Irány Grand Canyon Village
2019.03.02; szombat
Reggel kisétáltam a parkolóba. Kerestem a kocsit. Nem volt ott. Mielőtt infarktust kaptam volna, kiderült, hogy a kölykök vitték el. Próbálgatták a parkolóban. Igen, mindketten. Dóra konkrétan jogsi nélkül. (Persze… Amerikában vagyunk. Amennyi rutinja a csajszinak van, simán lehetne amerikai jogsija is. Nálunk viszont meghalna.)
Kezdtünk a Walmartban. Voltak rossz érzéseim. A lányoknak már otthon kiadtam, hogy írjanak közös bevásárlólistát a Wunderlistbe. Nem lesz sok időnk, célirányosan kell vásárolnunk. Persze, hogy nem így történt. Cetli ugyan volt, de nehogy már ne nézzük meg, hogy egy teljesen idegen világban mi mindent lehet kapni egy bevásárlóközpontban. Aztán persze ami izgalmas volt, meg ami más volt, meg ami a fősoron volt és villogott, az mind ment a kosárba. Én meg próbáltam a kosár méretét összevetni az autóban található szabad helyek méretével.
Persze egy szavam nem lehetett, hiszen a legnagyobb térfogatot az általam forszírozott tíz üveg bor és néhány tálca sör jelentette. Futottak még: spam, proteincsokik, proteinkávék. (Igen, van ilyen. Literes kiszerelésben hideg tejeskávé, proteinporral felturbózva.)
Alapvetően jókedvűen vágtunk neki a bevásárlás után a napnak. Igaz, a csajok morogtak hátul a reklámszatyrok alatt, de mi kényelmesen ültünk elől. Szép idő volt, sütött a nap. Még a napfénytető vezérlőpaneljét is megtaláltuk.
Aztán félóra autózás után elborult az ég. Majd elkezdett esni az eső.
Közeledtünk a Grand Canyon kanyon felé.
Sedona mellett van egy csomó vörös szikla. Nem annyira impozánsak, mint a Monument Valley, de majdnem. Közöttük húzódik az Oak Creek völgye, szintén hangulatos. Az egész egy remek kirándulóhely. Létezik egy Red Rock Loop Road. Ez egy alsóbbrendű út, mely betekeredik a sziklák közé. Kicsi a forgalma, tele van kilátási pontokkal, parkolókkal. Ez lett volna az első megtekintendő látványosság.
Végig borult, ködös volt az idő. Végig szakadt az eső.
Tíz évvel ezelőtt februárban(!) olyan kellemes időt fogtunk ki, hogy Attilával kifeküdtünk a sziklákra, napozni, mint a gyíkok. Most alig szálltunk ki az autóból. A Huckaby Trail melletti parkolóba be sem lehetett állni rendesen, végül egy tíz centi mély pocsolyában landoltunk. (Oké, az autó terepjáró, de mi még nem öltöztünk hozzá.)
Maga a trail is igencsak izgalmas, egyszer szívesen végigmennék rajta. Az Oak Creek (Tölgy patak), mely nevével ellentétben igencsak meg tud duzzadni (éppen február első felében volt itt egy nagy áradás), kifejezetten mély kanyont vágott a vörös kőbe (ez az Oak Creek Canyon), a Huckaby trail pedig ezen megy végig.
A parkoló után nagyon sokáig a patak völgyében autóztunk tovább. Az idő egyre mogorvábbá, a család egyre rosszkedvűbbé vált. Az erős szél dobálta a kocsit, az eső folyamatosan csapkodott, a völgy két oldalán, az út szélén még magasan állt a hó. Pedig a táj nem volt csúnya. Kanyargós erdei út, mindenfelé vendégházak, kisebb hotelek. Látszott, hogy ez felkapott üdülőhely.
– Nézzétek, ott egy kemping! – mutattam ki – Még sátrak is vannak benne.
– Ki az az állat, aki ilyen időben kempingezik? – kérdezte Barna.
– Mi.
Végül kiértünk a hegyek közül. Elméletileg itt fordultunk volna rá a régi 66-os út egyik, máig is üzemelő darabkájára, de a GPS inkább felvitt minket a négysávos gyorsforgalmi útra.
Ez sajnos egy kellemetlen oldala a GPS általi navigálásnak. Mindig a leggyorsabb utat keresi (a legrövidebbtől az isten mentsen meg mindenkit), ez Amerikában viszont általában 4-12 sávos autósztráda. Tényleg gyorsan lehet haladni rajtuk, de a tájból semmit nem látsz, a közlekedés pedig folyamatos rejtvényfejtés, 80-100 km/h sebességgel, a legtöbbször telített sávokkal, táblaerdőkkel. Hibázni meg nem szabad, mert javítani csak a következő lehajtónál lehet.
