Month: June 2019

Medve, lehúznál a halálistádról?

Mostanában van egy meglehetősen zavarbaejtő munkám. Igen, ez kicsit IT-s írás lesz, de igyekszem nem belemenni a mélységekbe. A történet groteszksége a lényeg.

Szóval adott egy meglehetősen nagyméretű, nemzetközi cég. Exchange területen vagyok érintett, L3 támogatást adok. Az üzemeltető személyzet szerteágazó, de szinte mindenki ki van szervezve valahová. A magyarországi AD/Exchange területen mi adjuk az L2-t is.

A cég megtette, illetve éppen megteszi az első tapogatozó lépéseket: Exchange2010, illetve Windows7/Outlook2010 állapotból szeretnének eljutni Exchange 2016/Windows10/Outlook2016 állapotba. A környezet eszméletlenül túlszabályozott, mint a nagy multiknál általában, ha leejted a ceruzádat, öt ember kell, hogy felvehesd a földről.

Kliens subnet, ahol a magyar részleghez tartozó kliensgépek találhatók, két országban is van. Legyen az egyik ország A, a másik B. Az A országban lévő gépekhez teljeskörű hozzáférésünk van, saját AD-ban vannak. A B országban lévő gépek másik erdőben vannak, semmi jogosultságunk sincs, még lokál admin sem. A B országban kaptunk Windows10/Outlook2016 image-ből felhúzott gépeket. Mi renitensek vagyunk, nem a központi levelezőrendszert használjuk, hanem a sajátunkat. Az első feladat az volt, hogy innen, ebből a környezetből próbáljuk meg elérni a saját Exchange 2010 szervereinket. Abszolút nem sikerült. Az autodiscover szolgáltatás IP címét még megtalálta az Outlook2016, de magát a szolgáltatást már nem érte el. Az ilyesminek rengeteg oka lehet, módszeresen végigmentünk mindenen, semmi nem segített. Aztán tesztelés közben jött egy csúnya incidens az A subnetben, hagytunk mindent a fenébe. (Ennek később lesz jelentősége.)

Utána, mármint az incidens elhárítása után, javasoltam, hogy egyelőre hanyagoljuk a B hálózatot, ott úgy sincs semmihez jogosultságunk. Hozzunk létre az A hálózatban hasonló körülményeket és teszteljünk ott. Itt ugyanis megvan az atyauristens jogosultságunk. Ezzel kapcsolatban kértem a saját user szintű felhasználómnak postafiókot, mert azzal terveztem tesztelni. (Igen, nem lehet akármilyen felhasználóval akárhová belépni.) Megkaptam mindent. Oké, csináljunk a tesztgépen Outlook profilt. Autodiscover megtalálása oké, de rögtön nevet, jelszót kért. Jó, direkt nincs a gép tartományban, megadtam. Erre kérte újból, majd makacsul újra, meg újra. Kipróbáltam mindenféle formában, semmi. Autoconfig teszt, nos, már az autodiscoveren elhasalt. Ez annyiból vicces, hogy itt nem szabadna neki. Majd akkor, ha csatlakozni akar a postafiókhoz. De az autodiscover az ingyenes, azt mindenki elérheti. Aztán legfeljebb hibát ad vissza, ha nem találja a felhasználót, de itt még idáig sem jutottunk el.

Jó, egyszerűsítsük le a helyzetet. Hiszen egy csomó minden lehet a jelenség mögött. Próbáljuk ki az OWÁ-t. Az olyan, mint a Trabant: mindenhol elmegy, még ott is, ahol a többi autó elakad.

Építkezéskor teszteltük. Az Eger közeli mezőn 300 ember egyszerre kezdett el építkezni, tavasszal. Ennek az lett a vége, hogy az első tíz még ki tudta vinni teherautóval az építőanyagot, viszont ezek olyan dagonyát csináltak a felázott talajon, hogy az építkezési terület megközelíthetetlen lett. Egyedül a szomszéd Postás Gyuszi járkált ki vidáman. Trabanttal.

Az OWA bejelentkező ablak szépen fel is jött, usernév, jelszó… nincs ilyen. Vagy user, vagy jelszó. Megint kipróbáltam mindenféle formátumot, semmi. Hmm.
Nem részletezem, két teljes napot görcsöltem vele, a végén már habzó szájjal. Az Exchange-ben full-admin voltam, az AD-ben csak view-only, de elméletileg ennyi is elég volt. Áttúrtam minden beállítást. Minden logot. Kipróbáltam az elérést névvel (ez ugye loadbalanceren megy keresztül), IP címmel, bentről, kintről, Windows laptopról, Android mobiltelcsiről, szóval minden módon. Semmi. Ráadásul eleinte szólni sem mertem. Minden helpdesk-es vigyorog magában, amikor valaki bejelenti, hogy nem tud belépni, a rendszer nem fogadja el a jelszavát. Az ilyesmi ugyanis 99%-ban user error. Elfelejtett jelszó, bekapcsolva maradt capslock, előrehajolva billentyűzetet lenyomó női mellek (nemröhög, valós eset), egy csomó ilyesmi. Én meg itt L3-as szakértőként jövök egy ilyen pimfli problémával. Inkább görcsöltem. Mondjuk olyan sokat nem, két napot tudtam rászánni a történetre… csak hát ez alatt a két nap alatt meg akartam oldani a hozzáférést, aztán ehelyett még a tesztet sem tudtam elkezdeni. A PM meg már a légiósbetegség jeleit kezdte mutatni, legalábbis folyamatosan csesztetett státuszért. Hülye helyzet volt. Végül szóltam a helyi L2 főnöknek, hogy izé. Kipróbálta. Nála működött. Fogalma sincs, nálam miért nem megy.

Passz.

Aztán egyszer be kellett mennem. (A PM szervezett egy megbeszélést, mert mindenkit le akart cseszni, azt meg jobb személyesen.) Gondoltam, kihasználom az alkalmat, megnézem, hogy a helyiek hogyan lépnek be az OWÁ-ba. Lehet, hogy van belépés közben egy titkos mozdulat.
Odaültem az L2 főnök mellé. Belépett. Kilépett. Jöttem én. Megadtam az adatokat, közölte, hogy ilyen user nincs. Nagy fejvakarások. Group Policy? Arra nem láttam rá. Csoporttagság? Állítsunk be mindent úgy, mint nálad. Nem lehet. Rendszeres audit van, buknánk. Akkor mi legyen?
Ekkor jött be kávészünetről az egyik domain admin.

– Te Béla, kell valami speciális beállítás az OWÁ-hoz?
– Igen egy csoporttagság. Betegyelek?
– Jézus. Ez nem jár alapból?
– De jár. Csak a userlétrehozó szkript nem mindig állítja be.
– Fasza.

Beállítottuk. Leteszteltem. Működött.
Lekerültem a halállistáról.

A hírnek mindenki örült. Eltűnt a legnagyobb akadály a valódi tesztelés elől.

Akit kicsit jobban érdekelnek a szakmai mélységek. Nem, a korlátozást nem Exchange oldalon oldották meg. Ahonnan logikus lenne. Akkor megtaláltam volna. Semmilyen OWA házirend nem létezett a rendszerben, OWA segmentation sem volt. Valahogy GPO/registry szinten turkálhattak bele.

