Evezni, amíg szép időnk van 01/05

Tiszafüred
2018.10.04-07

Előkészületek, leutazás
2018.10.04; csütörtök

Ősz. Szezonzáró nagy találkozó Tiszafüreden, közös evezésekkel.

A felkészülés kulcsszava az ‘elengedés’ volt. Nekem ugyanis eredetileg terveim voltak: sokat szerettem volna kajakozni. Azaz már a héten, amikor lemegyek a kajakért Dunaharasztiba, akkor is eveztem volna egy húszast, aztán kivettünk két nap szabit, hogy le tudjunk menni már csütörtökön, kezdve egy húszas bemelegítéssel, majd utána minden nap toljunk egy komolyabbat.

Viszont kedden jött egy olyan szélvihar, hogy többször is felrántotta a terasz árnyékolójának az automatáját, meg produkált egy kétórás áramszünetet. Szerdán csitult ugyan egy kicsit, de még messze nem volt kajakos az időjárás.
Jó, akkor ezt elengedtem. Csütörtökön leszaladok a kajakért, aztán megyünk és majd ott evezünk.
Erre Nejnek betettek csütörtökre egy oktatást. Meglépni nem igazán tudott, mivel ő volt az egyik oktató. De leszervezte, hogy délután egyre hazaérjen. Úgy terveztük, hogy addigra tipp-topp összepakolok mindent és rohanunk lefelé, ha egy húszast nem is tudunk evezni, de egy tízest mindenképpen.

A logika az volt mögötte, hogy sokat szerettünk volna kisérletezni. Azaz pénteken Nej kipróbálja, milyen egy nagy, hosszú túra az MP07-ben. Én a Kodiakkal mentem volna mellette. Aztán ha valamiért nem bírja a hosszú túrát (van ilyen, hosszú távon még én is kinlódok benne), akkor cserélünk. De ehhez tudnunk kell, Nej mennyire bírja a Kodiakot. Azaz csütörtökön legalább egy másfél órás túrán ki kell próbálnia azt is.

Aztán ezt is elengedtem. Délben még sehol sem voltam a pakolással. Illetve belegondoltam, hogy odalent át is kellene venni a szállást, elmenni boltba bevásárolni, begyújtani… ez evezés nélkül is pont elég. Meg mindettőnkre ráfért volna egy kis üldőgélés. Hajtós hetünk volt.
Nem rohanni mentünk, hanem élvezni az őszt.

Szóval kényelmesen összepakoltunk és valamikor három körül elindultunk.

Nyitott hátsó ajtóval.

Egyszerűen mostanában annyira szétszórt vagyok, hogy rendszeresen elfelejtem lezárni a kombi hátsó ajtaját. Látni nem látszik, mert az általában fent lévő kajakok eltakarják.

Elindultunk, csoszogtunk lefelé. Kertváros. Bakkanókkal. Fekvőrendőrökkel. Üllői út. Market Central. Aztán már a ferihegyi leágazónál lett gyanús, hogy nem ilyen hangok szoktak jönni kívülről. Leálltam a leállósávban. Kiléptem és rögtön megláttam a nyitott ajtót.
Elsápadtam.
Mivel pakoltunk be egy kosár tűzifát, így minden más a csomagtartó végébe szorult. Az új fényképezőgép táskástól, a goprós doboz, az állvány, a két négyévszakos, kacsatollas szuper hálózsák… ezek mind teljesen kint voltak a raktér szélén. Mennyi potyoghatott le útközben?
Semennyi.
Az őrangyalom valószínűleg plusz kezeket növesztve reszketett végig az úton, de bent tartott mindent.
Innen üzenem, hogy minden meg van bocsátva.

Az M0 gödöllői szakaszán (M31?) elment mellettünk egy rendőrautó. Utána nem sokkal konvojban vagy tíz. Vitará-k, kisebb mikrobuszok. Hmm. Fura. Mentünk tovább. Aztán Gödöllőig elment még vagy harminc rendőrautó. A sor Gödöllő után is folytatódott.
– Mi lehet ez? – kérdezte Nej.
– Biztos a Kétfarkúék aszfaltot festenek Miskolcon.
– Ja, akkor értem.

