A ződbor hazájában 04/04

Megint gyaloglunk
2019.06.03; hétfő

Reggel kemény feladat: szárazra kell innunk a hűtőt. Szokás szerint túlvásároltuk magunkat, de bevállaltam az oroszlánrészt. Nem, nem az ordítást.
Összepakoltunk, nagyjából kitakarítottuk a lakást. Mivel az utcán nem találtunk szemeteskonténert, kénytelenek voltunk fent hagyni az összes üveget. Impozáns lehetett. Tettünk a magyarok hírnevéért.

Hatalmas plusz pont: Lisszabonban az összes nagyobb metróállomás környékén van automata csomagmegőrző. A Martim Moniz téren például a metró melletti süllyesztett garázsban. Jól ki is volt táblázva, egyből megtaláltuk. Cucc lerakva. Irány a város.

Lisszabonban van egy helyi és egy nemzetközi, ún. ingyenes városnéző túra. Azért írtam, hogy ‘úgynevezett’, mert mind a két helyen elvárják, hogy azért valami pénzt csak nyomjál már a végén a vezetőd markába, ha már annyit aszalódott a napon és szárazra beszélte a torkát. Ezzel nincs is semmi baj, ami vicces, az az önérzeteskedés.
Itt van a helyi cég weblapja. Mit írnak? Hát, hogy a nemzetközi cég, fúj, elvárja, hogy fizessél érte, pedig papíron ingyenesek. Hogy kezdte a helyi cég fő idegenvezetője? Igen, ez ingyenes, de nem sértődünk meg, ha 10-20 euróval honorálják a fáradozásainkat. Azaz nem csak az igényt jelentette be, hanem a mértékét is.
Mindettől függetlenül megéri a dolog, csak ajánlani tudom. Egy csomó mindent megtudtunk a városról, arról, hogyan gondolkodnak a lakóik, hogy miért vannak éppen most feldíszítve az utcák, mi az az édes meggylikőr, melyet az Alfama városrészben ablakon keresztüli bögrecsárdákban mérnek, szóval tényleg informatív is volt, szemléletformáló is, hasznos. A fizetség meg… játék az érzelmekkel. Könyveld el, hogy nem free, hanem 10€ és végig élvezni fogod.
Ahogy a weblapon is írják, délelőtt 10.00-kor és délután 16.30-kor indulnak túrák. Tekintve, hogy a gépünk késő délután indul haza, értelemszerűen a délelőtti túrába kapcsolódtunk be. A Luís de Camões téren volt a gyűlekező, időben odaértünk. A tér tele volt ügynökökkel, kéretlenül is próbáltak becsábítani, de hát mi meg pont a becsábulásért mentünk, nem volt nehéz dolguk. Amíg gyűltek az emberek, mi leültünk egy padra, én pedig a zoom objektívemmel arcokra vadásztam a téren. Ez a szenvedély egyre inkább kezd elhatalmasodni rajtam, lehet, hogy addig el sem múlik, amíg valaki pofán nem vág.

Aztán összetrombitáltak minden résztvevőt, elhangzott egy lendületes bevezető beszéd, majd szétszedték a tömeget 10-15 fős csoportokra. Mi kaptunk egy embertelenül sokat beszéló kiscsajt, Ines-t, és nekiindultunk. A tér nagyon zajos volt, építkeztek, így egy kis utcában volt a bemutatkozás. A magam részéről biztos voltam benne, hogy az emberek felkapják majd a fejüket Magyarország hallatán, azért innen nézve elég egzotikus hely, de aztán pofára estem: a csoportból egyedül mi voltunk európaiak. A többiek Kanadából, New Yorkból, Indiából és Brazíliából voltak. Szép.

Először csavarogtunk egyet a Bairro Alto negyedben. Ez volt az a fergeteges bulinegyed, amely nekünk teljesen kimaradt. Úgy értem, többször átmentünk rajta, de csak nappal. Amikor élet meg csak este van. De akkor nagy. Majd egyszer megnézzük. Bár ebben a rohadt melegben estefelé énbennem már nem sok élet maradt.

