Salzburg 03/04

Hegyek helyett megint a város
2015.09.25; péntek

Jó sokáig aludtuk, de ez sem segített. Ültünk délelőtt a nyúlfarknyi apartmanban (azért rendeltünk kicsit, mert a terveink szerint alig tartózkodtunk volna itt) és bánatosan néztünk ki a bánatos városra. A távkapcsolóval kinyitott tetőablakon keresztül. A felhők ugyanúgy bent voltak az utcákon, ugyanúgy eltakarták a környező hegyeket, napsütés sehol. Annyi, hogy legalább az eső nem esik. A városra, a tegnapi séta után, már nem voltunk túlzottan kiváncsiak (hja, csak a buszjegy 8 euró), a hegyekbe meg (Berchtelsgaden, Salzkammergut) nincs értelme menni, mert a köd mindent betakar.
Oké, C terv. Elmegyünk a vasútállomásra, mert ott biztosan van valahol posta. Feladjuk ajánlva a pénzvisszakérő levelet a Deutsche Bahn-nak. Már önmagában ez is kaland. Aztán elindulunk az orrunk után és bejárjuk egy kicsit a Salzach innenső partját is. Van itt valami Mirabell kastély is, parkkal. Utána meg majd lesz valahogy.
Posta megvolt. Bár elsőre nem volt egyszerű, de végül csak megtaláltuk azt a postás bácsit, akinél fel lehetett adni a levelet. Itt leckét is kaptam a német nyelv eleganciájából. (Khmm, oximoron.) Szóval az ajánlott levél, az németül einschreibbrief. Én pedig megpróbáltam összerakni, hogy Bitte, ich möchte diese Brief aufgeben, wie einschreibbrief, de aztán a pacák csak legyintett: So, Sie wollen einschreiben? Ja! – vágtam rá. Tényleg egyszerűbb. (Aki nincs otthon a német nyelvben: arról van szó, hogy a németek a ‘szeretném ezt a levelet ajánlott levélként feladni’ formula helyett egyszerűen azt mondják, hogy ‘szeretném ezt a levelet ajánlani’.)
Ekkor már láttunk a pályaudvarnál menekültsátrakat is és katonai járőröket is. Hát, ez van.
Sétáltunk egy jót.

A kastély parkja remek, bár némileg kellemetlen, hogy csordában vonulnak át rajta a turistacsoportok.

Megtaláltuk Mozart gyerekkori koponyáját lakását is. (Érdekes ház. A világháborúban lebombázták, aztán a romok helyén egy irodaépület épült, ezt később elbontották és korhűen visszaállították a Mozart korabéli állapotot.) Innen a klasszikus séta a folyó túloldalán, a barokk belvárosban. Durva tömeg.

Péntek van, ráadásul fesztivál.
Ja, ezt eddig nem is írtam. Megfejtettük. Nem azért van a belváros tele vurstlival, meg bódéval, meg sátorral, mert errefelé ez a normális. Nem, most éppen Salzburger Rupertikirtag van, 09.23-27 között. Jól beletaláltunk, mi?

Amikor megtudtam, nem is tudtam hirtelen, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Eredetileg úgy terveztük ugye, hogy megnézzük a szép, kellemes, nyugodt barokk várost, Salzburgot, majd átmegyünk egy napra a felfordult Münchenbe, ahol beleveszünk a hangos, népes forgatagba az Oktoberfest-en. München nem jött össze, helyette megkaptuk Salzburgot. Egy felfordult várost egy népes, zajos, mindent elsöprő sörfesztivállal. Mind a két napra.

Leültünk a tegnapi sörsátor külső részén (Münchenben szabad asztalra esélyünk sem lett volna), aztán a tegnapi adag: nekem egy Mass (1 liter) Stiegl, Nejnek egy korsó, kértünk mellé zöldséges rétest (gemüsenstrudl), tartárral és jól éreztük magunkat. Végülis, csak a vár és a dóm tövében üldögéltünk, kisütött(!) a nap, a sátor külső részén pedig lehetett dohányozni is, így végre kényelmesen hódolhattam a sör-szivar kombónak. (A képről pont lemaradt a krigli, de vagy az, vagy a vár.)

Még mindig fiatal volt a nap, végül azt találtuk ki, hogy nem buszozunk, hazasétálunk. Időnk, mint a tenger, a nap süt, merítsünk egy kicsit a teljes város hangulatából, ne csak a belváros legyen meg.

Az egyetem temploma, még belső aranyozás nélkül. Én vagyok csak annyira perverz, hogy nekem így jobban tetszik?

A hosszú séta jó ötlet volt. Teljesen véletlenül akadtunk rá a Linzer közre, mely egy meglehetősen hangulatos, meredek sétálóutca.

Végül négy óra körül értünk haza. (Előtte benéztünk a boltba, vettünk otthonra – mármint Pestre – vagy tíz üveg Veltelínit, meg ipari méretekben jó minőségű wurst-ot. Mindkettő hiánycikk felénk.)

Rendszeresen visszatérő téma, hogy Ausztria mennyire bezzegország. Először nagyon annak tűnik. De ha sokadjára jársz arrafelé, rájössz, hogy az embereknek ott is csak két füle van. Nyilván a tartós jólét meglátszik a szociális életükön, de bele lehet futni arrafelé is seggfejekbe, ugyanúgy, mint máshol. (Hogy ne menjek messzebbre, itt van a Penny pénztárosa, vagy a DB ügyintézője. Vagy a felhőszakadásban eszetlen barom módjára közlekedők tömege.) Ami viszont kivétel, az a wurst. Sem a debreceni kategóriában, sem a virslik, sem a grillkolbászok között nem találsz olyat, még a Penny-ben sem, mint amelyek nálunk dominálnak: ipari szalonna, nyesedék, mócsing, porcogó, kavics az udvarról, csirkebőr és még a fene tudja, mennyi szemét, na meg persze állományjavítók. Itt tényleg hús van bennük, érezni az ízén is. Persze, nyilván drágább. De ehető.

Otthon csendespihenő. Aludtunk hétig. Utána, utolsó felbuzdulásként, éjszakai Salzburg.

So-so, igazából nem rántott ez sem magába. A fesztivál részen, a dóm környékén igen durván folyt már az élet. Hasonlóan, mint a sör. Leülni esélyünk sem volt, így be-benéztünk a sátrakba, de gyakorlatilag csak körbesétáltuk az egészet. Utána hazabusz, alvás. Holnap megint erős nap lesz.

Salzburg 02/04

Sörfesztivál helyett sörfesztivál
2015.09.24; csütörtök

Nagyon hajnali kelés. Nyüszítve. A vonat ugye nyolckor indul Münchenbe, a pályaudvar messze van, a szisztéma ismeretlen. Gyors reggeli. Városnéző busz. (Kellemes meglepetés: a buszjegy a sofőrnél csak 2,5€. Automatából meg 2€. Szóval akárki írta is a neten a korábbi árakat, durván félre volt tájékoztatva. Vagy csúnyán átvágták.) A busz bejárta a külvárost. Logisztikai telepekből már rohadt jók vagyunk. Hétkor már a pályaudvaron pislogtunk. Negyed nyolckor írták ki a vonatunkat. Pirossal. Cancelled. Irány a DB iroda. Egy kellemesen antipatikus fazon felajánlotta, hogy menjünk Kufsteinbe. Majd onnan Münchenbe. Délután egyre már ott is lennénk. A visszafelé felajánlott vonat meg már ötkor jönne vissza. Nem fogadtuk el. Unott pofával elénklökött egy reklamációs formanyomtatványt. (Még az is lehet, hogy menekültnek nézett.) Este kitöltögettük. (Komolyan, ezeket tuti direkt bonyolítják el ennyire, hogy ne legyen kedved szarakodni vele. Rózsaszín alapszín, halványszürke betűkkel, nagyjából négypontos betűméret.)

Ugyan először nem értettük, mibe tenyereltünk bele, de aztán utánaolvastunk.

  • Egyre durvább a helyzet Salzburgban. (És azóta, ahogy olvasom a híreket, még inkább durva lett.)
  • A Deutsche Bahn közleménye. (Külön felhívnám a figyelmet az “Es verkehren keine Züge zwischen Salzburg und München.” szövegrészletre. Azaz Salzburg és München között nem közlekednek a vonatok.) Az írást 24-én délután tették ki (vagy frissítették), de mi már 24-én reggel megtapasztaltuk, hogy balhé van. Ez annyiból volt új, hogy kedden még csak a Magyarországról érkező vonatokat tiltották le. (Ennek némileg ellentmond, hogy egy másik újság szerint már 17-én blokkolták Salzburgot, szóval a fene sem tudja.)

Az érdekesség az volt, hogy a felszínen mindebből nem sok látszott. Volt vöröskeresztes sátor, elég komoly rendőrségi/katonai erők voltak jelen, de menekülteket nem nagyon láttunk. Ja, mindegyiket a mélygarázsban tárolták.

Még egy rácsodálkozás: az utóbbi 5-6 évben rengeteget repkedtünk, úgy, hogy én szerveztem az utakat. Kizárólag fapadossal. Márpedig tele van a net azzal, hogy ezek mennyire megbízhatatlanok. Késnek. Kimarad a járat. Túlfoglalás. És minden egyes alkalommal véres küzdelmet kell folytatni a kártérítésért. Én ebből semmit sem tudok. Nem volt ilyesmiben részem. Bezzeg most, vonatnál, a Deutsche Bahn egyből kirúgta alólunk a szerelvényt.

