Szavazni

Lányom idén szavazhat először. Elgondolkodtam, mit is mondjak neki ezzel kapcsolatban. Szavazz erre meg arra a pártra? Ez elég durva befolyásolás lenne, arról nem is beszélve, hogy még én sem tudom, kire fogok szavazni. Mondjam azt, hogy ne is foglalkozzon vele, maradjon itthon a fenekén? Na, ez az, amit semmiképpen nem fogok javasolni.

Érdekes dolog ez a közéleti aktivitás. Egyfelől marhára szükség van rá. Másfelől elsőre határozottan reménytelen dolognak tűnik.

Miért is van szükség rá? Mert amíg nem figyeljük a közéletet, addig az úgynevezett vezetőink azt csinálnak, amit nem szégyenlenek. (Megjegyzem, nem igazán szoktak szégyenlősek lenni.) Méghozzá a mi pénzünkből. A mi bőrünkre. Arra kapják a megbízatásukat, hogy nekünk teremtsenek élhető világot – de ha senki nem figyel rájuk, akkor csak maguknak fognak. Ha kevesen figyelnek rájuk, akkor megveszik azokat. Ezért kell sokan figyelni rájuk – és ezért kell közügyekben némi műveltséget is szereznünk. Hogy értsük, mi is történik.

Miért tűnik reménytelennek? Mert első ránézésre gusztustalan. Amikor az ember gyerekkorában először mosogat el, akkor le kell győznie az undort. Amikor először szembesül reményteljes utódja teleszart pelenkájával, akkor szintén. Amikor ugyanez az utód pelenkacsere közben fossa össze a pelenkázóasztalt, a padlószőnyeget, olykor a plafont is – akkor megint. De az ember úgy lett konstruálva, hogy nyel egyet és túlteszi magát rajta. Mert a cél olyan, hogy megéri.
De mivel vesszük rá az embert, hogy kövesse a közélet eseményeit? Hogy foglalkozzon a politikával?
Bármilyen furcsa is, de elég, ha egyszer a kezébe adunk egy szaros pelenkát. Még az se lényeges, mit fog csinálni vele.

Sztorizgatok.

Először 20 évesen szembesültem a problémával. Ugyan ekkor már túl voltam egy csomó ‘Ki Tud Többet a Szovjetunióról’ vetélkedőn, egy Kilián próbán, túl a katonaságon, beléptem a KISZ-be, sőt, ekkor már ki is léptem a KISZ-ből. Mondhatni megérintett a közélet – és nem tetszett. Nem akartam vele foglalkozni.
Üldögéltünk a szobánk előterében, amikor berontott egy izgatott, hosszúhajú felsőbbéves.
– Ti csak itt üldögéltek!? – meredt ránk vádlóan.
Zavartan néztünk körbe. Mindenkinél volt legalább egy sörösüveg, a társaság fele bagózott. Magunk között szólva akkoriban ennél nehezen képzeltünk volna el kellemesebb szituációt. Illetve elképzelni tudtunk volna, de ahhoz legalább egy nő is kellett volna a szobába. Vagy legalább az ismeretségi körbe.
– Miért, ég a ház? – próbálkozott valaki.
– Majdnem. Nem tudjátok, hogy most van kollégiumi KISZ titkár választás a társalgóban?
Még zavartabban néztünk egymásra. A mondatból egyedül a kollégium szó hordozott számunkra értelmet.
– És? – foglalta össze egyikünk a többség véleményét.
– Úristen! – kapott a fejéhez a hapsi – Titeket ennyire nem érdekel, mi folyik körülöttetek?
Ebben persze nem volt igaza, mert pontosan fel tudtuk sorolni a város összes 67 kocsmáját, és azt is, melyikben milyen sört mérnek és mennyiért. De a kollégiumi KISz titkár, az nagyon kiesett az érdeklődési körünkből.
Ezzel el is voltunk egy ideig. Mi próbáltuk meggyőzni a fazont, hogy a KISz titkár választástól jelenleg 65536 fontosabb dolgunk is akad, ő meg ragaszkodott ahhoz, hogy jelenleg ez a választás a legfontosabb.
– Figyeljetek, lementek, behúztok egy ikszet az egyik névhez és feljöttök. Mi ezen a bonyolult? – kérdezte végül.
Rettenetesen felháborodtunk.
– Egy névhez? Azt mondod, mindegy kire, csak szavazzunk? Szerinted mindegy, hogy úgy szavazok valakire, hogy nem is ismerem, nem is tudom, mit akar csinálni?
– Azt.
– Na, most menjél el légyszives.
Elment.