Felmentünk egy térre, ahol a Nemzeti Gárda laktanyája is volt. Mi jártunk itt már korábban többször is, a lila fákkal zsúfolt tér nagyon megfogott. Most megtudtuk azt is, hogy szépnek szép, de a lehullott virágok olyanok, mintha ragasztóba áztak volna, semmiképpen ne parkoljunk ilyen fa alá.
Aztán Nemzeti Gárda. Őrségváltás. Általában tipikusan turistákra szabott ceremónia. Annyira, de annyira luzitán volt, hogy azt el se tudom mondani. Imádom ezeket az embereket.
Szóval álldogált a bódé mellett egy katona. Közvetlenül beszélgetett az emberekkel, időnként a tökét vakarta. Aztán jött a váltás. Egy felvezető előljáróval meg az új őrrel. Nem csináltak semmi díszlépést, meg egyéb flikk-flakkot, odasétáltak. Beszéltek pár szót, a két őr helyet cserélt, majd a váltás visszasétált az épületbe. Az egész nem volt egy perc. Zseniális.

Ezen a téren kaptunk egy kis betekintést a portugál politikai életbe is. Hát, ja.

Innen egy jó nagy kerülővel átsétáltunk az Alfama városrészbe. (Persze közben megálltunk itt-ott, Ines pedig megállás nélkül csacsogott.) És hogy mennyire becsapós a dolog. Mi csavarogtunk gyalog az Alfamában, villamosoztunk is benne, mégis, itt derült ki, hogy semmit nem láttunk belőle. Pontosabban a lényeget nem. Amire mi azt hittük, hogy szűk, tekergős utcák, azok a főútvonalak voltak. Az igazi sikátorok, meredek lépcsők, gyalog is alig járható részek rejtve maradtak, ahhoz venni kellett volna a bátorságot és betekeregni a szűk oldaljáratokba. Igen, rohadt sokat kell felfelé kaptatni, vagy éppen fordítva, meredek lépcsőkön lefelé mászni. Az eltévedéssel ne foglalkozz, úgyis el fogsz. Nem egy nagy területről van szó, úgyis ki fogsz találni egyszer.

Nos, Ines-sel ezt a részt barangoltuk be, benéztünk a házakba, mert itt mindenki félig az utcán él, ittunk abból a tömény meggylikőrből (ginginha, ejtsd zsinzsinha), egy ablakon keresztül mérte ki egy termetes hölgy, aztán rácsodálkoztunk, hogy mennyire egy családként él errefelé egy utca.

Konkrétan nem is kevés helyen a ház lakójának kint lóg a portréja a falon.

Az idegenvezetés a katedrális előtti kilátónál ért véget, valamikor fél egy körül.

Mi innen még sétáltunk tovább. Hiszen voltak terveink.

Például elmenni az olajoshalas kocsmába. Igen, a nap legmelegebbb szakában. Kiülni a tűző napra. De ezt egyszerűen nem lehetett kihagyni, ez volt az utolsó nap, nyilván én sem morogtam.
Ehelyett elkértem az étlapot. Ez már önmagában hatalmas megrökönyödést váltott ki.
– Halat fogsz enni?
– Nem. De csak akad valami ebben a kocsmában, ami nem hal.

Nem volt. Pontosabban volt, arra saccoltunk, hogy amit kértem, az valami birkahúsból készült pudding, de amikor kihozták, akkor derült ki, hogy habosított birkasajtból készített édesség. Végülis nem hal, de gyakorlatilag semmi.
Maradtam a sörnél.

Aztán zavarba jöttünk. Oké, van még egy csomó időnk. Hová menjünk? Nekem ott volt a tarsolyomban a botanikus kert, de annyi időnk már nem volt. Viszont a belvárost már töviről hegyire bejártuk, semmi értelme nem volt végigjárni ismét ezeket az utcákat.

Felvetettem, hogy nézzük meg a Sao Roque templomot. Itt van nem messze – párszáz méter szint – elméletileg érdekes. Legalábbis a leírások szerint ebben van a világ legdrágább oldalkápolnája. Felsétáltunk. Megnéztük. Atyavilág. Ami tömény giccset el tudsz képzelni, az mind ott volt. Akadtak gagyi oldalkápolnák, akadtak lelkes oldalkápolnák, megnéztük azt a nagyon drágát is (bal oldalt a negyedik), egyetlen fajta nem akadt: mértéktartó és ízléses. Maga az a bizonyos nagyon drága tele volt arannyal, elefáncsonttal meg mozaikból készült képekkel, de az anyag önmagában semmi, kellett volna hozzá ízlés is.
Na mindegy, ez is megvolt.