Na jó, mit csináljunk? Menjünk el kocsival? Akkor valaki nem iszik. Elméletileg 0,5% alkoholtartalom még oké, de Nejt már egy sör kiüti annyira, hogy nem mer vezetni, én meg egy krigli sörért nem autózok 300 kilométert. Maradunk Salzburgban. A pályaudvaron lévő Sparban bevásároltunk. Vettünk valami olyan barna kenyeret (1100 forint/kiló), melyet itthon biztosan nem vennénk, de akkor úgy éreztük, szükségünk van némi simogatásra az élettől. Vettünk Almradlert. Ez már akkora baromság, hogy ki kellett próbálni. (A Traubisoda anno az Almdudlerről lett koppintva. Az Almradler olyasmi, mintha sörbe traubit borítanál.) Vettünk négy üveg veltelínit. Azért csak ennyit, mert messze volt a szállás, nem akartam nagy súlyt cipelni. Vettünk egy csomó izgalmas wurstot is, hogy este majd megsütjük. Mindet. (Nej először nem hitte el. Aztán mégis.) Utána hazabuszoztunk.

Oké, mi legyen a program? Jó, kihagytuk a sóbányát, most visszarakhatjuk. Meg, nocsak, a sóbányától csak tíz kilométer Berchtesgaden. Ott van Hitler sasfészke, meg a Königssee. Egy nap Salzburg, egy nap csavargás a hegyekben. Végül is, nem lesz ez rossz.
Csak éppen az időjárás. Felhős. Nem kicsit, nagyon. A felhők konkrétan beereszkedtek a városba. Ebből bármikor eső lehet, pontosabban ez a permanens eső, mert bár nem esik, de folyamatosan nedves minden. Meteorológia. Holnapra már jobb időt mondanak. (Münchenben már ma jobb idő van.)

Illusztráció: így néztek ki ekkor a hegyek.

Na most, képzeld el, hogy a sóbánya után van egy kelta falu, meg egy libegő valami hegycsúcsra. És úgy általánosságban gyönyörű táj, szép kilátással. Vagy Berchtesgaden. Melyről azt írják, hogy megkapóan elragadó táj. Hitler is ezért szemelte ki. (Meg a könnyű menekülési lehetőség miatt: német-osztrák határ, olasz közelséggel.) A Königssee egy gleccsertó, melyet 2000 méteres hegyek vesznek körül. A Sasfészek 1800 méter magas szikla tetején figyel, gyönyörű kilátással a völgyre. Tiszta időben még Salzburg is látszik. Tiszta időben. Amilyen időnk nekünk most van, még a kilincset is csak ultrahanggal találnám meg.

Végül abban maradtunk, hogy nincs más, ebben a trágya időben megyünk el várost nézni és reménykedünk abban, hogy holnapra kitisztul az ég és lesz értelme felmenni a hegyekbe. Az Univerzum természetesen figyelt. Természetesen felületesen, ahogy szokott. Ja, hogy ti trágya időben akartok elmenni városnézni? Háát, olyan sok nincs már belőle raktáron, de neked, kedves József mindig akad.
És megkaptuk. Olyan mocsadék időben jártuk be Salzburgot, mintha dagonyában fetrengtünk volna.

Eleinte csak szemetelt az eső, később derekasan rákezdett. A turisták ernyői meg nyíltak, mint a virágok, így ha eddig keveset láttunk a tömegtől, ezután még kevesebbet láttunk a tömeg esernyőitől. (A fényképek a ritka száraz pillanatokban készültek.)

Fényképezni, kamerázni nem nagyon lehetett a víz miatt, de ez tulajdonképpen nem is zavart túlzottan, mert nem volt mit. Az egész várost teleszórták bódékkal, sátrakkal, vurstlival. Lehet, hogy hangulatos lehetett valamikor a dóm és a környéke, de dodzsemmel, ufóval, hernyóval, körhintával és sörsátorral nem volt az igazi. Mint ahogy az egész város sem.

A passzázsok jók voltak, oké, de azt a környéket meg feltúrták, építési terület építési terület hátán. Valahol két árok között volt Mozart szülőháza is, nem találtuk meg. Legalábbis ekkor.

Elkövetem az év legütősebb fényképcímét:
Mozartnak öltöztetett sárga gumikacsák tömegében Mozart éppen szelfibottal szelfizik, miközben felette rugóra kötözött Salieri-k nyunyóznak, a háttér pedig egy mozart-színű szerelemlakatokkal borított fal.

Közvetlenül a dóm előtt meglepő sátor.

Lángos. Nem, nem Langosch. Nyilván ettünk. Rohadt nehéz volt kimondani németül. Mondanom sem kell, semmiben nem hasonlított a megszokotthoz. Valahogy így érezhet egy kínai, vagy tajvani, amikor meglátja, mit adnak Európában kínai/tajvani kajáknak. A tészta nem volt kelt, vékony és száraz volt, majdnem mint a pizzatészta. Volt sajttal töltött(!) lángos, volt lángosba tekert debreceni(!) kolbász, volt pizza töltetű lángos. Pofátlanul drágán.

A dóm mellett Stiegl sörsátor állott.

Vigaszdíjként bementünk, legyen már egy kicsi sörsátor hangulatunk is. Találtunk két szabad asztalt, elég vacakok voltak, átfújt a szél, beesett az eső, de a pincér jófej volt, átültetett egy egyébként foglalt asztalhoz, mondván, hogy az négyig szabad. A cégünkön éppen purista hullám söpör végig, cigarettaleszokási verseny, sörleszokási verseny. Gondoltam, küldök nekik egy fényképet. Lelkesítésnek.

Meg még dolgozott a fényképezőgép.

Sajnos arról pont lemaradtam, amikor a pincércsaj a szembenlévőket szolgálta ki jó mély behajlással, izgalmasan kinyílt dirndlivel. Meg arról is lemaradtam, amikor ugyanez a medvetermetű pincércsaj kihozott egy asztalhoz nyolc adag kaját egy asztallap méretű tálcán.

Zenekar játszani készült. Mindenkinél egy korsó sör. A tízből kilenc fúvós. Kemény menet lesz.
Aztán elkezdték. Innentől marschra ittuk a sört.
Bemutatták a zenekar tagjait.
– Az nem a pincér?
– Nem. Zenekari egyenruha van rajta.
– Akkor a karmester.
– Miből gondoltad, hogy pincér?
– Ő vitte a söröket.
– Persze. Neki nincs hangszere.

Otthon hatalmas grillparty. A fárasztó városnézés után bontottam bort, Nej pedig nekiállt wurstot sütni. Utána pedig sorra leengedtük őket a torkunkon. Majd, anélkül, hogy összebeszéltünk volna, bedőltünk az ágyba. Ugye, tegnap is fárasztó nap volt koránkeléssel, meg ma is.
Eredetileg úgy terveztük, hogy bemegyünk este is, megnézni az éjszakai várost, de amikor megébredtünk este hét körül, lemondtunk róla. Erre a városra, ilyen állapotban, nem vagyunk kiváncsiak. Inkább nekiálltam kidolgozni a holnapi napot. (Berchtesgaden új célpontént jött be a képbe.) Szorgalmasan bontogattuk a borokat, elvoltunk.

Az este meglepetése: a távkapcsolóval mégiscsak lehet nyitni/zárni az ablakokat. Csak sokat kell várni. Ez nekem nem jött össze tegnap este és amikor benyúltam, gyakorlatilag leakasztottam a fogaslécről az ablakot. Megöl ez a kultúrsokk.

Salzburg 01/04

Előzmények

Habár a lényeget már korábban leírtam, de a konkrét elképzeléseinket még nem. Nagyjából ezt terveztük:

  • 1. nap, élményautózás: Az M1, Hegyeshalom részt a menekültbalhék miatt inkább kihagyjuk, lemegyünk alul a Graz-Klagenfurt-Villach vonalon. Tervezés közben vettem észre, hogy nem csak alagúton lehet átmenni az Alpokon (Tauern autópálya), hanem errefelé van a Grossglöckner hágó is. Nanáhogy. Különösen, hogy már Heiligenblut eléréséhez is nagyon szép hegyi utak vezetnek. Aztán ha már arra járunk, benézünk Salzburg előtt egy sóbányába is.
  • 2. nap; Oktoberfest: Erre a napra vásároltunk előre vonatjegyet Münchenbe. Terveztünk egy fesztiválbejárást, egy sört, aztán München óvárosának bejárását, majd vissza a sörfesztiválra és agyonütni az időt az esti vonat indulásáig. (Sör.)
  • 3. nap; Salzburg: A hangulatos barokk város becsavargása. Nappal is, meg este is.
  • 4. nap; élményautózás: Hazafelé már jó Hegyeshalom. Első körben körbeautózzuk Salzkammergut tavait, hegyeit, majd 200 kilométerrel arrébb Melknél (apátság) bemegyünk a Wachau völgybe, megnézzük a Duna gyönyörű kanyarjait, beleharapunk a zöld veltelínik hazájába, felszaladunk Aggstein várához, majd Kremsnél kijövünk a völgyből. Innen haza.

Ez volt a terv. Mi lett belőle? Hamarosan kiderül.

Az élményautózás
2015.09.23; szerda

Időben indultunk, reggel nyolckor már Veszprémben voltunk. Ekkor nyitott az Útdíj iroda, ott terveztünk osztrák autópályamatricát venni. Itt jelent meg az első homokszem a gépezetben. Habár a weblapja szerint az iroda minden nap nyolckor nyit, az ajtóra kirakott tábla szerint pont szerdán csak tízkor. Pont szerda volt. Szerencsére az út túloldalán lévő benzinkútnál volt matrica. Körmendnél tankoltunk egy utolsót a jó magyar benzinből. Osztrák oldalon falu falu hátán, alig vártam már, hogy kijussunk a sztrádára. Kijutottunk. Nem lett jobb. Szinte végig útfelújítások, útszűkületek, 100-as, 80-as korlátozások. Mintha még most is falvak között mennénk. Klagenfurt és Villach között pedig ránkszakadt az ég. A vastag, sötétszürke felhők leereszkedtek az út szintjéig és közvetlen közelről lőtték ránk sisteregve az esőcseppeket. Az Alpok? Állítólag ott kellett lennie valahol, de semmit sem láttunk belőle.