Na mindegy, teszteljünk. Szóltam, hogy én majd otthon, ott jobban ki van építve a környezetem, mint a laptopon.
Mire hazaértem, jöttek az ujjongó levelek, hogy a B hálózatból is remekül megy az Outlook2016.
Ami valahol jó hír, de könyörgöm, WTF? Attól, hogy az A hálózatban a szerencsétlen userem megkapta az OWA jogosultságot, hogyan javulhatott meg a B hálózatban más felhasználók hozzáférése?

És akkor beszéljünk egy kicsit a korábban félbehagyott incidensről.

Az történt, hogy amikor kitört a balhé, amikor elkezdtek égni a telefonvonalak, éppen bent voltam. Az Outlook2010-ben nem működik a megbeszélés-szervező varázsló. Bólintottam. Ha a free/busy nem működik, akkor nem fog az Out-of-Office sem, sőt az offline címlista letöltése sem. Kipróbálták. Nem működtek. Érdekes módon nem örültek annak, hogy milyen ügyesen megjósoltam.
Aztán hamarosan az én mosolyom is lehervadt. Ugyanis voltak gépek, amelyekről működött minden. A B hálózatból például gond nélkül. Az A hálózatról meg valamelyikről igen, valamelyikről nem. Ez meg mi a fene lehet? Mint írtam, bonyolult, agyonszabályozott a rendszer, proxykkal, reverse proxykkal, loadbalancerekkel, web application tűzfalakkal. Elméletileg bármi lehet, de mi az, hogy egyik gépről megy, a másikról meg nem? Csont ugyanolyan beállításokkal?
A hálózatot nem mi üzemeltetjük, az egy másik céghez van kiszervezve. Megkerestük őket. Lepattintottak. A hálózat tökéletesen működik. Nem hagytuk magunkat. Kértünk egy konzultációt. Megint elhajtottak. Hogy nincs miről beszélnünk. Hogy minden úgy van beállítva, ahogy mi kértük. De könyörgöm, ki tudja, hogy mit kértünk? Ezen meglepődtek. Nincs dokumentációnk? Nincs. És aki kérte, az már valószínűleg nem is él. Cöcö. Fejcsóválás. Ejnye. Továbbra sem hagytuk magunkat. Kérünk egy óra konzultációt. Le szeretnénk ülni valakivel a hálózati eszközök konzolja elé és közösen átnézni a beállításokat. Azt nem lehet. Oké. Akkor adjatok dokumentációt. Hát, izé… az nincs. Ejnye.
Végül csak megkaptuk az egy óránkat. Csak hogy értsd: egy automatikus site resilience szintű Exchange rendszerről van szó, a telephelyek különböző országokban, a loadbalancerek pedig értelemszerűen _szerves_ részét képezik az Exchange rendszernek. És többszintes hiererchiában van belőlük vagy 20 virtuális példány, néhány fizikai eszközön. Ha én, mint Exchange üzemeltető nem ismerem ezeket, akkor vakon vezetem az autót egy kivilágítatlan alagútban. És nem ismerte senki közülünk.
A konzultációra egy rendes srác jött el, egy korábbi cégben kollégák is voltunk, részletesen végigmutogatott minden beállítást, elmagyarázta mind a nagy képet, azaz a struktúrát, mind a beállítások értelmét. Én is láttam már loadbalancert, bőszen jegyzeteltem. Találtunk is néhány hibás beállítást, aki a health check metódusokat beállította, nem sok Exchange szerverrel találkozhatott.
Aztán az egyik példányon be volt kapcsolva az a bizonyos Web Application Firewall, azaz WAF. Belenéztünk. Egy értelmezhetetlen kifejezés volt benne, fogalmam sincs, milyen nyelven. Annyi látszott, hogy a szabály feltétel része valahogy a forrás IP címeket vizsgálja. A hálózatos srác is csodálkozott. Erről nem tud semmit. Szerencsére a komment mezőben benne volt a regisztráció száma, visszakerestük, kiderült ki kérte, az egyik helyi ember ki is rohant és behívta az illetőt. Nos, a történet röviden az, hogy a szekuritis srác be akart állítani az OWA forgalomra egy BOF elleni védelmet. Arról szólt a szabály.
Csak hát, az egész vérzett. Egy csomó sebből.
– Az illető azt hitte, hogy csak az OWA forgalmat vizsgálja. Nem tudta, hogy az Exchange-nek emellett van még egy csomó egyéb webes szolgáltatása is. Melyeket értelemszerűen ugyanazon a gépnéven érünk el, azaz ugyanazon a loadbalancer példányon keresztül.
– Nem tudta, hogy a kliens gépekről nem csak a böngésző szeretné ezeket a szolgáltatásokat elérni, hanem az Outlook is.
– Az Outlook egy kicsit máshogy próbálta elérni a szervert. Nem lehet tudni, hogy a szabály vizsgált-e valamit, például a user-agent értékét. (Az illető a szabályt egy másik országbéli kollégától vette át.) Mint ahogy azt sem lehet kizárni, hogy az Outlook 2010/Exchange 2010 kommunikációban a Microsoft némileg lazábban kezelte az RFC-t. Mindenesetre az biztos, hogy a szabály az Outlook https kommunikációját blokkolta, a böngészőét engedte. Ez volt az egyik rejtély magyarázata.
– A srác úgy gondolta, hogy első lépésben tesztel. Azaz nem a teljes forgalomra teszi rá a filtert, hanem csak egy részére. Ezért rakta bele a feltételbe azt, hogy csak azokat kapja el a szűrő, akiknek az IP címe 2-re, 5-re vagy 7-re végződik. Ez a magyarázata a másik rejtélynek. Ezért volt az, hogy két tökugyanolyan konfigon miért működött az elérés az egyik gépről, és miért nem a másikról.
– Aztán teljesen természetesnek vették, hogy erről az Exchange üzemeltetőit nem kell tájékoztatniuk. Hiszen azok neandervölgyiek, nem értenek sem az IT biztonsághoz, sem a hálózathoz.
– De, mint ahogy látszott is, még házon belül sem volt minden rendben, hiszen még a hálózatos kolléga is meglepődött a szabály láttán.
– Aztán ott van ugye az első reakciójuk: náluk minden rendben, csak az lett beállítva, amit mi kértünk. Aha.
– És azt most hagyjuk, hogy a szekuritis srác első reakciója nem az volt, hogy bocs fiúk, ezt elbasztam, hanem az, hogy mekkora hulladék alkalmazás már ez az Outlook, meg hogy a Microsoft a hülye zárt kódjával és az RFC-k leszarásával.
– Azt pedig csak félve említem meg, hogy egy ekkora, komplikált cégnél beleturkálni a rendszerbe, mindenféle change management nélkül… hajmeresztő.

Kicsit hosszú kitérő volt.

