Még a nyár elején kaptam a körzeti orvostól egy egységcsomagot: beutalót nagylaborra, meg egy kis műanyag poharat, mondván, hogy szeptemberre csináltassam meg, aztán megnézzük, hogyan állunk.
Hétfő reggel hatkor fel is keltem, levettem a mintát, éhgyomorra elmentem az sztk-ba. Ilyet sem láttam még, annyira nem volt senki a váróteremben, hogy még fel se értem a harmadikra, már az én számom villogott. Odasiettem az ablakhoz, beadtam a papírokat.
– Mennyi volt az eredeti minta? – kérdezte az asszisztens.
– Tessék?
– Mennyi volt az üvegben? – kérdezte újból, olyan hülyegyerekesen, kicsit lassabban.
– Nem volt üveg – válaszoltam, kicsit én is lassabbra véve a szót – Tudja, én egy műanyag poharat kaptam, abba belepisiltem 40 mililitert. Itt van nálam a pohár, megmutassam?
– Nézze, nem érek rá ilyesmire. A beutalón az van, hogy magának 24 óráig kellett gyűjtenie a vizeletét egy üvegbe. Mekkora volt az az üveg?

Hoppá. Most, hogy mondja, tényleg. Csak éppen a feladat még májusban lett kiadva, simán elfelejtettem.

– Elnézést, ez kiment a fejemből. Visszaadná kérem a papírokat? Köszönöm. Holnap jövök.

Annyira össze voltam zavarodva, hogy elfelejtettem elmenni a vécére kiborítani a poharat. Később meg már nem volt rá lehetőségem. Így teli pohárral a táskámban mentem el bankba pénzt kivenni, postára csekket feladni, könyvelőhöz papírmunkát rendezni, pénzt átadni, majd a Kálvin-téri CIB-be bankszámlát nyitni. Én tudtam, ők nem tudták, én vigyorogtam, ők meg nem értették.

Hazamentem, kerestem egy befőttesüveget, elrejtettem a lenti vécében, azt úgyis szinte csak én használom. Egy álló napon belül minden pisilésből levettem 40 mililitert, azt beleborítottam a befőttesüvegbe, a többi meg ment a szokásos helyre. Kedd reggel megint hajnali kelés, a befőttesüvegből átborítottam egy decit a pohárba, aztán éhgyomorra mentem a laborba.
Megint nem volt előttem senki.

– Miért van bekarikázva ez a vizsgálat? – kérdezte az asszisztens.
– Ezt tegnap jelölte be a kollégája, amikor úgy nézett ki, hogy vizsgálatra jelentkezek, csak éppen elböktem a mintát.
– Ja.

Ezzel átküldött a másik ablakhoz, ahol a tegnapi nő ült.

– Üdvözlöm. Mennyi volt az eredeti minta?
– Olyan 4 deci.
– Maga most szórakozik velem?
– Elnézést, miért?
– Ne próbálja beadni, hogy 24 óra alatt csak 4 decit pisilt!
– Persze, hogy nem. De mindegyik alkalommal csak 30-40 mililitert borítottam bele a befőttesüvegbe.
– Hjaj – temette arcát a kezébe – Na, jól figyeljen, mert akkor most elmondom, mit is kell csinálnia. Vesz egy nagy üveget.
Végigmért.
– Magából simán kinézek napi két litert is. Tehát fog egy legalább kétliteres üveget és egy egész napon keresztül csak abba pisil. Érti? Nem a vécébe, mindent az üvegbe. Aztán reggel kiborít belőle egy decit és behozza. Ennyi.
– Köszönöm.

Leforrázva jötttem el. A váróban 5-6 ember üldögélt, látszott rajtuk, hogy egyfelől mindent hallottak – jó volt az akusztika – másfelől meg jól megnéztek: volt, aki azért, hogy szegény ember, mit kinlódik, aztán volt, aki azért, mert kíváncsi volt, hogyan is néz ki az az ember, aki ránézésre képes két litert pisilni.
A következő nap szóba sem jöhetett, reggel elmentem otthonról és csak este értem haza. Maradt a csütörtök. Közben telefon a dokinak, lemondtam a szerdai időpontot, hiszen addigra már nem lesz eredmény.

Otthon rögtön belefutottam egy problémába: nem találtam ekkora befőttesüveget. Szűkszájú üveg ugyan volt, de hát azért… Végül elővadásztam a spájzból egy kétliteres mérőedényt. Legfeljebb nem szólok senkinek, a művelet után meg elmosom domesztosszal. A második probléma az volt, hogy ekkora batár eszközzel már nem lehet ülve szórakozni, egyszerűen nem fér bele a kagylóba. (Eretnek gondolat: jelen esetben tulajdonképpen teljesen felesleges a kagyló, simán intézhetném akár a nappaliban is. Mint fiatal koromban, nagyanyám konyhájában, éjjel, vödörbe.) Mindegy, megoldottam.

Lement a csütörtök, péntek hajnalban megvolt az utolsó mintavétel, utána gondosan leolvastam a meniszkuszt, kimértem egy decit a műanyag pohárba, a többit meg továbbítottam az őt megillető helyre.

Labor. Minden nap ugyanabban az időben mentem, eddig mindig 5-6 ember lézengett a váróteremben, ezen a reggelen viszont tömve volt a helyiség. Sorszám alapján harmincan álltak előttem a kartonozó ablaknál és kábé nyolcvanan a vérvételnél. Richtig pont ma nem hoztam magammal a Kindle-t, mert minek cipeljem, ha úgysem kell.
Aztán sorrakerültem.
– Csak a bekarikázott vizsgálatot végezzük el?
– Nem, azt a kolléganője kezdte bekarikázni, de utána derült ki, hogy elrontottam a mintavételt.
– Értem. Akkor most rendesen pisilt?
– Abszolút.
– 24 órán keresztül?
– Igen.
– Mennyi volt a teljes minta?
– 1572 mililiter.
– De pontosnak tetszik lenni! – kapta fel a fejét az asszisztens.
– Hát, ekkora méretben csak mérőedény volt otthon.
– És hozott külön ma reggeli vizeletet is?
Paff. Pedig azt hittem, ma már nem találnak fogást rajtam.
– Kellett volna?
– Van olyan vizsgálat is a lapon.
– Dehát miért nem szóltak korábban?
Vállvonogatás.
– Nézze, biztos vagyok benne, hogy ez a vizsgálat nem kell. A körzeti orvostól csak egy poharat kaptam, abba meg csak egyfajta minta mehet.
– Nekem jó. Akkor ezt a vizsgálatot nem végezzük el. A matricát ragassza fel a pohárra, itt vannak a kémcsövek, az eredményért egy hét múlva lehet jönni.
– Egy hét?
– Igen, az egyik vizsgálat nagyon időigényes.
– Köszönöm.

És akkor már csak a körzeti orvost kell felhívnom, hogy az új időpontra sem tudok elmenni, mert addigra sem lesz eredmény.