Mondanom sem kell, ilyen viszonyok mellett a Grossglöcknert lehúztuk. Az utat alig láttuk, nemhogy panoráma. Ráadásul így sem voltam teljesen nyugodt. Habár az előző írásban azt írtam, hogy kedd este mértünk guminyomást, de az csak úgy bennemaradt az írásban, valójában elfelejtettük. Meg utána az összes benzinkúton. A kocsi eleje meg szitált rendesen, különösen a felhőszakadásban, 130 körül. (Itthon mértük meg. A pacák jó munkát végzett, a gumi nem eresztett. Csak éppen 2,4 bárra tolta fel, miközben a három másik gumi meg 2 báron volt.) Cifrázta a dolgot, hogy hátsó ablaktörlőnk meg nem volt. Pár hete romlott el, a korábban írtak miatt viszont Nej egy napra sem tudta itthon hagyni az autót, hogy szervízbe vigyem. Úgyis olyan ritkán kell az az ablaktörlő. Na most, ebben a felhőszakadásban, az Alpokban, kellett volna. Azzal vigasztaltam magam, hogy olyan, mintha utánfutót húznék: akkor is csak a külső tükrök vannak. Csak akkor nem szoktam üveges tekintettel felhőszakadásban száguldozni egy tömött alpesi sztrádán. A legjobb részek az alagutakban voltak, ott legalább nem esett. Aztán kijöttünk a híres Trauer alagútból… és a túloldalon belekeveredtünk egy hóviharba. Nyári gumival. Ahogy a bácsika is mondta a sétarepülésen, erre azért nem számítottam. Szerencsére innen meredeken ereszkedtünk lefelé, a hóvihar hamarosan visszaváltott felhőszakadásba. Az itéletidő Salzburgig kitartott.
Háát, tényleg egy élmény volt, de más, mint terveztem.

Breaking news: Szeptemberi tél Ausztriában. Külön ajánlom a nagyérdemű figyelmébe a Glossglocknerről készült fényképet. Jól néztünk volna ki itt a nyári guminkkal.

Megkerestük a szállást, becuccoltunk, felderítettük a környéket… és nagyjából ennyi is volt a nap.

A szállás érdekes volt. Emailben kaptam egy kódot. Azzal be tudtam jutni a külső ajtón. Odabent, mint egy koleszban, ki volt függesztve egy tábla, hogy aznap kik költöznek be. És melyik szobába. Itt voltak kirakva a faliújságra a városba menő buszok menetrendjei is. Felmentünk a szobához, kulcs a zárban. Odabent dosszié az asztalon, benne az összes fontos információval: mennyire büntetnek, ha koszosan hagyjuk ott a lakást, Salzburg kézitérkép, wifi jelszó, meg ilyenek. A falon a klíma vezérlőpultja. De befújó egység nincs. Távkapcsoló sem. Van viszont ventillátor. És hogy ne legyen hiányunk távkapcsolóból… nos… a tetőablaknak távkapcsolója van. Nem viccelek, komoly. Nem egy túl bonyolult távkapcsoló: van rajta három gomb. Az egyik bekapcsolja magát a távkapcsolót, a másik lockolja (behúzza) a tetőablak kilincslécét, a harmadik pedig oldja a lockolást, azaz kitolja a síkból a nyitó lécet. Nem, olyan nincs, hogy nyíljon az ablak. Ja, és minden ablaknak külön távkapcsolója van. Távkapcsoló orgia. A nyitással eleinte elvoltunk, de megoldottam. Amilyen hetek vannak mögöttünk, Nejjel mindent megoldunk. (A nyitáshoz egyébként nagyon ravaszul be kell tekerni az ujjad a zár belsejébe és meg kell nyomni egy pöcköt. Onnantól működik kézi erővel.)

Keressünk boltot. Jobbra száz méterre volt egy Penny, de ez az üzletlánc általában nem a választékról és a minőségről szól. Amikor jöttünk, 500 méterre volt egy tábla, hogy Spar 1 kilométer, gondoltuk, inkább sétálunk 500 métert. Nos, 500 méterrel arrébb volt egy tábla, hogy Spar balra. Gyalogoltunk még jó egy kilométert. Az egész napos autózás után nem is esett rosszul a séta és az eső is csitult valamelyest. A környék mondjuk kezdett egyre durvább lenni, itt már a házakat logisztikai telepek váltották fel. Aztán találtunk egy újabb táblát, miszerint Spar balra. Ez már azért gyanús volt. Különösen, amikor tényleg elmentünk balra és bejutottunk egy logisztikai depó teherautó-feltöltő udvarára, mely mögött egy építkezési vállalkozás hatalmas telephelye feküdt. Nem, ez nem a Spar – néztünk egymásra. Jó lesz a Penny is. Visszasétáltunk másfél kilométert, gondosan leellenőrizve a táblákat. Abszolút jól mentünk. Ez valami olyasmi lehetett, mint a cölöptologatók a majkárolyban.

A Pennybe bejutás sem volt egyszerű. Kézikosár nem volt, gurulóskosár 1 euró, csak éppen nálunk nem volt. Megkérdeztünk egy antipatikus eladót, aki azt mondta, hogy ő sajnos nem tud váltani. Később kiderült, hogy ő volt a pénztáros. Gondoltuk, bemegyünk, aztán kihozzuk kézben. De ekkor még nem számítottunk rá, hogy első meglepetésemben leszedek négy üveg zöld veltelínit. Elmentem, hátha van a műanyagrészen vödör. Aztán azt használjuk kosár helyett. Nem volt. Végül belepakoltunk egy nálunk lévő nagy teszkós szatyorba, a pénztárnál kipakoltunk, aztán vissza. Ja, a kenyérhez jutás. A kenyér egy bonyolult rácsos ketrecben volt, mely mellett volt egy bonyolult rácsos piszkáló. Végül összehoztuk: a piszkálóval bele kellett piszkálni a kenyeret egy drótkosárba, egy csapóajtó kinyitása után a kosarat ki lehetett húzni és a kenyér beleborult a kiadó vályúba. Ezt is megoldottuk.
Egy kalandozás volt még hátra: traffik. Az előzetes információim szerint a buszjegy errefelé kifejezetten trükkös: a sofőrnél vásárolva 5 euró, traffikban viszont csak 1,7. Nagyon nem mindegy. De se traffik, se jegyautomata nem volt. A megkérdezett emberek sem tudtak mondani. Végül a szobában, a kisokos dossziéban találtunk egy megjegyzést, miszerint errefelé csak a sofőrnél lehet venni. Ügyes, mondaná Kohn bácsi.

A szobában vacsora orgia. Valami pikáns párizsi jellegű wurst (meglepő, de ez volt a legfinomabb), fekete-erdei sonka, feketelyuk sűrűségű barna kenyér, füstölt sajt, sajtkrém, valami krémmel töltött olajos zöldség… és persze borok. A szomszédban lévő Niederöstereich a zöld veltelíni hazája, nekem pedig a zöld veltelíni a kedvenc fehérborom. Az erős nap után be is toltunk két üveggel. Végre Nej is megtapasztalta, hogy a borivás kemény munka, nem holmi szórakozás.

Ne öregedjetek meg

Ez most szokatlan írás lesz. Bármennyire közel is áll hozzám a blog, de a család belső dolgairól, a sors ellen vívott küzdelmekről nem szoktam írni. (Pedig volt néhány.) Ezen a mostani íráson is sokáig gondolkodtam, de Nej jelezte, hogy részéről rendben van. Akkor legyen. Nekünk is tanulságos lesz majd visszaolvasni.
Már most kérek mindenkit, hogy a kommentekben legyen kedves tartózkodni az olyan hozzászólásoktól, hogy ekkor, meg akkor miért nem így, meg úgy viselkedtünk. A történet csak most kezd összeállni az én fejemben is. Amikor sorban jöttek az események, csak kapkodtuk a fejünket és próbáltunk jól dönteni.

Szóval az anyósom.

Előzmények:

  • Anyósomnak már évtizedek óta van egy fóbiája: meggyőződése, hogy olyan hasmenése van, mely mindig a legkényelmetlenebb szituációk során jelentkezik. Ebből egyenesen következik, hogy a legkényelmetlenebb szituációkban tényleg hasmenése lesz.
  • Apósom 2010-ben halt meg. 2000-ben volt két agyvérzése, emiatt magatehetetlenül ágyba kényszerült. Azaz tíz éven keresztül ágyban feküdt. Ép tudatattal. Aztán jött még egy agyvérzés, végül szívproblémák vitték el. Tíz éven keresztül anyósom ápolta, etette, mosdatta.
  • Anyósom 2011-ben kezdte el mondogatni, hogy nem bírja egyedül Hajdúszoboszlón, a régi családi házban. Nem tud – és nem is akar – foglalkozni sem a házzal, sem a kerttel. Nej összekapta magát, innen, Budapestről, eladta a szoboszlói házat, vett egy lakóparki lakást a közelünkben, és felköltöztette a Mamát.
  • Nejt lerakták Tiszaújvárosba, határozatlan időre. Másfél évig laktunk külön.
  • Amikor Nej visszaköltözött, anyósom elkezdte mondogatni, hogy miért is kellett neki ide felköltöznie, Szoboszlón jobb volt. Nem akarom most felsorolni, mi mindent tettünk meg azért, hogy neki jobb legyen, maradjunk annyiban, hogy aki bezárkózik és nem akar értelmes életet élni, az helyett mi nem tudunk élni. Amennyire mi a viharban hánykolódtunk, annyira üldögélt ő a kényelmes, nyugodt életében. (És igazából fel sem fogta, hogy a jelenlegi világban mennyire szerencsésnek számít ezzel a nyugodt élettel.)
  • Ekkor kezdte el mondogatni az öreglány, hogy ő beköltözne egy nyugdíjasotthonba. Évekig harcoltunk vele. Az egészsége teljesen rendben volt. (Nyilván egy hetven fölötti embernél már vannak rendellenességek, de nem voltak komolyabb bajai mondjuk az enyémeknél.) El tudta látni magát. Mellettünk lakott. Nej naponta felugrott hozzá. Szombatonként áthoztuk hozzánk. A lakóparkban összejött néhány nyugdíjas sorstárssal. Nem szorult orvosi ápolásra. Akkor miért? (Oké, nem volt egy nagy lumen, egy olyan falusi öregasszonyról van szó, akinek élete utolsó harminc évében soha nem volt szüksége arra, hogy akár egy fikarcnyi önálló gondolata is legyen.)
  • 2015 nyarán fajult odáig a helyzet, hogy belefáradtunk a vitába. Ha menni akar, menjen. Kerestünk egy nyugdíjasotthont, árban belefért, a hangulata pedig… Legyen elég, hogy amikor bejártam, legszívesebben én magam is beköltöztem volna. Egy hatalmas nyaralótelep, kórházzal ötvözve. Parkszerű udvar. Saját uszoda. Központi programok. Rengeteg közösségi tér. Autóval 15 perc tőlünk. Megnézte ő is, tetszett neki. Megrendeltük az önálló lakást és vártunk.