Vedd észre, mennyire szomorú történet ez. Én viccelni akartam, azért mondtam egy ekkora marhaságot. Nej viszont azt hitte, hogy képben vagyok, ismerem a hátteret és tényleg azért megy az M3-ason tempósan vagy 40 rendőrautó Miskolc felé, mert a Kétfarkúék demonstrálni akarnak. Azaz simán elfogadta a magyarázatot. Mert a mostani rendszerben simán benne is van.

Egyszer csak torlódás. Fék, vészjelző. Mi a franc lehetett?
Nem hiszed el.
A belső sávban haladó sok nyomulós szájhős utolért egy rendőröket szállító buszt. És – megfogva az egész sávot – 160-ról lelassítottak 90-re. Igen, azok a nyomulós istenbarmai, akik levillogtak, ledudáltak, amikor kajakokkal a tetőn bementem 120-szal megelőzni egy-egy kamiont, most összeszarták magukat, vigyázzba álltak és kilencvennel araszoltak el a rendőrségi busz mellett.
Nej csodálkozott. Nem hitte el.
Aztán mentünk tovább.
Újabb torlódás. A külső sávban egy csomó kamion.
– Fogadjunk, hogy a kamionok között lesz egy újabb rendőrségi busz!
– Na ne!
Volt. A beszarósok meg megint berántották a féket.
Jó kis ország, jó kis emberekkel.

Leértünk, átvettük a szállást. Kaptunk vagy 200 kiló fát is. Igaz, fejszét és tönköt nem, de úgyis hoztunk gyújtóst.

Irány a bolt. Leparkoltunk a Tesco elé. Szórakozottan átnéztem a kajakokat. És meghűlt bennem a vér. Az MP07 kormányából kiesett a tartócsavar és csak a madzag tartotta a levegőben. Lefelé csak úgy loboghatott a szélben. Na most egy ilyen madzag nem a kitartás csúcsa, ez ráadásul már el is kezdett foszlani, szóval pokoli mázlink volt, hogy nem hagytuk el útközben.
Egyrészről.
Másrészről ezzel a kajakkal mi itt kajakozni szeretnénk. Már holnap kora reggel. Csütörtök este van. Honnan szerzek M10 * 40-es csavart, anyával és két marha nagy alátéttel? Itt, egy vidéki, alváshoz készülődő kisvárosban?
A Teszkóban nem volt, de nem is nagyon reménykedtem benne. Hazafelé bagolymódra forgott körbe-körbe a fejem, néztem a boltokat mindenfelé. Autósbolt. Éppen zárja be a hapsi. Gyorsan leparkoltam. Odafutottam. Sehol senki. De ott, a távolban, mintha az a fickó zárt volna. Utánafutottam.
– Elnézést, maga zárta az előbb az autósboltot?
– Igen, én. Mi kellene?
– Huh. Csavar.
– Semmilyen csavart nem tartok.
– És ha mondjuk most lenne szüksége egy 10-es csavarra, hová menne?
– Haza. Ilyenkor már minden zárva van.
– Hát, köszönöm.

Maradt a kemping. Ha a karbantartók reggel hétre jönnek, akkor talán le tudom dumálni, hogy kezdjenek nálam és el tudunk indulni a tervezett kilenc órás időpontban.

Aztán a karbantartók még éppen ott söröztek a teraszon.

Fura így gondolni arra a napra, de tulajdonképpen őrületes mázlim volt végig.

Kábé negyedórás turkálás után találtunk csavart. Igaz, 8-as volt, igaz kapupánt, de bepróbáltuk és működött. A kőrakás hallható robajjal omlott le a szívemről.

A többi már csak szórakozás volt. Kiültünk borozgatni – folytattuk az osztrák termés tesztelését – vacsoráztunk, utána begyújtottam a kandallóba, üldőgéltünk és néztük a lángot.
Mint a bakonyi időkben a kazánházban.

