Tókerülő túlélőtúra 06/06

Velence – Budapest
2019.05.24; péntek

Tegnap egy másik recepciós volt szolgálatban, mint akinél hétfő reggel foglaltunk csütörtökre mobilházat, nem is tudott az egészről. Úgy verekedtük ki, hogy ne szórakozzon már, adjon egyet. Ma reggel ismét ő volt, gondoltam, most ugrott a beígért kedvezményünk is, de ekkor megérkezett a vasárnapi nő, aki emlékezett mindenre és kisimította a dolgokat.

Elindultunk.

Kóválygás Kápolnásnyéken. Ezt megint nehéz lesz megírni úgy, hogy ne torkolljon végeérhetetlen anyázásba, de igyekszem. Tehát, jössz Budapest felől, naív, jókedvű bringásként és már majdnem a Velencei-tónál jársz. Pettendnél ráterelnek egy kerékpárútra, semmi gond, az út jó minőségű, mindenki boldog. Aztán a nyéki vasútállomásnál bevisznek egy aluljáróba… és vége. Az aluljáró megy balra is, át a 70-es alatt és megy jobbra is, át a vasútállomás alatt. Semmi jelzés, hogy az eddig tartó kerékpárút merre megy tovább. Azt azért érzi az ember, hogy a bal oldali út a 70-es túloldalára visz, az érzésre nem lesz jó. Menjünk jobbra. Kibukkantunk a vasútállomás mellett… és semmi. Sehol semmi jelzés, hogy merre mehet tovább a kerékpárút. Nincs. Felszívódott. Llano Estacado, ha mond ez neked valamit a Winnetou-ból. Bringás térképem volt, némi vacakolás után elindultam a közeli főúton. Jó lesz ez, feltéve, ha pár kilométer után eltaláljuk a Galamb utcát. Eltaláltuk. Jó lett. A későbbiek ismeretében bátran mondhatom, hogy megtaláltuk az ideális útvonalat a kempinghez. Igaz, köze nincs a hivatalos bringaúthoz, de működik. Immár van róla track-em is, szóval részemről fáklyásmenet.

Most értünk el a mai naphoz. Kíváncsi ember vagyok, gondoltam, megnézem a másik oldalról, hazafelé merre vinne a hivatalos bringaút. Hiszen most visszafelé megyünk, a biztos pontunk az eredeti végcél, megnézhetnénk, visszafelé hol találkozunk azzal az úttal, amelyiken jöttünk.

Lófasz.

Sehol. A hivatalos bringaút tekereg a faluban egy ideig, majd egy másik aluljáró után kidob a 70-es útra. Aztán innentől oldd meg magad, Bélám.

Oké, megoldottuk. Tiltó tábla nincs, lehet menni a 70-esen, igaz, forgalomban, de Nyék után úgyis ez a terep, viszont az azért zavart, hogy a hivatalos úton sem jutottunk el addig a pontig, ahol a lefelé vezető hivatalos út egyszer csak váratlanul véget ért. Lehet, hogy én vagyok a debil, de úgy gondolom, ezeknek valahogy azért találkozniuk kellett volna.

Tekertünk. Monoton. Viszont nincs szél. Süt a nap. Nem esik az eső. Így is lehet?

Habár eredetileg úgy terveztük, hogy Csepelig nem állunk meg (kicombosodtunk, na), de Érd előtt Nej jelezte, hogy fáj a dereka. Innia kellene rá egy sört.

Fura utakat ismer a biológia.

Aztán még áttoltuk a bringát a 1,5 kilométeres lezárt M0 hídon, onnantól pedig egy könnyed gurulás volt már csak a Rizmájer. Minden déli túránk értelemszerű végállomása, a pont, ahol megünnepeljük, hogy megcsináltuk.

Fiatal középiskolások, JBL-ből hangosan ordító rap zenével. Nem is tudom. Én ebben a korban biztosan nem mertem volna csutkáig tekert rádiósmagnóval beülni egy külvárosi sörkertbe. Azért ott vannak mások is, akik esetleg beszélgetni szerettek volna.
De mindegy, nem balhéztam, mi végülis csak egy negyedórára ültünk be, ennyinél meg mindegy.

Aztán jött volna a diadalmas hazaérkezés, de útközben nyilván elkezdett szemerkélni az eső, nagy duzzogva felszereltük a teljes esővédelmet – felszereltük, mert egész napra nem mondott esőt a meteorológia, aztán nesze, mégis itt van – de pár perc múlva el is állt, viszont ekkor már mindegy volt, később persze nem kis elégtételt adott, hogy immár otthon elkapott minket egy nagy zuhé, de ekkor már a teraszon ültem és szivar meg bor mellett a fényképeket raktam éppen rendbe.

