Trekking, megpakolva

Lefelé
2015.10.24; szombat

Ahogy már írtam, nemrég bővült a bringapark. Túl vagyunk a bejáratáson, az első kötelező szervízen, immár lehet terhelni is a drágát.

Istenem, közben egy kicsit beőszült. De szoktam én télen is sátorozni, az meg még arrébb van.

A terv: fullra pakolt bringával lemenni Velencére, a Drótszamár kempingbe. Feltolni a sátrat, aludni egyet, másnap pedig haza.

A táv önmagában nem vészes, a bringa cuccal is jól megy. De kijutni Budapestről… az halálos. A környék teljesen ismeretlen számomra: Budafok, Nagytétény, Érd… erős forgalom, felüljárók, zavarbaejtő kereszteződések, kismillió körforgalom, autópályák midenfelé. Kerékpárutak voltak ugyan, de elsőre nem sikerült mindet megtalálnom. (Persze az ilyenkor kötelező, autóból kiordibáló paraszt megvolt.) A kedvencem a régi 6-os volt Érd előtt, ahol szemmel láthatóan nem volt alternatíva, de a kerépárral behajtani tilos táblát rányomták az útra. Úgy, hogy előtte kerékpárút vitt odáig.
Na, mindegy. Érd túlsó fele 36 kilométer tőlünk, két óra alatt volt meg, ami Pesten egészen jó érték.
A többi már csak hullámvasút volt a 7-esen. (Azért úgy belegondoltam: itt van, ilyen közel Budapesthez a Velencei tó, mely mostanában nagyon ráment a kerékpáros infrastruktúra kiépítésére. Tényleg olyan nagy ügy lenne levezetni odáig egy bringautat, keresztül a budapesti dzsungelen is? Ha már annyi sok autópályát sikerült bepakolni a környékbe, nem férne el egy kerékpárút is?)

Kora délután értem le. A gondnokot már telefonon kellett hívnom, hiába, ez már utószezonnak is elég gyenge.
– Sátorozni akar? – nézett nagy szemekkel.
– Igen.
– De hát hideg lesz. Minusz egyet mondtak éjjelre.
– Ebben az égövben elő szokott fordulni.
– Sár van.
– Majd keresek valami stárazabb helyet.
– Hát, nézze – vakarta a fejét – Nekem leégne a képemről a bőr, ha maga egy üres kempingben sátorban aludna. Adok egy mobilházat, sátor árban.
– Velem lehet alkudni.

Szóval megint nem jött össze. Idén már nekiindultam egy téli, sátorbanalvós gyalogtúrának, azt elfújta a hóvihar. A mostanit meg a gondnok. Pedig ez nagyon más. A sátrazás az egyszemélyes küldetés, ahol az ember reggelente megküzd a jegesmedvével a pálinkás teájáért. A mobilház meg… mindenképpen egy civilizált környezet. Az ember elsétál a boltba, bepakolja a cuccot a hűtőbe, lezuhanyzik, majd kiül a teraszra egy sörrel, gyönyörködni a naplementében. Ez már nem küldetés és legfőképpen nem egyszemélyes. Ezek a pillanatok igazából akkor jók, ha ilyenkor ül az ember mellett valaki. Nem kell, hogy beszéljen, elég, ha ő is csak élvezi a délutánt.

A nap közben magához tért, elhajtotta a ködöt és sütött, ahogy tudott. Laposan. Amitől teljesen vadító fényviszonyok lettek a tó mellett.