Nos, itt jártunk idén nyáron. Aztán augusztus környékén begyorsultak a folyamatok.

  • Drasztikusan elkezdett romlani a szellemi állapota. Elképzelte, hogy mennyire beteg. Majd produkálta is a tüneteket. Nej sorra vitte kórházakba, orvosokhoz. Mindenütt széttárták a kezüket: a Mama teljesen egészséges. Nem tudnak vele mit kezdeni.
  • Elkezdte mondogatni, hogy mégsem akar nyugdíjasotthonba menni. Amikor már minden le lett szervezve. (És ez egyáltalán nem volt annyira egyszerű.) Ráadásul a sorban bejelentett új betegségei – és a láthatóan egyre leromlottabb állapota – miatt ekkor már mi is azt mondtuk, hogy menjen csak be, ott állandó orvosi felügyelet alatt lesz. Nej munka mellett már nem ér rá minden nap orvosokhoz cipelni. Magától meg nem ment. Fizikailag bírt volna, de annyira meg volt győződve a betegségeiről, hogy egyedül nem indult el.
  • A nyugdíjasotthontól kaptunk időpontot. Október 2.
  • Viszonylag szerencsés időpont volt. Nekünk október elején van a házassági évfordulónk. Idén a huszonötödik. Igen: ezüstlakodalom. (Bakker, de megöregedtünk.) Stilszerűen egy nászútszerűséggel terveztük megünnepelni. (Majdnem azt írtam, hogy második nászút, de első, az nem volt. Kellett a pénz lakásra.) Szóval, pár nap Salzburg. Közben pedig vonattal átugorva Münchenbe, ahol – micsoda véletlen – éppen egy Oktoberfest nevű sörfesztivál tombol. (Szállás, vonatjegy előre kifizetve.) Mindez szeptember 23-26 között, tehát az októberi költözködésre pont visszaérünk.
  • Anyósom viszont szeptemberben sebességet váltott. Valahogy összekeveredett fejében a saját élete és a férje élete. Hirtelen azt képzelte be magának, hogy nem tud felállni az ágyból. (Nej vette észre, hogy gesztusaiban, szavajárásában megjelentek apósom mozdulatai, szavai.) Erre rászuperponálódott a régi, vécével kapcsolatos fóbiája, a vége pedig az lett, hogy csak feküdt az ágyában és nem volt hajlandó sem enni, sem inni. (Mert ugye akkor nincs vécé sem.) Ez egyáltalán nem volt vicces. Nej hiába hívta ki hozzá minden este az ügyeletet, vagy a mentősöket. Mindenki megállapította, hogy a Mama teljesen egészséges, tudna mozogni. Csak nem akar. Majd vádlóan néztek Nejre, hogy oldja meg. Csak hát, ez nem annyira egyszerű. Egyszer Barna szúrta ki, hogy amikor Nej nem figyelt oda, anyósom kiborította a vizet a szőnyegre. És ez egy ördögi kör. Ha valaki nem kel ki az ágyából, akkor már pár nap után elindul egy izomsorvadás, mely tényleg megakadályozza, hogy később fel tudjon állni. Ha valaki napokig nem eszik, nem iszik, akkor az agya fog elborulni, mely megakadályozza abban, hogy visszatérjen.
  • Pánikszerűen előrehoztuk a beköltözést 22-ére. 17-én ketten kétoldalt megemeltük a Mamát és bevonszoltuk az otthonba. Aláírattunk vele mindent. 18-án (pénteken) megvettük az összes bútort és kiverekedtük, hogy 21-én (hétfőn) ki is szállítsák. (Aki ismeri a bútorboltokat, az nagyjából sejtheti, mekkora fegyvertény volt ez. Első körben október közepére kaptunk időpontokat.)
  • Az otthonban 17-én jelezték, hogy gond van. A Mama személyi igazolványa nem jó. Habár mindenhol az szerepel, hogy Szabó Lajosné, de az igazolványba az van beleírva, hogy Szabó Lajos Jánosné. Az anyja neve pedig Ludmann Piroska, de az igazolványban az van, hogy Ludmánn. Emiatt nem tudják lejelenteni a TB-nek. Új személyi igazolványt kell készíteni neki. 22-éig. Fényképpel. Felajánlottam, hogy levágom a fejét és beviszem az okmányirodába.
  • Nej csütörtöktől kezdve minden éjszaka vele volt. Próbálta etetni, itatni. Sikertelenül. Aztán amikor kijöttek a mentősök és az öregcsaj látta, hogy komoly a helyzet, akkor mégis ivott. Egy keveset. Így teltek a napok.
  • Vasárnap délutánra annyira leromlott az állapota, hogy Nej feladta. Bevitette a kórházba és nem érdekelte, ki mennyire sipákol.
  • Hogy egy kicsit beszéljek magamról is. Egyik éjszaka, éppen a lugasban üldögéltem, amikor láttam, hogy Nej jön haza. Ködlámpával. Már régen túl voltam azon, hogy bármiért beszóljak neki, igazából egyfolytában azon aggódtam, hogy ne dilizzen bele ebbe az egészbe. Nos, azért jött ködlámpával, mert a tompított egy pillanatban megszűnt. Mind a két oldalon. Amikor ha valamikor kritikus a kocsi, akkor most. És ha az utolsó pillanatban minden összejön, akkor egyből megyünk Salzburgba. A menekültek miatt a Grossglöckneren keresztül. Mennyi az esélye, hogy két égő _egyszerre_ ég ki? Mi van, ha a kapcsoló romlott el? De mindegy is, tekintve, hogy Nej minden reggel elment a kocsival és csak késő éjszaka jött haza, így esélyem sem volt, hogy foglalkozzak a kocsival, neadjisten szervízbe vigyem.
  • A kórházban persze a szokásos toposz. A Mama egészséges, mit keres itt? Nej anyatigrisként tépte le mindenki fejét. Végül befektették, kapott infúziót. Mármint az anyósom.
  • 21-én, hétfőn, megérkeztek a bútorok. Megkértük a szakikat (ugye akartok egy kis pénzt keresni?), hogy rakják is össze. Ekkor derült ki, hogy elfelejtettek becsomagolni néhány csavart és alátétet. Szerencsére a szakiknál volt. Nem is merek belegondolni, hogyan dőlt volna össze minden ütemezésünk kártyavárként, ha mi akarjuk összerakni. Közben kiderült, hogy a Mamának nincs meg a TAJ kártyája. Megvolt, de az utóbbi napok zivatarában valahol ottragadt. Naná, hogy a beköltözéshez majd kell.
  • Nej hétfőn este beugrott a kórházba a Mamához. Egy nap sósvizes infúzió – és csoda. A Mama teljesen eszénél van, üde és friss. Azaz minden – és hangsúlyozom _minden_ – szenvedés szeptemberben abból eredt, hogy a Mama nem mert vizet inni, amiatt, hogy nem tud felkelni az ágyból és nem tud kimenni a vécére pisilni, és miután egyre jobban kiszáradt, úgy borult meg egyre jobban az itélőképessége, azaz még kevésbé akart kimászni az ágyából, még kevésbé akart vizet inni. (Teljesen sajnos nem úszta meg, a kaland végére maradt nála némi demencia.)
  • Hétfő délután megkaptam a kocsit. Varázsoljak. Mennyi az esélye annak, hogy ugyanabban a pillanatban ég ki két égő? Nem túl sok, de azért egy próbát megér: kicseréltem az egyik égőt. Égett. Kicseréltem a másikat. Az is. Azaz nem a kapcsoló, csak a véletlen idióta játéka. Felsóhajtottam. Ekkor vettem észre a defektet. (Nem full defekt, de olyan 50%-ra leeresztett a jobb első gumi.) Nej pont ebben a pillanatban telefonált, hogy menjek érte a kórházba, de közöltem vele, hogy oldja meg. Nekem ez volt az utolsó csepp a pohárban. A 22-ei nap, azaz a beköltözés napja, egy kórházi kiköltözéssel, egy otthonba való beköltözéssel, egy gyömrői okmányirodai fényképezéses igazolványcsináltatással… kocsi nélkül. No way. De nem adtam fel. Kerékpárpumpával feltoltam a leeresztett gumit 1,5 atmoszférára. Aztán rohantam egy kört, hátha még elkapom Nejt, de a szerencsétlen a kórházban lehalkította a telefonját, így nem értem el. Mindenesetre egy benzinkútnál minden gumit feltoltam, 2 bárra.
  • A D day. Szeptember 22. Anyóst a kórházból délben adják ki. Nej kora reggel leszaladt Százhalombattára, ott van olyan gumis haverja, aki soron kívül bevállalta. Valószínűleg le lett verve a felni, azért szivárgott a levegő. A fazon megigazította. Utána rohant a kórházba, anyóspajtásért. Kiadták. Én fél egyre lettem a lakáshoz rendelve (bringával) lecipelni a lakásból a nehezebb dolgokat. Nej és anyós kimentek autóval Gyömrőre. Én utánuk bringával. Húsz kilométernyi lendülettel becipeltem a kocsiból a nehezebb cuccokat. Beállítottam a tévét. Aztán hazabringa, miközben a csajok berendezkedtek. Ja, közben kettőre okmányiroda. Az a nyomorult személyi igazolvány. Meg majd kell egy új TAJ kártya. Aztán egyeztetni a gyógyszerekről a nővérekkel. Délután itthon gyorsan megszerveztem az utat. Már amennyire ennyi idő alatt meg lehetett. Este gumiellenőrzés a benzinkútnál.
  • Még a pakolás előtt kaptam fel a fejemet egy hírre. Azt írták, hogy október 4-ig leállítanak néhány vonatot, melyek Salzburg és München között járnak. Mivan? Nyomozás. Az Index cikk szokás szerint rohadtul nem pontos. A vonatokat általában EC szám alapján adják meg, ők viszont mindenféle jelölés nélkül az RJ számra hivatkoztak. Beletelt egy kis időbe, mire kinyomoztam a vonatunk RJ számát. RJ362. Ez valami klónja az RJ62-nek, melyet letiltottak. Az RJ62 a Budapest – Bécs – Salzburg – München útvonalon közlekedik, az RJ362 csak Bécstől. A tiltás elve pedig az, hogy a Magyarországról induló vonatokat nem engedik be Münchenbe. Huh. Ez meleg volt.
  • Este otthon. Borok. Nem kevés. Aztán gyors pakolás és gyors alvás. Korán reggel ébresztő. Megyünk Salzburgba.

