Ne öregedjetek meg

Ez most szokatlan írás lesz. Bármennyire közel is áll hozzám a blog, de a család belső dolgairól, a sors ellen vívott küzdelmekről nem szoktam írni. (Pedig volt néhány.) Ezen a mostani íráson is sokáig gondolkodtam, de Nej jelezte, hogy részéről rendben van. Akkor legyen. Nekünk is tanulságos lesz majd visszaolvasni.
Már most kérek mindenkit, hogy a kommentekben legyen kedves tartózkodni az olyan hozzászólásoktól, hogy ekkor, meg akkor miért nem így, meg úgy viselkedtünk. A történet csak most kezd összeállni az én fejemben is. Amikor sorban jöttek az események, csak kapkodtuk a fejünket és próbáltunk jól dönteni.

Szóval az anyósom.

Előzmények:

  • Anyósomnak már évtizedek óta van egy fóbiája: meggyőződése, hogy olyan hasmenése van, mely mindig a legkényelmetlenebb szituációk során jelentkezik. Ebből egyenesen következik, hogy a legkényelmetlenebb szituációkban tényleg hasmenése lesz.
  • Apósom 2010-ben halt meg. 2000-ben volt két agyvérzése, emiatt magatehetetlenül ágyba kényszerült. Azaz tíz éven keresztül ágyban feküdt. Ép tudatattal. Aztán jött még egy agyvérzés, végül szívproblémák vitték el. Tíz éven keresztül anyósom ápolta, etette, mosdatta.
  • Anyósom 2011-ben kezdte el mondogatni, hogy nem bírja egyedül Hajdúszoboszlón, a régi családi házban. Nem tud – és nem is akar – foglalkozni sem a házzal, sem a kerttel. Nej összekapta magát, innen, Budapestről, eladta a szoboszlói házat, vett egy lakóparki lakást a közelünkben, és felköltöztette a Mamát.
  • Nejt lerakták Tiszaújvárosba, határozatlan időre. Másfél évig laktunk külön.
  • Amikor Nej visszaköltözött, anyósom elkezdte mondogatni, hogy miért is kellett neki ide felköltöznie, Szoboszlón jobb volt. Nem akarom most felsorolni, mi mindent tettünk meg azért, hogy neki jobb legyen, maradjunk annyiban, hogy aki bezárkózik és nem akar értelmes életet élni, az helyett mi nem tudunk élni. Amennyire mi a viharban hánykolódtunk, annyira üldögélt ő a kényelmes, nyugodt életében. (És igazából fel sem fogta, hogy a jelenlegi világban mennyire szerencsésnek számít ezzel a nyugodt élettel.)
  • Ekkor kezdte el mondogatni az öreglány, hogy ő beköltözne egy nyugdíjasotthonba. Évekig harcoltunk vele. Az egészsége teljesen rendben volt. (Nyilván egy hetven fölötti embernél már vannak rendellenességek, de nem voltak komolyabb bajai mondjuk az enyémeknél.) El tudta látni magát. Mellettünk lakott. Nej naponta felugrott hozzá. Szombatonként áthoztuk hozzánk. A lakóparkban összejött néhány nyugdíjas sorstárssal. Nem szorult orvosi ápolásra. Akkor miért? (Oké, nem volt egy nagy lumen, egy olyan falusi öregasszonyról van szó, akinek élete utolsó harminc évében soha nem volt szüksége arra, hogy akár egy fikarcnyi önálló gondolata is legyen.)
  • 2015 nyarán fajult odáig a helyzet, hogy belefáradtunk a vitába. Ha menni akar, menjen. Kerestünk egy nyugdíjasotthont, árban belefért, a hangulata pedig… Legyen elég, hogy amikor bejártam, legszívesebben én magam is beköltöztem volna. Egy hatalmas nyaralótelep, kórházzal ötvözve. Parkszerű udvar. Saját uszoda. Központi programok. Rengeteg közösségi tér. Autóval 15 perc tőlünk. Megnézte ő is, tetszett neki. Megrendeltük az önálló lakást és vártunk.

Nos, itt jártunk idén nyáron. Aztán augusztus környékén begyorsultak a folyamatok.

