Zsibbad? Nem zsibbad.

Ez most nagyon szigorúan kajakos téma lesz, akit nem érint, az ugorjon.

Szóval, mindannyian tudjuk, a méret a lényeg. De gondoltad volna, hogy milyen sokat számít 3 milliméter?
Én sem. Pedig…

Az a bizonyos kajak – majdnem azt írtam, hogy új kajak, de bakker, immár 3 éves – elsőre nem igazán jött be. 25 perc után deréktől lefelé teljesen elzsibbadtam, nem éreztem semmit. Halálos volt. Kipróbáltam ezt-azt, nem segített semmi. Aztán egy kajakfabrikálással is foglalkozó cimbora gyártott egy új ülést, a háttámlát meg lecseréltem. Na, ezek sokat segítettek. Ekkor már csak egy óra után zsibbadt el a lábam. Pontosabban görcsölt. Fejvakarás. Szétkaptam az egészet, kicsivel előrébb raktam mind az ülést, mind a lábtámaszt. Sokkal jobb lett. Ekkor már csak kétóránként nyírt ki, értve ez alatt, hogy a bal lábam begörcsölt, a jobb lábam elzsibbadt, a derekam pedig úgy fájt, mintha fűrészelnék. De ha két óránként kiszálltam tíz percre, az egész elmúlt, indulhatott minden előlről.

Megjegyzem, itt jelentkezik az egyik legnagyobb különbség a személyreszabott egyedi gyártású kajakok és a tömegesen gyártott kajakok között. Az enyém személyreszabottan készült egy pacák számára, aki később eladta a kajakot valakinek, akitől még később megvettem. Egyszerűen – a lehetőségeken belül – nem tudtam jól beállítani. Le kellett cserélnem az ülést, a háttámlát, majd még később, új lyukakat fúrva az anyagba, mindent átpakolni máshová. Ez az én fogalmaim szerint kókányolás. De mivel nem tömeggyártásról van szó, nincs más lehetőség. Ezzel szemben Nej, akinek bejött a kajakom formája, viselkedése és megrendelte az ezen kajak tervei alapján tömeggyártott Kape Mistral kajakot, már messze nem szívott ennyit. Hiszen az már egy tömeggyártott kajak volt, állítható üléssel, lábtámasszal. Pillanatok alatt be tudtunk nála lőni mindent úgy, hogy neki kényelmes legyen. (Viszont az is tény, hogy a tömeggyártott kajak nem hozza azt az anyagminőséget, melyet az egyedi kajak tud.)

Nos, ez van. Ez egy ilyen kajak. Így kell túrát szervezni. Így csináltuk meg a Szentendrei-sziget körbeevezését is, működött a módszer.

Na most, van valami, amiről az emberek nem szívesen beszélnek. Bizonyos problémák a lábujjak körmeinek környékén. Különösen a nagylábujjaknál. Pár éve én is küzdök ilyesmikkel (elpirul), heroikusan, de eredménytelenül. Kipróbáltam mindent, kenőcsök a győgyszertárból, tabletták a körzeti dokitól, semmi. Pontosabban megfigyeltem, hogy van egy periodicitás: ősszel elkezd gyógyulni a körmöm, elkezd jönni alulról a tiszta anyag, aztán indul a tavasz és az egész megint elromlik. Őszig.
Tavaly ősszel világosodtam meg. (Istenem, néha nagyon lassú vagyok.) A neoprén cipő! Melyet kajakozáshoz használok. Abban van a rák. Hiszen ősszel abbahagyom, beindul a gyógyulás, tavasszal kezdődik újra a szezon, ismét armageddon. Mert a neoprén nagyon jó cucc akkor, ha hideg a víz, hiszen a beszívott vizet nem engedi el, a szervezet felmelegíti és nem fázik. Ennek persze az az átka, hogy a neoprén mindig vizes. Mindig. Egy ötnapos balatonkerülésnél soha nincs ideje megszáradni, reggel vizesen veszem fel, este vízesen teszem le. Csak hát, annyira hozzámnőtt, hogy nem is foglalkoztam vele. Egész nap vízben van a lábam? Nincs cukorból. Azzal sem foglalkoztam, hogy igazából nincs is rá szükségem, hiszen ősztől tavaszig nem is hideg annyira a víz. Megszoktam. Hozzámnőtt.
És hátbatámadott.

