Az első kép annyiból érdekes, hogy remekül illusztrálja Pratchett “időgatya” elméletét. A kinti meggyfa néhány ága úgy döntött, hogy a továbbiakban nem szándékozik a fáról fityegni. (Megmetszettem, na, amikor úgy nézett ki, hogy már tavasz van). Ezeket az ágakat behoztam, vízbe tettem és kiraktam az ablakba. Olyan vadul rügyezik, hajt, hogy bármelyik pillanatban feltűnhetnek az ágakon a csimpánzok. Miközben a háttérben látszik, hogy a szabadban hagyott faágakat belepte a jég, a hó – visszataszítva a külvilágot a télbe.
A második képről nem tudok ennyit írni, ez egyszerűen csak kellemes. Jácintok a lemenő nap fényében.
Recent Comments