PA040028

PA050045

Vannak még rendes emberek

Az utolsó hét, amikor ültetni lehet. A jövő héttől lehülés, masszív esők. Egyáltalán nem mellesleg ez az a hétvége, amikor egyáltalán tudok időt szakítani a kertészkedésre. És a tökéletes lugas kialakításához még el kell tennem három japánloncot. Mert a japánlonc jó.

Csak éppen égen-földön nem kapható.

Egyik kertészet. Átvette a XVIII. kerületi Városgazda. Tele is rakták reklámtáblákkal, miszerint milyen jó gazdák ők. Ja, a kertészet bezárt, pangás, hullaszag mindenhol. Csak reklámtáblák vannak.

Másik kertészet. Vadászgattam, vadászgattam. Egyedül lándzsás loncot találtam, de az nagyon nem ugyanaz. Észrevettem egy eladót, aki egy kuncsafttal beszélgetett. Amikor befejezték, átkiabáltam.
– Japánloncuk van?
– Nahát, az előző vevő is azt kereste!
– De van?
– Nem, sajnos nincs.
– Aha.

Szomorúan nézegettem a koszvadt lándzsás loncokat. Akkor most mi lesz?

– Japánloncokat keres? – szólalt meg egy hang mellettem. Az előző vevő volt.
– Nos, igen.
– Menjen át a Méta utcai kertészetbe. Ott van.
– Nem mondja!
– De. Én is azt akarok venni, de beugrottam megnézni, hogy itt milyen a választék.
– Azért kár volt.
– Hát, ja. De a másikban van.
– Köszönöm a tippet.

Beültem a kocsiba. Ugyan még mennem kellett volna az Auchanba is, de először le akartam rendezni a loncokat.
Kertészet. Nagy nehezen találtam eladót.
– Japánlonc.
– Itt van.
Négy darab loncuk volt. Nekem három kellett. Szuper.
Ekkor jelent meg az előző hapi.
– Á, üdvözlöm – mosolyogtam rá – Igaza volt, itt tényleg van japánlonc.
– Ugye?

De valahogy nem volt őszinte a mosolya.

– Ugye maga is japánloncot szeretett volna vásárolni? – kérdeztem vissza.
– Igen.
– Hoppá.
– De vigye nyugodtan. Maga volt itt előbb.
– De maga javasolta. Nincs bőr a képemen elvinni.
– Vigye nyugodtan.
– Magának mennyi kell?
– Három.
– Nekem is.

Patt. Szomorúan néztük a négy darabot.
Az eladó tanácstalanul állt mellettünk.

– Akkor most mi lesz?
– Mikor kapnak árut?
– A jövő héten.
– Magának mikorra kell?
– Mára. Ma akartam ültetni.
– Én meg szombaton. De ma van utoljára autóm, holnap a fiam elviszi egész hétvégére.
– Akkor vigye maga.
– Tudja mit, felezzük el. Kettő magának, kettő nekem.

Az eladó kezdett türelmetlenkedni.
– Uraim, nekem mindegy, de döntsék már el, ki veszi meg.

A pacák elgondolkodott az ajánlatomon.

– Ez a fele-fele elsőre jól hangzik, de… tulajdonképpen az történik, hogy mindketten rosszul járunk.
– Így is lehet nézni. De így járunk mindketten a legkevésbé rosszul.
– Ez már csak szójáték. Vigye maga.
– Ne bolondozzon már. Felezzük meg.
– Nem, Uram, megkötöttem magam. Vigye.

Ezzel már nem lehetett mit kezdeni.

– Uram, Ön egy úriember.

És elvittem a loncokat. Szombaton pedig elültetem.
Vannak még rendes emberek.

Poloska

A szokásos poloskainvázió. Ülök a teraszon és elgondolkodtam.
A poloska azért lett ennyire sikeres, mert annyira büdös, hogy nincs természetes ellensége. Senkitől nem kell félnie. Ráadásul a petéi extrém ellenállóak, -50 fokot is simán átvészelnek. Nem kell tartaniuk senkitől és ha kedvezőek a körülmények, a végtelenségig képesek elszaporodni.