Jó. Kidobjuk. De mi legyen helyette? Nem untatlak a részletekkel, végül arra jutottam, hogy a legjobb a legegyszerűbb, ez pedig a mezítláb.

Ez egy annyira civilizációs betegség. Hogy mindig cipőben gondolkozunk. Ilyen alkalomra ilyen cipő, olyan alkalomra olyan cipő. Meg se fordul a fejünkben, hogy és akkor mi van, ha mezítláb? Pedig gyerekkorban, amikor le voltunk adva a vidéki rokonokhoz, simán toltuk hetekig mezítláb. Ha be akartunk menni a konyhába, legfeljebb leverettük slaggal a csirkeszart a lábunkról, oszt annyi.
De valahogy mégis bejátszik a civilizációs elvárás. Az RSD-n van a taksonyi hídnál egy étterem. Nem strandkocsma, annál egy picit igényesebb, bár tényleg csak egy kicsit. Annyira viszont mindenképpen, hogy amikor először mentem mezítláb és nem vittem magammal szandált, már nem mertem bemenni. A következő alkalommal, amikor már volt nálam szandál, simán bementem. Én, aki úgy tekintek magamra, hogy bátran leszarom az elvárásokat. És mégis.

Június végén ki is próbáltam, leeveztünk Nejjel Szigetcsépre. Erős szelünk volt, az RSD-n szokatlan 50-60 centis hullámokkal, két óra alatt értünk le, valamivel hosszabb idő alatt értünk fel.
A mezítláb teljesen jól működött.

Mit teljesen jól? Elképesztően jól!

Semmi. Érted? Nem görcsölt a bal lábam. Nem zsibbadt a jobb lábam. Nem fájdult meg a derekam. Ugyanúgy eveztem a kajakban, mint a Kodiakban. Amelyben akár 8-10 órát is evezek kiszállás nélkül, kényelmesen. Még most sem hiszem el.

Mi történt? A cipő kidobásával a lábtámasz és a deréktámasz közötti távolság megnőtt 3 milliméterrel.
Három fucking milliméter. És minden a helyére került.

Aztán egy héttel később csináltunk egy erősebb tesztet. (Itt már mást is teszteltünk, de ezt majd később írom meg.) A lényeg, hogy egy lendülettel lementünk Szigetszentmártonig az egykori Papa Joe kocsmába (fogalmam sincs, az új tulaj mire nevezte át), majd ugyanúgy egy lendülettel hazajöttünk. Összesen 40,5 kilométer. 3-4 óra egyfolytában kajakban ülés. Semmi. Érted? Se lábfájdalmak, se derékelnyírások.
Most – 3 év után – mondhatom el, hogy végképp enyém lett a kajak. Eddig is kedveltem, de most már… az én kis drágaságom. Szigorúan rám lett faragva, teljesen hozzám illeszkedett. Ezt már nem szabad és nem is érdemes eladnom. Az enyém lett, hozzámnőtt.

Vissza az írásba. Csak hogy értsd. Máskor, a szokásos kétórás edzéseim után örültem, ha a megszokott hasmánt technikámmal ki tudtam gurulni a stégre, majd üldögéltem, amíg helyrejött annyira a lábam, hogy fel tudtam állni. Most négy óra evezés után kiléptem, pontosabban kiültem a stégre. Gyakorlatilag végig száraz lábbal.
Csá görcs, csá zsibbadás, csá derékfájás.
Szép napok jönnek.