Miért reménytelen?

Érdekes interferencia van. Számomra egy kicsit gyanúsan lett hirtelen sok a korrupciós ügy itt a választások idejére: szerencsétlen Zuschlag, mit összeküzdöttek rajta, hogy a per kitartson a választásig… aztán az egészet elsöpörte a BKV és a Hagyó, de most a hajrában egyszerre robban minden. Borulnak a szaros bilik, sorra dőlnek ki a szekrényekből a csontvázak.
Az ember akár el is kezdhetne reménykedni, hogy végre elindult a közélet tisztulása, nekiálltunk tűzzel-vassal irtani a túlburjánzó korrupciót.

Én nem így gondolom. Egyfelől tényleg gyanús, hogy a választásokra időzítve jönnek az ügyek, másfelől eddig igazi nagyvad nem bukott, harmadrészt meg kicsit fura, hogy csak az egyik oldalról derülnek ki disznóságok. De ezek csak megérzések, sejtések – és jó adag cinizmus.

Van egy gondolatmenetem (mellyel persze egyáltalán nem kötelező egyetérteni) és eszerint egy ekkora korrupció (legalábbis amekkorát mi idelent saccolunk) az ország jelenlegi állapotában nagyon sokára fog normális méretűre leesni. Ha egyáltalán.

A korrupció ugyanis erkölcs. Az erkölcs pedig közgondolkodás. A közgondolkodás pedig egyfelől egy öngerjesztő folyamat, másfelől – és ez különösen igaz nálunk – a vezetőink (politikusaink, maffiózóink, no meg a média – és elnézést a redundanciáért) által befolyásolt, indukált és meghatározott folyamat.
Az ország most van túl egy háborún. (Mert az egyik fél felmorzsolódott. Tisztára, mint a ruszkik egykor.) Amikor azt mondják, hogy hideg polgárháború, az sajnos nem egy jó bon-mot, hanem a valóság. Fegyverrel ugyan nem küzdött egymással az ország két fele, de minden mással igen. Talán béke lesz. De valószínűleg nem, sőt, ha új harcos lép a ringbe, a háború jócskán elhúzódhat.
Mi ennek a háborúnak az egyik kellemetlen vonzata? Az, hogy a hadfiakban és a tábornokokban egyaránt elhatalmasodott a győzniakarás, az ellenség eltiprása. Mint egy igazi háborúban. A frontvonal mozog ide-oda… és senki nem foglalkozik azzal, hogy min is fekszik az a frontvonal. Kit érdekel, hogy az egy szántóföld volt, neadjisten egy város? Kit érdekelnek a civilek? Az ellenség van és mi, semmi más nem számít. A pénz se. Győzni kell, aztán majd meglátjuk.
Ez a háború logikája. Közhely, de természetesen igaz: mit csinál egy katona a háború után? Hogyan áll át arról, hogy “kötelező ölni” arra, hogy “tilos ölni”? Hogyan áll át arról, hogy “minden megengedett”, arra, hogy “vannak betartandó erkölcsi normák”?

Jelenlegi elitünk gondolkodása az utóbbi nyolc év alatt teljesen átalakult egy háborús vezérkar gondolkodásává. Érezhetően mindkét fél túl van már azon a határon, miszerint akár az ország is elveszhet, de a másikat le kell győzni. (Az új harcosnak meg már eleve nem számít semmi sem.)

Hogyan lehet elvárni tőlük, hogy korlátozni fogják magukat? Normális országban egy felelős politikus képes korlátozni magát, ha az ország érdeke úgy kivánja. A mi politikusaink – közel-távol az összes – már rég túlvannak azon, hogy foglalkozzanak az ország érdekével. Az erkölcsi értékek felrúgása olyan változás, mint a kutya elvadulása, a kutyáé, mely megérezte az ölés, a vér mámorító ízét. Azt már nem szoktatjuk vissza a paprikás krumplira. Dehogyis fog ez az etikailag elvadult politikusgarnitúra vacakolni az őket körülvevő korrupció visszaszorításával. És ezen nem csak a politikai/közéleti direkt korrupciót értem (pártfinanszírozás, közbeszerzés), hanem a közgondolkodás átalakítását is. Azt a lassú együttgondolkodást, melynek az a vége, hogy korrupció a hálapénz, hogy korrupció a rendőrnek átnyújtott bélelt igazolványtárca.