Nos, összeállt a kép? Amikor a B hálózatból teszteltük a hozzáférésünket, akkor pont be volt kapcsolva ez a WAF szabály. És kinyírta az Outlook kapcsolódási próbálkozásait. A szekuritis pacák pár nappal ezelőtt módosította a szabályt, azóta viszont nem teszteltünk. Mert én az OWA belépésem miatt szívtam. És amikor nekem sikerült a belépésem, a többiek úgy gondolták, hogy tesznek egy új kísérletet. Mely szintén sikerült, mert addigra át lett írva a WAF filter.

Nos, ennyi.

Most jön a moralizálós rész. A legtöbb infrás informatikus, különösen a fiatalok, azt képzelik, hogy ez milyen csodálatos szakma. Komplex rendszereket lehet építeni, minden ezerrel fejlődik, egyre jobb lesz, ugyan folyamatosan tanulnunk kell, de milyen csodálatos már az, amikor egy elképesztően bonyolult rendszert sikerül összeraknunk tesztkörnyezetben. Mekkora jók vagyunk már.

Pedig nem. A szakma nem erről szól. Sokkal földszagúbb. Sokkal gürizősebb. A valóság ugyanis mocskos. Kimész az iparba és gányolások, átkötések, improvizációk mindenhol, dokumentáció gyakorlatilag sehol, az ember, aki valamikor beállított valamit, mára már elérhetetlen, felszívódott, vagy ha nem, akkor utálja a régi cégét és kínzással sem adna ki semmilyen információt. Te pedig küzdesz, mint malac a jégen.
Aztán amikor elkezd lobogni az őrület tüze a szemedben, egyszer csak megszólal melletted valaki, hogy ja, ahhoz benne kellene lenned egy csoportban.

55

Hát, ez is megjött. Olyan… fura érzés. Emlékszem – mintha ma lett volna – hogy amikor apám lett ötven éves, mennyire felemás állapotban köszöntöttük fel. Mert igen, ez egy szép kor, jól is tartotta magát az Öreg, de akkor is, bakker, akkori fejjel, az ötven éves ember már borzasztóan öreg volt. Szóval örültünk neki, hogy még itt van közöttünk, de ott volt a félelem is, hogy az idő rohan és egyre kevesebb időnk jut majd egymásra.
Aztán nesze. 55 éves vagyok. Apám, anyám szerencsére még élnek, ez nem kicsit vigasztaló is, hiszen azt jelzik, hogy van még ebben az egészben perspektíva.

Ja, és persze visszakaptam. Három évvel ezelőtt voltunk Bariban, a szállásunk egy magas épület tetőterében volt, Barna pedig szétaggódta magát, hogy egy ilyen öreg ember, mint én, hogyan tud majd ennyi lépcsőt megmászni.

Na mindegy. 55. De… a rosseb egye meg, nem érzem a kort. Azt a kort, amelytől apám születésnapján annyira féltem. Akkor azt mondtam, hogy ötven…? Hát az kurva sok. Fél lábbal már a sírban. Most meg? Nem dicsekvésképpen mondom, de pár nappal ezelőtt futottam le a szokásos 3,6 kilométeres távomat 5:56 min/km átlaggal és ebben a leggyorsabb kilométer 5:28 min/km volt.

Friss élmény, nem tudom kihagyni. Akik rendszeresen kijárnak az erdőbe, már ismerik egymást, időnként leállnak beszélgetni. Az egyik fiatal srác rendszeresen tolja bringával ugyanazokat a köröket. Legutóbb kutyát is hozott magával.
– Hé, Hektor, vissza! – kiáltott rá a kutyára, amikor az becsatlakozott mellém a futásba.
– Ugyan, hagyja! – szóltam vissza – Ez a kutya tökéletes nyúl; húz maga után.
– Magának nincs szüksége ilyesmire, maga nyúl nélkül is tökéletesen fut.
– Óh.

Soha az életemben nem voltam még ilyen erőnléti állapotban. Kamaszként maximum 1,5 kilométert tudtam lefutni, aztán kipukkantam. Most meg sima hétköznapi edzőtáv egy 80-100 kilométeres bringázás hajnalban.

Elkapott telefonbeszélgetés a fiamnál.
– Igen, most jött haza Kiborg Apu az erdőből.

Amin persze jót röhögtem, de ember, szó sincs kiborgról, meg bármi emberfeletti dologról. Bárki, hangsúlyozom, bárki meg tudja csinálni, amit én, illetve Nej csináltunk. Csak elhatározás kérdése. Egy évvel ezelőtt azon ujjongtam, hogy lementem 9 min/km alá a futással. Most meg már az 5-ös zónát ostromlom. Nej pedig futóversenyekre jár és a 10 kilométeres távot tűzte ki maga elé.

Azért valahol csak megjelenik a kor. Nekem egy gyerekkori fejlődési rendellenesség miatt kifejezetten vacakok a térdizületeim. Egyszerűen képtelen vagyok 5 kilométernél többet futni, kipurcannak a térdeim. Ezért van az, hogy 3,6 kilométereket futok (két kör az erdei futópályán), de azokat egyre gyorsabban. Nej ezzel szemben viszont távolságra gyúr.

Na mindegy, már megint túlbonyolítom. Egyszerűen el kell kezdeni, aztán pedig csinálni kell, olyan tempóban, ahogy még kényelmes, de egy kicsit azért már fáj. Sem Nej, sem én nem vagyunk szuperhősök. Átlagos, meglehetősen túlsúlyos ötvenesek voltunk, amikor másfél éve elkezdtük, most meg sorra kapjuk az ilyen kiborg jelzőket meg az írígy pillantásokat.
Ember, ne racionalizálj, vágjál bele.

Az ötven az új harminc.

Még az ilyen bon-mot megjegyzések is bejönnek, pedig ezek sem igazak: amikor harmincas voltam, dehogyis voltam jó állapotban: főállás, mellékállás, és még ez is kevés volt, igazából a világ összes pénze is kevés lett volna, hiszen ott volt egy hároméves és egy egyéves gyerek, Nej velük otthon, én pedig lógó nyelvvel loholtam minden fillérért, és annyira, annyira reménytelen volt az egész és annyira, de annyira le voltunk lombozódva akkor, hogy a fene sem gondolkodott egészségben, meg erőnlétben. Ezek valahol a prioritáslista végén voltak.

Aztán itt vagyok. 55 évesen. Ma. Tegnap toltam egy 40 kilométeres bringát, előtte egy 70 kilométerest, ma reggel futottam egy újabb sistergőset (5:58 min/km). A születésnapomon. Máskor hajnalban már be voltam állva. Most meg futok. Szellemileg úgy érzem magam, hogy reggelire simán meg tudnám enni a 20-30 évvel korábbi önmagamat. Azt a gyökérkefét.
Ilyenkor mi van?
Létezik, tényleg létezik olyan, hogy csak elhatározás kérdése és az ember képes szembemenni az öregedéssel? Mennyire lehet tartós az ilyesmi? Mert az öregedés, az egy nagyon masszív és kivédhetetlen folyamat. Mennyire fellángolás, amit csinálok és mennyire lesz látványos a bukása? A fene tudja. És nem is érdekel. Csinálom. Minden nap nyeremény.

Szóval 55. Természetesen volt családi kerti party. Egy héttel korábban, mert akkor ért rá mindenki. Jó volt, jól éreztük magunkat.