Ne öregedjetek meg. De legfőképpen, ne butuljatok meg.
És az isten szerelmére, ne hanyagoljátok el az agyatokat.

Polos

Becézze őket a hóhér.

Ősz. Vénasszonyok nyara. Poloskaszezon.

Tegnap kora délután beléptem a hálószobába. Láttam néhány poloskát az ablakon, papuccsal lecsapkodtam. Aztán láttam egy darazsat is, na azzal nem viccelünk, darázsirtó spray. Rendben is lett volna, de ekkor az ablak melletti lambéria alól elindultak kifelé az izgatott poloskák. Olyan 30-50. Döbbenten néztem. Ilyen számban még csak lecsapkodni sem lehet őket, max leütök ötöt, de a többi szétrepül a hálószobában. Viszont… láthatóan nem kultiválták a darázsirtó spray-t, hiszen az kergette ki őket. Hátha. Eddig ugyanis nem volt ellenszerük. Rájuk fújtam a teljes flakkont, aztán kimentem. Negyedóra múlva vissza. Mindegyik ott feküdt megdögölve a párkányon. Huh.

Vacsora után kiültem a lugasba olvasgatni. Megláttam egy darazsat, mely a nappali ablakán lévő redőnytokba bújt be. Nehogymár. Most irtattunk darázst. Gondoltam, letesztelem. Volt a közelben egy majdnem üres spray, beküldtem. Darázs ugyan nem jött ki, de 50-60 poloska igen. És falkában elindultak felfelé a falon. Egyenesen a hálószoba másik – nyitott, de szúnyoghálóval védett – ablaka felé. Na, ez nem tréfa. A nappaliból felkaptam egy bontatlan spray-t, rohantam fel. Mire felértem, mind az ötven poloska _bent_ volt a hálószobában. (Nagy rovarnak tűnnek, de valójában igen laposak. Nagyon kis réseken is be tudnak jönni.) Rájuk fújtam az egész flakkont, majd kijöttem. Negyedóra múlva vissza. Nagy részük megdöglött, az elmenekülteket lerendeztem papuccsal.

Este sörözés néhány volt kollégával. Tizenegy körül értem haza, még odaültem a nappaliban a gépemhez, átfutni a netet. Meleg volt az éjszaka, gondoltam ablakot nyitok. Nagy duplaablak, szúnyoghálóval védve. Ahogy kinyitottam, szaladgált vagy hat poloska, gyorsan elrendeztem őket a papuccsal. Leültem, olvasgattam. Volna. Mert két-három percenként meghallottam azt a bizonyos alacsony frekvenciás kitindörzsölős szárnyhangot, mely jelezte, hogy egy újabb poloska indult el szétnézni a nappaliban. Egy idő után elegem lett. Ezen az ablakon is van redőnytok, belefújtam a darázsirtóval. Aztán elkerekedett a szemem. Olyan 80-100 poloska masírozott elő. Rögtön rájuk is küldtem a teljes flakkont, majd nekiálltam az elmenekülteket vadászni. Közben rá-ránéztem az ablakra és láttam, hogy apránként még előjött vagy ötven. Bontottam egy újabb flakkont. Kaptak azok is. Meg az utánuk előbújók is. Ez volt az utolsó flakkon a házban, miután elfogyott, utána már csak a papucs maradt. Olyan hajnali kettőig küzdöttem, mire vége lett. A nappaliban csend volt. És hullaszag. Ha szagoltál már csak _egy_ döglött poloskát is, akkor tudod, mennyire kellemetlen, erős szaga van. Na, itt döglött poloskából volt vagy kétszáz. És a két flakkon darázsirtó sem volt rózsaillatú. Rögtön át is értékeltem a helyzetet: eredetileg a nappaliban szándékoztam aludni, mert itt vagy öt fokkal hidegebb van, mint az emeleten, na meg némileg zavart a hálószobában lévő százegynéhány döglött poloska. Százegynéhány. Amikor a nappaliban hirtelen duplaannyi lett.

Nos, most így néz ki a lakás. Összetakarítani még nem lehet, meg kell várni, amíg kiszáradnak a dögök. (Egyébként csak kipréselném, szétmaszatolnám azt a rohadt büdös váladékukat.) A tegnapi napból kiindulva valószínűleg ezt el kell játszanom az összes ablakkal: a földszinten a redőnytokok, az emeleten a lambéria miatt. Mégsem vagyok elkeseredve. Nagyon nagy előrelépés, hogy találtunk egy vegyszert, amely hat rájuk. Évek óta küzdünk az egyre durvább hullámokkal. Ahogy egyre melegebbek a nyarak és enyhébb az ősz, meg a tél, úgy szaporodnak egyre jobban ezek a dögök. Baromi kellemetlen úgy ki-be közlekedni a házba, hogy mindig le kell ellenőrizni az ajtókat és lecsapkodni a rajtuk lévő poloskákat. Ugyanannyira kellemetlen úgy kezdeni a reggeli zuhanyzást, hogy a fürdőszobában lévő 5-6 poloskát agyon kell ütni. A teraszt gyakorlatilag elfoglalták, senkinek sincs kedve kiülni a poloskafelhőbe. (Odasüt a nap, meleg a fal, imádják.) Évek óta keressük, mivel lehetne ellenük harcolni, de nem találtunk semmit. A neten kétféle ‘válasz’ létezik: vagy az, hogy nincs ellenük semmi, vagy az, amikor széplelkek felháborodnak, hogy miért akarja valaki megölni ezeket a bumfordi, ártalmatlan rovarokat? Nos, lehet, hogy bumfordiak, lehet, hogy ártalmatlanok, de amikor százasával özönlik el a lakást, az már sok. Pedig észrevehetnék azt a tömérdek hullát és megérezhetnék, hogy ne jöjjenek ide, mert itt gyűlölik őket. De jönnek.

Legszívesebben felhúznék egy drótkerítést a ház elé.

Ó, az a rohadt angol énekes

Istenem, milyen szép mintázat.

Amikor ötvenéves fejjel hirtelen _valójában_ megértesz egy Cseh-Bereményi dalt, mely arról szól, hogy fiatalkorodban, habár megismerted az akkori összes fontos zenét és bele is gondoltál dolgokat, de aztán felnőttél, majd 45 éves korodra ténylegesen is megértetted a szövegüket, megértetted, mit akartak _valójában_ mondani, mely csak nagyjából egyezett azzal, amiket akkoriban belegondoltál, de közben az agyadban az emlékek lassan kezdenek úgy átformálódni, mintha már eredetileg is pontosan értetted volna a zenéket.

Visszajöttem

Szóval ott hagytam abba, hogy a múlt héten már nagyon mozoghatnékom volt, úgy nézett ki, hogy kijöttem az RSD-s kalandon összeszedett megfázásból, csakhogy hétfőn jött az a hülye darázs, a csípéstől feldagadt az arcom és a bal szememre nem láttam. A kerékpározásnak lőttek, a futás még mindig nem megy a térdem miatt, így beszorultam a lakásba. Viszont csütörtökre rendbejött a gyomrom, péntekre elmúlt a daganat a szemem alól, öröm, boldogság. Szombaton volt egy kellemes kerti party, aztán vasárnap… bekaptam egy brutálisan erős fosós vírust. Nem akarom részletezni, de tény, hogy ilyet még nem láttam. Tekintve, hogy már nem is tudom, hány hónapja, de mindig az a menetrend, hogy elkapok valami nem tragikus, de az életkedvet leszívó nyavalyát, majd ahogy kijövök belőle, rögtön jön a következő, szóval ekkorra eljutottam oda, hogy hétfőn beraktam az mp3 lejátszóba végtelenítve tízegynéhány Republik lemezt, belecsavartam magam egy pokrócba és nekiálltam Heideggertől a Lét és Idő-nek. Közben óránként rohantam ki a klotyira. Pedig pirítós kenyéren és szárazon sült krumplin kívül nem ettem mást.
Nos, ma szerda van és annyi történt, hogy tegnap éjjel végre aludtam egy jót. Nem keltett fel semmi, de még egy pillanatra sem. Reggel ugyan már a gyógyszerek bevételéhez szükséges pohár víz kihajtott a vécére, de azóta semmi, peddig dafke sütöttem magamnak egy grillkolbászt és leküldtem. Reggeli után levettem a három napja hordott pizsamát, felvettem valami utcai ruhát, kiültem a teraszra egy kisebb darab szivarral (ez se volt eddig), majd próbálom magam utolérni az utóbbi napok történéseiben. Teljesen jól persze még nem vagyok, tüsszögök rendesen a parlagfűtől, de nagyjából már akarok élni.
Heideggert meg visszatettem a könyvespolcra.

