Nincs csók

Fogalmam sincs, hogyan csinálta, de egyik este Gizinek szaros volt a háta, amikor bejött az udvarról. Pontosabban a farka felső oldala és egy kicsit a háta – és nem szaros, hanem fosos. Volt egy kis izgalom, mire sikerült úgy kizavarni a lakásból, hogy ne kenjen össze semmit.

Másnap reggel ott állt a teraszajtónál, várta, hogy visszaengedjük. Alaposan átnéztem, de teljesen tiszta volt.
– Ehhez mit szólsz? – kérdeztem Nejt.
– Ügyes.
– Azt tudod, hogy ezt gyakorlatilag lenyalta?
– Na ne.
– De. Szerinted hogyan tisztálkodik a macska?

Azóta nincs ám orr-összedörgölés, meg odabújások. Ahogy Gizi odadugná a fejét valakihez, már repül is.

Mondjuk, az se sokat segített a helyzet konszolidálásán, amikor végignéztük, hogyan csap le a levegőből egy cserebogarat, majd ropogtatja el kéjesen.

Tanul

Mostanában van elég alkalmam, elgondolkoztam rajta, hogy jó lenne-e az emberiségnek, ha az utódok nem csak a géneket, hanem a szülők teljes tudását is örökölnék?

Elsőre kapásból rávágja az ember, hogy persze. A gyerek még ordít a szűk rés okozta sokktól, de már tud differenciál egyenletrendszereket megoldani mind analitikus, mind numerikus módszerekkel. Nekünk olyan dolgokba törik bele az agyunk a műszaki egyetemeken, melyeket az 1700-as évek környékén találtak ki mindenféle zsenik. (Newton: 1643-1727, Euler: 1707-1783, Maxwell: 1831-1879, de még sorolhatnám.) 2-300 éves tudás, mégis kevés ember képes megérteni.
Bezzeg, ha nem kellene mindent újrakezdeni! Óvodás korára a gyerek bőven leelőzné a szüleit, húszévesen már nem is értenék mivel foglalkozik. Harmincévesen pedig már ő nem értené a saját gyerekét. Micsoda tempó lenne: 3-4 genereáció alatt a világ összes problémája fel lenne számolva.
Lehet, hogy maga az emberiség is.

Gondoljunk bele: jó az, ha valaki hirtelen kap túl nagy adag tudást? Úgy, hogy a jelleme még nem alakult ki? Még nem tapasztalta meg, hogy nem szabad bármit is megcsinálnia, még ha logikusnak tetszik, akkor sem. Még nem alakultak ki az érzelmei.
Legyek Ura, csak hiperintelligens kölykökkel.

De nem csak erről van szó. Az újratanulás egyáltalán nem értelmetlen dolog. A gyerek menetközben rájöhet valami újra. Hogy ezt eddig rosszul tudtuk. Az se kizárt, hogy nála kicsit más sémakészlet alakul ki ugyanazon tanítás hatására – így mutálódhatnak a sémáink. (Ugye, a mémek evolúciója.) Ha mindezt készen kapná, akkor maximum akkor nyúlna vissza az alapok megváltoztatásához, ha valami nagyon nem működik.
Hatékonyabb lenne az emberiség – de kevésbé szinesebb. Márpedig jelenlegi tudásunk szerint az evolúció maga akkor hatékonyabb, ha minél nagyobb a változatosság.

Ez is egy eredmény

Elég sokat autóztam ma a városban. Nézegettem közben, így, választások környékén az óriásplakátokat – és kipróbáltam rajtuk a klasszikus “vennél-e ettől a pacáktól használt autót?’-tesztet.
Jelzem, egyedül a Gösserbe kívánkozó citrom ment át.

Egy Ottlik könyv kapcsán

Ottlik Géza írt 1979-ben egy könyvet. Mivel tudta, hol él, egyből angolul írta meg. Életében nem is hagyta magyarra fordítani, csak a végrendeletében engedélyezte a honi verziót. Így jelent meg a könyv 1997-ben nálunk is, Homonnay Géza és Kelen Károly fordításában.

A könyv teljesen szokatlan volt. Egyrészt, dacára annak, hogy Ottlik szépíró volt, ez egy szakkönyv lett. Méghozzá egy olyan területről, amelyről kevesen tudták, hogy az író igen jártas benne. De hogy tetézze, Ottlik nem tudta megtagadni magát és a szakkonyvet olvasmányos formában írta meg, egyfajta regényként. Így született meg a ‘Kalandos hajózás a bridzs ismeretlen vizein‘ című kötet. Ránézésre kalandregény, valójában viszont…