Akárcsak az ember.

Aztán azt olvastam, hogy a nagy poloskainváziónak valószínűleg az lesz a vége, hogy túlszaporodnak, felélik az erőforrásaikat és visszapusztulnak az invázió előtti szintre.

Szép kilátások.

A Garmin mongyonle

Megint megcsinálta. Azaz nem véletlen, hanem általános hiba.

Futottam egyet. A szokásos körömet az erdei futópályán. Az utolsó 200 métert elfelejtette mérni az óra. Az időt, azt nem. Emiatt rosszul mérte a vo2max értéket, a rossz érték miatt meg lerontotta a teljesítménymutatómat. Az enyémet. Nem a magáét. Emiatt a rossz érték miatt pedig unproduktívra szinezte az edzettségi állapotomat. Hiszen romlanak az értékeim.
A hülye.
Valószínűleg a következő futásnál – feltéve, hogy akkor nem hibázik – a nyakamba fog dobálni egy csomó medált, hogy milyen rövid idő alatt mennyit fejlődtem.
A marhája.

Azt még nem említettem, hogy az utóbbi időben mennyire kiröhögtette magát. Szerinte az az öt nap, amikor a viharral küszködtem a Balatonban, az relaxáció volt. A Training Status mutatót (TS) levitte a béka segge alá. (Nem, nem a kajakos társamról van szó.) Gyakorlatilag ugyanezt csinálta a bringás hétre is. Óh, 6 nap alatt 450 kilométert tekertél? Mekkora lazát pihentél, haver.

Írtam korábban, hogy amennyit csalódtam ebben a szarban, gyakorlatilag csak ezt az egy értéket (TS) figyelem. Mert az én koromban már nem akarom túlterhelni magamat.
Nos, mostantól ezt sem.

Egyszerűen nem értem, hogyan engedheti meg magának a Garmin, hogy egy ilyen vacak, pontatlan, emiatt használhatatlan eszközt bocsájt ki a piacra?
De amit meg végképp nem értek, az az, hogy hogyan engedheti meg magának a Garmin, hogy ilyen vacak, pontatlan értékek alapján ilyen határozottan nyilatkozzon a viselője egészségi állapotáról? Nem érzik a felelősségüket? Mert szép dolog az a sok, tudományosan kikisérletezett FirstBeat mutató, de ha megbízhatatlan adatokra támaszkodnak, akkor semmire sem jók. Márpedig ha valaki nem megy utána, nem ellenőrizget, akkor teljesen hamis képe lesz magáról.
Rosszabbul jár, mint ha nem is lenne semmilyen eszköze.

Nem viccelek

Tényleg nem. Elkezdtem rendezni a fotós/videós felszerelésemet. Fejszével.

Először nézzük meg, mi is volt pontosan a helyzet és mi is volt ezzel a baj?

IMG_20181002_122915

Nos, volt a nagy kedvencem, egy Nikon D3100 váz, hozzá egy Nikkor 18-135 objektív, egy Sigma 10-20 objektív, egy B&W polárszűrő, kártyák, akksik, táskák. Nagyon jó felszerelés volt. (Ja, 600e forint.) Imádtam.
Egy-egy önfeledt pillanatomban még most is kicsordul egy könnycsepp a szemem sarkán, ha arra gondolok, hogy mindezt kidobtam. Szegény cucc… ez tehet a legkevesebbet az egészről. De mennie kellett.
Miért is?