Szerencsére az ebédelésre kinézett Flagstaff melletti kocsma címe el volt mentve, így, ha kerülővel is, de megtaláltuk.
Erre az útszéli kiskocsmára teljesen véletlenül leltünk rá tíz évvel ezelőtt. A mai napig nem tudom, a sok-sok útszéli bódé jellegű kajáldából miért pont ebbe mentünk be, de odabent kettéállt a fülünk. Vasúti kocsma volt. Azaz a falakon mindenhol olyan 30 centi méretű makettvagonok, mozdonyok. Fent pedig működő vasúti szerelvények egy körbefutó sínen. Igaz, ki voltak kapcsolva, de Dóra megkérte a személyzetet, hogy indítsák már el. Innentől Barnával kettesben fel-alá rohangáltunk a kocsmában, kamerával a kezünkben. A törzsvendégeknek meg fülig ért a szájuk.
Tényleg vicces, mert tíz évvel ezelőtt is egy VB-vel voltam itt, meg most is.
VB: VasútBolond. A rövidítésnek létezik erősebb feloldása is.
Nos, Attila is egykori gyerekvasutas volt, meg Barna is.
De ezzel még nem volt vége az érdekességeknek. A kajálda konkrétan a legendás 66-os út mellett helyezkedik el, és már ez is képes melengetni az ember szívét. Az út túloldalán viszont egy olyan rendezőállomás van, mely a Sziklás-hegységbe menő vonatokat kezeli. Miközben ebédeltünk, sorra húztak el az ablak mellett a négyes-hatos packok által húzott kilométeres tehervonatok. Igazi VB hely.
Ja, és a kaja is rendben volt. Mexikóit adtak, melynek – lányom szerint – megvan az az előnye, hogy van íze is. Az amerikainak nincs.
Aztán kaja után Dóra jelezte, hogy a vendégei voltunk, ő fizet. Meglepődés. Aztán mosolygás. (Később egy másik étteremben meg Barna jelezte, hogy ő hívott meg bennünket. Megint nem vitatkoztam. Csak mosolyogtam.)
Nyilván az egész túra költségeihez képest ez nem nagy tétel, de határozottan tetszett, hogy milyen elegánsan oldották meg azt, hogy a lehetőségeikhez képest ők is hozzájáruljanak az út költségeihez. Felnőttek. Visszafordíthatatlanul felnőttek.
Hamburgert rendeltem. Hatalmas tálon hoztak ki mindenféle salátát, sült krumplit, meg a hamburgert. Megettem a salátát, megettem a krumplit, jött volna a hambuci. Száraz volt.
– Te, Dóra, errefelé mindenhol ilyen száraz a hamburger?
– Nem, errefelé neked kell összeraknod.
– Nekem? Miből?
– Nem kaptál mellé salátát?
– Ö, izé.
Menjünk tovább. Az étkezde előtti parkolóban felnéztem a hegyek felé. Asztakurva. Az autóban gyorsan felül is bíráltam a GPS-t. Az ugyanis keresztül akart vinni a hegyeken. Na most a hegyek fölött olyan gonosz, fekete felhő terült szét, ette bele magát a völgyekbe, amilyet te még nem láttál. Egy porcikám sem kívánta. Szerencsére itt már ismertem a terepet, inkább bevállaltam egy tíz kilométeres kerülőt Cameron felé. Ez egyben azt is jelentette, hogy tíz kilométeren keresztül a GPS tombolt, de inkább az tomboljon, mint a vihar.
Háát… érdekes volt.
Napfényes, sivatagi környezetben autóztunk. Akár vidámak is lehettünk volna. De tőlünk balra végig ott húzódott a borzalmas fekete felhő. És tudtuk, hogy csak haladékot kaptunk, Cameron mellett balra kell fordulnunk és utána még 90 kilométert mennünk. A sátán segge alatt. Kanyargós, hegyi utakon.
Így is történt. Cameron után kitört a pokol. Fekete felhőből géppuskaszerű jégeső, de úgy, hogy meg is maradt. Mint tavaly Zakopánéban. Bokáig érő jéggolyó-folyam. Az út mindkét oldalán hótorlaszok. Viharos, ajtókitépő szél. A Village fölött még durvább lett, gyakorlatilag a vihar megmutatta, mit is tud valójában. A fekete felhő eltömte a kanyont is, még a villámok sem tudták bevilágítani.