Aztán eljött a tényleges időpont is. Tudom, mivel eddigre mindenki felköszöntött, ennek már nincs jelentősége, de nekem valahogy mégis van. Hiszen mégiscsak ez az a dátum, amikor körülbelül úgy áll együtt a Nap és a Föld, mint amikor születtem. Valahogy momentumot kellene adni ennek a napnak.

Adtam. Egyszerűen fogtam és azt a tömérdek adminisztratív faszságot, melyek jelenleg mérgezik az életemet, összemarkoltam és átdobtam a médiaszekrényre. Szép nagy kupac lett belőle. De mostantól nem érdekelnek. El sem tudod képzelni, mennyire meg tud könnyebbülni az ember élete, ha megszabadul ezektől a házmester-állam által ráerőltetett bürokratikus baromságoktól.

Persze, egyszer majd megcsinálom ezeket is. Egyszer. Majd.

Aztán számot vetettem. Mik is a fontos teendőim? Értve ez alatt az időkorlátosakat. Igen, valamikor bevállaltunk utazásokat. Ezeket össze kell rakni. Mert a repülőjegy fix. Aztán? Túrák. Kempingek. Napi távok. Rohadt sok tervezés. Igen, ezek is kellenek.

Aztán… azt vettem észre, hogy mindent eltakarítottam az útból. Itt van a születésnapos hétvégém. A saját születésnapos hétvégém, és tényleg a sajátom, mert mindenki úgy könyvelte el már az előző hétvégén, hogy megvolt, szóval ez már csak rajtam múlik, mennyire lesz jó.

És tudod, mi a legszebb? Megkaptam a legjobb, az abszolut ideális ajándékot, melyet ebben a korban az ember csak remélhet. Az időt. Azt, hogy elfelejtett a világ. Azt csinálhattam, amit akartam, senki még csak rám sem nézett. Sajnos nem évekig, de becsüljük meg azt az egy-két napot is.

El lett pucolva minden adminisztratív ökörség az utamból. A család sem foglalkozott velem. (Hé, ember, egy héttel ezelőtt megkaptad a figyelmünket.) Nem léteztem. Senki nem vett tudomást rólam. Kell ennél nagyobb ajándék?

Szombat délután nekiálltam videót vágni. Hónapok óta nem álltam úgy, hogy rá merjek tenni egy-egy délutánt videóvágásra. Nemhogy délutánjaim, szabad óráim sem voltak. Pedig… ember, itt van mögöttünk a legnagyobb, a legelképesztőbb családi túránk, Arizona. Ha létezik kihívás, miszerint Józsi, ebből világverő videót kell csinálnod, akkor ez az arizonai túra mindenképpen az, és áprilisban volt is rá időm, de utána szemernyi sem, hát hogy a fenébe ne lenne őrületesen jó dolog, ha most júliusban rá tudnék erőszakolni egy-két napot, hogy haladjak vele? Dóra a nyár végén megint lelép, addigra össze kell raknom, mese nincs.

És a jó tempó nem állt meg. Vasárnap reggel bringáztam egy jót, aztán tudtam folytatni a videóvágást, utána jött egy vihar, lehűlt a levegő… és váltottam. Ki tudtam ülni a teraszra, végre lehűlt az idő, végre embernek éreztem magamat és bár a videóvágást nem tudtam folytatni, de szivar és bor mellett… élveztem az idő múlását. Először az egyik kedvenc rajzolóm albumait nézegettem.

Ember, két album is itt fekszik a polcomon, bontatlanul. Jó egy éve megvettem és még nem volt időm átnézni egyet sem.

Utána pedig kicipeltem a laptopot a teraszra és megírtam ezt az írást.

Mert akárhogy is nézem, 55 éves vagyok.

Genti hangulat

Ez a videó az előző párja. Szintén szivarbeszerző körút, csak egy kicsit másképp. Most Belgium volt a cél, ahol egy kicsit drágábbak a szivarok, a repülőjegy mondjuk ugyanúgy megvan kabátgombokból, az élmény viszont… csodálatos. Ha csak szivarokért mennék, akkor el sem kellene hagynom Charleroi-t, hiszen a duty free shopban pimaszul olcsóm megkapok mindent. De hát ki tudna ellenállni annak, hogy pár euróért el lehet buszozni akár Gentbe, akár Bruges-be?

Ezen a kiránduláson Gentbe utaztam el. Ehhez képest a videó… mondjuk úgy, hogy túlságosan rövid és túlságosan kevés. A városban sokkal több van. Csak éppen akkor még nem tudtam, hogy a duty free-ben mi vár rám, emiatt – talán túlságosan is – a szivarokra koncentráltam. Arról nem is beszélve, hogy ez volt az utolsó útja a Sony kamerámnak, mely egy év kísérletezés után sem lett a barátom. Tulajdonképpen jó kamera, szép a képe, a videója nagyságrendekkel jobb, mint a Nikon dslr gépemé, de a kezelhetősége nekem – a bumszli nagy ujjaimmal – nem jött be. Ez meg is látszik, nem szívesen vettem elő, nagyon kevés felvétel készült. Azaz megint egy ilyen kétperces, hangulatvisszaadó videó jön.
De szinte biztos, hogy ide még vissza fogok menni a mostani gépemmel és szénné videózom a várost.

A ződbor hazájában 04/04

Megint gyaloglunk
2019.06.03; hétfő

Reggel kemény feladat: szárazra kell innunk a hűtőt. Szokás szerint túlvásároltuk magunkat, de bevállaltam az oroszlánrészt. Nem, nem az ordítást.
Összepakoltunk, nagyjából kitakarítottuk a lakást. Mivel az utcán nem találtunk szemeteskonténert, kénytelenek voltunk fent hagyni az összes üveget. Impozáns lehetett. Tettünk a magyarok hírnevéért.

Hatalmas plusz pont: Lisszabonban az összes nagyobb metróállomás környékén van automata csomagmegőrző. A Martim Moniz téren például a metró melletti süllyesztett garázsban. Jól ki is volt táblázva, egyből megtaláltuk. Cucc lerakva. Irány a város.

Lisszabonban van egy helyi és egy nemzetközi, ún. ingyenes városnéző túra. Azért írtam, hogy ‘úgynevezett’, mert mind a két helyen elvárják, hogy azért valami pénzt csak nyomjál már a végén a vezetőd markába, ha már annyit aszalódott a napon és szárazra beszélte a torkát. Ezzel nincs is semmi baj, ami vicces, az az önérzeteskedés.
Itt van a helyi cég weblapja. Mit írnak? Hát, hogy a nemzetközi cég, fúj, elvárja, hogy fizessél érte, pedig papíron ingyenesek. Hogy kezdte a helyi cég fő idegenvezetője? Igen, ez ingyenes, de nem sértődünk meg, ha 10-20 euróval honorálják a fáradozásainkat. Azaz nem csak az igényt jelentette be, hanem a mértékét is.
Mindettől függetlenül megéri a dolog, csak ajánlani tudom. Egy csomó mindent megtudtunk a városról, arról, hogyan gondolkodnak a lakóik, hogy miért vannak éppen most feldíszítve az utcák, mi az az édes meggylikőr, melyet az Alfama városrészben ablakon keresztüli bögrecsárdákban mérnek, szóval tényleg informatív is volt, szemléletformáló is, hasznos. A fizetség meg… játék az érzelmekkel. Könyveld el, hogy nem free, hanem 10€ és végig élvezni fogod.
Ahogy a weblapon is írják, délelőtt 10.00-kor és délután 16.30-kor indulnak túrák. Tekintve, hogy a gépünk késő délután indul haza, értelemszerűen a délelőtti túrába kapcsolódtunk be. A Luís de Camões téren volt a gyűlekező, időben odaértünk. A tér tele volt ügynökökkel, kéretlenül is próbáltak becsábítani, de hát mi meg pont a becsábulásért mentünk, nem volt nehéz dolguk. Amíg gyűltek az emberek, mi leültünk egy padra, én pedig a zoom objektívemmel arcokra vadásztam a téren. Ez a szenvedély egyre inkább kezd elhatalmasodni rajtam, lehet, hogy addig el sem múlik, amíg valaki pofán nem vág.