A kép a templom előtti téren készült, éppen Nej gratulál Leninnek. Bár ő váltig állítja, hogy ez egy villamoskalauz és éppen jegyet vesz tőle.

Oké. Mi legyen? Megnéztem a térképet és azt javasoltam, hogy csalingázzunk egy kicsit a belváros és a külváros határán, az egyáltalán nem turistás részeken. Ugyan piszkosul meleg volt, de belefért. Nekiindultunk.
Az első dolog, amivel szembesültünk, az az, hogy Lisszabonban nincsenek sík utcák. Ezt eddig is tudtuk, de ezen a sétán szintet léptünk. Kétszer is belefutottunk olyan terepbe, hogy sikló vitte a népeket. Mert még gyalog is nehezen volt járható a terep.

Én ugyan rögtön rávágtam, hogy cable car, de a többiek leszóltak, hogy ne vágjak már fel annyira arra, hogy megjártam Frisco-t, ezek siklók, ha nagyon akarok flancolni, akkor esetleg funiculare, de ez a maximum.
Ettől függetlenül elképesztő meredek utcákon jártunk és ebben viszont semmi túlzás sincs.

A problémát ugyanis az okozta, hogy ezt a sétát a Martim Moniz téren kellett befejeznünk, én pedig mentem a térképen a legrövidebb úton. Csakhogy Lisszabonban a legrövidebb út egyben a legmeredekebb is.
Jól szórakoztunk.

De aztán minden jónak vége szakad egyszer. Megérkeztünk a térre, kivettük a táskáinkat a csomagmegőrzőből és mehettünk metróval a repülőtérre.

A hétfői túra

De mielőtt felszállnánk a gépre, még van egy tartozásom. Többször említettem már, hogy itt-ott eljátszottam a zoom objektívemmel, portrézgattam a távoli, gyanútlan embereket. Ne ijedj meg, nem rakom be az összes képet, de még az összes jól sikerültet sem, csak kifejezetten a kedvenceimet. Abból is van éppen elég.

Szóval, kimetróztunk a repülőtérre, átmentünk a szekun, dühöngtünk egy keveset, nagyon vacak a fapados terminál, de tényleg nagyon, a Wizzair gép helyből késve indult, pedig normálisan sem érkeztünk volna haza túl korán, végül hajnal egykor szálltunk le, taxi haza, hajnal háromkor bújtam ágyba. Úgy, hogy kora délután már tárgyalásom lesz. Nej pedig reggel már ment dolgozni.
Én ráadásul elkövettem egy hibát, érkezéskor bontottam egy üveg Feindl zöld bort és kis híján kiköptem. Mi ez a szar? Ugyanis még benne volt a számban az eredeti zöld bor íze. Aztán persze lehiggadtam, istenem, nálunk ez van, kicsi is, savanyú is, de miénk. És ha az ember nem ismeri az eredetit, akkor nem is rossz.

Még egy link, mielőtt összegeznék. Habár a blogba beszerkesztettem egy csomó fényképet, de az albumban ennél több van. Akit az összes fénykép érdekel (Összes? A 300 megmaradtból 70), annak legyen itt egy link.

A végére egy gyors összefoglaló. Lisszabon nagyon sokáig kimaradt nekem, ugyanis nem létezett olcsó megközelítése. A mostani Wizzair jegy sem volt olyan hűde, amikor először néztem, akkor volt 3 főre 90e, mire mindenki rábólintott, felszaladt 110e forintra, de mint utólag kiderült, ez még mindig jó árnak számított a megszokotthoz képest. Azaz most sem olyan olcsó. (Ez az abszolút fapad, nem kértünk se priority-t, se székfoglalást, semmit.)
A szállással (booking) mákunk volt, frissen indult, bevezető áron tolták, a környéken hasonló szállásokat jóval drágábban kaptunk volna csak meg. Így volt 75e a három éjszaka.
Maga a város nem kiemelkedően olcsó, de nem is kiemelkedően drága. Olyan megszokott nyugati. Boltban egy üveg zöld bor 4€ körül volt, a frizzante 2,8. Habár híres a portugál vörösbor is, de abban a rohadt melegben senki nem kívánt rá. Kocsmákban a sörök 4 euró környékén mozogtak. A közlekedés elméletileg jó (metró visz be a városba a reptérről), gyakorlatilag a belvárosban, a turistás helyeken elképesztő a zsúfoltság.

