Month: February 2010

2010.02.16; kedd

Ma váltak külön útjaink. Otthagytam Nejt a szálláson. Mindketten erősen reméljük, hogy már ki van fizetve. (Nyomorult Citibank, ilyenkor bezzeg nem küld sms-t.)

Amikor átnéztem az utazást, látszott, hogy a mai nap lesz a szűk kereszmetszet. Egyedül megyek tovább. Nem a JFK-ról, hanem egy istenhátamögötti (Newark) repülőtérről. Hajnali 7.30-kor.

Megnéztem, hogyan lehet egyáltalán kimenni a repülőtérre tömegközlekedéssel. Sehogy. Se busz, se metró nem visz arra. Szerencsére találtam egy részletes oldalt, ha gondolod, nézd át. A szerző szerint a két legjobb tipp: vonattal, vagy limóval. Az első a leggyorsabb, a második a legvagányabb – és csak alig kerül többe, mint a taxi. Nézzük, vonat: a szürke metróval elmegyek a Union Square-ig (csomaggal azért már messze van gyalog), onnan sárga metróval a 34. utcáig, ott megkeresem a Penn Stationt, kivariálom, honnan indul olyan vonat, mely megáll Newark állomáson, jegyvásárlás, vonatozás, Newarkban az Aitrain megkeresése, utazás a repülőtérre, terminálkeresés. Én szeretem a kalandokat, de mindez hajnalra időzítve, durva egy kicsit.

Taxi. Bízva abban, hogy reggel 5-kor még nincsenek dugók.

A reciről 4.40-kor szóltak fel, szerencsére éppen elkészültem. Érzékeny búcsú Nejtől, megigérve, hogy odalent még rákérdezek a fizetésre.
A fenéket. Leértem, elkapták a csomagokat, alig győztem utánarohanni a taxihoz.
5.10-kor már kint voltam a terminálnál. Igaz, rohadt drágán, borravalóval együtt 72 dollárba fájt. (Ennyiért vitt volna le a vonat Washingtonba.) De jelen esetben ez volt az optimális megoldás.

Alaska Airline. Hihetetlen fapad. Alig találtam meg őket, a monitor, mely az induló gépeket mutatja, el volt dugva a check-in állomás mögé. Egyébként pedig egy járatot indítanak egy nap, pont ezt.
A check-in-nél aztán volt egy kis probléma. Egy motyogni is alig tudó bácsika váltig ragaszkodott hozzá, hogy kézipoggyászában vigye fel kedvenc motorosfűrészét.
Volt mellettünk egy másik ablak, az volt ráírva, hogy first class + MVP. Gondoltam, belengetem az igazolványomat, hátha. Mire végiggondoltam, felismertek, mert integetett a faszi, hogy menjek oda. Gondolom, keresték az alternatív megoldásokat, mert az öreg krapek még mindig a láncfűrészét lengette.

Aztán a check-in administrator mindenáron el akarta kérni a bankkártyámat, mondván, hogy a vak is látja, poggyászom van. Én meg vadul nem adtam oda neki, mondván, hogy nem volt szó különdíjról. Már éppen készültem arra, hogy a hátizsákot begyömöszölöm a kisbőröndbe és tojok erre a kopasz pacákra, amikor végre feltűnt neki, hogy láncutazásra szóló e-ticketem van, amelyikben ki lett fizetve a poggyász is. Végig. Nagy boldogan ideadta a jegyet – én meg visszaadtam neki. Hogy folyosó mellé kérek. (Emlékszünk, ugye, erre a gépre nem tudtunk helyet foglalni, sem az utazási irodával, sem a Delta Airlines-szal, sem a ferihegyi személyzettel.) Rosszkedv suhant át az ábrázatán, mely ott is maradt. Végül adott egy ablak melletti jegyet. Megegyeztünk.

Minden cirkusz ellenére 5.50-kor már bent voltam a kapunál. Rajtam kívül még senki nem ült a váróban, csak a láncfűrészes gyilkos. Most is itt harákol mellettem, miközben kávét kortyolgatva írok. Óvatosan méregetjük egymást.