Élmény volt a becuccolás. (Bár, utólag hozzátéve, még mákunk is volt, hogy egyáltalán találtunk üres parkolóhelyet.)
– Te, Barna, nem úgy volt, hogy te vagy az Időjárás Isten?
– De. Nyugi. Jó lesz.
– Hát, sok sikert. Lesz benne némi kihívás.
Aztán a recepción, amikor nem győztem hálát adni az égnek, hogy megérkeztünk és fedél van a fejünk felett, jött az újabb pofon. Nem fogadták el a kártyámat.
Tudni kell, hogy egyedül innen válaszoltak vissza, hogy igen, fizethetek debit kártyával is. Nem is ez volt a baj. Ott, a pultnál hasított villámként a fejembe a felismerés: basszameg, nem vettem le a limitet a kártyámról! Itt most 300e forintot szerettek volna autorizálni, a kártyám meg maximum 150e forintot enged.
Hoppá. Houston, baj van.
Dóra mentette meg váratlanul a helyzetet. Neki volt amerikai kártyája, ezen volt a megtakarított pénze. Ha éppenhogy is, de betakarta az autorizálást. Rossz könyvekben szoktak ilyesmi vacak dramaturgiai elemeket használni (sajnos Pratchett is sokszor élt vele), van kifejezés is rá, úgymint váratlan lovassági roham, amikor a főhős már majdnem veszít, de egy semmiből érkező váratlan lovassági roham elsöpri a gonoszt, csak éppen ez most a valóság volt és ez a váratlan lovassági roham tényleg megmentette a helyzetet.
Megkaptuk a szobánkat.
Becuccoltunk. Ittunk whiskyt. Ittunk bort. Aztán levettük a kabátokat.
De még nem volt vége a napnak. Oké, hogy a recepciót leküzdöttük, de. Ember. Ott vigyorgott a kártyámon 1,5 millió forint. Limittel védve. Nej kártyáján ott vigyorgott 800e forint. Limittel védve. Dóra kártyáján már nem vigyorgott semmi. Ha ezeket a limiteket nem tudjuk eliminálni, akkor hamarosan senki sem fog vigyorogni.
Pontosabban, Dóra kártyáját csak autorizálták. Azaz távozáskor megadhatok másik kártyát is és akkor megmarad a pénze. Csak hát addig ki kell nyírnom a limitet.
Ja, meg még egy apróság. Ahhoz, hogy Nej kártyájához hozzáférjek, kell egy security access token. Mely otthon röhög a fiókomban.
Hogy cifrázzuk a helyzetet, Cameronban kiderült, hogy tankolni csak Dóra kártyájával tudunk. Neki ugyanis van ötjegyű kódja. Nekünk meg nincs. (Igen, megint a váratlan lovasroham.) Azaz Dóra kártyáját kímélnünk kell. Kellene. Csak az a rohadék limit.
Erről megint érdemes írni pár sort. Tehát. Amerikában amikor tankolsz, akkor meg kell adnod a kártyához tartozó _irányítószámot_. Ez az a bizonyos ötjegyű szám. Ha nem amerikai kártyád van, akkor ilyened nincs. Az európai négyjegyű pinkódnak ehhez az égegyadtavilágon semmi köze sincs, ne is próbálkozzál vele.
Mit lehet ilyenkor tenni? Nos, a helyzet nem reménytelen, de bonyolult. Bemész az irodába és azt mondod, hogy tankolni szeretnél, itt van ez a remek európai mastercard kártya. A kezelő megkérdezi, mennyit szeretnél tankolni, majd lehúzza a kártyádat, kimész és a megadott mennyiségú benyát betöltöd. Ez csak akkor gond, ha _nem tudod_, mennyit szeretnél tankolni, mert éppen tele szeretnéd nyomni a kocsit. Ilyenkor ott hagyod a kártyádat a kezelőnél, aki bent hagyja a gépben, amíg tankolsz, majd amikor befejezted és visszamész, akkor okézza le, és egyben zárja is le a tranzakciót.
Elég bonyolult, különösen ahhoz képest, hogy egy amerikai kártyánál az egészet letudod pár másodperc alatt, kezelő nélkül.
Nos, az írás megfogalmazásából sejtheted. Nem tudtam levenni a limitet. Wifi ugyan volt, de a borzalmas viharban annyira gyéren működött, hogy gyakorlatilag nem volt. Mobilnetnek se híre, se hamva. Se Dóra amerikai telefonján, se az én CitySIM-es telefonomon. El voltunk vágva a nettől.
