2011.09.11; vasárnap
Halastó, Tengerszem

Távolság: 20 km.
Szint: 600 m.
Időtartam: 7 óra.

Vacak ébredés. A sav teljesen szétmarta a torkomat, a nyelőcsövemet meg az ínyemet. Meglehetősen indignáltan gondoltam vissza, hogy szándékosan azért nem raktam be a gyógyszert, nehogy visszaszokjak rá. Most kénytelen voltam reggelire betolni egy sört. (Ne vigyorogj, tényleg használ. Egyrészt valahogy felszívja a savat, másrészt ellazít. Az idegeskedéstől, görcsöléstől összeszűkül a gyomor, attól meg szószerint felspriccel a nyelőcsőbe a sav. Csak arra kell vigyázni, hogy gyenge sör legyen, de a Táncos pont jó.)

Amikor pakoltam a túrazsákot, akkor vettem észre egy gyanús kitüremkedést az egyik zsebnél. Belenyúltam – és meglett a féléve elveszettnek hitt evezőrögzítő madzagom. Ez egyrészt jó hír, mert végre meglett, másrészt pedig Libazzoli is megnyugodhat, még a tátrai gyalogtúrára is hoztam magammal rögzítőkötelet.

Mára a Halastavat terveztük és a fölötte fekvő Tengerszem tavat. Nem egy nagyívű kezdés, elismerem, de okom volt rá. Ugyanis vasárnap van, a meteorológia szerint pedig gyönyörű, napos idő várható. Szeptemberben ilyenkor felborul Lengyelország, aki mozogni képes, az mind beleveti magát a Tátrába. (Meg aki nem, az is. Egy csomó rokkantkocsit láttunk az úton.) Viszont ha már úgyis tömeg lesz mindenhol, akkor menjünk oda, ahol egyébként is tömeg szokott lenni. Ez a Halastó (Morskie Oko.)

Öcsémnek volt régebben egy ideillő mondása. Többször is kijelentette, hogy csak esős napon fog megházasodni. Esőben nem jó horgászni és ha úgyis el van rontva a napja, akkor már legyen teljesen.

Reggel óriási volt a kisértés. Ma még nem kellett volna nagyon korán kelnünk, hiszen tökmindegy, hogy nyolcra, vagy kilencre érünk oda, a tömeg már ott van. (Ha 6-kor kelünk, 7-kor indulunk, 8-ra leszünk Lysa Polanában.) Másrészt viszont ez a főpróba. Ma még épek vagyunk, nem gyötört el az előző napi túra. Ha most sem tudunk kimászni sötétben az ágyból, akkor mi lesz a héten? Szóval fölkeltünk, de elég zombisra sikerült a készülődés.

Öltözködés. Fehér, hosszúszárú zokni, majdnem harisnya. Hozzá fekete térdszorító. Fent testhezsímuló, csillogó fekete lycra felső. Nej szerint a teljes sikerhez már csak a tegnap látott “szabadítsd ki a kismadarat” grafikájú boxeralsó hiányzik.

A megérzés a tömegről… bejött. Sőt, a valóság túl is teljesítette. Mint a Westendben délután négykor.

From Zakopane 2011

A túraút időnként rövidít, bemegy az erdőbe, felteker a sziklákon. A betonút meg inkább tekereg a hegyoldalban. Ezen mennek a lovaskocsik.
Mi a lovakkal vagyunk.
Van, akit megelőztünk – és vannak, nem is kevesen, akik futottak felfele. Pedig a Superman trikó rajtam van.

Némi kinlódás a felszereléssel. A térdszorító makacsul lecsúszik, ami elég hülye dolog a részéről, hiszen ha szorítana, akkor nem tudna csúszni. A nadrág viszont annál inkább, mivel a gyomrom és a fokozott refluxtevékenység miatt nem merem megszorítani az övet. Lehet, hogy kívülről igazi turistának nézek ki, de belülről úgy érzem magam, mint akin csak az akarat tartja egyben a ruhát.

From Zakopane 2011

Jó tempóban, megállás nélkül feltekertünk… a táv 95%-áig. Csakhogy ott volt egy bisztró, csapolt sörrel. Meg asztalok, meg legfőképpen székek és árnyék. Úgy leültünk, mint a kiszúrt lufik. Senkit nem érdekelt, hogy innen már csak 10 perc a Halastó, senkit nem érdekelt, milyen gyönyörű lesz a látvány. Nagy az a hegy, nem szalad el.