Menekültek

Ami itt most folyik, akár Magyarország részéről, akár az EU részéről; akár a németek részéről és akár az osztrákok részéről; és különösen a mindenféle sajtó részéről – az egyszerűen okádék. Az emberi faj tényleg nem érdemes a fennmaradásra.
Ha így mennek a dolgok, nem is fog.

Az otthondolgozás hátrányai

Egy doksit írok, melyben egy levelezőrendszer átalakításának szóbajöhető koncepcióit kell felvázolnom. Reggeli, kávé, cigi, aztán elég jól elkaptam a fonalat, fejben össze is állt az írás váza. Gépeltem.

Ekkor csöngetett a postás és átadott két ajánlott levelet. Útdíj zRT. Miszerint jól megvágtak 2*15000 forintra, mert augusztusban kétszer is illegálisan használtam az M7-est. (Balcsi keleti-medence megkerülése.) Nyilván felhívtam Nejt, vett-e matricát. Vett.
A lehetőségek:
– Kidobta a papírt. Már nem emlékszik biztosan, régen volt. Ha kidobta, akkor buktuk a pénzt.
– Ha megvan, de kiderül, hogy el lett gépelve a rendszám, vagy az időpont, megint buktuk. (Nej erősen állítja, hogy leellenőrizte, mind a két adat jó volt.)
– Ha megvan a papír és jók az adatok is, akkor viszont mehetek be az irodába és küzdhetek a bürokráciával.

A doksiírásnak viszont lőttek. Egyszerűen ezen pörög az agyam és nemhogy a fonalat nem tudom elkapni, de bele sem tudok helyezkedni a gondolatkörbe. Csak tologatom az egérkurzort a monitoron.

Újabb nagy igazságok

Szokták mondani:

A részeg ember őszinte.

A francokat. A részeg ember kontrollját vesztett. Nagyon nem ugyanaz. A részeg ember sokkal inkább úgy viselkedik, mint egy viharban elszabadult hajóágyú. Ahogy hullámzik a tenger, úgy gördül összevissza, előre senki nem tudja megmondani, hogyha elsül, mit fog eltalálni. És ha végül eltalált valamit, azt nem azért találta el, mert józanul bosszantotta az illetékes tereptárgy, és józanul félt “őszinte” lenni – nem, azért találta el, mert véletlenül pont az volt előtte, amikor elsült. Kár lenne ebből következtetéseket levonni.
Mégis ezt tesszük.

Darázs

Hát, hülye viccei vannak a véletlennek. Vagy nevezzük nyugodtan Sorsnak, vagy akár Univerzumnak.

Ja, nem. A véletlen, az véletlen történéseket jelent. Az Univerzum viszont egy rosszindulatú ribanc.

Kábé két éve küzdünk a darazsak ellen. Ezerrel. Erdő szélén lakunk, minden évben megpróbálnak megtelepedni nálunk a gyapjaspillék, a mezei poloskák és a mindenféle darazsak. Az első kettővel már feladtuk a harcot (irtjuk, ahogy tudjuk, de már nem háborúzunk), ellenben a darazsak mások. Ezen a fronton nem szabad visszavonulni.
Minden tavasz úgy kezdődik az udvaron, hogy a szerszámtároló faházat telefújom darázsirtó méreggel. Ettől függetlenül kábé júniusig csak úgy lehet kinyitni az ajtót, ha előtte a kulcslyukon beküldök egy adagot. Barna szobájában az ablakpárkány alatt egy komoly boly gyűlt össze, két évig harcolt velük, idén nyáron lett tünetmentes.
Csak sajnos más helyeken idén nyáron jutottunk el odáig, hogy kezelhetetlen lett a helyzet. Lyukat fúrtak a földbe, a vakolatba. A vakolat mögött elképesztő telepeket hoztak létre. (Spray-vel tesztelgettem, egy-egy kisérlet után 20-30 dolgozó repült ki.) A hol dekorációnak, hol esővédőnek felrakott falécek alatt ennél is nagyobb telepek jöttek létre. Utánaolvastam és azt írták, hogy a spray ilyenkor csak látszatkezelés: a boly belsejében a királynő folyamatosan szarja ki a petéket, azaz hiába irtjuk a dolgozókat, maximum azt érjük el vele, hogy a kolónia agresszívebb lesz. De a királynő attól még tojik.

És ehhez add hozzá, hogy én ahhoz a 4%-hoz tartozok, akik allergiásak a darázscsípésre. És azt is add hozzá, hogy a munkahelyem kint van az udvaron. A darázsfészkek mellett. Szóval profit hívtunk, kijött, lekezelte, elsőre nem sikerült teljeskörűen, majd jön megint, aztán valami majd csak lesz.

Mindeközben, ebben a környezetben, éveken keresztül sikerült megúsznom darázscsípés nélkül. Oké, hogy mind a lakásban, mind a padláson, mind az udvaron le van rakva öt méterenként egy nagy hatótávolságú darázsirtó spray, de tény, eddig megúsztam.

Hétfő délelőtt be kellett mennem az anyacéghez egy megbeszélésre. Jó az idő, naná, hogy bringa. Beöltöztem, elindultam. Erre pár kilométerrel arrébb berepült egy darázs a sisakom alá és első pánikjában teleszúrkálta a fejemet, legalábbis addig, amíg le nem kaptam a sisakot. Utólag azt mondom, hogy le kellett volna szarnom a megbeszélést, hazatekerni és lekezelni magamat. De utoljára húsz évvel ezelőtt csípett meg darázs és kiment a fejemből, hogy nálam ez mennyire durva. A Wekerle telep után már bokától fejtetőig viszkettem. A Lurdy háznál már bestresszelt a szervezetem, hányinger, gyomorgörcs, gyomorsav a torokban. A Kopaszi gátnál pedig kezdett elfogyni a levegő. Pont ekkor kerestek, hogy hol vagyok már? Megkértem a szervezőt, hogy kerítsen kalciumot. Sokat. Gyorsan. Végül csak eljutottam az épülethez, kaptam kalcium injekciót meg kalciumtablettát (kösz, fiúk), így valamennyire lenyugodtam. Igaz, végig vakaróztam a megbeszélést, de ha eddig elviselték, hogy néha bealszok, akkor ez sem lehetett gond. Itthon megint előjöttek a tünetek, 2*500 mg kalcium, fenistil, azóta elvagyok. Érdekes módon a bal szemem alatti rész dagadt be, most azon az oldalon gyk nem látok, de úgy egyébként rendben vagyok.

Az egészben tényleg a valószínűségek viszonya a furcsa. Ha valaki azt mondja, hogy itthon, az udvaron megcsíp egy darázs, szó nélkül elfogadom. Elképesztő mennyiségű helyi darázs van és a kóbor darazsak száma sem kevés. De azt, hogy bringázás közben, azon a pici szellőző lyukon keresztül pont be fog repülni egy darázs a sisak alá, kénytelen vagyok személyes rosszindulatnak értelmezni az Univerzum részéről.

Életem második szelfije.

Most már csak azt árulja el valaki, hogyan látnak ki a kínaiak ilyen kis résen?

Kulcsok és pszeudokulcsok

Jó kis nyomozás volt. És még vidám is.

Az eset:

  • A családi kulcstartóról eltűnt a kerékpárlakatom kulcsa. Amely egyébként rá van fűzve a személyes kulcskarikámra. Elég kritikus, mert sok helyre járok, ahol le kell zárni a bringát.

Előzmények:

  • Az U lakathoz két kulcs jár. Az egyiket már régebben elhagytam. Másolni nem lehet (valami spéci kulcs), így most csak egy darab van belőle.
  • Nemrég futottam bele egy akcióba. Ugyanezt a lakatot árulták féláron. Gyorsan vettem egyet Nej bringájára is. Mind a két lakatnak teljesen ugyanolyan, pirosfejű kulcsa van.