  • Videó
    Ez a váz még abból az időből való, amikor a DSLR gépek éppen elkezdtek ismerkedni a videózással. Azaz már képes volt rá, de… valójában nem. Olyan tervezési hibák voltak benne, melyekre ma már azt mondja az ember, hogy viccnek is rossz.
    – A fókuszmotor közvetlenül a mikrofon mellett van. Azaz nyugodtan elfelejtheted a felvétel saját hangját, folyamatosan ott kerreg benne egy motor. A manuális fókusz folyamatos keresése videó közben… hát nem túl barátságos.
    – Nem mintha az autófókusz olyan nagyot virított volna. Ha zoomoltam, akkor volt, hogy percekig kereste a fókuszt. Az már a jobbik eset volt, amikor megtalálta. Mert nem egyszer feladta.
    – És ha már zoom. Ami a kezdeti DSLR gépek nagy előnye volt, a manuális zoom (a fényképezéshez tökéletes volt, nem evett áramot, azaz jóval tovább tartott egy akksi), a videózáshoz már használhatatlan. Kézzel képtelenség folyamatos ráközelítést produkálni. Különösen a fent említett fókuszálással.
    – Túlmelegedés. A D3100 10 percig tudott videót felvenni, utána kikapcsolt. Ha utána visszaindítottad, akkor értelemszerűen már rövidebb idő után is kikapcsolt. Mert melegedett. Belegondoltál már, hogy egy hosszabb videózás során ez mennyire kiakasztó? Most hirtelen az jut eszembe, amikor mentünk fel busszal Castemolába, 25 perc tömény hegyi út, tömény élvezet, én pedig folyamatosan arra koncentráltam, hogy újra meg újra visszakapcsolgassam a kamerát.
  • Említtessék meg, hogy ettől még ez egy borzasztó jó fényképezőgép. Fényképek készítésére. A videót csak úgy ráerőltették. Nem állt jól neki.
  • Méret
    A DSLR világ már csak ilyen. A kamerák is nagyok és az objektívek is. De még csak szándék sem létezik a méretcsökkentésre, hiszen minél nehezebb a kamera, annál stabilabban áll a kézben. Ez rendben is van. Egy profinál. Én viszont átlagos felhasználó vagyok, aki mozog, mocorog és közben fényképezni, videózni akar. Nos, a D3100 kamera először a kajakos felszerelésből kopott ki (az új, immár tökéletesen vízhatlan dobozba nem fért bele), aztán a bringásból is (a többnapos túráknál már intenzíven használom a kormánytáskát, nincs benne neki hely), aztán a gyalogtúrákból is (a teljes felszereléssel megpakolt válltáska a 3 kilójával erősen húzta az oldalamat, egy huszoniksz kilométeres túra után komoly fizikai fájdalmat okozott). Ja, és a mostanában beindult fapados csomaghisztéria miatt a párnapos városnéző kirándulásokra sem tudom elvinni.

Szóval kezdett a dolog nem stimmelni. De először csak korrigálni akartam. Nagyjából egy éve vásároltam egy Sony RX100 MII gépet. Ez egy felsőkategóriás, Zeiss objektíves kompakt. A fényképezési tudása nem érdekelt, viszont a videófelvételéről ódákat olvastam a tesztekben és legfőképpen kicsi volt. Simán belefért a Nikon mellé a táskába. Azaz fényképezésre maradt a DSLR, videózásra meg a Sony. Sőt, a legtöbbször úgy közlekedtem, hogy a kompaktot el sem tettem, csak úgy fityegett a csuklómon, a Nikont meg hol előkaptam, hol visszaraktam a táskába. Nem mondom, hogy nem éreztem magamat kiborgnak, de a dolog működött.
Volna.
De sajnos a Sony is beteg.
Lassúúúúúú.
Elképesztően lassú.
Bekapcsoltam. Nem történt semmi. Eleve pici, süllyesztett gombjai voltak, melyek nem passzoltak az én virsli ujjaimhoz. Vártam. Mert lehet, hogy nem jól kapcsoltam be, de lehet, hogy csak lassan indult. Pár másodperc múlva újra megnyomtam a gombot. Naná, hogy elsőre is jól nyomtam meg, csak türelmetlen voltam. Azaz a gép elindult, kezdett volna működni, de észlelte a második gombnyomást és elindította a szintén tetű lassú kikapcsolási folyamatot. Melyet meg kellett várnom, hogy újrakezdhessem az egészet. A téma meg, amely eleinte az orrom előtt ficánkolt, nemhogy arrébbment közben, de meg is öregedett, sőt meg is halt. És ugyanez a váltáskor is. Jött a téma. Gyorsan nyomtam egy fényképet. Oké. Jöjjön a videó. Vártam pár másodpercet. Megnyomtam a videó gombot. A gép meg közölte, hogy hé, köcsög, még a fényképen dolgozom. És persze ugyanez vica-versa. Az meg már csak a hab a tortán, hogy teljesen máshogyan viselkedett akkor, ha fényképezésre állítva nyomtam meg a videó gombot, vagy ha eleve videóra állítottam. Ugyan játszottam vele, de nem voltam képes kiismerni. Aminek az lett a vége, hogy a videófelvételek nagy része vacak lett.