A mobilház pedig ötven méterre volt a parttól. Vadásztam műanyag széket, asztalt, kiültem a teraszra, rápöffentettem egy szivarra. Jó volt. Utána elsétáltam a kisboltba, venni ezt-azt (volt külön pult a kézműves söröknek), nyilván utána kipróbáltam, milyen sörrel is a tónézegetés a mobilház teraszáról. Aztán átsétáltam a kemping éttermébe vacsorázni. Igen, jól olvastad: a kemping éttermébe. Igaz, hogy a kempingben – a horgászokkal együtt – voltunk vagy hárman, de az étterem nyitva volt. Bementem. Tök sötét terem. Az egyik sarokban üldögélt négy ember. Az egyik a mobilját nyomkodta, a másik három bóbiskolt a sötétben.
– Jó estét – köszöntem be – Nyitva vannak?
– Persze – pattant fel az egyik pacák. Mintha ez olyan egyértelmű lett volna.
– És vannak ételeik is? – óvatoskodtam.
– Természetesen.
– Hmm, akkor leülök.
Erre gyújtottak lámpát, ketten pedig bevették magukat a konyhába. Elég bizarr volt az élmény, de a kaja jó volt.
Utána, immár sötétben, még kiültem a teraszra, felpattintottam azt a kézművest, szivar. Közben bementem a házba, hogy estére beindítsam a fűtést. Nem volt. Így azért már lesz ebben az éjszakában némi kihívás. Odabent ugyanis pont olyan idő volt, mind odakint. Az a vékony dekoritlemez nem sokat szigetelt. Bojler volt, zuhanyozni ugyan lehetett volna, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy amint kilépek a zuhanyfülkéből, rámfagyjon a víz. Oké, persze, hidegre készültem, nincs is ezzel semmi baj, csak egy kicsit már beleéltem magamat a meleg házba.

Vissazültem a teraszra. Hiszen oly mindegy, kint, vagy bent. Olvasgattam, hangjegyzeteltem. és ekkor ütött be a ménkő: elkezdtem csuklani. (Roppant vicces csuklós hangjegyzeteim is lettek.) Eleinte nem zavart, vannak légzőgyakorlatok, el lehet múlasztani. Meg is történt. Csak éppen 5 perc múlva újra jött a csuklás. Ezt játszottam órákig. Légzőgyakorlatok. Gimnasztikáztam a ház előtt. Körbefutottam a kempinget. (Nem kicsi.) Próbáltam vízzel elnyomni a csuklást. (Innentől nem csak csuklott, brekegett is.) Aztán az egyik szünetben gyorsan beugrottam a hálózsákba és elaludtam. Valaki nagyon emlegethetett.

Felfelé
2015.10.25; vasárnap

Másnap piszok nehezen keltem fel. Eleve az éjszaka csalódás volt. Délután láttam a strandon egy táblát, miszerint vigyázzunk, mert errefelé elszabadult csöcsök zaklathatják az embert – aztán ehhez képest éjszaka egy sem próbálta rámtörni az ajtót. Másfelől meg az időjárás. Az ablakot még láttam, de mögötte már semmit, mert tejföl erősségű köd takarta be a tájat. Terveztem, hogy korán indulok és körbebringázom még a tavat, de ekkora ködben semmi értelme sem volt. Pestre vissza olyan 3-4 óra az út, ráérek délután indulni. Hátha addigra jobb idő lesz. Na meg a mobilházban deres volt a szekrény, szóval ránézésre hideg volt, ellenben a hálózsákkal, ahol nem. Ráadásul még az órát is átállították, azaz minden afelé mutatott, hogy hatalmasat aludjak.
Magam sem tudom, miért, de fél tízkor már útnak indultam. Michelin babaként magamra vettem a teljes ruhatáramat, reggeliztem, pakoltam, takarítottam… és ennyi.
A kapuban pont összefutottam a gondnokkal.
– Nos, be tudott fűteni? – kérdezte.
– Hogyan? – néztem nagyot – Nincs fűtőtest.
– Ó, mások azt szokták csinálni, hogy bekapcsolják az elektromos főzőlapot.
– Puhányok – legyintettem.

