Már a szerelmet, szerelmest is nehéz pontosan meghatározni, de a barátot még nehezebb – hiszen a barát esetében nem erősíti a kapcsolatot a fizikai érintkezés. Mégis mi lehet az, amitől valakit barátnak tartunk, másokat meg cimborának, havernak?
Én valahol az őszinteség környékén kotorásznék, méghozzá a spontán őszinteségnél. A barát az, akivel egyszer már lefutottátok a kötelező köröket, esetleg játszmákkal is megspékelve, aztán rájöttetek, hogy nektek erre nincs szükségetek és utána már mindketten tisztán tudjátok magatokat adni. A barát az, akinek elmondhatod a negatív véleményedet is, mert tudja, hogy nem bántó szándékkal teszed. Hiszen az önigazoló, egót növelő köröket egyszer már lejátszottátok, nincs értelme odáig visszalépni. A barát egy kicsit olyan, mint te, mintha az egyéniséged kiterjesztése lenne: ahogy az agyadat sem szoktad korlátozni, hogy mire gondoljon, ugyanilyen spontán módon lehet bármiről beszélgetni egy baráttal, mindenféle alakoskodás nélkül. Nem kell katartikusan kitárulkozni – hiszen már eleve maximálisan nyitottak vagytok a másikra. Miközben – és ez a legszebb benne – egy másik ember, egy másik világ… egy másik mikrokozmosz.