Harsány ordítás. Az íróasztal vezérlőpaneljén (azért ez milyen már) találtam egy RJ45 csatlakozót. A boldogság oka, hogy a laptop hátizsákomban véletlenül bennemaradt egy RJ45 kábel. Évek óta nem volt rá szükségem, de benne maradt. Nosza.
Aztán a pofáraesés. A laptopomon nincs RJ45 csatlakozó. (Ez egy ilyen lapos dizájnszar.) Ugyan vettem hozzá USB-s RJ45 fordítót, de az otthon vigyorog a padláson.
Basszameg. Whisky.
Nincs más hátra, kitartóan erőltetni kellett azt a harmatgyenge wifit. A család maximálisan átérezte a fájdalmamat, de ez senkit nem zavart meg abban, hogy ráborultak a fészbúkra és tolták fel mobilról a sokmegás fényképeiket. Amikor észrevettem, mi folyik körülöttem, kénytelen voltam inni még egy whiskyt. Mást úgysem tudtam csinálni, mert a feltöltéseket már nem lehetett lelőni.
Persze az Erstebank weboldala is rögtön tolta a videóreklámokat. Már akkor is felordítottam, amikor ki tudtam választani, hogy netbankolni akarok, a login adatok bekérő ablakja meg konkrétan orgazmust okozott. Aztán persze a belépés már nem jött össze.
Oké. A mobiltelcsin ott van az Erste webapp. Hátha arról jobb lesz. Nos, ezt sikerült olyan biztonságosra összerakniuk, hogy négy egymást követő képernyőn csak autentikációs adatokat kért be (pedig határozottan emlékszem, hogy otthon egyszer már ujjlenyomatosra állítottam be), ez persze képernyőnként kábé negyedóra várakozást jelentett, majd az utolsó után lehalt az egész a francba.
Valahol ez az egész nagyon el van kefélve. Persze, telefonon még felhívhatnám az ügyfélszolgálatot, de az még Magyarországon is botrányos. Kezdve ott, hogy hétvégén – költségtakarékossági okokból – csak korlátozott képességű automata ügyfélszolgálat van, folytatva ott, hogy ha van is, azaz bepróbálkozok holnapután hétfőn, miután feljöttünk a Grand Canyonból, akkor legalább félóra, mire eljutok oda, ahová akartam – meghallgatva közben millió reklámot – ami jelen helyzetben, Amerikából kisebb anyagi katasztrófa, még a CitySIM-mel is. A netes verzió csak kikapcsolt AdBlockerrel működik, akkor viszont vastag csövön dőlnek a reklámszpotok, melyek egy gyenge wifi vonalon legyilkolják az elérést. Mobilnet meg nincs. Hogy most a vihar miatt, vagy egyáltalán, az tulajdonképpen mindegy is. Nincs.
Szóval, úgy magunk között, nem ártana tisztázni a bankkal, hogy ki van kiért. Én speciel szeretném, ha ügyfélként kezelnének, nem pedig reklámfogyasztó kanapékrumplinak.
Mindenesetre itt van. Megkaptam, amitől féltem. Huszonötmillió apró idétlenséget lekezeltem, egyet elfelejtettem. És ez képes kinyírni az egész utat.
Mi van még?
Hát, van.
A szállás nem olcsó. Tudni kell, hogy a Grand Canyon keleti oldalán van a Grand Canyon Village… és ennyi. Nincs más. A topológia miatt viszont ide szorulunk: itt van két túraútvonal is a mélybe, innen lehet elérni a Fantom-völgyet. Oké, az egy kifejezetten jó dolog, hogy az összes szálláshelyet intéző Xanterra cég az összes szálláshelyét a Grand Canyon peremére telepítette. Cserébe viszont az összes piszkosul drága. És nincs más.
Oké, van más. Ott van Tusayan is, tíz kilométerre a peremtől. De ez egyfelől már csak utólag – értsd kint – jutott eszembe, másfelől meg… azért annak nem kicsi varázsa van, ha közvetlenül a Grand Canyon szélén alszol. Illetve… igaz, utólag, de csináltam egy próbafoglalást a Holiday Inn-be Tusayanban. Nagyjából ugyanannyiba került volna ($270/éjszaka), mint a Xanterra a kanyon szélén. És akkor már…
Nekünk az öt éjszaka 1450 dollárba került (290$/éjszaka, összesen 406e HUF), és persze némileg fájó, hogy egyik éjszaka még csak nem is ott aludtunk, hanem a Colorado mellett, a földön. Lehetett volna valamivel olcsóbb is, ha parkolóra néző szobát választok, de… nem tudom, te hogy vagy vele, én azt mondtam, hogy ha már ennyi pénzt kiadok érte, akkor leszarom azt a különbözetet és igenis, az ablakból a Grand Canyont szeretném látni.