Ja, és amin nem kicsit akadtam ki: szinte végigtüsszögtem az utat. Meg egyébként tegnap a zakopanei sétát is. Nem arról volt szó, hogy fel kell menni a hegyekbe, ott már nem él meg a parlagfű?

From Zakopane 2011

Felértünk, és ahogy számítottam is rá: a Halastó turistaháznál minden négyzetcentiért küzdeni kellett. Nem is maradtunk sokat, Nejnek meséltem a környező hegyekről (a Rysy-ről különösen sokat), elmutogattam, merre fogunk menni… aztán már mentünk is.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

A tóparti út furán keverte a hangulatokat: időnként úgy éreztük, hogy egy tengerszem partján járunk, időnként meg úgy, hogy egy tengerén.

Húsz perc séta után elérkezett az igazság pillanata. Igaz, eddig is jöttünk felfelé, szépen: 400 méter szintet, 9 kilométer hosszú úton. Na, itt viszont kaptunk 200 méter szintet 500 méter úton. A tüdőmet csak azért nem köptem ki, mert akkora tömeg volt, hogy szégyelltem volna. Szikláról sziklára, egyre meredekebben, tűző napon. Kész szerencse, hogy az eddigi mászkálások során megtanultam, soha nem nézünk felfelé, hogy mennyi van még hátra – ez ugyanis elmondhatatlanul demotiváló. Lehajtott fejjel, lehetőleg egyenletes tempóban darálni kell felfelé. Így is történt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy fent vagyok, nem sokkal később pedig Nej is belihegett. (Amióta fut a csajszi, meglepően jól bírja.)

From Zakopane 2011

Mivel tulajdonképpen itt volt vége a napnak (még ha pont dél is volt), nagyon ráértünk. Bemutattam egymásnak Nejt és a Rysy-t. Ebédeltünk, üresre ittük a vizes palackokat, kifeküdtünk a napra. Pontosabban én inkább elmászkáltam fényképezgetni.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Ritka nagy szerencsém volt, kifogtam egy fanatikus párt. Egy ifjú házaspár feljött, ide, a Tengerszem tóhoz, esküvői fotókat nyomni. Beöltözve. Ahogy kell. A nő fehér esküvői ruhában, a hapi szmokingban. Pusztán annyi disszonancia rontotta a képet, hogy a lányon a tüll ruha alatt túrabakancs vigyorgott. Mondhatnád, hogy oké, azért ez a minimum. Én viszont megjegyezném, hogy felfelé láttunk túrázót strandpapucsban is menni.

From Zakopane 2011
From Zakopane 2011

Vagy egy órát hesszoltunk fent, aztán elindultunk lefelé. Egy csomószor leírtam már itt, de mindig vannak újak: szóval a szerepek egyáltalán nem úgy vannak leosztva, hogy felfelé menet szar, lefelé menet jó. Sokkal inkább úgy, hogy mind felfelé, mind lefelé szar. Még konkrétabban: felfelé szar, lefelé fáj. De túrázni egyébként jó.
Láttam, hogy Nej nem túl bátran kezeli a túrabotot.
– Kicsim, nézdd meg a végét. Ez a hegy korundból van(1), igazán nem kell félteni. Nyugodtan támaszkodhatsz vele sziklára is.
– Kösz.
Aztán mentünk egy kicsit, majd úgy éreztem, hogy árnyalni kell a szituációt.
– Viszont az, hogy korund, az még nem jelenti azt, hogy bele is fog mélyedni a sziklába. Annyira a szikla is kemény.
Furcsa nézés.

(1) Természetesen wolfram-karbid. Én vagyok a figyelmetlen. De így vonult be a családi legendáriumba.

Nyilván lefelé is tömeg, lassú haladás, várakozások. Egyszer be is durrant az agyam és kihasználva egy lyukat, nagyot vágtáztam lefelé a hegyről. Nej csak jóval később ért le, neki a vágtázás még nem annyira megy.