Egy balatoni vitorláson három barát a kedvező szelet várja, és közben kedvenc játékukról, a bridzsről beszélgetnek. Egyikük börtönévei alatt a magánzárkában bridzsmegoldásokon törte a fejét, másikuk neves zongoraművészként a bridzs segítségével piheni ki a koncertezés fáradalmait, a harmadik pedig gyerekkorára emlékszik vissza; nénjei tanították erre a gyönyörű játékra, azóta is felfedezőként kutatja külön univerzumát.
Igazi kuriózum ez a könyv, amely erre az utazásra hívja társul a bridzsezni tudókat. A világon nagyon sokan olvasták, még többen hallottak róla, olyanok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy szerzőjét hazájában a legnagyobb írók között tartják számon. Magyarországon pedig még rajongóinak legtöbbje sem tudja, hogy Ottlik Géza a hetvenes évek közepén angolul írt egy könyvet, amelynek magyar változatát nem tervezte papírra vetni, csak végrendeletében járult hozzá lefordításához. Pedig tisztában volt vele, hogy amit alkotott, az korszakos jelentőségű a bridzsezők számára. Amikor az első részt elküldte a Bridge World című New York-i folyóiratnak, a szerkesztők annyi új gondolatot, annyi hihetetlennek tűnő megoldást találtak a szövegben, annyira lenyűgözte őket a magyar szerző zsenialitása, hogy sietve leállították a betördelt szám nyomdai munkálatait, nehogy akár egy hónapot is várniuk kelljen olvasóiknak.
A bridzs a legnépszerűbb játékok egyike a világon, állítólag négyszázmillióan bridzseznek rendszeresen, s évente legalább száz könyv gyarapítja irodalmát. Több, mint egy tucatot írt a neves skót bridzsező, Hugh Kelsey, aki örömmel ajánlkozott, hogy segít az angol szöveg véglegesítésében, és akiinek neve garanciát jelentett a londoni kiadónak. De minden értő tudja, hogy Ottliktól származnak a könyv lényegét adó eszmék, amelyek még a legerősebb játékosokat is ámulatba ejtik mélységükkel és szépségükkel.

Nem véletlen, hogy Ottlik nem engedte a könyvet Magyarországon megjelentetni. Nálunk ugyanis, amióta világ a világ, a poroszos tanulási modell uralkodott. Az volt a közvélekedés, hogy ha nem fáj, ha nem kell vérrel-verítékkel tanulni, akkor az nem ér semmit sem. A betűknek egyenesen kell állniuk a könyvben, vigyázzállásban.

Szerencsére azóta sokat javult a helyzet. Fiamnak olyan orosz tankönyve van, hogy ha nekem olyan lett volna, lehet, hogy tényleg meg is tanulok oroszul, nem csak bejárok az órákra. Nézem a matek sorozatot és bár az anyag még mindig elég száraz, de már jópofa karikatúrák illusztrálják a tételeket. Ezek jó dolgok. Hiszen miért kellene rögtön gátakat emelni a diák elé, majd ostorral átkényszeríteni őket ezeken a gátakon – amikor érzelmileg is érdekeltté téve őket, maguktól sétálnak körbe a terepen, kiváncsian felszedegetve a tudást. Ahogy Kathy Sierra is írta, ne azt mondd az embereknek, hogy ezt meg azt meg kell tanulniuk… hanem érdd el, hogy maguktól legyen kedvük azt megtanulni. Ilyesmit korbáccsal elérni, maximum csak a flagellánsok számára járható út.
De nagyon messze vagyunk még attól, hogy a szálkás szigorúság végképp teret veszítsen. Mélyen benne van ez az emberi agy bugyraiban. Valamikor régen az amerikai puritánok nem csak a bőrükre tetoválták, hogy ‘bűn az élet”… hanem komolyan is gondolták. Az élet bűn volt, benne örömet lelni, még nagyobb.

A puritán lelkisége kálvinista, erős kiválasztottság-tudattal; szigorú önmegtagadó élettel komolyan törekszenek a megszentelődésre. A vasárnapot a zsidók szombati szigorával ülik meg, elutasítják a táncot, színházat, egyéb szórakozásokat. A szentségi liturgia helyét a Biblia és prédikáció foglalja el, az Istennel való kapcsolatot minden papi közvetítés nélkül képzelik el, a hívők közötti egyenlőségből következően elutasítják a hierarchikus struktúrákat.
link

Persze, mondhatnád, hogy ez a múlt. Nem egészen. Amennyire tudom, Afrika nagy részén még mindig divat az infibuláció, azaz a nők körülmetélése. Pusztán azért, hogy nehogymár a nő is élvezze a szexet, amikor neki csak annyi a dolga, hogy szüljön.

Elkalandoztam… de csak látszólag. Amikor ma azzal az érvrendszerrel találkozok, hogy egy szakkönyv azért nem lehet jó, mert nem száraz stílusban íródott, mert nem kényszeríti önmaga megerőszakolására az olvasóját – akkor ugyanezeket az atavisztikus gondolatokat látom a háttérben. Nem lehet jó, mert élvezetet okoz. Elfogadhatatlan, mert az olvasó tanulás közben nevet.
Mondják mindezt savanyú, kiválasztottság-tudattal rendelkező emberek.