Budapestig ködben jöttem, akkorában, hogy végig be kellett kapcsolnom a tengelydinamót. Ebben ugye az a vicces, hogy ezen a szakaszon vannak a legnagyobb emelkedők. Dinamóval. Csak, hogy meglegyen a sportérték.
Budafoknál viszont szerencsém volt, rátaláltam egy eldugott kerékpárútra, mely a Duna mellett megkerülte az egyik legredvásabb útszakaszt. Nagyon örültem neki. (Annak viszont nem, hogy mennyire el van dugva. Kifelé esély sincs arra, hogy csak úgy rátaláljunk. Szalagkorlát és egy sáros, dzsuvás ösvény rejti el a forgalomtól.)

Itthon tök szokatlan volt a fűtött lakás. Rögtön ki is mentem a teraszra akklimatizálódni. Nehogy megártson a túl gyors felengedés.

Viszont a bringa egyszerűen szuper. Erre találták ki. Anélkül, hogy különösebben kifáradtam volna, simán tartani lehetett vele a 20 km/h körüli átlagot. Teljes menetfelszereléssel megpakolva.
Lesznek itt még nagyobb vadulások is.

Reggeli vegyes

Kora reggel dolgom volt a külváros külvárosának a külvárosában. Utána már ráérősen tudtam hazasétálni, nem foglalkozva a hisztérikusan ugató kutyák hangzavarával. Nézegettem a házakat. Voltak rendezett udvarok, gyep, zöldségek, virágok, szőlő. Voltak persze rendezetlenek is, de ősszel még az elhanyagolt kert is szép. Aztán voltak mások: lebetonozott előkert, olajsárral borítva. Oldalt pank, satu, kompresszor, felette műanyagpala tető. Mindenfelé vashulladék, gépdarabok. A hátsó kertben valami mdf lapos raktár/műhely keverék, ránézésre tele ipari hulladékkal.
Itt lakik a kertvárosi buherátor. Aki nem csak a munkáját hozta haza, hanem a gyár hangulatát is.

~oOo~

Utalós nap. Kibontogattam a borítékokat, rendeztem a számlákat. Előtte már kicuccoltam a teraszra, biztatóan gőzölgött a kávé a hűvösben. Egyik kezembe összefogtam a csekkeket, a másikba a papírszemetet, elsétáltam a kukához… és szórakozottan a csekkeket dobtam ki. Utána meg csak néztem, mi történt. Majd sóhaj: milyen egyszerű megoldás is lenne!

~oOo~

Kipakoltam az online utalós felszerelést az asztalra. Oké, lépjünk be. Token. Hmm. De jó lenne kitalálni valamilyen ügyes hekket, hogy a webbankos belépéshez adott hatszámjegyű jelszó automatikusan jóvá is íródjon forintban a számlán. Vagy euróban.

Macskák

Bármennyire tré idő is van, azért napközben leginkább most is a teraszon dolgozom. Oké, esik az eső, de legalább poloskából már csak 30-40 mászkál körülöttem, az meg kezelhető. (Azzal szoktam szórakozni, hogy kinézek valami focikaput és megpróbálom pöcköléssel átlőni rajtuk ezeket a szerencsétleneket. Valamikor jó voltam gombfociból.) Aztán amikor kezdett sötétedni, bejöttem. Kirúgtam a macskát a forgószékből. Az első ijedtségében kisétált a teraszra, körbenézett, köpött egyet és visszajött. Neki sem tetszik ez a lassan három hetes eső.

~oOo~

Estefelé nagyon elmerültem egy munkában. Emiatt kicsit későn vettem észre, hogy a macska kapirgálja az almot. Gyorsan felpattantam és kinyitottam a teraszajtót, de már elkéstem, belekábelezett egy nagyot a dobozba. Oké. Munka tovább. Ekkor hallottam meg, hogy öklendezik az ebédlőasztal alatt. (Ilyenkor készül a szőrgombóccal együtt kihányni a napi kaját is.) Feltéptem a teraszajtót és megpróbáltam kizavarni. Nem ment. Kergetőztünk a nappaliban, úgy, hogy az a dög futás közben is öklendezett. Majd a dráma csúcspontján megjelent az ajtóban egy másik és elégedetten besétált. Egy egérrel a szájában. Innentől már kettővel kergetőztem, figyelve arra, hogy az új játékos az egeret nehogy lerakja valamelyik szekrény alá. Végül sikerült mindkettőt kizavarnom. Nagyjából vacsoraidőben, azaz le sem ültem, kiszórtam a hűtő melletti tálkájukba a szárazkaját, vártam tíz percet, majd megpróbáltam a végképp összezavart macskákat visszacsalogatni a lakásba. Nem lepődtem volna meg, ha most befelé jövet köptek volna egyet.