Összefoglalásként mit is mondhatnék?
Egyfelől jó túra volt. Jók voltak a távok, remek volt a táj, akadtak bőven látnivalók. Megkerültük a Velencei-tavat, megkerültük a Balatont, ezek jó kerékpáros célpontok.
Az időjárás lehetett volna jobb is – akár sokkal jobb is – de ez az, amire nincs ráhatásunk.
Amire viszont rettenetesen jó volt a kirándulás, az az, hogy begyakoroltuk, hogy komisz körülmények között hogyan lehet túlélni. Sőt, nem csak túlélni, hanem egyáltalán élvezni, pontosabban egyáltalán élvezetet lelni egy ilyen ránézésre vacak túrában. Hiszen semmi garancia nincs arra, hogy bármilyen alaposan megszervezett túra során az időjárás nem vágja haza az egészet.
És terveink… nos azok vannak. “Ide nekem az oroszlánt is!”… ahogy Zuboly takács lelkesen bevállalta.

PS.
Ide terveztem, hogy kivágott térképrészletekkel, alapos levezetésekkel nekirohanok a fehérvári kerékpárutaknak, leírom, hogy miért éreztem magam az országutak négerének a városban, elmagyarázom, hogy mennyi minden van fasz módon összerakva, de végül feladtam. 55 éves vagyok, az időm véges és nem akarok ilyesmire már időt áldozni. Akik csinálták, úgysem értenék, mert ha értenék, nem így csinálták volna. Akik használják, azok meg úgyis tisztában vannak vele, hogy úgy baromság, ahogy van.

Útvonal

A teljes útvonal

Fényképalbum

link

Tókerülő túlélőtúra 05/06

Balatonalmádi – Velence
2019.05.23; csütörtök

Reggeli meteorológia.
– Juhé, ma nem lesz eső!
– Juhé!
– Holnap sem lesz!
– Juhé!
– Ja, viszont szél, az lesz.
– Mekkora?
– Olyan 60-as.
– Merről?
– Szemből. Honnan máshonnan?

Valójában az alapszél 35 km/h sebességű volt, a meglehetősen sűrű széllökések pedig 60 km/h sebességűek. Azaz ez már durván vihar kategória. (Ilyen szélnél már a biztosító is fizet szélkárra.) Akárhogy is nézzük, viharos szél az ország egyik legszelesebb medencéjéban. Tudunk helyezkedni.

Amikor a teljesen nyitott vizes blokkban tusolás közben elmegy a vonat a kemping mellett és a menetszele elviszi a vizet fölüled. Azt a jó meleg vizet. Abban a rohadt hideg reggelben. A kempingezés apró örömei.

Ma újítottunk, kipróbáltunk egy másik útvonalat. Kihagytuk a fűzfői domb tetejét, kihagytuk a királyszentistváni hullámvasutat, igaz, ez kerülőt jelentett, de bónuszként megkaptuk ezen a szakaszon a hátszelet, hát, kérlek, elképesztően jó érzés volt az utóbbi napok kinlódásai után átélni azt, hogy tekerem a bringát és megy.

Mára cca 70 kilométer volt az előirányzat (78 lett), abban maradtunk, hogy megtoljuk az egészet, pihenünk egyet Sárszentmihályon (olyan 40 kilométer), mindegy, csak minél hamarabb legyünk túl a szelek arénáján, aztán Velencén ebédelünk valahol, meg bevásárolunk. Nem egy normális tempó, hiszen Nejjel anno erősen megegyeztünk, hogy 25 kilométerenként tartunk egy sörözős-slanyálós pihenőt, de a nap sem volt normális. Ilyen szelekkel.
Nádasdladány környékén már kezdtem volna bepuhulni, tulajdonképpen szívesen megálltam volna egy akármilyen kocsmánál is, de nem volt ilyen. Még Sárkesziben sem. Maradt Sárszentmihály.

Most egy másik kocsmánál álltunk meg. Szimpatikus hely volt, a bejárat mellett egy jómunkásember szundikált a székében. Mellette fél korsó sör, de úgy látszik, már nem volt rá szüksége. Aztán minden kocsmába térő vendégnek volt hozzá néhány kedves szava. Mijafaszt alszol itt, Józsi?
Leültünk a szélcsatornaként is funkcionáló teraszon, amikor megjelent a haverunk. Az, aki tudja, hol van Almádi. Meg Budapest.
– Hohó, én emlékszem ám magukra! – csippentett egyet huncutul a szemével.
– Óh, ez kedves.
– Osztán megvolt a túra?
– Megvolt. Hogy rohadjon meg.
– Nem volt jó?
– Az időjárás lehetett volna jobb is.
– Hát, az elég szar volt, tényleg.

Nagyjából ekkor fújta el a szél a korlátnak támasztott bringámat. Csak hogy tudd, ez egy kábé 20 kilós bringa, 40 kiló felszereléssel, azaz összesen 60 kiló. A szél meg fogta és arrébb dobta. De útközben nem egyszer akart lesodorni az útról is, pedig akkor én is rajta ültem a 95 kilómmal.

