Gyaloglunk
2019.06.01; szombat
Reggel mindenki borospohárral mászkált a lakásban. Mint a Lannisterek.
Utána bátran fel a várba. Bátran, mert lentről ijesztően magasnak tűnt, de Lisszabonban az első, amit el kell felejteni, az a magasság. Az egyszerűen van. Jóval több, mint amennyi egészséges. Nem szabad foglalkozni vele, mert különben az agyadra megy.
Ezt nem bírom ki, megmutatom.
Ez itt a vár. Szép magas. Mint Lisszabonban minden célpont. De honnan lett fotózva?
A fenti kép a vécénkből. Az előtte lévő meg Dóra hálószobájából. Azért gondolj bele: én tojtam már magas-tátrai kitett sziklacsúcsról lógva, félkézzel valami gyökérbe kapaszkodva, na ott volt valami hasonló panorámám, mint innen az apartmanból. Csak itt némileg kényelmesebb volt az üldögélés.
És akkor ha már az apartman bemutatásánál járunk.
Ez egy csempekép a szomszédos kórház bejárata fölött. Ezt szoktam vizsgálgatni, amikor az ablakon kihajolva bagózok. Első ránézésre adja magát, hogy az ott középen Jézus, mellette meg Péter és Pál. De csak első ránézésre. A főalak konkrétan kövér, csüngenek a mellei. Na most, láttam én már sokféle Jézus-ábrázolást, láttam már olyat, akinek 12 packos hasizma volt, láttam arabot, láttam oszmánt, de ennyire kövér disznót még nem. Ez nem lehet Jézus. És nem is az, van nála valami papírtekercs, azon meg valami szöveg, elolvasni nem tudtam, de ez semmiképpen sem tűnik szokványos Jézus képnek.
Ez pedig a lépcsőházunk. Valami amszterdami jellegű házat képzelj el, legalábbis méreteiben, a három egymás melletti ház utcafrontja együtt nem volt tíz méter, azaz házanként három méter jutott és ezekben az eszméletlenül vékony, háromemeletes házakban volt lépcsőházanként két lakás. Két nagyon pici lakás.
A fenti képek a lépcsőházban készültek. Kvázi egyszerre.
Valószínűleg egy hatlakásos ház lett szétszabdalva három, különálló lépcsőházba, lakáskiadási céllal.
Oké, a Szent-György vár. Szépíthetném a dolgokat, de a helyzet az, hogy igen virágos kedvvel indultunk el.
A pénztárig úgy értünk fel, hogy észre sem vettük. Előttem még csak ketten álltak, egy órával később már száz méteres volt a sor. Bakker. ez egy veszélyes város.
És tényleg. Én még úgy hallottam, hogy Lisszabon piszok jó hely, olcsó és még nem annyira turistás. Nos, ez már nem igaz. Mindenhol tömeg, hatalmas sorok és egyre több a lenyúlás, a turistacsapda. Például ez a vár is. Nincs benne semmi. A jegyár viszont idén már felugrott 10 euróra, a tavalyi 7-ről. A semmiért. És az emberek százméteres sorokat állnak ki érte. (Oké, a kilátás a városra. Csak hát az megvan máshol is. Írtam már, hogy a város tele van meredek hegyekkel?)
Vagy amit a hétfői vezetőnk mutatott: – Emberek, az ott a sörmúzeum. Ne legyetek hülyék, kerüljétek ki nagy ívben. Portugáliában összesen két sör van, mindkettőnek ugyanolyan az íze. Mégis, mire számítotok ezek után egy múzeumban?
Vagy ott vannak az ajándékboltban méregdrágán vásárolható olajoshal-konzervek. A turisták azt hiszik, hogy ezek speciálisak. A francokat. Pont olyanok, mint amilyeneket a boltban árulnak. Negyedáron.
