Day: September 5, 2011

Borulás. Direkt.

Szombaton borulást voltunk gyakorolni a Velencei-tavon. Pontosabban, a borulást már nem kellett, sokkal inkább a borulás utáni tevékenységeket. Na jó, a káromkodás már helyből ment.

Némileg felemás a kedvem, így utólag. Én ugyanis egy műsoron kívüli borulással kezdtem a csónakkikötőben, ami nem volt gond, mert kacagtunk egy jót rajta, visszamásztam, másodikra sikerült beülnöm és már mentünk is tovább.
Az se tűnt vészesnek, hogy balfék módjára jó két órát evezgettünk, mire megfelelő gyakorlóterepet találtunk.
Az arcom akkor szorult ökölbe, amikor kikötés után megláttam, hogy az első borulás után a vízhatlan mobiltartó tok beázott, de teljesen – a két telefon pedig közel két órát lubickolt a vízben. HTC HD2, Samsung Galaxy Mini, isten véletek. Majd találkozunk az örök vadászmezőkön.

Másfelől viszont megtanultam a páros mentést, azt, amelyikről kiderült, hogy nem is annyira bonyolult. Pluszban még a ki/beszállás terén is nagyot haladtam előre, szóval néhány szorongató rémmel sikerült végeznem.

A duma helyett jöjjenek a fényképek.

From MiVanVelem

Itt még mosolyogva, üdén, nem is sejtve, hogy a két mobiltelefon már fuldoklik.

From MiVanVelem

Az ember, aki állandóan a nők után kajtat. Most éppen latex ruhában.

From MiVanVelem

Vazze, hát nem lelökött?

From MiVanVelem

Voltak, akik harcoltak vele…

From MiVanVelem

… és voltak, akik csak fejben próbálták legyőzni a tigrist. Sörrel a kézben.

From MiVanVelem

Végül a pancsoló kisfiú.

Amiről a gyerekeink lemaradtak

Itt van ez a meglepően durva kánikula a nyár végén. Az íróasztalom mellett folyamatosan megy a ventillátor, de a dolgozószobában szintén, a gyerekszobákról már nem is beszélve. (Barna egyenesen fixre lecsavarozta az ablakpárkányra.) Szép, nagy ventillátorok, védőráccsal, ahogyan kell.
A gyerekkoromban is voltak hasonlóan extrém meleg napok, persze. Sőt, ventillátorunk is volt, egy kicsike, fűzöld asztali példány. Védőburkolata, na az nem volt. Óvtak is tőle a szüleink: belenyúlsz, levágja a kezed! Eleinte féltünk is, komolyan. Nagy ívben kerültük azt a térrészt, ahol pörgött, már a hangjához is félelemérzet párosult. Aztán rájöttünk, hogy ha óvatosan közelítünk a széle felé, és finoman ráfogunk, akkor lassítható a pörgése. De ha már lassítható, akkor meg is állítható. Egyszer véletlenül lecsúszott valamelyikünk keze és lassítás helyett belenyúlt. Nos, a ventillátor ütött ugyan egyet, de nem vágta le senkinek sem az ujját. Innentől már arra ment ki a játék, hogy ki tudja egy gyors mozdulattal elkapni a lapátot és megállítani a pörgést.
Szemmel és aggyal kisérni a gyors forgást, koncentrálni a mozdulatra, aztán belenyúlni egy ventillátorba, elkapni a lapátját… na ez az, amit a mi gyerekeink már nem tanultak meg. A rács miatt.