Aztán összetrombitáltak minden résztvevőt, elhangzott egy lendületes bevezető beszéd, majd szétszedték a tömeget 10-15 fős csoportokra. Mi kaptunk egy embertelenül sokat beszéló kiscsajt, Ines-t, és nekiindultunk. A tér nagyon zajos volt, építkeztek, így egy kis utcában volt a bemutatkozás. A magam részéről biztos voltam benne, hogy az emberek felkapják majd a fejüket Magyarország hallatán, azért innen nézve elég egzotikus hely, de aztán pofára estem: a csoportból egyedül mi voltunk európaiak. A többiek Kanadából, New Yorkból, Indiából és Brazíliából voltak. Szép.

Először csavarogtunk egyet a Bairro Alto negyedben. Ez volt az a fergeteges bulinegyed, amely nekünk teljesen kimaradt. Úgy értem, többször átmentünk rajta, de csak nappal. Amikor élet meg csak este van. De akkor nagy. Majd egyszer megnézzük. Bár ebben a rohadt melegben estefelé énbennem már nem sok élet maradt.

Felmentünk egy térre, ahol a Nemzeti Gárda laktanyája is volt. Mi jártunk itt már korábban többször is, a lila fákkal zsúfolt tér nagyon megfogott. Most megtudtuk azt is, hogy szépnek szép, de a lehullott virágok olyanok, mintha ragasztóba áztak volna, semmiképpen ne parkoljunk ilyen fa alá.
Aztán Nemzeti Gárda. Őrségváltás. Általában tipikusan turistákra szabott ceremónia. Annyira, de annyira luzitán volt, hogy azt el se tudom mondani. Imádom ezeket az embereket.
Szóval álldogált a bódé mellett egy katona. Közvetlenül beszélgetett az emberekkel, időnként a tökét vakarta. Aztán jött a váltás. Egy felvezető előljáróval meg az új őrrel. Nem csináltak semmi díszlépést, meg egyéb flikk-flakkot, odasétáltak. Beszéltek pár szót, a két őr helyet cserélt, majd a váltás visszasétált az épületbe. Az egész nem volt egy perc. Zseniális.

Ezen a téren kaptunk egy kis betekintést a portugál politikai életbe is. Hát, ja.

Innen egy jó nagy kerülővel átsétáltunk az Alfama városrészbe. (Persze közben megálltunk itt-ott, Ines pedig megállás nélkül csacsogott.) És hogy mennyire becsapós a dolog. Mi csavarogtunk gyalog az Alfamában, villamosoztunk is benne, mégis, itt derült ki, hogy semmit nem láttunk belőle. Pontosabban a lényeget nem. Amire mi azt hittük, hogy szűk, tekergős utcák, azok a főútvonalak voltak. Az igazi sikátorok, meredek lépcsők, gyalog is alig járható részek rejtve maradtak, ahhoz venni kellett volna a bátorságot és betekeregni a szűk oldaljáratokba. Igen, rohadt sokat kell felfelé kaptatni, vagy éppen fordítva, meredek lépcsőkön lefelé mászni. Az eltévedéssel ne foglalkozz, úgyis el fogsz. Nem egy nagy területről van szó, úgyis ki fogsz találni egyszer.

Nos, Ines-sel ezt a részt barangoltuk be, benéztünk a házakba, mert itt mindenki félig az utcán él, ittunk abból a tömény meggylikőrből (ginginha, ejtsd zsinzsinha), egy ablakon keresztül mérte ki egy termetes hölgy, aztán rácsodálkoztunk, hogy mennyire egy családként él errefelé egy utca.

Konkrétan nem is kevés helyen a ház lakójának kint lóg a portréja a falon.

Az idegenvezetés a katedrális előtti kilátónál ért véget, valamikor fél egy körül.

Mi innen még sétáltunk tovább. Hiszen voltak terveink.

Például elmenni az olajoshalas kocsmába. Igen, a nap legmelegebbb szakában. Kiülni a tűző napra. De ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni, ez volt az utolsó nap, nyilván én sem morogtam.
Ehelyett elkértem az étlapot. Ez már önmagában hatalmas megrökönyödést váltott ki.
– Halat fogsz enni?
– Nem. De csak akad valami ebben a kocsmában, ami nem hal.

Nem volt. Pontosabban volt, arra saccoltunk, hogy amit kértem, az valami birkahúsból készült pudding, de amikor kihozták, akkor derült ki, hogy habosított birkasajtból készített édesség. Végülis nem hal, de gyakorlatilag semmi.
Maradtam a sörnél.

Aztán zavarba jöttünk. Oké, van még egy csomó időnk. Hová menjünk? Nekem ott volt a tarsolyomban a botanikus kert, de annyi időnk már nem volt. Viszont a belvárost már töviről hegyire bejártuk, semmi értelme nem volt végigjárni ismét ezeket az utcákat.

Felvetettem, hogy nézzük meg a Sao Roque templomot. Itt van nem messze – párszáz méter szint – elméletileg érdekes. Legalábbis a leírások szerint ebben van a világ legdrágább oldalkápolnája. Felsétáltunk. Megnéztük. Atyavilág. Ami tömény giccset el tudsz képzelni, az mind ott volt. Akadtak gagyi oldalkápolnák, akadtak lelkes oldalkápolnák, megnéztük azt a nagyon drágát is (bal oldalt a negyedik), egyetlen fajta nem akadt: mértéktartó és ízléses. Maga az a bizonyos nagyon drága tele volt arannyal, elefáncsonttal meg mozaikból készült képekkel, de az anyag önmagában semmi, kellett volna hozzá ízlés is.
Na mindegy, ez is megvolt.

A kép a templom előtti téren készült, éppen Nej gratulál Leninnek. Bár ő váltig állítja, hogy ez egy villamoskalauz és éppen jegyet vesz tőle.

Oké. Mi legyen? Megnéztem a térképet és azt javasoltam, hogy csalingázzunk egy kicsit a belváros és a külváros határán, az egyáltalán nem turistás részeken. Ugyan piszkosul meleg volt, de belefért. Nekiindultunk.
Az első dolog, amivel szembesültünk, az az, hogy Lisszabonban nincsenek sík utcák. Ezt eddig is tudtuk, de ezen a sétán szintet léptünk. Kétszer is belefutottunk olyan terepbe, hogy sikló vitte a népeket. Mert még gyalog is nehezen volt járható a terep.