Ja, hogyan jött be a képbe a fényképezés? Amikor azzal nem akartam foglalkozni?
Magától. Evolúcióval.

Ezek a nyomorult témák olyanok, hogy nem várnak. Egyszerűen nincs időd arra, hogy gépet cserélj. Márpedig ha egyszerre akartam videót felvenni, illetve fényképezni, akkor sokszor döntenem kellett: vagy jó képeket csinálok a Nikonnal, de vacak videókat (már ha egyáltalán), vagy a Sonyval jó videókat, de csak közepesen jó képeket. A végén a Sony teljesen kiszorította a Nikont, olyannyira, hogy az utóbbi öt nagyobb túrára már csak a Sony-t vittem el.
És persze dühöngtem. A lassúsága miatt egy csomó mindenről lemaradtam. A fényképek minősége meg összehasonlíthatatlan volt egy DSLR gép minőségével.

Szóval befürödtem. A koncepció nem működött. valami mást kellett keresnem.

A problémahalmazt tetézte a Gopro Hero 3 Black. Igen, ez egy régi cucc, ahol úgy látszik, a kamera még teljesen jól működik, de a vízhatlan tokja már elöregedett. A tok gombjai teljesen kiszámíthatatlanok: nem reagálnak, ha megnyomom, időnként meg maguktól önállósulnak. Csakhogy bárhová is akarom felszerelni, kell a tok. Függetlenül attól, hogy kell-e a vízhatlanság, vagy sem. Sőt, még egy nyomorult time-lapse videó készítéséhez is csak úgy tudom rácsavarozni az állványra, ha tokba teszem.

De ebben az írásban nem akarok foglalkozni a Gopróval, még ha a koncepció szerves része is. Egyszerűen januárban lecserélem a külön ház nélküli Gopro Hero 7 verzióra… és megszűnnek a problémáim. Remélhetőleg.

Vissza a kamerákhoz.

Videó. Fényképek. Lehetőség szerint profi minőségben. Kis méretű készülékkel.

Aki kicsit is jártas a témában, rögtön vágja a választ: MILC.

A MILC gépek főként azoknak készülnek, akik kiábrándultak a kompakt digitális fényképezőgépek képminőségéből, de a digitális tükörreflexes gépek (DSLR) tömege és objektívei számukra már meghaladják a méretben és súlyban elfogadható határvonalat, vagy épp nagyobb DSLR felszerelésüket szeretnék kényelmesebbre cserélni.
Link

Igen, ez történt. Az osztrák túra után annyira felcsesztem az agyamat, hogy pár nap tanulás, nyomozás után rögtön meg is rendeltem az új gépet.

Volt bennem félsz. Abban biztos voltam, hogy videózás terén előrelépés lesz. De fotózásban tud-e annyit egy MILC, mint egy DSLR? Fogós kérdés.

Pár nap alatt megkaptam a gépemet. És nem győztem falba verni a fejemet. Ebből a perspektívából a Sony RX100 totális ballépés volt. Gyakorlatilag nem sokkal drágábban vettem egy MILC-et, mely nemhogy a Sony-t verte kenterbe minden téren, de a DSLR-t is megszorongatja. Nem videóban, mert az hullagyalázás, hanem fényképezésben. Miközben méretben… gyakorlatilag semmi.
Egy évvel ezelőtt elhamarkodtam a döntést. Megfizettem érte.