A nyomozás:

  • Visszaemlékeztem. Egyszer odaadtam a lakatot a lányomnak, akkor leszedtem a kulcsot is a kulccsomómról. Megkérdeztem a csajszit, de úgy emlékezett, hogy visszaadta.
  • Lementem alfába. Beugrott, hogy tényleg visszaadta, de lusta voltam visszatekerni a kulccsomómra, így csak rátettem ugyanarra a tartóra a családi kulcstartón, ahol a kulcskarikám is volt.
  • Barna leadta szervízbe a motorját, ilyenkor Nej bringáját viszi el.
  • Nej bringájának kistáskájában benne van az egyik lakatkulcs.
  • A másik lakatkulcs Nej kulccsomóján van.
  • Barna ezt nem tudta, ezért kivette a családi kulcstartóból az egyetlen pirosfejű kulcsot. A munkahelyén, ahol most gyakornokoskodik, viszont olyan a bringatároló, hogy nem kell zárni a kerékpárt.
  • Azaz volt egy kulcs Nej bringájában, volt egy kulcs Nej kulcstartóján és volt egy kulcs Barna kulcstartóján. Mindannyian meg voltak győződve arról, hogy Nej lakatkulcsa van náluk.
  • Én pedig habzó szájjal rágtam a kefét, hogy hol van a kulcsom. Mindenki azt mondta, hogy nála nem.
  • Aztán tetemrehívás. Megkértem mindenkit, hogy adja ide a kulcsát, mert meg szeretném nézni, melyik lakatot nyitják. Szerencsém volt, elsőre kiugrott, hogy a kulcsom Barnánál volt.
  • Ma felvettem azt a nadrágomat, melyet akkor szoktam bringázáshoz használni, amikor üzleti útra megyek. (Melegítőben azért már csak ne.) Erre kiesett a zsebéből egy pirosfejű kulcs. A negyedik.
  • WTF?
  • Kipróbáltam, nem nyitotta a lakatomat. Azaz Nejé. Az egyik kulcs az biztosan a bringa táskájában van, azaz nincs más megoldás, mint hogy Nej csak képzelte, hogy a másik kulcsa a kulcstartóján van. (Hasonlóan, mint ahogy Barna is csak képzelte, hogy Nej kulcsa van nála.) Kíváncsi vagyok, mit fog mondani a csajszi, amikor elkérem tőle.

És ennyi. Elég szépen összegubancolódtak a szálak, hogyan lett két kulcsból négy és hogyan tűnt el a kavarodásban az enyém, de pár hajszál kitépkedése után minden helyreállt. Nyilván, ha nem vagyok lusta és egyből visszafűzöm a kulcsot a kulcstartómra, akkor ma nem lett volna miről írnom.

Zseni vagyok

A keresésben.

A kliencvenes évek vége felé, amikor a gyerekek még egészen kicsik voltak – és az MTV is még videóklippeket sugárzott – összeraktunk egy videókazettát nekik. Dallamos – de azért színvonalas – zenék, és ami legalább ennyire fontos volt, valami történetet – ha lehet vicceset – tartalmazó videóklipp. Jó lett, a kölykök szerették.
Azóta eltelt tizensok év és Barna nemrég kérdezte, emlékszem-e, mik voltak azon a kazettán. Mert annyira tetszett neki, hogy szívesen megnézné újra azokat a klippeket. Háát. Néhány egyből beugrott. Jelenleg olyan nyolcnál járok, biztosan több volt.

De az egyik találat több volt, mint bravúros. Nem emlékeztem a zenekar nevére. Nem emlékeztem a szám címére. Nem emlékeztem a zenére. Egyedül a klipp sztorija maradt meg, de az is csak nagyon foltokban. Hatvanas évek vége, fiúzenekar játszik egy étteremben, a tulaj vigyorogva járkál a vendégek között, a zenekar tagjai szemeznek a csajokkal, volt egy duci dobos, aztán megjelent a helyi menő srác, lenyomott a zenére egy menő táncot, végül lelépett a csajokkal, a dobos kölyök meg szomorúan nézett. Ennyi.

És ennyiből megtaláltam.

Nevelés

A gyereket nevelni kell, ez nem is kérdés. Csak hát milyen értékék mentén? Amíg kicsik, addig ez nem gond, de mi van akkor, ha már nagyobbak? Hagyod, hogy kialakítsa a saját értékrendjét, vagy megpróbálod ráerőltetni a tiédet? Feltételezve, hogy a tiéd bejött neked, biztos, hogy neki is be fog? És tulajdonképpen melyik értékrendről is beszélünk? Hiszen teljesen máshogy gondolkozol most, mint 15 évvel ezelőtt. Ezt hívják ugye személyiségfejlődésnek. Csakhogy… mit gondolsz, mennyire leszel elfogadható forrás a huszonéves gyereked számára, ha a 40 éves értékrendedet próbálod ráerőltetni? A fater már megint jön a szentbeszédével – fogja lereagálni, és igaza lesz.
A legtöbb, amit tehetsz, az a biztos alapok lefektetése a gyerekkorban. Ez közös egy hatéves kölyökben és egy negyvenéves apában. Az építkezést pedig segíted, de tudd, hogy nem a te házad épül, hanem az övé.

RSD túra

A terv az volt, hogy Barna levisz minket szombat reggel a tassi fürdőtelepre, majd vasárnap délután összeszed minket Dunaharasztiban a csónakháznál. Szigetszentmártonban alszunk, a Papa Joe Kocsmája melletti kvázikempingben. Mind a két napra kánikulát jósoltak, az eső esélye mínusz végtelen. Mi bajunk lehet? Két kellemes kajakos nap.
Péntek este össze is pakoltunk.

Tass – Szigetszentmárton
2015.08.29; szombat

Irgalmatlan korán keltünk. Barnának ugyanis beraktak reggel kilenre (szombaton!) egy nyelvvizsgát, és hát arra vissza is kellett érnie. Reggel hétkor már a kajakokat pakolásztuk a tassi zsilip mellett.

A strand meglepő módon tele volt.

A zsilip reggeli fényben.

A horgászok a kempingben már élénken éltek. Vagy lehet, hogy még.

Pakolás után pedig előttünk a végtelen.

A túra távolsága: 26,5 km, részletes track az Endomondón.

Kellemesen haladtunk. Tudom, ez olyan üres kifejezés, de most kivételesen ez a pontos szó. Kora reggel még semmi emberi mozgás (a horgászoktól eltekintve), csak a természet él. Madarak húznak el, egyensúlyoznak féllábon, marha nagy halak rabolnak, a nap még laposan és takaréklángon süt, a kajak pedig csendben hasít.

A makádi strandon csak nyújtózkodni szálltunk ki, dehogyis gondoltuk, hogy fél kilenckor már nyitva lesz a kocsma. Nyitva volt. Egy csomó öreg bútordarab szörcsölte a reggeli adagját, de volt egy távolsági kerékpáros is, aki betért egy italra. Meg a kocsmáros hátul egy zsiguli méretű bográcsban főzte a napközben kimérendő gulyást. Mi is beszálltunk egy fröccs erejéig, aztán mentünk tovább.

A következő pihenő a dömsödi strandnál volt.

Itt már meglehetősen biztosra mentünk. Tíz óra körül járt az idő, a strand melletti kocsma rendes falusi étterem, nagy kerthelyiséggel, biztosan nyitva lesz. Nem volt. Pedig itt már haraptunk is volna valamit. Így maradt a műzliszelet és az ásványvíz.

Nagy levegő, következő megálló Ráckeve. Ekkor már bolondul tűzött a nap. Mi meg bolondul tűrtük. Délben érkeztünk meg, éhesen, szomjasan. Szerencsére a szabadstrand büféje jól felkészült, akkora hamburgert kaptunk, hogy ráállva biztosan láttam volna a Gellérthegyet. Jól csúsztak hozzá a fröccsök. Itt már belefért egy hosszú pihenés, benne egy szivarral. A mára tervezett 27 kilométerből 19 már kipipálva, és még csak dél van. Némi problémát az jelentett, hogy mindketten kezdődő nátha nyomait észleltük magunkon: kicsit nehezebb nyelés, enyhe kaparó érzés a torokban, időnként orrfúvás. Kánikulában. Hétvégén. Távol a civilizációtól. Nem hangzott túl jól.

Kipihenten (bár egy kicsit álmosan) mentünk tovább. Ekkor a nap már nem viccelt, beüzemelte a lángszórót is. Kiskunlacházánál meg akartam mutatni Nejnek a strandot, de ahogy közelebb értünk, feltűnt, hogy két ember túl intenzíven gimnasztikázik a parton.
– Integetnek? – fordultam Nejhez.
– Még az is lehet.
Közelebb érve kiderült, hogy néhány kajakos cimbora Lacházára ment le technikai elemeket gyakorolni. Ezekben az a közös, hogy sokszor bele lehet borulni a vízbe. Mit lehet, egyenesen kell. Na most, egész nap nem láttam dzsuvásabb vizet, mint Lacházán. Tudnak élni.
– Szigetszentmártonban alszotok? – kérdezte Tibor.
– Igen.
– Vigyázzatok, mert a múltkor már a sátorért is kértek pénzt.
– Hát, tőlem még sosem kértek semmit.
– Ne már, a zuhanyzó mindig fizetős volt.
– Hmm… – dünnyögtem – Akkor most lebuktam.
– Na figyelj, ha a kocsmában odaül mellétek Obszcén Frigyes, akkor üdvözlöm.
– Kii?
– Obszcén Frigyes. Idősebb, rasztafrizurás hapi. Bár már nem a régi, mert az unokái miatt visszafogja magát.
– Aha.

Egyből megismertem. Átadtam az üdvözletet.

Lacháza után már tényleg csak egy kis kalimpálás kellett és célba is értünk. Szigetszentmárton, szabadstrand, félhivatalos kemping, minden igényt kielégítő kocsmával. Bár régen csapnivaló volt a kaja, de Tibor szerint séfet váltottak, azóta rendben van. Olcsón csapolnak barna sört, de lehet fröccsözni is, a hangulat pedig remek. Maga a hely is formás, a törzsvendégek pedig rendkívül közvetlenek.

Hapi ül egy sarokban, fröccsözik. Egy öreg bácsika, valami ismerőse, odasétál hozzá. – Egy sört? – Nem, a pultnál már tudják, mit iszok – A bácsika ki is viszi neki a viceházmesterét. A pultos meg utánarohan két jégkockával. Mert tényleg tudja, mit iszik. Közben csörög a hapi telefonja. – Mi? Hogy hol vagyok? Hát a szokásos helyemen! – Aztán fél hatkor hazabotorkál. Mopeddel. Utána meg vissza. Hajnalig tolja.
Jó hely.

Korsó barna sör, egy szivar. Néhány tüsszögés. A törzsközönség – a kocsma fele – az egészségemre kívánja.