Törmelék

  • Amikor rászáll egy légy a laptop monitorjára és az egérkurzorral próbálod elzavarni.

  • Ha a kantinban lett volna szejkei ásványvíz, Ripley kollégája simán kifingta volna az alient.

  • Belülről rendkívülinek kell éreznünk magunkat ahhoz, hogy megengedhessük magunknak azt a luxust, hogy kívülről átlagosnak tűnjünk.

Offline

Három napig be sem kapcsoltam a számítógépemet. Nagyon nyugis három nap volt. Beszélgettünk, kajakoztunk, beszélgettünk.
Aztán vasárnap este bekapcsoltam a laptopot és rámdőlt háromnapi szenny, acsarkodás és gyűlölet. Nem, ne mond azt, hogy zárjam ki ezt az életemből, hiszen alapvető fontosságú, hogy az ember tisztában legyen a környezetével. És az én környezetem jelenleg szenny, acsarkodás és gyűlölet.

De azért ebből a hétvégéből erre fogok emlékezni.

A nevek visszanyalnak

Auchan. Borvásár. Számomra a mennyország. Kedvenc középkategóriás boraim 500-1000 forint leárazással lesüllyedtek a beszálló kategóriába, én pedig telepakoltam a kosaramat. Azt a nagy gurulósat.
Aztán az egyik polcnál lemeredtem, mintha Medúza nézett volna rám az üvegek mellől. Auchan szelekció. Petrény borászat. Levettem egy palackot, forgattam, nézegettem. Próbáltam minél többet megtudni a termelőről. Észre sem vettem, hogy a polc mellett kóstoló van. A Petrény borokból. A cég egyik alkalmazottja felügyeletében.
– Úgy látom, felkeltették a figyelmét a boraink – lépett mellém az öltönyös hapi.
– Aha – motyogtam – Tetszik a nevük.
Erre beindult vastagon a pincészet bemutatása, aminek kifejezetten örültem, hiszen pont ezeket az infókat kerestem a boron.
– Pince, bor, blabla – tolta a hapi.
– Tudja – mutattam rá a cimkére – Engem Petrényi Józsefnek hívnak.
A folyam egy pillanatra megállt.
– Nahát – mondta az öltönyös. Aztán folytatta.
– Dűlőszelekció, válogatott hordók, blabla.
Az ismerős nevekre felkaptam a fejem.
– Szóval ez egy egri pincészet? – kérdeztem.
– Igen.
– Érdekes – csóváltam a fejemet – Én is egri vagyok.
– Hát, akkor ez egy elég közeli találat – vigyorodott el a hapi – A cégvezetőnk neve ugyanis Petrény Attila.
Aztán megbeszéltük, hogy vannak borok, melyek csak egy idő után bontják ki a formájukat (a legfiatalabb pulton lévő boruk 2008-as volt), persze meg is kóstolgattam, amit lehetett és igencsak tetszetősnek találtam. Be is raktam hármat a kosárba, pedig ezek még a leárazás után is a középkategóriában maradtak (2500-3000). És ennyi.
Jelzem ezt az írást nem reklámnak szántam, egyszerűen csak érdekesség. Legalábbis számomra. Hogy kicsi a világ.

Nyugdíj

Olyan régen írtam már illúziókról.

Nos, ki mit gondol, mit fog csinálni, ha megöregszik?

Bakker, hamarosan az 52-re fordulok rá. Soha eszembe sem jutott fiatalkoromban, mi lesz, ha ennyire megöregszem. Még emlékszem, kamaszként egyszer elmagyaráztam anyámnak, hogy nekem elég az 50 is, csak jó legyen. Többre nincs szükségem. Padlót is fogott.)

