2010.02.16; kedd
Ma váltak külön útjaink. Otthagytam Nejt a szálláson. Mindketten erősen reméljük, hogy már ki van fizetve. (Nyomorult Citibank, ilyenkor bezzeg nem küld sms-t.)
Amikor átnéztem az utazást, látszott, hogy a mai nap lesz a szűk kereszmetszet. Egyedül megyek tovább. Nem a JFK-ról, hanem egy istenhátamögötti (Newark) repülőtérről. Hajnali 7.30-kor.
Megnéztem, hogyan lehet egyáltalán kimenni a repülőtérre tömegközlekedéssel. Sehogy. Se busz, se metró nem visz arra. Szerencsére találtam egy részletes oldalt, ha gondolod, nézd át. A szerző szerint a két legjobb tipp: vonattal, vagy limóval. Az első a leggyorsabb, a második a legvagányabb – és csak alig kerül többe, mint a taxi. Nézzük, vonat: a szürke metróval elmegyek a Union Square-ig (csomaggal azért már messze van gyalog), onnan sárga metróval a 34. utcáig, ott megkeresem a Penn Stationt, kivariálom, honnan indul olyan vonat, mely megáll Newark állomáson, jegyvásárlás, vonatozás, Newarkban az Aitrain megkeresése, utazás a repülőtérre, terminálkeresés. Én szeretem a kalandokat, de mindez hajnalra időzítve, durva egy kicsit.
Taxi. Bízva abban, hogy reggel 5-kor még nincsenek dugók.
A reciről 4.40-kor szóltak fel, szerencsére éppen elkészültem. Érzékeny búcsú Nejtől, megigérve, hogy odalent még rákérdezek a fizetésre.
A fenéket. Leértem, elkapták a csomagokat, alig győztem utánarohanni a taxihoz.
5.10-kor már kint voltam a terminálnál. Igaz, rohadt drágán, borravalóval együtt 72 dollárba fájt. (Ennyiért vitt volna le a vonat Washingtonba.) De jelen esetben ez volt az optimális megoldás.
Alaska Airline. Hihetetlen fapad. Alig találtam meg őket, a monitor, mely az induló gépeket mutatja, el volt dugva a check-in állomás mögé. Egyébként pedig egy járatot indítanak egy nap, pont ezt.
A check-in-nél aztán volt egy kis probléma. Egy motyogni is alig tudó bácsika váltig ragaszkodott hozzá, hogy kézipoggyászában vigye fel kedvenc motorosfűrészét.
Volt mellettünk egy másik ablak, az volt ráírva, hogy first class + MVP. Gondoltam, belengetem az igazolványomat, hátha. Mire végiggondoltam, felismertek, mert integetett a faszi, hogy menjek oda. Gondolom, keresték az alternatív megoldásokat, mert az öreg krapek még mindig a láncfűrészét lengette.
Aztán a check-in administrator mindenáron el akarta kérni a bankkártyámat, mondván, hogy a vak is látja, poggyászom van. Én meg vadul nem adtam oda neki, mondván, hogy nem volt szó különdíjról. Már éppen készültem arra, hogy a hátizsákot begyömöszölöm a kisbőröndbe és tojok erre a kopasz pacákra, amikor végre feltűnt neki, hogy láncutazásra szóló e-ticketem van, amelyikben ki lett fizetve a poggyász is. Végig. Nagy boldogan ideadta a jegyet – én meg visszaadtam neki. Hogy folyosó mellé kérek. (Emlékszünk, ugye, erre a gépre nem tudtunk helyet foglalni, sem az utazási irodával, sem a Delta Airlines-szal, sem a ferihegyi személyzettel.) Rosszkedv suhant át az ábrázatán, mely ott is maradt. Végül adott egy ablak melletti jegyet. Megegyeztünk.
Minden cirkusz ellenére 5.50-kor már bent voltam a kapunál. Rajtam kívül még senki nem ült a váróban, csak a láncfűrészes gyilkos. Most is itt harákol mellettem, miközben kávét kortyolgatva írok. Óvatosan méregetjük egymást.
Pont Nejnek írtam egy smst, amikor valaki elkezdte szavalni a Háború és Békét. Mire befejeztem, akkor vettem észre, hogy ez az én kis kopaszom volt, márpedig akkor ez az üzenet nekem is szólt. De még van egy óra a gép indulásáig… már most be akar szállítani?
Eh, mindegy, csak a láncfűrészes faszit kell figyelni és vele menni.
Legutolsó sor, ablak mellett. Közvetlenül a Hisztiző Kisgyereknél. Már felszállás előtt elkezdte, és makacsul kitartott 7 órán keresztül. Hihetetlen, mi tüdők vannak ebben az országban.
Ablak mellett ülök, bőven világosban. Gyönyörűen láthatnám New Yorkot… ha nem lenne betonkeménységű köd és nem szakadna a hó. Alig várom már a nyarat Seattle-ben.
A repülőgépen fejeztem be a Dali könyvet. Furcsa szimbiózis volt olvasni a szerző látomásos, paranoiás rohamait, közben meg emlékezni a tegnapi múzeum ősi, erotikus töltetű szobraira.