De most már itt van az új szerzemény, egy Olympus OM-D M-10 III kamera, egy 14-42 pancake objektívvel és egy 40-150 zoom objektívvel. Az egész szettben 265e forint volt. (Jövő tavasszal tervezem teljessé tenni a felszerelést ezzel a 9-18-as objektívvel.)

És már csak az a problémám, mit csinálok a Nikon készlettel, illetve a Sony géppel. Mert nekem már nem lesz rájuk szükségem.

De tudod mit, győződj meg róla a saját szemeddel. A hétvégén csavarogtam az erdőnkben is, meg a belvárosban is és fényképeztem, mint az állat. Hiszen a fő kérdés az volt, hogy az Olympus fotózás terén leveri-e a Nikont? Videóban nyilván. Sőt, videóban simán alázza a Sony-t is, ez hamar kiderült.

Ideraktam egy csomó fényképet. Meg tartozik az egészhez egy album is, mivel 67 képet csak nem akartam belinkelni.
Engem totálisan meggyőzött. Új szerelmem van.

Macskák

old-P9280005

old-P9280009

old-P9280016

Megjelent az éhenkórász kandúr.

old-P9280002-1

És persze ő nyert.

old-P9280004-1

old-P9290003

old-P9290008

old-P9290009-2

Tájak

old-P9290032

old-P9290033

old-P9290065

P9300095

P9300127

P9300140

P9300193

P9300231

P9300239

P9300276

P9300282-jhdr

Emberek

old-P9290089

old-P9290092

old-P9290100

P9300015

P9300078

P9300112

P9300204

P9300214

P9300221

P9300247

P9300253

P9300261

P9300270

P9300272

Munkakörnyezet

Az egyik macska odahányt a teraszra.
A másik mellérakott egy döglött kisegeret.
Arra az esetre, ha esetleg én is szeretném elhányni magamat.

Én viszont ehelyett csak nézegetem, mind a hányást, mind a legyektől nyüzsgő, véres tetemet… és az életről, meg az elmúlásáról elmélkedek.

Passau – Bécs, bringával 08/08

Hazafelé
2018.09.22; szombat

Tulajdonképpen nagyon ráértünk, kelhettünk volna akármikor is, de a meteorológia azt mondta, hogy 9 körül lesz valami minimális eső, úgy terveztük, hogy előtte már össze kellene csomagolni a cuccot, mindent bele a kocsiba.

Ehhez képest… éjfélkor arra ébredtem, hogy valami nem stimmel. Valami nagyon durva vihar rángatja a sátrat.
Nos, valami nagyon durva vihar rángatta a sátrat.
– Esik – közöltem Nejjel.
– Hurrá – lelkesedett.

Innentől kezdve eléggé vacakul aludtam. A vihar hajnali háromig tombolt, kifújta magát, majd ötkor újrakezdte. Hanyatt feküdtem. Néztem a plafont.
Elég nagy szívás a helyzet, mert mindenünk kint van a kocsiban. Jó messze a sátortól. Oké, reggel azt meg tudjuk csinálni, hogy kiszaladunk a kocsihoz, beugrunk, megvárjuk, amíg eláll az eső, addig megreggeizünk, meg nagyjából összepakolunk.
Feltéve, ha eláll.

A túra meteorológia része kifejezetten bizarr volt. Napközben egy norvég oldalt nézegettünk, mert az adta a legrészletesebb prognózist a környékre. Radar figyelésére pedig a horvát meteorológia oldalát használtuk. Mert jó.

Nyolc óra körül mérséklődött az eső, kiszaladtunk, bevágtuk magunkat az autóba, lecsorogtunk a recepcióra, megreggeliztünk, vártunk. Kilenc körül elállt, összecsomagoltuk a csuronvizes mindent.

Jó kis reggel.

Oké, Bécsből ennyi elég is volt, menjünk már haza.

