Már korábban elterveztük, hogy a hosszú hétvégén kimozdulunk valamerre. Mindegy hová, csak valamerre, mert lassan kezdünk begolyózni a négy fal között. Szépen el is terveztük, hogy kiszaladunk Temesvárra – így keveredtünk végül Pozsonyba. (Indulás előtti éjjel megnéztem a meteorológiát – és Pozsony egy árnyalattal jobb minősítést kapott.)
Ja, meteorológia. Azt mondták, hogy esni fog hó, meg esni fog eső és sütni fog a nap. Félelmetes, milyen fejlett ma már a tudomány, mert mind megvolt. Négy órán belül.
Azt, hogy nem éppen városnéző sétálgatós idő lesz, már Komáromtól láttuk, mert a szélerőművek végig úgy pörögtek, mint Karl Marx a sírjában. Mondtam is Nejnek, nem csoda, hogy ilyen erős szél van, amikor ennyi ventillátor van bekapcsolva a környéken.
A parkolót már otthon kinéztem a Google Earth segítségével. Nagyon hasznos progi, de van egy súlyos hibája: a kerítéseket nem nagyon mutatja. Pozsonyban meg akárhány parkon át akartunk vágni, mind be volt kerítve.
Az elnöki rezidenciától mindenféle parkokon keresztül sétáltunk le az előre kiválasztott ebédelőhelyünkig. Mi más is lehetett volna, mint a Mamut? Közép-Európa legnagyobb sörözője, több szinten – de egy légtérben – kábé kétezer férőhely, sörbefulladás. Az épületet meg is találtuk, de odabent már csak játékgépeket meg kaszinót leltünk. Végül egy öltönyös embert kérdeztem meg, árulja már el, mit csináltak azzal a borzasztó nagy sörözővel, de csak sejtelmesen mosolygott. Nem, söröző itt már nincs.
Az ajtóban még lefényképeztem a nyomokat – lásd zöld, mamutos címer – de már látszik a szerencsejátékos valóság is. Ráadásul ekkor volt éppen az esős rész, bíztunk benne, hogy odabent vészeljük át az esőt. Nos, nem.
Ekkor azért nem éreztük túl jól magunkat. A séta, mely a Google Earth-ben olyan kellemesnek tűnt, valójában nem volt az. Kerítések akadályoztak, a lomb nélküli fák kifejezetten szomorú hangulatot árasztottak, a szökőkutak megszöktek, az ég ólomszürke volt, az épületek meg… ronda szocialista kockák, váltakozva modern üvegkockákkal. Így érkeztünk meg a Kijev szállodáig, mely annyira tömény esszenciája volt ennek a nyomorúságnak, hogy majdnem agyonnyomott.
Szerencsére egy jó nagy séta után bevettük magunkat a belvárosba, így helyrebillent a szépérzékünk. Illetve, nem csak az. Hosszas keresgélés után találtunk egy éttermet, melyben végre már voltak szlovák kaják is. Mindenhol máshol csak steak és steak. Ja, meg steak. Gondolom, a nagy szlovák pampákon legelő hatalmas tehéncsordákból. (Ez valahol ott lehet a legendás szlovák borvidékek környékén. Mert valahol ezeknek is biztosan lenniük kell, hiszen annyi borozót, illetve borboltot láttunk a belvárosban.)
De vissza a csipkelődésből az étterembe, mert itt kezdett el egyenesbe billenni a hangulatom. Ettünk káposztalevest, sztrapacskát és ittunk hozzá csapolt barna Kozelt. Tökéletes élmény volt. Habár odakint minden egyes fűszál igyekezett beleolvadni a domináns középszürkébe, de bennem odabent rétek harsogtak, pillangók illantak, madarak csiripeltek. Csak ezért az ebédért is érdemes volt kimenni.
Innentől levadásztuk az összes idétlen szobrot, az ‘Ööö’ nevűtől a padnak támaszkodó Napóleonon, a csatornából kimászó bárgyúképűn és egy furcsa Andersen szobron(1) át az “Izé…” nevűig.
(1) Valahogy nem ugrik be a csigákról írt Andersen mese.
Nekem tetszett, hogy ennyire merik komolytalanra venni a figurát. Nem kell mindig égőszeműnek lenni. (A strandoló nők szobor pedig kifejezetten izgalmas kompozíció volt.)
Két érdekes plakát. Az első gyárilag furcsa: Meciar és még valaki szöges bakancsban pórázon vezetik a szemlátomást meghülyített Justiciát. Nem tudom eldönteni, hogy ez most politikai bátorság, vagy csak döglött oroszlánba rugdosás? A másik viszont az úgynevezett nép úgynevezett szava: egy mindenhonnan ránk köszönő plakátnál a ragasztók elkövették azt a hibát, hogy az egyiket túl alacsonyra ragasztották, így a zembereknek lehetőségük volt hozzáfűzni a véleményüket is. Azt hiszem, a pöcs orr nem szorul kommentelésre. (Persze lehet, hogy csak egy infantilis kölyök volt. Vagy egy turista.)
Fel a várba…. majd vissza le. Gyakorlatilag semmi érdekeset nem láttunk, még a feltúrások is fel voltak túrva. De ezt már megszoktuk. A tömeget a szezonban egyikünk sem kedveli, szezonon kívül meg lezárások, felújítások tarkítják a barangoló ember életét.
Biztosan szép lesz, ha elkészül.
Még nyomtunk néhány nyolcast a belvárosban – nehogy már legyen olyan utca, amelyiken nem mentünk végig – aztán visszasétáltunk a kocsihoz és irány haza. Alapvetően jó ki séta volt, elmondhatjuk, hogy nem Budapesten áztunk át, hanem Pozsonyban, ami azért mégsem ugyanaz.
Egy dolgot bánok, de nagyon: nem tudtunk bekeveregni a kocsival valami nagyobb élelmiszerbolt mellé. Pedig tudtam volna hozni barna Kozelt is, meg hasonló színű Aranyfácánt is.
Majd legközelebb.
Recent Comments