Velence – Budapest
2019.05.24; péntek
Tegnap egy másik recepciós volt szolgálatban, mint akinél hétfő reggel foglaltunk csütörtökre mobilházat, nem is tudott az egészről. Úgy verekedtük ki, hogy ne szórakozzon már, adjon egyet. Ma reggel ismét ő volt, gondoltam, most ugrott a beígért kedvezményünk is, de ekkor megérkezett a vasárnapi nő, aki emlékezett mindenre és kisimította a dolgokat.
Elindultunk.
Kóválygás Kápolnásnyéken. Ezt megint nehéz lesz megírni úgy, hogy ne torkolljon végeérhetetlen anyázásba, de igyekszem. Tehát, jössz Budapest felől, naív, jókedvű bringásként és már majdnem a Velencei-tónál jársz. Pettendnél ráterelnek egy kerékpárútra, semmi gond, az út jó minőségű, mindenki boldog. Aztán a nyéki vasútállomásnál bevisznek egy aluljáróba… és vége. Az aluljáró megy balra is, át a 70-es alatt és megy jobbra is, át a vasútállomás alatt. Semmi jelzés, hogy az eddig tartó kerékpárút merre megy tovább. Azt azért érzi az ember, hogy a bal oldali út a 70-es túloldalára visz, az érzésre nem lesz jó. Menjünk jobbra. Kibukkantunk a vasútállomás mellett… és semmi. Sehol semmi jelzés, hogy merre mehet tovább a kerékpárút. Nincs. Felszívódott. Llano Estacado, ha mond ez neked valamit a Winnetou-ból. Bringás térképem volt, némi vacakolás után elindultam a közeli főúton. Jó lesz ez, feltéve, ha pár kilométer után eltaláljuk a Galamb utcát. Eltaláltuk. Jó lett. A későbbiek ismeretében bátran mondhatom, hogy megtaláltuk az ideális útvonalat a kempinghez. Igaz, köze nincs a hivatalos bringaúthoz, de működik. Immár van róla track-em is, szóval részemről fáklyásmenet.
Most értünk el a mai naphoz. Kíváncsi ember vagyok, gondoltam, megnézem a másik oldalról, hazafelé merre vinne a hivatalos bringaút. Hiszen most visszafelé megyünk, a biztos pontunk az eredeti végcél, megnézhetnénk, visszafelé hol találkozunk azzal az úttal, amelyiken jöttünk.
Lófasz.
Sehol. A hivatalos bringaút tekereg a faluban egy ideig, majd egy másik aluljáró után kidob a 70-es útra. Aztán innentől oldd meg magad, Bélám.
Oké, megoldottuk. Tiltó tábla nincs, lehet menni a 70-esen, igaz, forgalomban, de Nyék után úgyis ez a terep, viszont az azért zavart, hogy a hivatalos úton sem jutottunk el addig a pontig, ahol a lefelé vezető hivatalos út egyszer csak váratlanul véget ért. Lehet, hogy én vagyok a debil, de úgy gondolom, ezeknek valahogy azért találkozniuk kellett volna.
Tekertünk. Monoton. Viszont nincs szél. Süt a nap. Nem esik az eső. Így is lehet?
Habár eredetileg úgy terveztük, hogy Csepelig nem állunk meg (kicombosodtunk, na), de Érd előtt Nej jelezte, hogy fáj a dereka. Innia kellene rá egy sört.
Fura utakat ismer a biológia.
Aztán még áttoltuk a bringát a 1,5 kilométeres lezárt M0 hídon, onnantól pedig egy könnyed gurulás volt már csak a Rizmájer. Minden déli túránk értelemszerű végállomása, a pont, ahol megünnepeljük, hogy megcsináltuk.
Fiatal középiskolások, JBL-ből hangosan ordító rap zenével. Nem is tudom. Én ebben a korban biztosan nem mertem volna csutkáig tekert rádiósmagnóval beülni egy külvárosi sörkertbe. Azért ott vannak mások is, akik esetleg beszélgetni szerettek volna.
De mindegy, nem balhéztam, mi végülis csak egy negyedórára ültünk be, ennyinél meg mindegy.
Aztán jött volna a diadalmas hazaérkezés, de útközben nyilván elkezdett szemerkélni az eső, nagy duzzogva felszereltük a teljes esővédelmet – felszereltük, mert egész napra nem mondott esőt a meteorológia, aztán nesze, mégis itt van – de pár perc múlva el is állt, viszont ekkor már mindegy volt, később persze nem kis elégtételt adott, hogy immár otthon elkapott minket egy nagy zuhé, de ekkor már a teraszon ültem és szivar meg bor mellett a fényképeket raktam éppen rendbe.
Összefoglalásként mit is mondhatnék?
Egyfelől jó túra volt. Jók voltak a távok, remek volt a táj, akadtak bőven látnivalók. Megkerültük a Velencei-tavat, megkerültük a Balatont, ezek jó kerékpáros célpontok.
Az időjárás lehetett volna jobb is – akár sokkal jobb is – de ez az, amire nincs ráhatásunk.
Amire viszont rettenetesen jó volt a kirándulás, az az, hogy begyakoroltuk, hogy komisz körülmények között hogyan lehet túlélni. Sőt, nem csak túlélni, hanem egyáltalán élvezni, pontosabban egyáltalán élvezetet lelni egy ilyen ránézésre vacak túrában. Hiszen semmi garancia nincs arra, hogy bármilyen alaposan megszervezett túra során az időjárás nem vágja haza az egészet.
És terveink… nos azok vannak. “Ide nekem az oroszlánt is!”… ahogy Zuboly takács lelkesen bevállalta.
PS.
Ide terveztem, hogy kivágott térképrészletekkel, alapos levezetésekkel nekirohanok a fehérvári kerékpárutaknak, leírom, hogy miért éreztem magam az országutak négerének a városban, elmagyarázom, hogy mennyi minden van fasz módon összerakva, de végül feladtam. 55 éves vagyok, az időm véges és nem akarok ilyesmire már időt áldozni. Akik csinálták, úgysem értenék, mert ha értenék, nem így csinálták volna. Akik használják, azok meg úgyis tisztában vannak vele, hogy úgy baromság, ahogy van.
Útvonal
A teljes útvonal
Fényképalbum
– link –
Recent Comments