Meglepően hamar érkeztünk meg. 10.15, 11.00 helyett. (Ez persze ne vezessen félre senkit, a repülési időhöz hozzá kell adni a 3 óra időeltolódást is.)
De később sikerült elcsesznem ezt a talált időt.
Ugyanis idén teljesen máshová rakták át mind a rendezvényt, mind a szállást. Azaz hiába tudtam, hogy honnan indul a belvárosba a shuttle, mely tíz dollárért visz be – idén más van.
Tébláboltam, meg megkérdeztem egy sofőrt. Vonogatta a vállát. Visszamentem a repülőtérre, megkérdeztem egy shuttle pénztáros nőt. Elmagyarázta, hol találok megfelelő járatot. Elindultam. Sporthasonlattal élve, nagyjából úgy képzeld el, hogy ott állsz a lelátó földszintjén a célvonalnál, felmész két emeletet, utána lejösz egyet, majd átmész egy lengőfolyosón a túloldalra, lemész egyet… majd próbálod értelmezni azt a fogalmat, hogy “ott, hátul”. Ami ugye meglehetősen sokat jelenthet. Én elmentem – a sporthasonlatnál maradva – a 100 méteres futás startvonalához. Mindenféle kisbuszok jártak, teljesen összevissza. Hol megálltak, hol nem. A legelkeserítőbb az volt, hogy egy csomó ember álldogált a megállókban és mindenki tudta, melyik – csak reklámmal jelzett – buszra kell szállnia. A kiírás az volt, hogy courtesy vehicles, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy önkéntes járművek. Ez viszont marhaság.
Visszasétáltam a lelátóra, hátha lesz értelmesebb megoldás. Elkaptam egy banyát, Information táblával a nyakában. Elmondtam a bánatomat, kurvára nem értette. Állandóan azt hajtogatta, melyik légitársaság. Szerintem meg tökmindegy. Végül addig erősködött, amíg megmondtam neki, onnantól meg állandóan az Alaska Air terminálhoz akart zavarni.
Gyorsan otthagytam a szoftverhibás öregasszonyt. Kimentem megint a megállóba, megkérdeztem egy sofőrt, aki nem tudta a választ, de előrángatta ugyanazt a nőt, aki már korábban is elküldött a fenébe. Most elküldött még egyszer. Gondoltam, ha ennyire biztosra mondja, csak lesz benne valami. Kettőt fel, egyet le, lengőfolyosó, egyet le, végül most továbbmentem, egészen a kétszáz méteres rajtig.
De itt sem lettem okosabb. Néztem, néztem a kisbuszokat és kurvára nem értettem az egészet. Odamentem az egyikhez, kezdtem volna mondani, hová mennék, de ahogy meghallotta a hotel szót, közölte, hogy ő hotelekhez nem megy. Odamentem egy másikhoz, de az meg csak autóbérlős parkolókhoz ment. Végül láttam egyet, amelyikre rá volt írva, hogy Hilton. Habár én a Hyatt-be mentem volna, de megkérdeztem a sofőrt, árulja már el, mi a fasz van itt? Elárulta. A Hyatt-nek nincs saját shuttle járata és mivel az enyém annyira kint van a városból, a legegyszerűbb, ha taxit fogok. Fasza. Aznap már volt egy 14500 forintos taxim, hiányzott ám hozzá nagyon még egy ilyen összeg.
De más lehetőség nem volt, elindultam a taxiállomás felé. És ekkor találtam meg véletlenül, a sok bérautó parkoló között, a Shuttle Express szolgálatot, melyről a banya magyarázott. A sporthasonlatnál maradva, nagyjából azon a ponton, ahonnan a gerelyeket szokták hajigálni.
Itt már csak egy félórát kellett várnom, mire a mikrobusz tele lett, aztán még körbeautókáztuk a várost, végül fél kettő körül már a szállodában voltam. Három óra harminc perc, a leszállástól. Mindez húsz dollárért.
Seattle egész szép, amikor süt a nap. De azért az évi két napért nem érdemes itt élni.
Szobatárs, Netacademia, Fanta.
Ja nem, sör. Ezzel el is ment az idő az esti rendezvényig.
Marci ahogy átjött és kereste a hátteret a videóbeszámolóhoz a szobánkban. Végül boldogan távozott az állvánnyal. Most már nem kell senkinek sem tartania a kamerát, amíg beszél. Határ a csillagos ég.
Welcome drink. Ráértem. Tíz perccel előtte leültem a zárt bejárat elé. Amikor nyitottak, egyből bementem. Már vagy harmincan ittak bent. Lehet, hogy ők még tavalyról maradtak.
Odabent jutott csak eszembe, hogy egész nap azt a brownies-t ettem, melyet Newarkban kaptam be a kávé mellé. Hamburger jellegű szendvicsek. Kettőt kimentettem. Harapás. Lazacos. Másik szenyó. Harapás. Rántott halas. Ekkor kezdtem bepánikolni. Végül hosszas bolyongás után találtam böcsületes marhahúsos példányt is. Ezek fogytak el a leghamarabb. A végén már egész komoly expedíciók folytak értük.
Néhány pohár vörösbor, egy gyors találkozó a többiekkel, aztán szunya. Újabb 3 óra időeltolódás.
Recent Comments