Nos… tulajdonképpen…
Na, szóval a Kachina lodge tényleg a Grand Canyon peremén van. Konkrétan a Rim Trail tíz méterre húzódott az ablakunktól. A kanyon korlátja 12 méterre. Eddig oké. Csak éppen földszinti szobát kaptunk. Azaz látjuk a Grand Canyon peremén sétáló embereket, de magába a kanyonba nem látunk bele. Az az emeleti lakók privilégiuma. Persze, a visszaigazolásban írták, hogy partially view. Akkor meg mit hőbörgök?
És tényleg. Mit hőbörgök? (Jelzem, ez utólagos betoldás, másfél héttel az esemény után.) Az adott körülmények között ugyanis mindegy volt. Reggel ködben, esőben, fekete felhőben volt az egész, az emeletről sem láttunk volna semmit. Este meg rendszeresen sötétben érkeztünk haza. Mindegy volt. De ha láttuk is volna. Tudom, nem fogod elhinni, de ha egyszer lemész a Grand Canyonba, utána meg feljössz, annyi csodát, annyi gyönyörűséget látsz, hogy teljesen eltelsz vele. Ehhez képest az, hogy a Rim széléről lenézel, az lófütty. Mi ez? Grand Canyon? Ne viccelj, az ennél sokkal több. Been there, done that. Semmit nem jelent. Gondolj bele: tíz méterre laktunk a peremtől és egyszer sem sétált ki senki odáig. Mert már korábban elteltünk az élménnyel. (Hozzáteszem, azért a parkolót látni az ablakból durván kiábrándító lett volna. Szóval végül csak megérte a kicsit drágább szoba.)
Ja, az autó. A válogatásnál annyira koncentráltunk a pakolhatóságára, hogy semmi mással nem foglalkoztunk. Cameronban tankoltunk először. Barna gyorsan számolt is egy átlagfogyasztást. 14 liter százon. Pár percig csuklottam. A ká életbe. Amerikában ugye az a buli, hogy olcsó a benzin, azaz bátran lehet nagy távolságokat is autózni. Na de ilyen fogyasztás mellett? Mi a fene van itt?
Gépkönyv. 2,5 literes benzines motor. Asztamorva. Oké, automata váltó. Meg SUV karosszéria.
De akkor is. A 90-es éveket képviselő egykori Ford Scorpio Cosworth autóm a maga tuningolt 3 literes motorjával evett 12 litert, ha nagyon nyomtam neki. Hé, japók, mit csináltatok?
Ráadásul mindezt ECO módba kapcsolva. Saccra a 60 literes tankkal 400 kilométert tudunk autózni. Hát… jól beleválasztottunk. Oké, ebbe az egybe fértünk bele, de akkor is. Nyilván ettől még elmegyünk mindenhová, de otthon egy hétig a küszöböt fogjuk rágni.
(Nem, ne javítsál ki. Pár nappal később mi is rájöttünk, hogy elbaltáztuk a számolást. Nagyon. Meg fogom írni. Egyelőre legyen elég annyi, hogy nem is tévedhettünk volna nagyobbat.)
Jó. Ott jártunk, hogy egy dúvad nap után, tömérdek sebből vérezve, de a kinézett szálláson tehénkedhettünk bele az ágyunkba. A számla kiegyenlítése még necces ugyan, de engedjük el. Whisky. Bor. Sör. Szivarról szó sem lehet, odakint tombol a vihar. Holnap kora reggel pedig megyünk le a kanyon aljába.
– Barna, holnap rendben lesz az időjárás?
– Bízzatok bennem. Fasza lesz.
Kinéztem az ablakon. Hát, lesz vele munka.
Azért úgy belegondolva, hogy tegnap éjjel tavaszias időben (20-24 fok) üldögéltünk a szabadban, beszélgettünk, borozgattunk, szivarozgattam, a délelőtti bevásárlás közben kabát nélkül is izzadtunk, hát, nehéz elfogadni ezt az itéletidőt, ami itt fogadott. Elméletileg nulla fok, de a viharos szélben, a csapkodó havas esőben simán minusz tíznek érezzük.
Mindegy, valahogy majd csak lesz.
Recent Comments