Én ugyan rögtön rávágtam, hogy cable car, de a többiek leszóltak, hogy ne vágjak már fel annyira arra, hogy megjártam Frisco-t, ezek siklók, ha nagyon akarok flancolni, akkor esetleg funiculare, de ez a maximum.
Ettől függetlenül elképesztő meredek utcákon jártunk és ebben viszont semmi túlzás sincs.

A problémát ugyanis az okozta, hogy ezt a sétát a Martim Moniz téren kellett befejeznünk, én pedig mentem a térképen a legrövidebb úton. Csakhogy Lisszabonban a legrövidebb út egyben a legmeredekebb is.
Jól szórakoztunk.

De aztán minden jónak vége szakad egyszer. Megérkeztünk a térre, kivettük a táskáinkat a csomagmegőrzőből és mehettünk metróval a repülőtérre.

A hétfői túra

De mielőtt felszállnánk a gépre, még van egy tartozásom. Többször említettem már, hogy itt-ott eljátszottam a zoom objektívemmel, portrézgattam a távoli, gyanútlan embereket. Ne ijedj meg, nem rakom be az összes képet, de még az összes jól sikerültet sem, csak kifejezetten a kedvenceimet. Abból is van éppen elég.

Szóval, kimetróztunk a repülőtérre, átmentünk a szekun, dühöngtünk egy keveset, nagyon vacak a fapados terminál, de tényleg nagyon, a Wizzair gép helyből késve indult, pedig normálisan sem érkeztünk volna haza túl korán, végül hajnal egykor szálltunk le, taxi haza, hajnal háromkor bújtam ágyba. Úgy, hogy kora délután már tárgyalásom lesz. Nej pedig reggel már ment dolgozni.
Én ráadásul elkövettem egy hibát, érkezéskor bontottam egy üveg Feindl zöld bort és kis híján kiköptem. Mi ez a szar? Ugyanis még benne volt a számban az eredeti zöld bor íze. Aztán persze lehiggadtam, istenem, nálunk ez van, kicsi is, savanyú is, de miénk. És ha az ember nem ismeri az eredetit, akkor nem is rossz.

Még egy link, mielőtt összegeznék. Habár a blogba beszerkesztettem egy csomó fényképet, de az albumban ennél több van. Akit az összes fénykép érdekel (Összes? A 300 megmaradtból 70), annak legyen itt egy link.

A végére egy gyors összefoglaló. Lisszabon nagyon sokáig kimaradt nekem, ugyanis nem létezett olcsó megközelítése. A mostani Wizzair jegy sem volt olyan hűde, amikor először néztem, akkor volt 3 főre 90e, mire mindenki rábólintott, felszaladt 110e forintra, de mint utólag kiderült, ez még mindig jó árnak számított a megszokotthoz képest. Azaz most sem olyan olcsó. (Ez az abszolút fapad, nem kértünk se priority-t, se székfoglalást, semmit.)
A szállással (booking) mákunk volt, frissen indult, bevezető áron tolták, a környéken hasonló szállásokat jóval drágábban kaptunk volna csak meg. Így volt 75e a három éjszaka.
Maga a város nem kiemelkedően olcsó, de nem is kiemelkedően drága. Olyan megszokott nyugati. Boltban egy üveg zöld bor 4€ körül volt, a frizzante 2,8. Habár híres a portugál vörösbor is, de abban a rohadt melegben senki nem kívánt rá. Kocsmákban a sörök 4 euró környékén mozogtak. A közlekedés elméletileg jó (metró visz be a városba a reptérről), gyakorlatilag a belvárosban, a turistás helyeken elképesztő a zsúfoltság.

Nézzük a szubjektív részt. A városnak van hangulata, ez tény. De nekem csalódás volt. Valószínűleg túl régóta vágytam rá és túl sokat képzeltem bele. Tikkasztó hőség volt és hatalmas tömeg. A város pedig… hogy is mondjam… nem szórakoztatott el eléggé. Utolsó nap, amikor még volt 3-4 óránk és tényleg mehettünk volna akárhová is, ötletem sem volt, hová mehetnénk még.
Nem is tudom, hogyan lehetett volna jobban csinálni. A várost persze be kellett gyalogolnunk, ez nem is kérdéses, mi így szoktunk ismerkedni. Csak hát a meleg, meg a tömeg, inkább fárasztó volt, mint kellemes. A legjobb az lett volna, ha egész nap egy klimás lakásban fekszünk és toljuk a zöld borokat, de ahhoz meg kimenni sem kellett volna.
A szűken vett belvárosra is elég lett volna két nap. A harmadikon már kirándulnunk kellett volna valahová a közelbe. A folyó túloldalára. Portóba. Egy jeges pincébe. Valami.

Ja, és akkor a veszteséglista. Ennek már semmi köze sincs a városhoz, sokkal inkább a saját hülyeségemhez. Túraszandál. Legalább hat éve használom, melegben el se tudok képzelni mást. Erre mi történt? Rosszul volt beállítva a jobb oldalin az első tépőzár, feltörte a lábamat. Csakhogy a folyamatos zöldbormámorban nem vettem észre. Amikor realizáltam, hogy baj van, méghozzá nagy baj, akkor már késő volt. A hétfői 21 kilométeres túrát még végigsántikáltam, de amikor leszálltunk a repülőgépről, akkor már csak húztam a lábamat. Azt is nehezen. Itthon megnéztem, a nagylábujjamon olyan tízforintos méretben kilógott a véres hús. Amikor kedd reggel felkeltem, csak néztem bután magam elé. Délután tárgyalás Budán. Meg úgy általában, ahhoz képest, hogy nagyrészt itthon dolgozom, most pont olyan hetem lesz, hogy minden nap vagy ügyfél, vagy hivatal. Miközben cipőt sem tudok felvenni. Ne tudd meg. Curiosa. Sebtapasz. Vastag zokni. A cipők közül kiválogattam, melyik az, amelyik a legkevésbé nyom. Ez speciel a kertészkedő, agyonkopott, koszos edzőcipőm volt, de nem érdekelt. Ebben sántikáltam végig a hetet. Sportról szó sem lehetett. Most, amikor írom ezeket a sorokat, egy héttel a túra után, most értem el odáig, hogy sebtapasz és zokni nélkül tudok papucsban járni.
Mindez a balfaszságom miatt. Ugyanis itthon lazítottam 4 milimétert az első tépőzáron és tökéletes lett a szandál. Kint is ezt kellett volna. Ha egyáltalán eljut az agyamig az üzenet a lábamtól, miszerint baj van.

Aztán a 15-ös villamoson bevertem a könyökömet, ami nem egy nagy ügy, de sikerült olyan szerencsétlenül, hogy még mindig sikítok, ha hozzáér valamihez. Például egy párnához. Ez megint egy új élmény. Soha nem fordult elő még ilyesmi velem és bár kedvelem az újdonságokat, de ennek nem tudok annyira örülni.