Annyira persze nem volt egyszerű a dolog. Mindkettőnknek rémlett valami nagyobb bolt Schwechat mellett, de egyikünk sem tudta pontosan, hol van, sajnos a Google Maps sem, végül kimentünk egyhez, de az… hát nem az a nagy bolt volt. Sokkal inkább valami kicsi Billa. Egy Fischamend nevű falucskában.
Mindegy, ha ezt kaptuk, akkor itt vásárolunk be. Barna adott egy cetlit, tele egzotikus, sörblogról levadászott sörökkel, már előre röhögtem, hogy mennyi lesz itt ezekből, aztán meglepődtem, mert két fajta is volt. Én mondjuk a borokba vesztem bele. Nem volt sok, különösen a wachaui rizlingeket hiányoltam, de azért raktunk be éppen eleget.

Aztán tulajdonképpen ennyi. Az esőt frankón utolértük útközben, csak hogy ne unatkozzak vezetés közben. Itthon láttuk, mit pusztított a korábbi vihar, az se volt semmi.

Tulajdonképpen jól megúsztuk ezt a hetet. A hirtelen november előtt még éppen elkaptuk ezt a kicsiny vénasszonyok nyarát.

Hasznosnak vélt információk.

Pénz

A legnagyobb buli az egészben az, hogy gyakorlatilag low-cost a túra. Oké, autóval ki kell menni Passauig, meg haza kell jönni, nyilván autópályamatrica itthon is és kint is. A vonatjegy 37 euró volt, a parkolóház 4,5 euró/nap. A kempingek ára változó, valahol 15-25 euró között lehetett vele számolni. A kocsmák a szokásos nyugati árszinvonalat hozták, a sör 3-4 euró között mozgott, a bort 1/8-ad liter formájában mérik, 2,5-3,5 euró között. Kajáról nem tudok nyilatkozni, vagy boltban vásároltunk, vagy valami töröknél ettünk. A bolti árak nem vészesek, sör 0,8-1,2 euró között, nagyjából ugyanitt voltak a péksütik is. A borokat 5-10 euró között vásároltuk. A fizetős vécé mindenhol 0,5 euró. A kávé kiszereléstől függően 1-3 euró között.

Könyvek, térképek

    Elég sokmindent beszereztem indulás előtt. Nem mondom, hogy mindegyikkel jól jártam.

  • Danube Cycleway

    Ezek például olyan könyvek, melyek nem sokat adtak hozzá a túrához. Tipikusan az, amikor nyakonöntenek egy csomó használhatatlan, felesleges információval. Amellett, hogy a pacák ír hasznos dolgokról is, a könyv nagy részét az teszi ki, hogy az illető gyakorlatilag kanyarról kanyarra leírja az utat. Azaz ennél a saroknál kanyarodj balra, annál a templomnál kanyarodj jobbra, a következő kereszteződésnél meg menjél egyenesen. Mindez egy könyvben. El sem tudom képzelni, hogyan gondolták: a túrázó bemagolja, vagy valahogy rögzíti a könyvet a kormányra? Egy gps track ezerszer hasznosabb.

  • Akkor nézzük a track-eket. Ilyesmit találhatsz a bikemap.net, a wikiloc.com, a gpsies.com oldalakon. Az én tapasztalatom az, hogy mindhárom oldalon valami botrányosan rossz a kereső, jobban jársz, ha egyszerűen csak beírod a google-be azt, hogy ‘donauradweg Passau Wien gpx’. A találatok már a fenti oldalakról fognak jönni.
  • Érdemes a Youtube-on is rákeresni a fenti útvonalra. Elég sok bringás videó jött már ki a témában. Nekem ez a kedvencem.
  • Itt volt még az a bizonyos prospektus. Erről írtam már eleget korábban.
  • Ami viszont felettébb hasznos volt, az egy papíralapú térkép. Csak jót tudok mondani róla. Nagyon sokszor ez húzott ki a bajból, amikor az elektronikus eszközeink begolyóztak. A formátuma tökéletes, könnyen lapozgatható, könnyen széthajtható, kis helyen elfér. Ez volt a napi bibliám.

A teljes útvonal

Illetve ideteszem a fényképalbum linkjét is.