From Zakopane 2011

Visszafelé a másik oldalon kerültük a Halastavat, és ha lehet azt mondani, még sokkal több ember töltötte be a völgyet. Immár nem csak a menedékház közelében érte el a népsűrűség a hetes buszét, de a tó körüli utakon is. Valahogy átharcoltuk magunkat rajtuk, a turistaházat meg se próbáltuk megközelíteni, mentünk lefelé, a negyedórára lévő kocsmába. Itt teljes karbantartás történt: vécé is volt, meg sör is. Sőt, Nejnek fagyi is.
A felfrissülést egy dolog árnyalta csak: a közel két óra unalmas séta lefelé a műúton.
Elindultunk.
– Az az én bajom, hogy a mozgáskoordinációm még nem az igazi – elemezte a teljesítményét menetközben Nej.
– Gyakorolsz, és meglesz. Ezzel ne foglalkozz túl sokat – vigasztaltam.
– A túrabot is inkább csak útban van, mint segít.
– Majd ráérzel. Sokáig én se szerettem, aztán megtanultam használni.
– Jó neked.
– Annyira nem. Nekem a vitálkapacitásommal van baj.
– ?
– Nem bírok annyi oxigént odajuttatni az izmaimhoz, amennyi kellene nekik. Erős vagyok, izmos vagyok, de cseszhetem, mert az izmok oxigén nélkül nem tudnak dolgozni. Nem elég széles a mellkasom. Látod, neked ezzel nincs problémád, elég széles, különösen elől… Aú!
– Ha több oxigén kell, akkor szokj le a cigiről!
– 11 éve leszoktam.
– Akarom mondani, a szivarról.
– Nem tüdőzöm le.
– Akkor ússzál!
– Szoktam.
– Kerékpározz!
– Szoktam.
– Fussál!
– Mint az állatok?
Szótlanul sétáltunk pár métert.
– És mi van, ha a sör javítja a vitálkapacitást? – vetettem fel bátortalanul.
– Hülyeség.
– De egy próbát megér, nem?

Izompacsirta vetkőzött az úton, húzta le a pólóját. Gyönyörű felsőtest, keresztizmok, harántizmok, kockahas. Vállon tetoválás. Élvezte, hogy mindenki őt nézi. Odaadta a pólóját a barátnőjének, aki visszakérdezett valamit. A srác válaszolt.
– Jé, beszélni is tud? – szólalt meg bennem a kisördög.

Láttam, hogy Nejt furdallja valami.
– Nosza, mondjad, ne kímélj!
– Tudod, fönt, amikor a korundot magyaráztad…
– Igen?
– Azért annyira nem kellett volna hülyének nézzél, hogy azt is elmagyarázd, miszerint a korund nem mélyed bele a sziklába.
– Hmm. Lehet. De én úgy vagyok, hogy inkább nézzenek hülyének, de nem szívesen adok félreérthető információt.
– Aha. Akkor vegyük úgy, hogy ez megtörtént.

Nem hittem volna, de egyszer elértük a parkolót. A többezer egyéb turistával együtt. Zakopane ide 18 kilométerre van. A távot 40-nel tettük meg. Nej bele is horpasztott egy alvásba, én csak úgy tízméterenként hunytam le a szememet. Hihetetlen sokára érkeztünk haza.
Itthon nem vacakoltunk sokat, szerelvényigazítás, klotyi, aztán irány a kocsma. A Rondó sarkán van egy teraszos faház, ott ültünk le. Persze, megint tömeg, a csapolt Táncos elfogyott, szerencsére volt üveges, igaz, kétszer annyiért, mint a száz méterre lévő boltban, de ez most egyáltalán nem számított. A sült kolbász pazar volt. Igaz, ugyanannyiért adták, mint a belvárosban, de micsoda különbség volt a két étel között! A belvárosban egy papírtálcán kaptunk egy kolbászt, egy adag mustárt és egy szelet kenyeret. Itt viszont ropogós mákos zsemle járt mellé, tányér, és a tányéron kecsap, mustár, csemege uborka, paradicsom, paprika, káposzta. Egész nap alig ettünk valamit, ennek ellenére teljesen jóllaktam a vacsival.

Aztán hazafelé bolt.
A gondnok tegnap látta, hogy sört iszok pakolás közben, majd azt is látta, hogy az 5 napra felcígöltem egy teszkós raffiaszatyrot, tele sörrel. Azóta pedig naponta látja, hogy a boltból rendre felhozok egy-egy négyes zsugor Táncost, meg mellé néhány helyi különlegességet. Építem az imidzsemet.
Ma belenyúltam valami ritka szar sörbe. Az a neve, hogy Warka és 2 zlotyért adták. Gondoltam, kipróbálom. Kár volt. Csak utólag jutott eszembe, hogy tőlem pont 2 zlotyt kértek a hegyen, amikor pisilni mentem. Gyanús.