A többit meg nem sorolom. Rendszeres abnormalitások, mondhatni az ilyesmi túrák bekalkulált kockázatai, egyszer csak elmúlnak.

Viszont tény, hogy most éppen vacakul vagyok. Bakker. Ne öregedjetek meg. Már egy négynapos túra is képes kicsinálni az embert.

A ződbor hazájában 03/04

Tömeg és közlekedés
2019.06.02; vasárnap

Reggel megint lannisztereztünk. Lazítunk Oszi? Lazítunk Dezső!

Azért kiváncsi vagyok, kinek mond még valamit a fenti utalás.

Reggel volt egy nem kicsi bukta.

– Te, Gabi, mi történt a tegnap estére vásárolt pizzámmal?
– Mi történt volna? Megsütöttük.
– Aha. És hol van?
– Hol lenne? Megetted.
– Na ne!
– De. Felkeltettünk. Morogtál. Odaültél az asztalhoz. Megetted. Aztán visszadőltél az ágyba.
– Asztakurva. Alvajáró pizzaevő. És legalább ízlett?
– Nem reklamáltál.
– Nem?
– Igazából nem is beszéltél.
– Tele szájjal nem illik.

A mai nap is célirányos volt. Míg a tegnapi csapásirányt a csak szombaton nyitvatartó bolhapiac határozta meg, a mait a vasárnap. Mármint a hónap első vasárnapja. Ilyenkor ugyanis vagy 20 állami múzeum, intézmény látogatása ingyenes. Tekintve, hogy ezek eléggé szétszórva találhatók meg a városban, praktikusan napijegyet töltöttünk a zöldkártyánkra. Ez viszont egyben azt is jelentette, hogy mindent, amit tömegközlekedni akartunk, azt ma kellett megtennünk. Márpedig ez nem volt kevés: körjárat a 12-es villamossal, kimenni a rák farkára a 28-as villamossal, aztán vissza, majd kimenni a Belém toronyhoz a 15-ös villamossal, aztán délután még kibumlizni a 210-es busszal a csempemúzeumba, zárásképpen pedig felmenni a liftre, amelyre szintén érvényes a napijegy. Sűrű program. Várhatóan tömegben, hiszen az ingyenesség nem csak minket fog vonzani.

Nem is húztuk az időt, nagyon korán elindultunk. Kilenckor már a 28-as villamos megállójában voltunk. Mondjuk nem volt nehéz, a szállásunk a Martim Moniz tér mellett volt, a villamos meg onnan indul.

Zöld kártya. Gyakorlatilag erre épül a jegyvásárlás. Ezt a kártyát (Viva Viagem) tudod lecsippenteni a közlekedési eszközökön. Elméletileg ezt kell feltöltened az éppen aktuális jegytipussal. Na most ez az, ami nekünk nem sikerült. Első délután vettünk kártyát (0,5€ darabja), majd rátettünk 1-1 jegyet. Mert pénteken nem kellett több. Aztán vasárnap megpróbáltunk rátenni egy-egy napijegyet, de nem sikerült. Állandóan azt írta ki, hogy a kártya már lejárt. Kénytelenek voltunk új kártyákat venni. Majd hétfőn hasonlóan jártunk, ekkor már csak 1-1 jegy kellett volna, de megint lejárt a kártyánk. Amiben az a fura, hogy az útleírásokban erről szó sincs, mindenhol az van, hogy elég egy kártya, amelyre hol ilyen, hol olyan jegyet tudunk vásárolni.

Elkéstünk. A kánikula elől még sikerült elmenekülnünk, de a turisták elől már nem. A 28-as megállójában emberes sor állt. (Igaz, később pedig irtózatosan hosszú.) Ráadásul egy turistabusz ráparkolt a sínekre, emiatt sokáig kimaradt a villamos. Rohadt sokan voltunk rajta. Én is meglepődtem, de sikerült úgy felslisszannunk, hogy találtunk ülőhelyet. Igaz, háttal ültünk az ablaknak, de tekeregni, forgolódni még tudunk. (Meg kamerát kilógatni az ablakon.)

Most mondhatnám, hogy rengeteg fényképet lőttünk a villamosról… de nem az történt. Úgy nagyjából az Alfama közepén bealudtunk. Mind a hárman. Az úgy volt, Tekintetes Bíróság, hogy hosszú volt az utazás, jócskán hajnalban kerültünk ágyba, aztán ott van az az egy óra időeltolódás, na meg éjszaka a zöld borok, meg reggel is és aztán ez a rohadt meleg, ártatlanok vagyunk… kérem a védencem felmentését.

A végállomáson ha lehet, még jobban tűzött a nap. Kint voltunk valahol a rák farkán, ahol egyébként a teljes utazóközönségnek az égegyadta világon semmi dolga sem volt. Sokan egyből beálltak a visszainduló villamos előtt kígyózó baromi hosszú sorba. Sokan le sem akartak szállni, ezeket a vezető rugdosta le. Mi letámolyogtunk, megláttunk az árnyékban egy büfét, szó nélkül beültünk egy sörre. Inkább, mint a sorba. Gondoltuk, majd csak lesz valahogy. Lett. Még hosszabbra nyúlt a sor. Törtem a fejem, de más megoldást nem találtam. Gyalog sok, a buszmenetrendet nem ismerem, maradt a tömeg.
Végülis, tömegközlekedés.

Bár fogalmam sincs, hogyan élik meg ezt a helyiek. Akiknek például pont ezen a vonalon kellene utazniuk, de a rengeteg turistától esélyük sincs feljutni.

Nem is küzdöttünk sokat rajta. Az eredeti elképzelés az volt, hogy visszamegyünk a Martim Moniz térre, azaz a végállomásra, ugyanis attól nem messze indul a 15-ös villamos a Belém toronyhoz, de végül rövidítettünk: leszálltunk a Luís de Camões téren, onnan pedig lesétáltunk a folyópartra. Nem is volt gond, legalábbis elsőre: a villamosmegállót hamarosan megtaláltuk. A tömeg sokat segített. Mármint amelyik a villamosra várt. Ez olyan tipikus ‘nem hiszem el’ élmény volt: oké, a 28-as rohadt népszerű turistavillamos, de a 15-ös nem. Az egy modern, tényleg közlekedésre használt vilinger. Nem számítottunk tömegre. Legalábbis nem ekkorára. Valószínűleg a helyi közlekedési vállalat sem, mert csesztek villamost küldeni. Negyedóra múlva érkezett egy, az ajtót ugyan kinyitották, de egy ember sem tudott felszállni. Annyira tömve volt. A Belém torony viszont olyan 10 kilométer ide, sivár, kellemetlen úton, tűző melegben, gyalog nem pálya. Álltunk. Morogtunk. Aztán 20 perc múlva jött két mentesítő busz, a másodikra felpréselődtünk.

Szóval… nem igazán értem. Igen, a hír igaz, a villamosok embertelenül zsúfoltak. Igen, ideális terep a zsebtolvajoknak. Nem hiába van tele minden figyelmeztetésekkel. De ha így van, nem lehetne kicsit sűrűbben indítani ezeket a villamosokat? Különösen hétvégén? Különösen az ingyenes múzeumi hétvégén? Nem lenne tömeg, nem lennének annyira sikeresek a zsebtolvajok sem. Vagy ez a zsúfoltság, izzadás, emberszag része az élménynek?