Azért maradt meg bennem 26 év után is a sztori, mert elgondolkodtatott. Tényleg mindegy, kire szavazunk, csak szavazzunk?
A helyzet az, hogy igen. De csak az első választáskor.

Az első igazi választásom 1990 tavaszán volt. Nem túlzok, ha azt mondom, történelmi idő volt. 43 éve nem volt szabad választás az országban. 43 év óta először volt lehetőségünk, hogy megmondjuk a vezetőinknek, hogy Feri, menj a picsába. Az egész ország sorsát meghatározó változásokról döntöttünk.
Én ebből semmit nem érzékeltem. 12 négyzetméteres szolgálati lakásban éldegéltünk a jövendőbeli Nejjel. Éltük a világunkat. A munkahelyen dolgoznom nem kellett (informatikusnak vettek fel egy olyan részlegre, ahol mindösszesen egy darab C128-as volt), ebből kifolyólag bejárnom se mindig sikerült. (Hja, a szocializmus szépségei.) A haverokkal továbbra is eljártunk sörözni, emlékeim szerint rengeteget bringáztam, esténként fociztunk, a szabadidőmben pedig leginkább olvastam. A tévét már akkoriban is utáltam, az írott sajtó sem érdekelt. Nyilván tudtam róla, hogy lesz valami választás, és bár túlzottan nem hozott lázba, de azért elgondolkoztam rajta, kire is szavaznék. A Fideszre. Egyrészt szimpatikus volt, hogy mertek egy anti-KISz-t gründolni, másrészt tetszett a lazaságuk. Végül úgy alakult, hogy az állandó lakhely alapján kellett volna szavaznunk, az meg mindkettőnknek messze volt, így kihagytuk. Meg egyébként sem éreztem úgy, hogy egy fülbevaló elég indok lenne a döntéshez.

Pedig az lett volna. Igen, akár a Deutsch Tamás fülbevalója is. Mindegy. A lényeg, hogy döntsél, a lényeg, hogy részt vegyél a játékban. A választásban az a döntő, hogy egyszer elmenjél szavazni. Mindegy kire. Ugyanis az ember úgy működik, hogy ha már úgy döntött részt vesz, akkor elkezdi követni, hogy mit fut a ló, amelyikre – akármilyen pici tétet is – tett. Sorolhatnék hasonlatokat. Olvasol fórumokat, topikokat, blogkommenteket. Elolvasod, átfutod, kész. De ha hozzászólsz az egyikhez, akkor ahhoz rendszeresen visszatérsz, felveszed akár a kedvencek közé, akár a radarra – és még akkor is olvasod, ha a hozzászólások folyama túllépett a felvetéseden. Belefolytál, elkezdtél részt venni, érdekelt lettél a témában. Velem nem egyszer fordult elő, hogy egy ilyen folyamat végére megváltozott a véleményem. Ha nem szóltam volna bele, akkor úgy éltem volna tovább, hogy komolyabban el se gondolkoztam volna a témán.

Azaz elmész választani, szavazol az egyik gazember politikus csapatra. Mondjuk egy fülbevaló miatt. De utána már követed őket. Miket mondanak? Mennyire hitelesen? Miket csinálnak? Tényleg megérdemelték-e a bizalmadat? Ha nem, akkor ki lehet helyettük? Egyáltalán, miket mondanak, miket csinálnak a többiek?
Egy ártatlan ikszelés – és már benne is vagy. Innen már csak idő kérdése, hogy mikor leszel szurkolóból önállóan – és felelőséggel – gondolkodó választópolgár. Olyan valaki, akit egyre nehezebb átvágni.
Olyan valaki, aki fintorgás nélkül mossa le a szart a gyerek seggéről.