Ehhez a munkához olyan politikusok kellenek, akikben még nem ment tönkre az az erkölcsi fék, mely az országot védte. És egy olyan nép, amelyik rájön arra, hogy nem egy izgalmas bokszmeccsen szurkol, hanem az ő életével játszanak a harcosok.

A magam részéről egyiknek sem látom a nyomát sem.

Ezért reménytelen.

Öreg vagyok, ráérek

Ma jó félórát tartózkodtam egy OTP irodában. Nej kavart mindenféle dolgokkal, én csak ültem és figyeltem az ügyfeleket. A legmarkánsabb illetőt olyan nagyon figyelni sem kellett, ott harcolt mellettem három méterre.
Egy idős, ősz hajú bácsiról van szó, aki öreg kora ellenére egész jól tartotta magát. Kívülről. Ami viszont belül volt… Előljáróban: amikor megérkeztünk, már gyötörte az ügyintézőt, amikor elmentünk, még gyötörte. Természetesen nem tudom visszaadni a teljes félórát, de talán elég ez a néhány részlet.

– Ennek a befektetési jegynek nyomon tudom követni a pillanatnyi hozamát az interneten?
– Sajnos, nem.
– Miért nem? Ma már mindent lehet az interneten.

– Akkor szüntessük meg és tegyük át folyószámlára. Vagy inkább államkötvényre? Nem is tudom. Az állam ugye nagyobb Önöknél, megbízhatóbb…
– De kevesebb kamatot is ad.
– Hallott arról, mi történt Chicagóban? Beperelték az OTP-t. A Holocaust miatt, bizony.
– A MÁV-ot perelték be. Meg az államot.
– Meg az OTP-t is. Ez nagyon nagy baj ám, nagyon veszélyes. Nem gondolja, hogy a nagyobb kockázat miatt nagyobb kamatot kellene adnia?
– Csak annyit adhatok, amennyit a bank központilag enged.
– De az interneten láttam egy hirdetésüket, abban magasabb volt a kamat.
– Meliyk terméknél?
– Azt már nem tudom.

– Ha már itt vagyok, nézzük már meg azt a másik számlát is.

– Akkor a pénzt tegyük át az egyik folyószámláról a másikra.
– De Önnek csak egy folyószámlája van.
– Nekem? Kettő.
– A másikat nemrég szüntette meg.
– Én?

Nagyjából itt mentünk el. Nehéz az OTP ügyintézők élete.

Ne gyere Gyálra!

Hogy érthető legyen az írás, iderakok egy térképet.

Nagyítás

Van rajta egy indulási és egy érkezési pont. Az esetemben igazából egyik sem valós, de a rendszeres útjaimon átmegyek e két ponton. Úgy, hogy minden egyes alkalommal megszegem a Kreszt.

Aszerint ugyanis nem lehetne eljutni egyik pontról a másikra. Pestimréről Gyálra a legnagyobb forgalmú út a Nagykőrösi. Az első logikus lépés az lenne, hogy a – szintén nagyforgalmú – Nemes utcán lemegyek a Nagykőrösi útra, ott balra fordulok és hajrá. (Piros útvonal.) De nem lehet. Tábla tiltja. Maga a kereszteződés egyébként engedné, ergo ez pusztán közlekedésszervezési probléma. Mindenesetre nem lehet.
Maradna az, hogy a Határ úton, kertek alatt, elosonok a Mátyás Király útig, majd azon közelítem meg a Nagykőrösi utat. (Kék útvonal.) Ez utóbbi út elég széles, szintén lehetne használni… de. Egyfelől a gyáliak viszonylag egyértelműen jelezték, hogy ezt az utat ne használd. A térképen jelzett szakaszra 20 darab betonhengert telepítettek, öt blokkba csoportosítva. Ezek mindkét oldalt sávváltásra kényszerítik, feltorlaszolva így a forgalmat. (Ez önmagában is megérne egy elemzést, hiszen ha megnézed a térképet, láthatod, hogy ez az út köti össze Gyált Vecséssel, Feriheggyel, a 4-es főúttal és a vecsési bevásárlóközponttal. De ebbe most nem mennék bele, hiszen az utca lakóinak az álláspontja is érthető.)
Másfelől, ahogy átrágjuk magunkat a betonakadályokon és kiérünk a Nagykőrösi útra, azzal szembesülünk, hogy megint tilos balra kanyarodni. És ennél a kereszteződésnél már járdasziget is nyomatékosítja a tiltást.

Kész.

Lehetne még azon filózni, hogy a – térképen rózsaszínnel jelölt, és egyébként szintén főbb utca státuszú – Kisfaludy utcán megyek Gyál felé és valami kis utcán osonok ki a Nagykőrösi útra. Csakhogy behúztam egy fekete vonalat, az a vasúti sínt jelöli. A Nagykőrösi útra nem lehet csak úgy akáhol kihajtani, csak ott, ahol sorompó van. De ott meg tilos balra kanyarodni.

[Update]
Azóta átvizsgáltam Google Earth segítségével a Nemes út, Mátyás Király út közötti szakaszt és találtam még egy sorompót. Igaz, meglehetősen szűk utca vezet rá, de meg lehet próbálni – hátha itt már lehet balra kanyarodni. Az persze jó kérdés, mit szólnak ehhez a kis utcában lakók. Meg hogyan találják meg ezt a lehetőséget azok, akik nem végeznek előtanulmányokat egy-egy út előtt.

Szavazni

Lányom idén szavazhat először. Elgondolkodtam, mit is mondjak neki ezzel kapcsolatban. Szavazz erre meg arra a pártra? Ez elég durva befolyásolás lenne, arról nem is beszélve, hogy még én sem tudom, kire fogok szavazni. Mondjam azt, hogy ne is foglalkozzon vele, maradjon itthon a fenekén? Na, ez az, amit semmiképpen nem fogok javasolni.

Érdekes dolog ez a közéleti aktivitás. Egyfelől marhára szükség van rá. Másfelől elsőre határozottan reménytelen dolognak tűnik.

Miért is van szükség rá? Mert amíg nem figyeljük a közéletet, addig az úgynevezett vezetőink azt csinálnak, amit nem szégyenlenek. (Megjegyzem, nem igazán szoktak szégyenlősek lenni.) Méghozzá a mi pénzünkből. A mi bőrünkre. Arra kapják a megbízatásukat, hogy nekünk teremtsenek élhető világot – de ha senki nem figyel rájuk, akkor csak maguknak fognak. Ha kevesen figyelnek rájuk, akkor megveszik azokat. Ezért kell sokan figyelni rájuk – és ezért kell közügyekben némi műveltséget is szereznünk. Hogy értsük, mi is történik.

Miért tűnik reménytelennek? Mert első ránézésre gusztustalan. Amikor az ember gyerekkorában először mosogat el, akkor le kell győznie az undort. Amikor először szembesül reményteljes utódja teleszart pelenkájával, akkor szintén. Amikor ugyanez az utód pelenkacsere közben fossa össze a pelenkázóasztalt, a padlószőnyeget, olykor a plafont is – akkor megint. De az ember úgy lett konstruálva, hogy nyel egyet és túlteszi magát rajta. Mert a cél olyan, hogy megéri.
De mivel vesszük rá az embert, hogy kövesse a közélet eseményeit? Hogy foglalkozzon a politikával?
Bármilyen furcsa is, de elég, ha egyszer a kezébe adunk egy szaros pelenkát. Még az se lényeges, mit fog csinálni vele.

Sztorizgatok.

Először 20 évesen szembesültem a problémával. Ugyan ekkor már túl voltam egy csomó ‘Ki Tud Többet a Szovjetunióról’ vetélkedőn, egy Kilián próbán, túl a katonaságon, beléptem a KISZ-be, sőt, ekkor már ki is léptem a KISZ-ből. Mondhatni megérintett a közélet – és nem tetszett. Nem akartam vele foglalkozni.
Üldögéltünk a szobánk előterében, amikor berontott egy izgatott, hosszúhajú felsőbbéves.
– Ti csak itt üldögéltek!? – meredt ránk vádlóan.
Zavartan néztünk körbe. Mindenkinél volt legalább egy sörösüveg, a társaság fele bagózott. Magunk között szólva akkoriban ennél nehezen képzeltünk volna el kellemesebb szituációt. Illetve elképzelni tudtunk volna, de ahhoz legalább egy nő is kellett volna a szobába. Vagy legalább az ismeretségi körbe.
– Miért, ég a ház? – próbálkozott valaki.
– Majdnem. Nem tudjátok, hogy most van kollégiumi KISZ titkár választás a társalgóban?
Még zavartabban néztünk egymásra. A mondatból egyedül a kollégium szó hordozott számunkra értelmet.
– És? – foglalta össze egyikünk a többség véleményét.
– Úristen! – kapott a fejéhez a hapsi – Titeket ennyire nem érdekel, mi folyik körülöttetek?
Ebben persze nem volt igaza, mert pontosan fel tudtuk sorolni a város összes 67 kocsmáját, és azt is, melyikben milyen sört mérnek és mennyiért. De a kollégiumi KISz titkár, az nagyon kiesett az érdeklődési körünkből.
Ezzel el is voltunk egy ideig. Mi próbáltuk meggyőzni a fazont, hogy a KISz titkár választástól jelenleg 65536 fontosabb dolgunk is akad, ő meg ragaszkodott ahhoz, hogy jelenleg ez a választás a legfontosabb.
– Figyeljetek, lementek, behúztok egy ikszet az egyik névhez és feljöttök. Mi ezen a bonyolult? – kérdezte végül.
Rettenetesen felháborodtunk.
– Egy névhez? Azt mondod, mindegy kire, csak szavazzunk? Szerinted mindegy, hogy úgy szavazok valakire, hogy nem is ismerem, nem is tudom, mit akar csinálni?
– Azt.
– Na, most menjél el légyszives.
Elment.

Azért maradt meg bennem 26 év után is a sztori, mert elgondolkodtatott. Tényleg mindegy, kire szavazunk, csak szavazzunk?
A helyzet az, hogy igen. De csak az első választáskor.

Az első igazi választásom 1990 tavaszán volt. Nem túlzok, ha azt mondom, történelmi idő volt. 43 éve nem volt szabad választás az országban. 43 év óta először volt lehetőségünk, hogy megmondjuk a vezetőinknek, hogy Feri, menj a picsába. Az egész ország sorsát meghatározó változásokról döntöttünk.
Én ebből semmit nem érzékeltem. 12 négyzetméteres szolgálati lakásban éldegéltünk a jövendőbeli Nejjel. Éltük a világunkat. A munkahelyen dolgoznom nem kellett (informatikusnak vettek fel egy olyan részlegre, ahol mindösszesen egy darab C128-as volt), ebből kifolyólag bejárnom se mindig sikerült. (Hja, a szocializmus szépségei.) A haverokkal továbbra is eljártunk sörözni, emlékeim szerint rengeteget bringáztam, esténként fociztunk, a szabadidőmben pedig leginkább olvastam. A tévét már akkoriban is utáltam, az írott sajtó sem érdekelt. Nyilván tudtam róla, hogy lesz valami választás, és bár túlzottan nem hozott lázba, de azért elgondolkoztam rajta, kire is szavaznék. A Fideszre. Egyrészt szimpatikus volt, hogy mertek egy anti-KISz-t gründolni, másrészt tetszett a lazaságuk. Végül úgy alakult, hogy az állandó lakhely alapján kellett volna szavaznunk, az meg mindkettőnknek messze volt, így kihagytuk. Meg egyébként sem éreztem úgy, hogy egy fülbevaló elég indok lenne a döntéshez.

Pedig az lett volna. Igen, akár a Deutsch Tamás fülbevalója is. Mindegy. A lényeg, hogy döntsél, a lényeg, hogy részt vegyél a játékban. A választásban az a döntő, hogy egyszer elmenjél szavazni. Mindegy kire. Ugyanis az ember úgy működik, hogy ha már úgy döntött részt vesz, akkor elkezdi követni, hogy mit fut a ló, amelyikre – akármilyen pici tétet is – tett. Sorolhatnék hasonlatokat. Olvasol fórumokat, topikokat, blogkommenteket. Elolvasod, átfutod, kész. De ha hozzászólsz az egyikhez, akkor ahhoz rendszeresen visszatérsz, felveszed akár a kedvencek közé, akár a radarra – és még akkor is olvasod, ha a hozzászólások folyama túllépett a felvetéseden. Belefolytál, elkezdtél részt venni, érdekelt lettél a témában. Velem nem egyszer fordult elő, hogy egy ilyen folyamat végére megváltozott a véleményem. Ha nem szóltam volna bele, akkor úgy éltem volna tovább, hogy komolyabban el se gondolkoztam volna a témán.

Azaz elmész választani, szavazol az egyik gazember politikus csapatra. Mondjuk egy fülbevaló miatt. De utána már követed őket. Miket mondanak? Mennyire hitelesen? Miket csinálnak? Tényleg megérdemelték-e a bizalmadat? Ha nem, akkor ki lehet helyettük? Egyáltalán, miket mondanak, miket csinálnak a többiek?
Egy ártatlan ikszelés – és már benne is vagy. Innen már csak idő kérdése, hogy mikor leszel szurkolóból önállóan – és felelőséggel – gondolkodó választópolgár. Olyan valaki, akit egyre nehezebb átvágni.
Olyan valaki, aki fintorgás nélkül mossa le a szart a gyerek seggéről.

Más a gyógyítás és más az egészségügy

Ez most egy ajánló. Nemrég rágtam át magam ezen a könyvön… és azt mondom, erősen javasolt darab. (A bejegyzés címe is az egyik vissza-visszatérő gondolat a könyben.)

Egyrészt elgondolkodtató, hogy így visszaemlékezve mennyire nincs ma Magyarországon objektív közéleti média. Nem, a net sem az. A pacák a 2006-os választástól a 2007-es lemondásáig tartó egy évet dolgozza fel – illetve, egy kicsit még többet is – méghozzá az egészségügy szemszögéből. Emlékszem az időszakra (van, aki nem?), volt véleményem a témáról. Mivel nem vagyok egészségügyi szakember, nyilván az írott/elektronikus sajtóból.

Az egésznek köze sem volt ahhoz, mint amit az akkori miniszter most, évekkel később megírt.

Hogy mennyire hiteles? Jó kérdés. Számomra eléggé. A hapsin látszik, hogy elhivatott, látszik, hogy képes rendszerben gondolkodni, hogy átlátta az egészségügyet és hogy széles rálátása volt arra, hogyan oldottak meg konkrét problémákat más országokban. Érvek, tények. Minimális önfényezés, dühöngés helyett keserűség.
Politikailag sem elfogult az írás, megkapja mindenki a magát: az ellenzék is, de a kormány is. (Draskovics külön, mint a legkártékonyabb ember.) (Oké, Kunczét nem bántja. De ennyi még belefér. Meg ha már az SzDSz-ről van szó, halottakról vagy jó, vagy semmit. És azért ne felejtsük el, nekik legalább volt koncepciójuk az egészségügyről.)

Egyik kedvenc hasonlatom. A vizitdíjas népszavazásra azt írta, hogy olyan volt a politika számára, mint amikor az apa lelövi a feleségét, majd végez magával: a gyerekek meg ott maradnak, és értetlenül pislognak(1).

(1) Nej körzeti orvosához időpontot kell kérni. Jelenleg hat hétre adnak. Ha nem lenne keserűen tragikus, akkor azt mondanám, hogy ez egy vicc.

Külön félelmetes a rengeteg szám, a tanulmányok, a vizsgálatok – miközben emlékszem, a sajtó szintjén csak demagóg szájkarate ment végig az egészségügy átalakításáról. Hasonlóan félelmetes volt látni, ahogy az MSZP be volt szarva attól, hogy ‘jaj istenem, nehogy megváltoztassunk valamit’ – a Fidesz meg attól, hogy ‘jaj istenem, ezek nehogy már sikeres EÜ reformot hajtsanak végre’.

Jó helyen élünk.