Fehérvár, Fehérvár
Az M7-es is elkerül, mert úgy utál.
– Voga, Turnovszky –

A duó ikonikus dala motoszkált végig a fejemben, míg keresztülmentünk a városon. Gyűlölöm az egészet.
Röviden: borzasztóan rossz a kerékpárutak vonalvezetése, hiányos és félrevezető a kitáblázás, illetve a felfestés, mindemellett egyből dudáló, ordító, büntető autósok, ha az átláthatatlan káoszban elnézel valamit. Amennyire tudom, szó van arról, hogy ki lesz építve a bringaút Budapest és a Balaton között; remélem, ugyanúgy elkerülik majd Fehérvárt, mint az M7-es.

A Velencei-tó… megbolondult. Kajakosként tudom, hogy nagyon szeles. Normál időben is meg tudja táncoltatni a kajakot az ember segge alatt. Nos, most nem normál idő volt. Most brutálisan fújt az északnyugati szél. Mi pedig a déli oldalon kerültünk, azon az oldalon, ahol már tisztességesen be tudta gyorsítani a szél a hullámokat. Amekkora hullámzás, amekkora itéletidő volt, még a gondolatba is beleborzongtam, hogy esetleg milyen lehetne kajakban. A szörfösök bezzeg élvezték. Bár borulgattak ők is rendesen.

A tó melletti bringaúton iskoláscsoportok, komplett osztályok tekertek bringákkal. Mindez egészen addig szívmelengető, amíg az esti bevásárláshoz nem együtt mentek be a boltba egy középiskolás osztállyal. Tömeg, őrült hosszú sorok, hangzavar. Mindez egy olyan napon, amikor a folyamatos szélvihar egyébként is kihozta belőlem az állatot. Ember, lefújta papírtányérostól a lángosomat az asztalról. Elfújta a falnak támasztott bringámat, felszereléssel együtt. Egész nap egy pillanatra sem hagyott békén, végig tomboló szélben éltünk, abban tekertünk. Egyszerűen bekattantam, mint a légiósok.

Ja, előrerohantam. Ha lassan is, ha araszolva is, ha a széltől káromkodva is, de végül csak beértünk Velencére. Szokás szerint először ebéd és csak utána bolt. Nem kispályáztam, a múltkori lángososnál kértem egy sima lángost gyorssegélyként, meg egy betyárlángost főételként. (Betyárlángos: rápakoltak minden zsíros, rohadtul egészségtelen dolgot egy zsíros, egészségtelen lángosra. Ezt kívánta a szervezetem.) Nem is lehetett kézzel megenni, igaz, műanyag evőeszközökkel sem. De azért valahogy betoltam.
– Mennyire lennél rosszul, ha én még ennék palacsintát is? – érdeklődtem Nejtől.
– Tényleg képes lennél?
– Tényleg.
– Akkor egyél.
– Tudod mit, inkább nem.
– Nem bírod?
– Inkább eszem helyette a kempingben kakaós csigát meg túrós táskát.
– Bélpokolgép.

Megérkeztünk. Rutinos pakolás. De tényleg. Nincs egy felesleges mozdulat sem. Ruhák száradni, elemek töltőre, gps-ben, gopróban elemcsere, berendezkedés, átöltözés. Mint egy svájci óra.

– Lezárhatom a bringádat? – kérdezte rendezgetés közben Nej.
Hátradőltem a székemben, kezemben egy doboz sörrel, megszívtam a szivarkámat, majd pöffentettem egy kisebb felhőt.
– Csak ha szépen kéred.

Ja, a mobilház szélárnyékos részén van a kiülő, így csak közepesen durva szélben ülök ki pöfékelni. Bármit leteszek, elfújja így is. Szélcsend? Az mi?

Hirtelen éledező remények. Az 1-es mobilházban vagyunk, közel a recepcióhoz. A kempingwifi egészen jó. Tegyünk egy próbát. Tablet, TV GO. Működik. Kifejezetten virgoncul. Azannya. Ebből a végén még darts PL döntő lesz!

Gyorsan elsétáltunk Nejjel a közeli kisboltba sörökért, rágcsákért és vártuk az este nyolcat. El is indult a közvetítés, van Gerven bevonulása szépen le is ment, majd ahogy elkezdtek dobálni, lehalt az egész. Próbáltam varázsolgatni, de hiába. Bedugult a wifi. Az ember nem is gondolná, hogy ilyen trágya időben mások is kempingeznek, azt meg, hogy ezek a mások szintén nézik a PL döntőt, azt már végképp nem, de más racionális magyarázat nincs a wifi drasztikus lehalására. Mi meg ott ültünk, sörökkel, rágcsákkal, megnyúlt arccal. Végül átváltottam mobilnetre, a domino kártyámon volt 3500 pénz, talán kitart. Majdnem kitartott. A döntő meccs közepén fogyott el, kínomban gyorsan megosztottam a céges mobilnetet, aztán azzal végig tudtuk nézni.
Ja, áram meg eleve nem volt, a mobilház étkezőjének egyetlen konnektora nem működött, kénytelenek voltunk a háttérben powerbank-ekkel varázsolni.

De mindegy is, kinlódtunk, nem kinlódtunk, nem számít, azért csak megnéztük a döntőt. Nem gondoltam volna.

Útvonal