Nézzük a szubjektív részt. A városnak van hangulata, ez tény. De nekem csalódás volt. Valószínűleg túl régóta vágytam rá és túl sokat képzeltem bele. Tikkasztó hőség volt és hatalmas tömeg. A város pedig… hogy is mondjam… nem szórakoztatott el eléggé. Utolsó nap, amikor még volt 3-4 óránk és tényleg mehettünk volna akárhová is, ötletem sem volt, hová mehetnénk még.
Nem is tudom, hogyan lehetett volna jobban csinálni. A várost persze be kellett gyalogolnunk, ez nem is kérdéses, mi így szoktunk ismerkedni. Csak hát a meleg, meg a tömeg, inkább fárasztó volt, mint kellemes. A legjobb az lett volna, ha egész nap egy klimás lakásban fekszünk és toljuk a zöld borokat, de ahhoz meg kimenni sem kellett volna.
A szűken vett belvárosra is elég lett volna két nap. A harmadikon már kirándulnunk kellett volna valahová a közelbe. A folyó túloldalára. Portóba. Egy jeges pincébe. Valami.

Ja, és akkor a veszteséglista. Ennek már semmi köze sincs a városhoz, sokkal inkább a saját hülyeségemhez. Túraszandál. Legalább hat éve használom, melegben el se tudok képzelni mást. Erre mi történt? Rosszul volt beállítva a jobb oldalin az első tépőzár, feltörte a lábamat. Csakhogy a folyamatos zöldbormámorban nem vettem észre. Amikor realizáltam, hogy baj van, méghozzá nagy baj, akkor már késő volt. A hétfői 21 kilométeres túrát még végigsántikáltam, de amikor leszálltunk a repülőgépről, akkor már csak húztam a lábamat. Azt is nehezen. Itthon megnéztem, a nagylábujjamon olyan tízforintos méretben kilógott a véres hús. Amikor kedd reggel felkeltem, csak néztem bután magam elé. Délután tárgyalás Budán. Meg úgy általában, ahhoz képest, hogy nagyrészt itthon dolgozom, most pont olyan hetem lesz, hogy minden nap vagy ügyfél, vagy hivatal. Miközben cipőt sem tudok felvenni. Ne tudd meg. Curiosa. Sebtapasz. Vastag zokni. A cipők közül kiválogattam, melyik az, amelyik a legkevésbé nyom. Ez speciel a kertészkedő, agyonkopott, koszos edzőcipőm volt, de nem érdekelt. Ebben sántikáltam végig a hetet. Sportról szó sem lehetett. Most, amikor írom ezeket a sorokat, egy héttel a túra után, most értem el odáig, hogy sebtapasz és zokni nélkül tudok papucsban járni.
Mindez a balfaszságom miatt. Ugyanis itthon lazítottam 4 milimétert az első tépőzáron és tökéletes lett a szandál. Kint is ezt kellett volna. Ha egyáltalán eljut az agyamig az üzenet a lábamtól, miszerint baj van.

Aztán a 15-ös villamoson bevertem a könyökömet, ami nem egy nagy ügy, de sikerült olyan szerencsétlenül, hogy még mindig sikítok, ha hozzáér valamihez. Például egy párnához. Ez megint egy új élmény. Soha nem fordult elő még ilyesmi velem és bár kedvelem az újdonságokat, de ennek nem tudok annyira örülni.

A többit meg nem sorolom. Rendszeres abnormalitások, mondhatni az ilyesmi túrák bekalkulált kockázatai, egyszer csak elmúlnak.

Viszont tény, hogy most éppen vacakul vagyok. Bakker. Ne öregedjetek meg. Már egy négynapos túra is képes kicsinálni az embert.