  • Drasztikusan elkezdett romlani a szellemi állapota. Elképzelte, hogy mennyire beteg. Majd produkálta is a tüneteket. Nej sorra vitte kórházakba, orvosokhoz. Mindenütt széttárták a kezüket: a Mama teljesen egészséges. Nem tudnak vele mit kezdeni.
  • Elkezdte mondogatni, hogy mégsem akar nyugdíjasotthonba menni. Amikor már minden le lett szervezve. (És ez egyáltalán nem volt annyira egyszerű.) Ráadásul a sorban bejelentett új betegségei – és a láthatóan egyre leromlottabb állapota – miatt ekkor már mi is azt mondtuk, hogy menjen csak be, ott állandó orvosi felügyelet alatt lesz. Nej munka mellett már nem ér rá minden nap orvosokhoz cipelni. Magától meg nem ment. Fizikailag bírt volna, de annyira meg volt győződve a betegségeiről, hogy egyedül nem indult el.
  • A nyugdíjasotthontól kaptunk időpontot. Október 2.
  • Viszonylag szerencsés időpont volt. Nekünk október elején van a házassági évfordulónk. Idén a huszonötödik. Igen: ezüstlakodalom. (Bakker, de megöregedtünk.) Stilszerűen egy nászútszerűséggel terveztük megünnepelni. (Majdnem azt írtam, hogy második nászút, de első, az nem volt. Kellett a pénz lakásra.) Szóval, pár nap Salzburg. Közben pedig vonattal átugorva Münchenbe, ahol – micsoda véletlen – éppen egy Oktoberfest nevű sörfesztivál tombol. (Szállás, vonatjegy előre kifizetve.) Mindez szeptember 23-26 között, tehát az októberi költözködésre pont visszaérünk.
  • Anyósom viszont szeptemberben sebességet váltott. Valahogy összekeveredett fejében a saját élete és a férje élete. Hirtelen azt képzelte be magának, hogy nem tud felállni az ágyból. (Nej vette észre, hogy gesztusaiban, szavajárásában megjelentek apósom mozdulatai, szavai.) Erre rászuperponálódott a régi, vécével kapcsolatos fóbiája, a vége pedig az lett, hogy csak feküdt az ágyában és nem volt hajlandó sem enni, sem inni. (Mert ugye akkor nincs vécé sem.) Ez egyáltalán nem volt vicces. Nej hiába hívta ki hozzá minden este az ügyeletet, vagy a mentősöket. Mindenki megállapította, hogy a Mama teljesen egészséges, tudna mozogni. Csak nem akar. Majd vádlóan néztek Nejre, hogy oldja meg. Csak hát, ez nem annyira egyszerű. Egyszer Barna szúrta ki, hogy amikor Nej nem figyelt oda, anyósom kiborította a vizet a szőnyegre. És ez egy ördögi kör. Ha valaki nem kel ki az ágyából, akkor már pár nap után elindul egy izomsorvadás, mely tényleg megakadályozza, hogy később fel tudjon állni. Ha valaki napokig nem eszik, nem iszik, akkor az agya fog elborulni, mely megakadályozza abban, hogy visszatérjen.
  • Pánikszerűen előrehoztuk a beköltözést 22-ére. 17-én ketten kétoldalt megemeltük a Mamát és bevonszoltuk az otthonba. Aláírattunk vele mindent. 18-án (pénteken) megvettük az összes bútort és kiverekedtük, hogy 21-én (hétfőn) ki is szállítsák. (Aki ismeri a bútorboltokat, az nagyjából sejtheti, mekkora fegyvertény volt ez. Első körben október közepére kaptunk időpontokat.)
  • Az otthonban 17-én jelezték, hogy gond van. A Mama személyi igazolványa nem jó. Habár mindenhol az szerepel, hogy Szabó Lajosné, de az igazolványba az van beleírva, hogy Szabó Lajos Jánosné. Az anyja neve pedig Ludmann Piroska, de az igazolványban az van, hogy Ludmánn. Emiatt nem tudják lejelenteni a TB-nek. Új személyi igazolványt kell készíteni neki. 22-éig. Fényképpel. Felajánlottam, hogy levágom a fejét és beviszem az okmányirodába.
  • Nej csütörtöktől kezdve minden éjszaka vele volt. Próbálta etetni, itatni. Sikertelenül. Aztán amikor kijöttek a mentősök és az öregcsaj látta, hogy komoly a helyzet, akkor mégis ivott. Egy keveset. Így teltek a napok.
  • Vasárnap délutánra annyira leromlott az állapota, hogy Nej feladta. Bevitette a kórházba és nem érdekelte, ki mennyire sipákol.
  • Hogy egy kicsit beszéljek magamról is. Egyik éjszaka, éppen a lugasban üldögéltem, amikor láttam, hogy Nej jön haza. Ködlámpával. Már régen túl voltam azon, hogy bármiért beszóljak neki, igazából egyfolytában azon aggódtam, hogy ne dilizzen bele ebbe az egészbe. Nos, azért jött ködlámpával, mert a tompított egy pillanatban megszűnt. Mind a két oldalon. Amikor ha valamikor kritikus a kocsi, akkor most. És ha az utolsó pillanatban minden összejön, akkor egyből megyünk Salzburgba. A menekültek miatt a Grossglöckneren keresztül. Mennyi az esélye, hogy két égő _egyszerre_ ég ki? Mi van, ha a kapcsoló romlott el? De mindegy is, tekintve, hogy Nej minden reggel elment a kocsival és csak késő éjszaka jött haza, így esélyem sem volt, hogy foglalkozzak a kocsival, neadjisten szervízbe vigyem.