Kezdtük a Szent Jeromos monostorral. Ezt volt a legkönnyebb megtalálni. Baromi nagy.

– Na, ki tudja, milyen stílusban épült?
– Olyan gótikus.
– Majdnem. A gótikának egy helyi változatáról van szó, úgy hívják, hogy manuel stílus.

Itt elég hülyén jártunk. Mentünk a porta felé. Onnan tudtuk, hogy hol van, mert kilométeres sor állt előtte. Beálltunk. Nem haladtunk.
Előrementem. Kiderült, hogy a nem haladó sor a templomhoz várakozik. Mellette volt egy haladós is, de az meg fizetős volt. Amikor pedig ma az egész kolostor ingyenes.

Na mindegy, kihagytuk. Sétáltunk a parkban. Egy ideig élvezkedtünk a szökőkútnál, az a vízpermet nagyon jólesett. Utána kisétáltunk a felfedezők emlékművéhez. Tudom, hogy snassz, meg giccses, de nekem akkor is tetszik. Kifejező.
Onnan egy hosszú séta a Belém torony felé.

Útközben volt egy terasz. Árnyékos terasz. Odabent sört mértek. Beültünk. Mindenki elment klotyira, aztán üldögéltünk egy kicsit a sörünk mellett. Majd fizettem.
– Megint nem adtál borravalót – korholt Nej.
– Nem véletlenül – húztam el a számat.
– Mert?
– Hét euróért számolta a sört. Amikor az ajtóba az volt kiírva, hogy négy.
– Aha. Manuel stílus.

A toronyba megint nem mentünk fel. Ha ránézel a fotóra, láthatod is, miért. A sor még sokáig kígyózott a képen kívül is. Én éppen elemet cserélek a gopróban, a többiek nézelődnek, szívják magukba az atmoszférát. Az összes portugál felfedező innen, a Tejo tölcsértorkolata és az óceán sarkáról futott ki a nyílt vízre, ezt a tornyot látta utoljára a hazájából. Lehet, hogy utoljára.

Visszasétáltunk a monostorhoz. Meglepő módon 0 ember, azaz a kutya sem állt sorban. Kényelmesen besétáltunk a templomba.
(Valószínűleg amikor érkeztünk, mise lehetett. Ezért nem tudtunk bemenni. Mi se. Bocs.)
Szép volt. Tetszett. Ezerszer leírtam már, borzasztóan utálom a hivalkodó, túlcicomázott templomokat. Ez nem volt az. Gyakorlatilag minden hatást, melyet el akartak érni, kőfaragással, fényjátékkal értek el. Bőven volt dekorálva, mégsem éreztem nyomasztónak.

Aztán megint tömegközlekedés. Szószerint. Mivel innen indult, még felfértünk a 15-ös villamosra, de ülőhely nyilván nem volt, állóhelyen egymásnak préselődés annál inkább.

– Figyeljetek, döntenünk kell – tettem fel a kérdést.
– Igen?
– Elutazunk a végállomásig. Onnan nincs messze a lakásunk. Pihegünk, sziesztázunk, aztán késő délután folytatjuk.
– Illetve?
– Leszállunk, ahol felszálltunk, majd benézünk az olajoshalashoz. Onnan sétálunk haza. Ez jóval hosszabb séta.
– Olajoshal.
– Ettől tartottam.

Most, ha lehet, még rosszabb volt. Most ugyanis józan voltam. És pontosan átéltem, milyen is az, amikor kora délután kint ülünk a tűző napon. A halak nekem semmit sem jelentettek, a sör meg kevés volt, hogy ellensúlyozza a kinlódást. Mindenesetre tettem egy kísérletet, kipróbálandó, mikor csap át a mennyiség minőségbe.

Az eredeti terv szerint most még jött volna egy Alfama kör a 12-es villamossal, majd utána kibumlizni a rák másik farkára a 210-es busszal, a csempemúzeumba.

Úgy általában nem vagyok csempemániákus, de Lisszabon tele van szebbnél szebb csempekompozíciókkal. Itt valahogy nagyon ráfeküdtek a műfajra. Nem lett volna hülyeség megnézni, hogyan alakult ki ez a helyzet.

Nos, mindebből semmi nem lett. Eddigre elgyötört, kicsavart minket a lisszaboni tömegközlekedés. Nem voltunk hajlandóak semmire sem felszállni.

Vissza a szálláshoz. Boltban vásárlás: kaja, pizza, zöld bor. A szálláson zöld bor, rágcsálás, alvás.

A nappali túra

Ébredés után zöld bor. Aztán esti séta. Nyilván megint felmásztunk valahová: felülről is bekukucskáltunk az Alfama városrészbe. Tulajdonképpen letoltuk gyalog a 12-es villamos útvonalát.

Alfama. Egy öreg, nagyon öreg városrész, amely anno kimaradt a nagy földrengésből.

Földrengés és társai. Lisszabont a XVIII. század közepén elhagyták az istenei. Mit elhagyták, szándékosan elpusztították. Máshogy nem történhetett egy ilyen katasztrófa.
Először jött egy nagy földrengés. November 1-én. Halottak napján. Amikor mindenfelé gyertyák égtek. Fel is gyulladt a város, ahogy kell. Mármint az egész város. Mármint ami a földrengésből megmaradt. A lakók pánikszerűen lerohantak a Tejo folyó partjára.
És ekkor érkezett meg a földrengés kiváltotta szökőár. Mindenki meghalt. Az Alfama városrész kivételével a teljes város megsemmisült.

Emiatt van az, hogy az Alfama annyira elüt a város egészétől. Ez még erősen mór behatású, szűk utcákból, lépcsőkből álló labirintus, gyakorlatilag egy másik világ.

És ekkor még egy adag villamos. Mert igazából ebben a városnegyedben néznek ki a legjobban. Ahogy lányom megjegyezte, nem is baj, hogy délelőtt elbóbiskoltunk a villamoson, mert nem az a legfestőibb látvány, hogy utazunk rajta; hanem kivülről a villamosok, ahogy araszolnak felfelé a meredek, macskaköves utakon.

Számomra is meglepő módon a csajok nem vetették fel, hogy menjünk el megint az olajoshalas helyre. Úgy látszik, megkegyelmeztek. Ehelyett megkerestük az eredeti tervben is szereplő liftet.

Ez egy kilátótorony, nem messze a sétálóutcától. Ránézésre túl sok értelme nincs, egy négy emelet magas oszlop, benne egy lift, igen, felvisz egy dombra, dehát itt eleve annyira combosak az emberek, hogy nincs szükségük ilyesféle úri huncutságokra, talán a turisták miatt létezik, azok úgyis fizetnek minden szarért.
Mondjuk, mi nem fizettünk, a napijegy jó volt erre is.

Utána séta haza, este zöld bor, vacsora, mindenféle junk food, most kivételesen megvártam a pizzámat, de tény, hogy utána nem örvendeztettem túl sokáig a társaságommal a többieket, ágybaájulás.

Az esti túra

© 2026 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