Megjelenik egy grizzly méretű hapi, kötényben. Olyan séf formája van.
– Mekkora a feles poharatok? – kérdezi a kiszolgáló csajtól.
– Feles.
– Mutasd.
Megmutatta.
– Jó lesz. Ebből kérek kettő jégert egy vizespohárba. Meg tegyél bele jeget is.
A csajszi megcsinálta. A hapi nézegette a poharat.
– Tudod mit, rakjál bele még egy felest. Elfér benne.
Ezt is megcsinálta.
– Hm, tudod mit, ilyen pohárból csinálj még egyet!
– Neked lesz?
– Á, nem. Meg egyébként is sok a nehéz kuncsaft.

És elcammog a poharakkal a konyhabódé felé. Közben Nej visszajött a mosdóból.

– Te, ha kajálni is akarunk, akkor azt gyorsan meg kellene ejteni.
– Miért?
– Hosszú. Mondjuk úgy, hogy van egy megérzésem.
– Oké. Akkor én marhapörköltet kérek.
– Már megyek is.

Elsétáltam a bódéhoz. Csak a hölgy volt ott. Étlap a falon. A marhapörkölt a frissensültek között.
– Csókolom, marhapörkölt van még?
– Mindjárt nézem.
Hűtő kinyit. Lábos ki, fedő fel.
– Nem túl sok.
– Akkor lesz egy marhapörkölt és egy adag rántott hús.
– Köret?
– Mi közül lehet választani?
– Háát, ami azt illeti csak hasábburgonya van.
– Jó lesz.
– A marhapörkölthöz is?
– Persze.
– Akkor üljön le, majd szólok.

Visszasétáltam az asztalhoz.
– Szereted a marhapörköltet hasábburgonyával?
– Nem tudom, még soha nem kóstoltam.
– Most fogod.

Negyedóra múlva megjelent a séf.
– Te rendeltél rántott húst? – érdeklődött.
– Ööö, igen, azt is.
– Lehet érte menni, készen van.
– Kösz.

Felkaptam a két tálcát, séta vissza. Elhaladtam az asztalok mellett, a törzsvendégek minden asztaltól hangosan kívántak jó étvágyat. A séf még a pultnál állt, valószínűleg jéger utántöltés történt.
Ránézett a tálcára.
– Marhapörkölt hasábburgonyával? – nézett rám döbbenten.
– Nem volt más.
– Ne csináld már, összedobtam volna egy nokedlit.
– A hölgy nem mondta, hogy lehet.

Fejcsóválva elballagott. Mi pedig nekiálltunk a kajának. A hasábkrumpli, a rántott hús egyszerű mirelit volt, de a marhapörkölttől Nejnek kettéállt a füle.
– Te, ez nagyon finom. És durván nagy adag.
– Akkor egészségedre.

Telt szépen az idő. És ez pont jó is volt így. Illetve. Ez lett volna az egyik legjobb napunk. Egy kellemes evezés szép tájon, utána leülepedés egy hangulatos kocsmában és csak ülni, komótosan beszélgetni, pazarolni az időt. Miközben két méterre csapolják a barna sört, van velem egy doboz szivar, a törzsvendégek pedig élnek, nagyon is élnek: kifejezetten szórakoztató figyelni őket. Szóval jó kis nap lett volna, ha nem ekkor robban be nálam elemi erővel a nátha, pár órával később pedig Nejnél is. Én általában kedves ember vagyok, legalábbis amíg nem bosszantanak fel, de a nátha kivétel. Ekkor mély depresszióba süllyedek, és ha megszólalok egyáltalán, akkor hozzám képest Morgó törpe egy bájgúnár.

Végül estefelé elmentem sátrat állítani (nappal csak melegedett volna), utána Nej ment el berendezkedni, majd úgy döntöttünk, hogy elálmosodásig üldögélünk a kocsmában. Túl sokat nem beszéltünk. Orrot fújtam, káromkodtam.

Negyed kilenc. Fokozódott a drámai feszültség. Kilenctől DJ Fery, retródiszkó. Mondjam, hogy mennyire feldobta a kedvemet? Pedig korábban jókat vigyorogtam a zenéken is, a kölykökön is, meg a belelkesült harcosokon is. Most egy ideig ücsörögtünk Nejjel, majd irány a sátor.

Szigetszentmárton – Dunaharaszti
2015.08.30; vasárnap

Nem ez volt a legrosszabb éjszakám, de az első ötben benne van. Ez volt az az éjszaka, amikor ha jól tudom, megdőlt az éjszakai melegrekord. Hiába nyitottam ki telire a sátorajtót, hajnalig csak fuldokoltam a melegben. A felfújható kispárnám kinyiffant. A nátha úgy döntött kitombolja magát, méghozzá úgy, hogy torokra megy. Reggelre izzó borotvapenge akadt keresztbe a torkomon. A tömérdek tüsszögést és orrfújást csak azért nem írom a nátha rovására, mert pont benne vagyunk a parlagfűszezonban és abban is jócskán érintett vagyok. A napközben összeevett strandkajában valami nagyon nem volt jó, mert egész éjjel csikart a hasam. És ehhez add hozzá DJ Feryt, aki nem vette félvállról a megbízást és hajnali négyig tolta csutka hangerőn a retró slágereket. Három óra körül kitántorgott hátra a sátrakhoz (egy vizitáborozó csapat érkezett meg közben mellénk) valami tajtrészeg hapi és torkaszakadtából ordítozni kezdett, mindenféle összevissza marhaságokat. Egy értelmes mondata volt, amikor meglátta a sátrakat, beleordította az éjszakába, hogy mi ez itt, migráns tábor? Aztán megbotlott a sátormadzagunkban, elnézést kért, aztán később keresztülgyalogolt egy másik sátoron, majd a vízpart felé távozott.
Végül olyan egy órát alhattam. Negyed hétkor már inkább kimentem a partra, nézni a napfelkeltét. Úgysem tudtam aludni.

Valahogy így nézett ki.

Egy külön kép a chemtrail-hívőknek.

Feltűnt a vízben egy hattyúpár. Láthatóan a fiú akart valamit a lánytól. Ez abban nyilvánult meg, hogy a vízből félig kiemelkedve, szárnyaival nagyokat csapkodva megkerülte a hölgyet. Majd ezt megtette még néhányszor. Nem tudom, a mutatványból a hattyúlány mit olvasott ki (lehet, hogy valahogy pontozzák a produkciót?), de úgy az ötödik táján beleegyezhetett a dologba, mert kiúsztak a partra és szorgosan tollászkodni kezdtek. – Hoppá, itt dugni fognak – élénkültem fel, de aztán negyed nyolcig csak csinosították magukat, én meg elmentem felkelteni Nejt, utána meg nekiálltunk pakolni. Bár eleinte úgy terveztük, kényelmesen indulunk, a reggel nyolckor nyitó kocsmában iszunk egy kávét, vagy egy sört, vagy mindkettőt, de Nej nem kívánta, én meg képtelen voltam nyelni, szóval negyed kilenckor már a vízen voltunk.

A túra távolsága: 20,33 km, részletes track az Endomondón.

Aki jó földrajzos és matekos is egyben, szóvá teheti, hogy a Dunaharaszti HÉV híd a 44,5 folyamkilométernél van, mi viszont a két nap alatt összesen 47 kilométert eveztünk. Így igaz, a mai nap során csalingáztunk egy kicsit a nádasban, rövidítéseket keresve, illetve kimértem, a szigetcsépi oldalágban a strand 800 méterre van a főágtól, azaz egy beugrás 1,6 kilométer kerülőt jelent.

És ezzel tulajdonképpen mindent el is mondtam a napról. Eveztünk, evezgettünk. Én fáradtan és kábán. Néha annyira elszédültem, hogy csak néztem, hogyan imbolyog körülöttem a víz. A táj persze továbbra is szép volt, de szívesen lecserélten volna egy ágyra egy hűvös szobában.

– Mit szeretnék? Egy pincehideg nőt! – mondta gyerekkori cimborám, Pamut egy kánikulai napon Egerben.

Szigetcsépen megreggeliztünk (hambuci, meg egy fröccs, nyögvenyelve), délre már a csónakháznál voltunk. Összepakoltunk, Barna kijött értünk, a kocsiban végre hűvös volt, annál jobban ütött a meleg otthon. Még pénteken bevállaltam egy munkát hétvégére, bizonyos adatokból össze kellett állítanom egy jelentést, megnéztem, adatok még nem voltak. Elkezdtem pakolászni, a legfontosabb cuccokat kiterítettem, kiakasztottam, elrendeztem, aztán elegánsan belealéltam a kanapéba. Hét óra körül keltem fel, arra a furcsaságra, hogy továbbra is 30 fok felettt van a nappaliban, de ráz a hideg. Megnéztem, adatok már voltak, de abban az egyben biztos voltam, hogy ebben az állapotban én nem fogok írni semmilyen jelentést sem. Felhívtam az adatbegyűjtő kollégát, aki volt olyan rendes, átvállalta a munkát. Ezek után aludtam reggel nyolcig. Azóta gyógyulgatok, a torkom valamennyit javult is, de bejött mellé a köhögés, képtelen vagyok nagy levegőt venni, mert egyből köhögésroham a vége. Ez van. A leginkább bosszantó, hogy ez a nátha pont kiütötte a balatonkerülést. Csütörtökön csatlakoztam volna, de kizárt hogy addigra meggyógyuljak és üde, friss, erős legyek. Szar érzés először kihagyni.

ps.
Írás közben jött a levél, hogy a szombat-vasárnapi viharra erősen valószínűsíthető másodfok miatt a balatonkerülés elmarad. Ilyen az, amikor a vihar pont azt a hetet intézi el, melyen egyébként minden ideális lenne a tó körbeevezéséhez.