Automatához mentem pénzért. Egyszerre értem az ajtóhoz egy nővel, de nekem még le kellett lakatolnom a bringát. A nő jó negyvenes, magasra emelt orr, lefittyedő ajkak, arcára írva, hogy utálja a világot, mert a világ utálja őt és ez természetesen a világ hibája.
Az automata a bank előterében van, én az utcán várakoztam. A nő nem kapkodta el, előbányászta retiküljéből a pénztárcáját, meglehetősen sokáig szuttyogott a tranzakcióval, szortírozva rakta el a pénzt, utána kipakolta a fél retikült, hogy el tudja rakni a tárcát az aljára, majd komótosan visszapakolt mindent. Nem zavart, ráértem.
Aztán kijött a bankból és egy lesújtó pillantást vetett rám, mintha akár egy szóval, akár egy pillantással is jeleztem volna, hogy sokáig tartott fel. A pillantásában benne volt, hogy _tudja_, hogy dühös vagyok rá, csak jól álcázom.

Vannak, akik az életet magasabb nehézségi szinten játsszák.