Na jó, nézzük a realitásokat. Mire számíthatok? Nyugdíjkorhatár: jelenleg 65 év. Azaz van még 13,5 évem. De mihez is? Ahhoz, hogy az állam adjon – az eddigi, egyáltalán nem kevés befizetett pénzem után – annyi pénzt utána havonta, hogy ha nem is fényűzően, de valami alapszinten eléldegéljek.
Na, ez az, ami maximum tíz éven belül össze fog dőlni. Túl sok az öreg, túl kevés a járulékot fizető fiatal, az meg hogy én mennyit fizettem korábban, lényegtelen. Persze az állam lopni fog küzdeni fog, mint disznó a jégen, de sok lehetősége nem lesz. Fel fogja tolni a korhatárt 70 évre és le fogja csökkenteni a pénzt annyira, hogy már az alapszintű élethez se legyen elegendő.
Ez nem nagy újdonság, biztos vagyok benne, hogy ezzel minden érintett tisztában van.

Elméletileg megvan a lehetőségünk, hogy az agyonadóztatott pénzünkből takarékoskodjunk. Hogy ne az állam mondja meg, mikortól mehetünk el pihenni. De ezekben a vérzivataros időkben valahogy nem akar összejönni ez a takarékoskodás. Hiába próbáljuk. Meg mennyit is kellene összerakni? Ha ketten szeretnénk (jelenértékben) összesen minimum nettó havi 250e forintból megélni (szeretne a hóhér, de direkt alacsony értéket írtam), az tíz évre 30 millió forint. Hol van nekem esélyem arra, hogy ennyit összetakarékoskodjunk addigra? És ez csak tíz évnyi lauf.
Meg is beszéltük Nejjel, hogy a mi sorsunk az, hogy nem lesz nyugdíjunk, legfeljebb életünk végéig dolgozunk. No problem.

Naná, hogy nem így van. Vedd észre, hogy a fenti “legfeljebb” kifejezés azt sugallja, hogy ez a legrosszabb forgatókönyv.
A francokat.
Ha az agyadból élsz, akkor a szakmád bármikor ki tud fordulni alólad. Megszűnik. Átalakul, más szakma lesz belőle. A tapasztalataid semmit nem fognak érni az új helyzetben. Tudást lehet konvertálni, tapasztalatot nem. Képesnek érzed-e magad arra, hogy egy teljesen új szakmában hatvanévesen is olyan jó legyél, mint amilyen a régi szakmádban negyvenévesen voltál?
Ha nem, akkor miből gondolod, hogy hetvenévesen is lesz még munkád?

A szakember

The best place to hide a dead body is page 2 of Google search results.

Úgy estefelé, amikor a lugasban üldögéltem, egy kicsit elgondolkodtam, hogyan is változott a szakmám. Tény, hogy a kilencvenes évek elején még mellkasunkat döngetve másztunk lefelé a pálmafáról és ököllel vertük szét a kókuszdiókat. Nem volt internet. Nem voltak keresőmotorok – hiszen miben is kerestek volna? Ha belefutottunk valami problémába, nagyjából a következő lehetőségeink voltak:

  • Felhívtuk 5-10 ismerősünket, hogy találkoztak-e már ilyesmivel?
  • A falat kaparva megoldottuk valahogyan. Aztán agyunkba véstük, mit csináltunk.
  • Előolvastunk. Megrendeltük az akkori összes számítástechnikai újságot/könyvet, elolvastunk belőlük mindent és jól meg is jegyeztük, mi hol van. Aztán ha gond volt, igyekeztünk visszaemlékezni írt-e erről valamit valamelyik média?

Bármilyen furcsa, de ez nekem nagyon feküdt. Meglehetősen jó memóriával rendelkezem, márpedig itt ez volt a kulcs.
Ma már teljesen más a világ. Elvileg minden a rendelkezésünkre áll. Azonnal.
Elvileg.
Mégis óriási különbségek vannak az informatikusok között.

Vizsgáljuk meg, mi kell ma egy probléma megoldásához?

  • A szakmai alapok pontos ismerete. Tudjuk elhelyezni, értelmezni a problémát.
  • Kellően analitikus gondolkodás. Hogy ki tudjunk zárni, hogy be tudjuk határolni, hol is lehet a baj.
  • Legalább olvasás szinten jó angoltudás.
  • Kreativitás, szakmai műveltség. Hogy hatékonyan tudjuk kezelni a Google-t. (Ez egy kicsit olyan, mint a korábban említett előolvasás, csak éppen nem a megoldást leíró cikk elérhetőségét kell tudnunk fejből, hanem képben kell lennünk a szakmai (angol) zsargonban, amennyiben jó találatokat szeretnénk kapni. És össze kell tudnunk rakni azt a minél kevesebb, de annál jellegzetesebb szóhalmazt, melyre harapni fog a kereső.)

Látható, hogy itt a memória már nem számít annyira. Rend kell a fejben, elemezni kell tudni és komoly kreativitás szükségeltetik. A korábban említett előolvasás esélytelen: akkora mennyiségben vannak a neten anyagok (whitepaper, techical library, blogok), hogy még azt is képtelenség megjegyezni, hol voltak jó írások. Gondolkozni és keresni kell.

És ez jó.

Nevek, megint

Egyszer már problémáztam azon, hogyan és mikor lettek lefixálva a nevek. Mikor lett az Egerből jött gyüttment neve Egri és hogyan rögzült ez úgy, hogy a dédunokáit is így hivták, dacára annak, hogy azoknak már semmi közük sem volt Egerhez. (Mint ahogy már nekem sincs semmi sem az erdélyi, sem a moldáv Petreni községekhez.)
Oké, ez ott ki lett vesézve.
De akad még itt töprengenivaló.
Az egész onnan indult el, hogy elővettem egy poros könyvet és kiesett belőle a könyvjelző. A Dover nyelviskola névjegye, hátoldalán az adott tanfolyam oktatójának nevével. David Threadgold. Aranyfonál Dávid. Micsoda név már ez? Aztán sorra ugrottak elő a hasonló nevek. Lándzsarázó Vilmos. Templomhegy Winston. Harang Sándor. Virágzás Orlandó. Borház Amélia. Értékes Szavak Vilmos. De gondoljunk csak bele, hogy amikor Robin Williams szorogatott helyzetben kitalálta magának a Doubtfire (Kételytűz) nevet, ez mindenki számára teljesen normális név volt. Mi mehetett félre az angoloknál? Hiszen mi megszoktuk, hogy egy embert vagy az alapján neveztek el, ahonnan jött, vagy a szakmája alapján, esetleg a birtokai után, netán a fizikai megjelenése alapján. Aranyfonál Béla. Honnan? Miért?
Vagy lehet, hogy nem az angoloknál ment félre? Lehet, hogy csak a mi őseink voltak ennyire földhözragadtak, hogy nem merték sem a fantáziájukat, sem a humorérzéküket használni, amikor valakit hivatalosan kellett elnevezniük?

Fényképezni

Mit is jelent a fényképész tudás? A neten rengeteg írást fogsz találni. Technikai tudás: záridők, mélységélesség, expozíció, fehéregyensúly, meg ilyenek. Aztán vannak a művészeti szempontok: kompozíció, a pillanat elkapása. Portré esetén az alannyal történő kommunikáció. Ez mind fontos.
De van valami, amiről kevés szö esik. A törlés. Amikor egy csavargásról csinálsz vagy 300 képet, a legrosszabb, amit tehetsz, az az, hogy ezeket csak úgy beszórod egy könyvtárba. Soha nem fogod visszanézni. Mert zömében szarok. Kegyetlenül ki kell törölni az elrontottakat, a munkaverziókat, a vállalhatlanokat. Ha ugyanarról a témáról több kép is készült, akkor csak a legjobbat kell megtartani. Aztán ami megmaradt, azt már lehet utófeldolgozni. Ha a 300 képből maradt 40, de azok teljesen jók, akkor célhoz értünk. Ezeket már szívesen visszanézzük később is.
Nagyon nehéz, de nagyon fontos fázis: válogatni, törölni, takarítani. Hogy ne szemetet együnk.

