A csukló mellett ülve zötyögtem hazafelé a buszon. (Hja, még mindig nincs autó.) Tőlem nem messze egy harmincas nő üldögélt és gyakorlatilag folyamatosan beszélgetett mobiltelefonon valakivel. Lendületesen, hangosan, ahogy már csak szoktak az emberek.
Aztán elindult az ajtó felé. A busz viszont pont ekkor vett be egy kanyart. Lendületesen, ahogy ezt a kanyart szokták.
A nő elvesztette az egyensúlyát és bár eleinte nem hitte el, de végül rámzuhant. Mondjuk, sokat segített volna a helyzeten, ha egy pillanatra zsebrevágja a telefonját és megkapaszkodik, de akkor félbe kellett volna szakítania a beszélgetést.
– Igen, képzeld el! – kacarászta a telefonba – Ráestem egy emberre!
Aztán próbált felállni, a de a kanyar még tartott, kapaszkodni meg nem tudott, így jókat elröhögcséltek a barátnőjével azon, hogy még mindig egy ismeretlen pacákon fekszik. Majd helyreállt a béke, meg az egyensúly, a nő is elrugaszkodott tőlem, még hallottam, ahogy az ajtó felé közeledve közölte a partnerével, miszerint ‘igen, egy ilyen idősebb úr volt… ‘.

Azt hiszem, találkoztam egy igazán kitartó, makacs telefonbloggerrel.