  • A kórházban persze a szokásos toposz. A Mama egészséges, mit keres itt? Nej anyatigrisként tépte le mindenki fejét. Végül befektették, kapott infúziót. Mármint az anyósom.
  • 21-én, hétfőn, megérkeztek a bútorok. Megkértük a szakikat (ugye akartok egy kis pénzt keresni?), hogy rakják is össze. Ekkor derült ki, hogy elfelejtettek becsomagolni néhány csavart és alátétet. Szerencsére a szakiknál volt. Nem is merek belegondolni, hogyan dőlt volna össze minden ütemezésünk kártyavárként, ha mi akarjuk összerakni. Közben kiderült, hogy a Mamának nincs meg a TAJ kártyája. Megvolt, de az utóbbi napok zivatarában valahol ottragadt. Naná, hogy a beköltözéshez majd kell.
  • Nej hétfőn este beugrott a kórházba a Mamához. Egy nap sósvizes infúzió – és csoda. A Mama teljesen eszénél van, üde és friss. Azaz minden – és hangsúlyozom _minden_ – szenvedés szeptemberben abból eredt, hogy a Mama nem mert vizet inni, amiatt, hogy nem tud felkelni az ágyból és nem tud kimenni a vécére pisilni, és miután egyre jobban kiszáradt, úgy borult meg egyre jobban az itélőképessége, azaz még kevésbé akart kimászni az ágyából, még kevésbé akart vizet inni. (Teljesen sajnos nem úszta meg, a kaland végére maradt nála némi demencia.)
  • Hétfő délután megkaptam a kocsit. Varázsoljak. Mennyi az esélye annak, hogy ugyanabban a pillanatban ég ki két égő? Nem túl sok, de azért egy próbát megér: kicseréltem az egyik égőt. Égett. Kicseréltem a másikat. Az is. Azaz nem a kapcsoló, csak a véletlen idióta játéka. Felsóhajtottam. Ekkor vettem észre a defektet. (Nem full defekt, de olyan 50%-ra leeresztett a jobb első gumi.) Nej pont ebben a pillanatban telefonált, hogy menjek érte a kórházba, de közöltem vele, hogy oldja meg. Nekem ez volt az utolsó csepp a pohárban. A 22-ei nap, azaz a beköltözés napja, egy kórházi kiköltözéssel, egy otthonba való beköltözéssel, egy gyömrői okmányirodai fényképezéses igazolványcsináltatással… kocsi nélkül. No way. De nem adtam fel. Kerékpárpumpával feltoltam a leeresztett gumit 1,5 atmoszférára. Aztán rohantam egy kört, hátha még elkapom Nejt, de a szerencsétlen a kórházban lehalkította a telefonját, így nem értem el. Mindenesetre egy benzinkútnál minden gumit feltoltam, 2 bárra.
  • A D day. Szeptember 22. Anyóst a kórházból délben adják ki. Nej kora reggel leszaladt Százhalombattára, ott van olyan gumis haverja, aki soron kívül bevállalta. Valószínűleg le lett verve a felni, azért szivárgott a levegő. A fazon megigazította. Utána rohant a kórházba, anyóspajtásért. Kiadták. Én fél egyre lettem a lakáshoz rendelve (bringával) lecipelni a lakásból a nehezebb dolgokat. Nej és anyós kimentek autóval Gyömrőre. Én utánuk bringával. Húsz kilométernyi lendülettel becipeltem a kocsiból a nehezebb cuccokat. Beállítottam a tévét. Aztán hazabringa, miközben a csajok berendezkedtek. Ja, közben kettőre okmányiroda. Az a nyomorult személyi igazolvány. Meg majd kell egy új TAJ kártya. Aztán egyeztetni a gyógyszerekről a nővérekkel. Délután itthon gyorsan megszerveztem az utat. Már amennyire ennyi idő alatt meg lehetett. Este gumiellenőrzés a benzinkútnál.
  • Még a pakolás előtt kaptam fel a fejemet egy hírre. Azt írták, hogy október 4-ig leállítanak néhány vonatot, melyek Salzburg és München között járnak. Mivan? Nyomozás. Az Index cikk szokás szerint rohadtul nem pontos. A vonatokat általában EC szám alapján adják meg, ők viszont mindenféle jelölés nélkül az RJ számra hivatkoztak. Beletelt egy kis időbe, mire kinyomoztam a vonatunk RJ számát. RJ362. Ez valami klónja az RJ62-nek, melyet letiltottak. Az RJ62 a Budapest – Bécs – Salzburg – München útvonalon közlekedik, az RJ362 csak Bécstől. A tiltás elve pedig az, hogy a Magyarországról induló vonatokat nem engedik be Münchenbe. Huh. Ez meleg volt.
  • Este otthon. Borok. Nem kevés. Aztán gyors pakolás és gyors alvás. Korán reggel ébresztő. Megyünk Salzburgba.

Ne öregedjetek meg. De legfőképpen, ne butuljatok meg.
És az isten szerelmére, ne hanyagoljátok el az agyatokat.

7 thoughts on “Ne öregedjetek meg

  1. Végigolvastam miközben itt fekszem Omisban egy hajó gyomrában és jön a búra. (Így mondja Banjo a dive master azt a szelet) Szóval csak azt tudom mondani, hogy ríszpekt. Meg, hogy olvasd el a New York Budapest Metrót-t Vámos Miklóstól, ha még nem olvastad és lesz időd olvasni. Boldog ezüstlakodalmat és szép utat!

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *