Month: November 2015

Hétvége

Nej a kanapén ült, mellette két macska. Simogatás folyt. Mögé mentem, megsimogattam a fejét.
– Hogy ne csak a macskák legyenek megsimogatva.
– Dorombolnom is kell?
– Ahogy gondolod.
– Nem tudok.
– Én igen. Csak hagymát kell hozzá ennem.

Konyha. Nej főzőcskézik. Kivettem a hűtőből a pálinkásüveget.
– Hát te mit csinálsz?
– Megpróbálom elvenni a fogkrém ízét.
Glukk. Buggy.
– Kellemes érzés, hogy nincs semmi dolgom.
– Ilyen is van?
– Ez valójában azt jelenti, hogy van egy cetlim vagy tíz dologgal, de nem más dönti el, hanem én, hogy melyikkel foglalkozok.
– Én legszívesebben aludnék.
– Az is rajta van a listámon.

Kimaradt anyag az isztambuli írásból.
Kadiköy, piac.
– Lehet halból hurkát készíteni? – érdeklődött Nej.
– Tüdőset biztosan nem – vágta rá Barna.

Már tudunk három akkordot

Ebéd utáni pangásban tologattam pénteken az egérkurzort a képernyőn, amikor szembejött velem egy programajánlat. Egy tucat punkzenekar, néhányat ismerek, néhány izgalmasnak tűnik, két terem, olcsó jegy… mi kell még? Különösen ilyen hofigézai mélységű interjúk után:

– Mért vagy Laci bácsi?
– Mert Lászlónak hívnak és öreg vagyok.

Még megvártam Nejt, hátha ő is jönni akar (akart), aztán már húztunk is.

Kezdtük a Malacka és a Tahóval, akik nekem nem annyira kedvenceim (két jó számuk van, abból is az egyiket a Leningrad írta), inkább kimentem az udvarra, illetve később átmentem a kisterembe, ahol a Gulyás Band nyúzta a húrokat és a hallgatóság idegeit. Igazi, autentikus punkzene volt, sajnos minden fantázia nélkül. Vagy csak én öregedtem meg. Visszamentem a Malackára, megkerestem Nejt. Szünet, cigi, aztán visszafelé pont elkaptuk a kisteremben a docens urat a Lopunk zenekarával – és ott is ragadtunk. A nagyteremben ugyan a fő attrakció, a két év után újra összeállt Aljas Kúszóbab döngetett, de valahogy őket sem kedvelem. Ellenben a kisterem… az felrobbant. Ha behunytam a szememet, akár úgy is érezhettem, hogy éppen egy Sex Pistols, vagy Ramones koncerten vagyok. Csak éppen 25 évvel később egy 30 évvel öregebb énekessel. De akkor is úgy érezhettem. (Másfelől meg hülye lettem volna behunyni a szememet, amikor a zene mellé műsor is járt. Kezdve ott, hogy Hammer Ferenc újraértelmezte a punkot, mondván, hogy a biztosítótű, bőrgatya és a taréj már túlságosan konvencionális, és mi lehetne punkabb egy punkkoncerten, mint az öltöny, a toka és a nyakkendő?)
Nej utána bement a Kúszóbabra, én inkább az udvarra bagózni. Itt összefutottam a Timurlenk egyik oszlopos tagjával. (Nem is tudom, Fisher, nem lesz abból bajod, ha kitudódik, hogy koncert előtt _kólát_ ittál?)

Ezzel rá is hangolódtunk a következő produkcióra. Ugye, punkfesztivál. A Timurlenk készült is, a repertoárjukból kifejezetten a durva számokat válogatták össze és amikor azt írom, hogy Timurlenk és durva, akkor hidd el, tudom, mit beszélek. Nagyon jól sikerült. A Timurlenk stílusában az a zseniális, hogy tökmindegy, hányszor rontják el, a számok nem lesznek rosszabbak. Ha technikai malőr miatt kiesik egy zenész, az sem tűnik fel. (A kiírás szerint jelmezben szerepeltek volna. Valószínűleg itt arra gondolhatott a szervező, hogy ruha lesz rajtuk.)

Lopunk és Timurlenk:

Az eklektika jegyében őket még szívesen megnéztem volna, de így jár, aki nem tudja fejből a programot.

Fura. Hogy a két legjobb koncert olyan volt, hogy egy-egy pocakos, idős faszi volt a frontember/showman/énekes. Punks not dead… ja, de öregedni tudnak. (Én magam is féltem, hogy túlkoros közönség leszek. Aztán még az átlagot is éppencsak vittem.)

Sétáltunk kifelé az épületből. Mögöttünk Nej ismerőse morfondírozott hangosan:
– Amióta felbomlott az LGT, csak egy jó magyar zenekar van, a Timurlenk.
Presser a szívéhez kapott, lefordult a székről.

Később a kocsiban.
– Szerinted ki írhatta a Timurlenk új számának a szövegét?
– Arra gondolsz, amelyikben végig azt énekelték, hogy “pina, pina, pina, pina, pina, pina, sööööööör”?
– Aha.
– Valószínűleg a zenekar együtt. Csoportmunkának tűnik.

Egy médiafogyasztó délelőttje

Az egész kezdődött azzal, hogy kedvenc online pszichológusom kicsit trágárabb (lazább) posztot tett ki, mint amilyeneket tőle megszoktam (ami persze nem zavart, hiszen ilyesmiket én is szoktam), de azért szokatlan volt, majd egy linket követve rátaláltam egy írására, melyben leírta, mennyire mélyen vallásos volt és egyben hogyan kezelte (illetve nem) az ébredő homoszexualitását és ezt milyen nehezen élte meg (ami nem hogy nem zavart, de meg is érintett: ritkán van alkalmam ennyire emberi történetet olvasni), mindenesetre azért elég jelentősen árnyalta azt a képet, mely eddig bennem élt róla (nem, nem a hátrányára és nem is az előnyére, maradjunk annyiban, hogy árnyalta), és ezután jött az, hogy kedvenc videóbloggerem dalra fakadt és a kritikáját musicalban adta elő, meglehetősen erős szavakat használva, szóval miután kora reggel körbenéztem az interneten, csak annyit tudtam mondani, hogy bazdmeg. Aztán mentem dolgozni.

Életkép

Automatához mentem pénzért. Egyszerre értem az ajtóhoz egy nővel, de nekem még le kellett lakatolnom a bringát. A nő jó negyvenes, magasra emelt orr, lefittyedő ajkak, arcára írva, hogy utálja a világot, mert a világ utálja őt és ez természetesen a világ hibája.
Az automata a bank előterében van, én az utcán várakoztam. A nő nem kapkodta el, előbányászta retiküljéből a pénztárcáját, meglehetősen sokáig szuttyogott a tranzakcióval, szortírozva rakta el a pénzt, utána kipakolta a fél retikült, hogy el tudja rakni a tárcát az aljára, majd komótosan visszapakolt mindent. Nem zavart, ráértem.
Aztán kijött a bankból és egy lesújtó pillantást vetett rám, mintha akár egy szóval, akár egy pillantással is jeleztem volna, hogy sokáig tartott fel. A pillantásában benne volt, hogy _tudja_, hogy dühös vagyok rá, csak jól álcázom.

Vannak, akik az életet magasabb nehézségi szinten játsszák.