Nem igazán értem

Megint bringa. A közelmúltban vettünk egy trekking kerékpárt, mert… mert terveink vannak, de erről majd később. A márkát úgy választottuk ki, hogy egy nagyon kedves ismerősömnél kipróbáltam egy hasonló jószágot és meglepően jól mozgott. Mármint a kerékpár.
Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de az ismerősömben annyira túltengett az önbizalom, hogy közölte, ő, a saját monty bringájával simán legyőzne egy Budapest – Esztergom távon. Udvariasan mosolyogtam. Úriember biztosra nem fogad. Nekem egy könnyű, pengevékony országúti versenybicajom van, ez meg azért mégis csak egy nehéz, nagytestű erdei bringa.
Még a salzburgi túra előtti őrületben sikerült megvennünk az új kerékpárt is. Nem tudtam kipróbálni. Barna egyből lenyúlta munkábajáráshoz. Most, ezen a hétvégén lett volna lehetőségem meghajtani, de most meg Nej jelentette be az igényét.
Márpedig nagyon fentem a fogamat, hogy úgy tegyek vele, mint Singer a találmányával. Van egy standard 25 kilométeres edzőköröm, ezen a héten is megtettem négyszer. Jó lenne megnézni, hogy mit tud ezen a terepen az új gép. Végül vasárnap késő délután összekaptam magamat.

Innentől a tények:

  • A héten a legjobb időt kedden futottam: 25,41 km, 1 óra 04 perc 01 másodperc, 23,82 km/h átlag.
  • A napi rendszeres bringázásoknak kipihenten szoktam nekivágni, valamilyen délelőtti időpontban.
  • Most, vasárnap, már volt negyven kilométer a lábamban. (Nejjel csavarogtunk a városban.) Nem igazán voltam üde és friss.
  • Induláskor elbambultam. Teljesen feleslegesen bementem egy időrabló körforgalomba, melyből elég nehezen szabadultam ki. Ez egész pontosan 2 perc 21 másodperc időveszteséget jelentett a plusz 430 méteres távolságon, legalábbis a megszokott körömhöz képest.
  • A mostani futam eredményei: 26.03 km, 1 óra 04 perc 07 másodperc, 24,36 km/h átlag. Ha kiveszem a hülye körforgalmas kerülőt, akkor 25,6 km, 1 óra 1 perc 46 másodperc, 24,87 km/h átlag.

Érted? Országúti versenycangával a heti legjobb átlagom 23,82 km/h volt. Ezzel a virsligumijú (4 cm), 20 kilóval nehezebb, borzalmas légellenállású trekking bringával, úgy, hogy fáradtan indultam neki, 24,87 km/h.

Mi van itt? A világegyetem nagyon nem úgy viselkedik, ahogy elvárhatnám tőle.

Elég sokáig csak ültem a laptop előtt és próbáltam megfejteni a titkot. Páronként összehasonlítottam az egyes szakaszokat. Tudom, hol van lejtő, tudom, hol van emelkedő, tudom, hol kell sokszor fékezni és hol lehet gátlástalanul menni. Nos, a helyzet az, hogy egy terepfajta kivételével mindenhol a versenybringa nyert. Emelkedőn, lejtőn súlyosan alázta a trekkinget. Viszont a sima, sík terepen – magyarul az országúton – a trekking lenyomta a másikat. Az országúti versenyt. Hihetetlen, de így van. Ha a trekking beindult, ha jól meghajtottam, akkor ment, mint a golyó.
Nehéz elfogadni, de ki lett mérve. És annyira nem zavar. Sőt.