Mi azért benéztünk a várba. Ha már felmentünk odáig. Csavarogtunk. Egy idő után a csajok szóltak, hogy Apóca, körbe-körbe megyünk, ki kellene szállni. Hja, az a rohadt sok zöld bor reggelire. Kiszálltunk.
Utána elvergődtünk a bolhapiacra. Kedden és szombaton van nyitva. Olyan kulturális látnivalónak szántam, de egy helyen lányom szeme felcsillant és karonfogta Nejt meg a pénztárcámat, majd bementek valahová és vettek egy kiló fülbevalót.
Bőrárus. Milyen furcsák erre a bőr cuccok? Ja, ez mind parafa.
A tűző napon elsétáltunk az egykori halpiacra, ahol most egy hatalmas utcai étkeztető van. Kicsit féltem, hogy olyasmi lesz, mint nálunk a Westend alagsora. Nos, első ránézésre olyan is, sőt, még olyanabb, hatalmas tömeg, nyomulni kell, rárabolni, ha felszabadul valahol egy szék. Meleg van, sorbanállások, nem szeretem. Fogtam a helyet a csajoknak, aztán amíg ettek, én is szétnéztem, nem túl nagy lelkesedéssel, de valami egészen kíváló marhahusit kaptam, igazából nem is tudom, mi lehetett, pulled, szuvidált, konfitált vagy a fene tudja, hogyan meggyötört, de nagyon finom volt, kaptam mellé csicseriborsót, na meg persze zöld bort. Igencsak ízlett. És én még sehol sem voltam, mert a csajok szószerint lefolytak a székről gyönyörükben. Dóra osztrigát és lazacot evett, Nej pedig valami polipos melegszenyót, de mindketten esküdtek rá, hogy ilyen finomhoz még nem volt szerencséjük.
Szóval ha arra jársz, ne hagyd ki. Megéri a tömeget, a sorbanállást.
Ez pedig a Pastéis de Nata. Leveles tésztában vaníliás krém. Itt találkoztunk vele először, de olyan lett, mint a levegővétel: nem tudtunk leszokni róla. Gyakorlatilag minden sarkon kapható, 1€ darabja.
Utána elmentünk egy érdekes helyre. Én valami útleírásban találtam rá, gondoltam, egy benézést megér. A fene sem gondolta volna, hogy ez lesz a törzshelyünk. 3 nap alatt négyszer ugrottunk be.
Ez valamikor egy horgászbolt volt, de aztán a Pink Street kialakítása után haladtak a korszellemmel és átalakították kocsmává.
Viszont a hely hangulatához hűek maradtak, gyakorlatilag sör van és olajos hal. De az utóbbit ne úgy képzeld el, hogy kibontják aztán odaadják, nem, kifejezetten finom hidegtálakat dobnak össze belőlük: fűszerek, petrezselyem, citrom, fokhagyma… meg minden ilyesmi. Egy adag pont elég ebben a nagy melegben, hogy folytatni lehessen a sétát.
Mondják a csajok. Mert hogy én ilyen ocsmányságot meg nem eszek, az biztos.
A képet némileg árnyalja, hogy a teraszon nincs árnyékoló, kint ültünk a tűző napon, én ugye nem ettem, cserébe betoltam néhány hideg sört és habár amikorra ideértünk, addigra általában már kitisztult a fejem, de aztán jött az a sok sör a tűző napon és már újra mosolyogtam.
Igen. Ennél csak rosszabb képek készültek rólam.
Bár nem is ez volt a legijesztőbb. Hanem az, hogy amikor itthon végignéztem a videófelvételeket – igen, azokat, amelyeket én csináltam a fejpántomra rögzített gopróval – szóval ezen felvételek nem jelentéktelen részére nem is emlékeztem. A fejkamera nagyon veszélyes eszköz.
Mi maradt eddig ki? Úgy van. A villamosok.
Olyan 6-700 fényképet gyártottunk, hat kamerával. Na most, ezeknek kábé a fele villamosokról készült.
Elképesztően fotogének voltak. És folyamatosan kiabáltak, hogy hé, turiszt, fényképezz, mert mindjárt elmúlik a pillanat, hát nem veszed észre, hogy direkt a te kedvedért vágtam ilyen pózba magam?
Ezek csak úgy étvágygerjesztőnek.
Pokoli meleg van. Igen, te szerencsétlen olvasó, aki Magyarországon fázol és akinél még mindig beindul a fűtés, ha nem tekerted le nullára – szóval értem, hogy neked ez elképzelhetetlen, nekünk viszont itt már inkább elegünk van belőle. Igen, elismerem, gyorsan ment. Először csak a nyitott ablak este, aztán a hidegfúvó, aztán reggel a hidegvizes zuhany, de még így is pokoli meleg van. Napközben 31-35 fok közötti az idő és a napsugár nem kegyelmez. Ahogy nálunk az átlagostól sokkal hidegebb van, Lisszabonban pont fordítva, az átlagosnál erősebb hőhullám kapta el a várost. Mi meg beletenyereltünk. Délután inkább hazasétálunk, lehűlünk valamennyire a vacakocska ventillátor mellett, eszünk valamit, iszunk pár üveg jéghideg zöld bort, vegetálunk, csendespihenőzünk, aztán este indul az újabb csavargás.
Igen, tudom. De amikor írtam, itthon még tél volt.
A délelőtti túra
Csendespihenő.
A csajok alszanak. Érthető. Piszkosul meleg van, gyalogoltunk egy csomót, ittunk is utána borokat, az esti sétáig pihenni kell. De akklimatizálódunk, estefelé sütnek majd valami halas-rákos vacsorát, én egy pizzára szavaztam a boltban, szóval délután pangás, este élet, a végén igazi luzitán lesz belőlünk.
Nyilván volt késő délutáni séta is, a pihenő után. (Pihenő? Fáradtabb voltam utána, mint előtte.) A lányok kitalálták, hogy menjünk el megint az olajoshalas helyre. Azt állították, hogy azért, mert nagyon bejön nekik a hely, de biztos vagyok benne, hogy egyszerűen csak ki akarnak nyírni. Ugye, a klasszikus minta: szálláson délutáni szunyókálás, aztán zöld bor, séta közben kijózanodás, Sol e Pesca, sör, kaput.
Mindenesetre kihasználtam, hogy lefoszlott rólam minden gátlás, feltettem a 150-es objektívet a gépemre és amíg a csajok mósztatták az olajos halakat, én vadul portrézgattam a sétálgató embereket. Most nem rakok ki képeket, majd a legutolsó írás végén.
Innen már csak hazasétáltunk, megint a sétálóutcán.
Itt indul a sétálóutca. Ez az egykori városkapu, ez előtt volt a kikötő, ahová a nagy felfedezők megérkeztek.
Egyébként nem csúnya ez a Rua Augusta, de ekkor – este – már sokkal szívesebben jöttem volna haza a Bairro Alto-n, azaz a bulinegyeden keresztül. Csak elfelejtettem. Lehet, hogy jobb is volt így.
Egy kis kunkort azért beletettünk. Például teljesen véletlenül megtaláltuk azt a szállást, ahol Dóra aludt, amikor tavaly Amerikába utazva egy napot Lisszabonban kellett dekkolnia. Szegénynek.
Hiába estefelé sétálgattunk, még így is durva meleg volt. A szálláson egyből beugrottam a hideg víz alá, aztán zöld bor. Nem kellett volna. Még beszélgettem egy kicsit a csajokkal. Emlékszem, Dóra a lelkünkre kötötte, hogy reggel hagyjunk neki frizzantét. Már a feltételezés is sértő volt: van a hűtőben négy üveg. Oké, hogy megiszunk Nejjel fejenként egyet a reggelihez, de azért kettőt… nna.
Aztán csacsogtunk, a lányok halat/rákot pucoltak… én meg lassított felvételen bedőltem az ágyba. Ennyi.
Az esti túra
Recent Comments