És ekkor lépett fel a színpadra a némileg béna Erste mobilapp. Ez ugyanis váratlanul működött a lobbiban. A szobánkban nem, mert ott mérhetetlenül gyenge volt a wifi. A lobbiban erős volt a wifi, csak mára meghalt a névfeloldás. Viszont a mobilappban a fejlesztők valószínűleg elkövettek egy csúnya hibát és beledrótozták a kódba a szerver IP címét. Másképp nem tudom elképzelni, hogy a mobilapp hogyan tudott működni névfeloldás nélkül. Mondjuk ez sem hasított, többször is elvesztette a kapcsolatot, de ilyenkor csak nyomkodni kellett az ‘ismét’ gombot. A legdühítőbb az volt, amikor már beállítottam az új limitet, leokéztam és ekkor vesztette el a kapcsolatot. Négyszer egymás után. Majd amikor végre megcsinálta és már majdnem felsóhajtottam, feljött egy ablak, hogy szerinte mit szeretnék csinálni és kérte, hogy erősítsem meg. Ekkor olyat ordítottam, hogy a lobbiban néma csend lett. Megerősítettem. Még két megszakadás. De harmadikra feljött, hogy limitmódosítás visszaigazolva.
Jutalomként két ounce whisky a szobában. És csak utána mondtam el a többieknek, mire jutottam.
Azannya. Nagy küzdés volt. Az ún. fejlett Amerikában. Persze a leginkább dühítő az, hogy ez nem valami természeti adottság, ez színtiszta emberi hülyeség. Vagy egy elkefélt DNS szerver vagy egy elkefélt tűzfal.
Mondanom sem kell, a Grand Canyon Village-től 100 kilométerre már van mobilnet. Csak itt, Amerika második-harmadik leglátogatottabb látványosságánál, itt nincs semmi.
Megint túltolták a természetvédelmet.

Ja. Kedd este, amikor éppen a napi eseményeket jegyeztem le, felugrott egy ablak. Hogy lejött egy Windows update. Érted? Amikor postagalamb szállítja a TCP/IP csomagokat, olyan tetű lassú a wifi, akkor a Windows fogja magát és napok alatt letölt egy többszáz megás update-t. Amikor minden bit kincset ér. És ezt a szart nem lehet letiltani, nem lehet korlátozni. Ha az életed múlik rajta, hogy egy lassú vonalon lejöjjön egy információ, ez a retkes tetű update akkor is rátelepszik a vonalra és lefogja.

Pénteken hajnal négyre jött a taxi. Fél négykor még a Windows Update Checkert nyomkodtam, hogy ha esetleg lóg a levegőben egy frissítés, akkor azt csinálja meg még otthon. Hát nem.
Ha valamiért a Microsoft megérdemli a gyors és fájdalmas halált, az az, amit Windows 10 óta a pofátlanul agresszív rendszerfrissítésekkel követtek el. Úgy, hogy közben a tesztelő brigádot meg kirúgták.

Jelen esetben simán elképzelhető, hogy emiatt az update miatt nem tudtam eddig elérni az Erste weboldalát. Rohadj meg elevenen, Microsoft.

Na, mindegy. Lekerült a limit a kártyámról. 48 órára. Nem az örökkévalóság, de most pont elég.

Egy pillanatra megjött az időjárás-előrejelzés is. Szerdára 40 km/h-s alapszél, 80-as széllökésekkel, bakker, ez konkrétan egy orkán, 51% valószínűségű esővel, 80% valószínűségű köddel. Azaz megint totálisan szar, elviselhetetlen idővel. Kész szerencse, hogy megint nem itt leszünk. Komolyan, elindulunk a pokolból, Cameronnál már üde tavasz van, sivatagi tájjal, egész nap ellébecolunk arrafelé, aztán este vissza a pokolba.

Szivarok. Na, ez egy fájó pont. Nem árulok zsákbamacskát, az egyik komoly érv, amely miatt egyáltalán beleugrottam ebbe az amerikai utazásba, az az volt, hogy itt degeszre vásárlom magamat szivarokkal. Ugyanis kint botrányosan olcsó, pontosabban nálunk Európában botrányosan drága. (Nem kubai, az nincs, de hát nagy a karibi térség.) És fejenként 20 szálat lehet behozni vámmentesen. Ez azt jelenti, hogy szabad a pálya, simán vásárolhatok 80 szál szivart és a NAV kinyalhatja a seggemet.
El tudod képzelni, mennyire voltam frusztrált, amikor a szervezés során kiderült, hogy konkrétan egy, azaz 1 darab szivart sem tudok vásárolni? Egészen egyszerűen a minimum közepesre értékelt szivarboltok is rettenetes távolságra voltak azoktól a helyektől, ahol megfordultunk. A közelieket meg nagyon lehúzták a vásárlók: szar a választék, extrém drágák és még csak nem is tárolják jól a szivarokat. Egy helyen jött össze minden, Las Vegasban, de ott meg a nyitvatartás volt borzasztó. Este hétkot bezártak (nekünk túl korán), reggel 10-kor nyitottak (nekünk borzalmasan későn). Az egész hét egy nagy sprintszám volt, nem fértek bele ilyen kitérők.
Szóval csikorgattam a fogamat, de ez nem jött össze, Hozzáteszem, még az alibi szivarozás sem. Ugyanis vannak ilyen 5-10 perces izék, hivatalosan szivarkák, azaz cigarillos-ok, melyek úgy néznek ki, mintha szivarszerűségek lennének, vittem is ki vagy nyolc dobozzal, nos, ezek sem mentek, mert a viharos szél minden ilyesmi kezdeményezést elfújt.

Képek ömlesztve.