A macska, az a jópofa cicóka, csak a mi számunkra olyan játékos valami. Ragadozóként félelmetes és kegyetlen a prédájával szemben. Minden ellenkező híresztelés ellenére élnek némi társasági életet, nem is egyszerűt. Ahogy öregednek, úgy vesznek fel öregemberes szokásokat is. Az az idétlen macska, akinek te tartod, lehet, hogy a környék macskatársadalmában kifejezetten tekintélyes, tisztelt, neadjisten rettegett macskának számít.
De még a legöregebb, legtekintélyesebb macskában is maradnak kölyökkori reflexek. Például ha megfogod a grabancánál, még a legvadabb macska is megszelidül. Kölyökmacska korában ugyanis így szállította az anyja, és a gyerekbe beleívódott, hogy ilyenkor nem ficánkolunk, mert akkor haragszik anyu. (Kreatív emberek szoktak ilyen office klipet rácsattintani a macska grabancára, amitől az állat szószerint megdermed.) Hasonló gyerekkori beidegződés náluk a taposás is. Időnként a puha takarón, vagy ölbevéve nekiállnak egyhelyben menetelni. Kölyökkorukban így tudtak tejet kipréselni az anyjukból, aztán ez a mozgássor bennük ragadt, függetlenül attól, hogy a takaróból esélyük sincs tejet nyerni. Játékosak? Mi azt hisszük igen… pedig ezek többségét ők nem tekintik játéknak. Dobjál elé egy pingponglabdát és hosszú ideig ellesz vele. Azt hisszük, játszik, mert mi, emberek, szoktunk öncélúan labdázni. A macska nem. Neki ez alkalom a vadászat gyakorlására. Tipikus macskaszivatás az árnyjáték. A cicó nem látja át az összefüggéseket, nem fogja fel, hogy az a fenyegetően ugráló valami a falon a kezünk árnyéka. Percekig lehet ugráltatni a jószágot. Csak annyit lát, hogy itt van valami ijesztő, valami, ami veszélyt jelenthet rá, valami, ami ingerli. Nem érti mi ez, de szembeszáll vele. Játék? Egyáltalán nem.
Gondoljunk csak bele, a mi emberi perspektívánkból. Hány ilyen dolog is van? Az államadósság, például. Amit a kormányunk kinevezett fő ellenségnek, és ugyanúgy kapkod utána, mint a macska a falnál. (És elkeserítő látni, hogy körülbelül annyira is fogják fel.) Vagy a gravitáció. Fogalmunk sincs, hogy mi az, de harcolunk ellene, különösen, amikor éppen esünk lefelé valami magas helyről. De mondhatnám az Istent is, mindenféle kombinációban, melyekben az emberek hisznek benne. Vagy a nagy válságokat, melyek tulajdonképpen azon alapulnak, hogy egy csomóan elkezdenek máshogy gondolkozni és ettől mások elvesztik bizonyos dolgokban a bizalmukat. Mennyire reális az, ahogy viszonyulunk ezekhez a dolgokhoz? Tegyük fel, hogy van valami magasabb rendű intelligencia, mely ugyanúgy képes ránk nézni, mint ahogy mi a macskákra. Lehet, hogy ő is jót szórakozik, hogy milyen fura játékokat űznek az emberek, miközben fogalmuk sincs arról, hogy – véresen komolynak gondolva magukat – valójában csak egy árnyékkal birkóznak.