Pont Nejnek írtam egy smst, amikor valaki elkezdte szavalni a Háború és Békét. Mire befejeztem, akkor vettem észre, hogy ez az én kis kopaszom volt, márpedig akkor ez az üzenet nekem is szólt. De még van egy óra a gép indulásáig… már most be akar szállítani?
Eh, mindegy, csak a láncfűrészes faszit kell figyelni és vele menni.

Legutolsó sor, ablak mellett. Közvetlenül a Hisztiző Kisgyereknél. Már felszállás előtt elkezdte, és makacsul kitartott 7 órán keresztül. Hihetetlen, mi tüdők vannak ebben az országban.

Ablak mellett ülök, bőven világosban. Gyönyörűen láthatnám New Yorkot… ha nem lenne betonkeménységű köd és nem szakadna a hó. Alig várom már a nyarat Seattle-ben.

A repülőgépen fejeztem be a Dali könyvet. Furcsa szimbiózis volt olvasni a szerző látomásos, paranoiás rohamait, közben meg emlékezni a tegnapi múzeum ősi, erotikus töltetű szobraira.

Meglepően hamar érkeztünk meg. 10.15, 11.00 helyett. (Ez persze ne vezessen félre senkit, a repülési időhöz hozzá kell adni a 3 óra időeltolódást is.)

De később sikerült elcsesznem ezt a talált időt.
Ugyanis idén teljesen máshová rakták át mind a rendezvényt, mind a szállást. Azaz hiába tudtam, hogy honnan indul a belvárosba a shuttle, mely tíz dollárért visz be – idén más van.
Tébláboltam, meg megkérdeztem egy sofőrt. Vonogatta a vállát. Visszamentem a repülőtérre, megkérdeztem egy shuttle pénztáros nőt. Elmagyarázta, hol találok megfelelő járatot. Elindultam. Sporthasonlattal élve, nagyjából úgy képzeld el, hogy ott állsz a lelátó földszintjén a célvonalnál, felmész két emeletet, utána lejösz egyet, majd átmész egy lengőfolyosón a túloldalra, lemész egyet… majd próbálod értelmezni azt a fogalmat, hogy “ott, hátul”. Ami ugye meglehetősen sokat jelenthet. Én elmentem – a sporthasonlatnál maradva – a 100 méteres futás startvonalához. Mindenféle kisbuszok jártak, teljesen összevissza. Hol megálltak, hol nem. A legelkeserítőbb az volt, hogy egy csomó ember álldogált a megállókban és mindenki tudta, melyik – csak reklámmal jelzett – buszra kell szállnia. A kiírás az volt, hogy courtesy vehicles, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy önkéntes járművek. Ez viszont marhaság.

Visszasétáltam a lelátóra, hátha lesz értelmesebb megoldás. Elkaptam egy banyát, Information táblával a nyakában. Elmondtam a bánatomat, kurvára nem értette. Állandóan azt hajtogatta, melyik légitársaság. Szerintem meg tökmindegy. Végül addig erősködött, amíg megmondtam neki, onnantól meg állandóan az Alaska Air terminálhoz akart zavarni.
Gyorsan otthagytam a szoftverhibás öregasszonyt. Kimentem megint a megállóba, megkérdeztem egy sofőrt, aki nem tudta a választ, de előrángatta ugyanazt a nőt, aki már korábban is elküldött a fenébe. Most elküldött még egyszer. Gondoltam, ha ennyire biztosra mondja, csak lesz benne valami. Kettőt fel, egyet le, lengőfolyosó, egyet le, végül most továbbmentem, egészen a kétszáz méteres rajtig.
De itt sem lettem okosabb. Néztem, néztem a kisbuszokat és kurvára nem értettem az egészet. Odamentem az egyikhez, kezdtem volna mondani, hová mennék, de ahogy meghallotta a hotel szót, közölte, hogy ő hotelekhez nem megy. Odamentem egy másikhoz, de az meg csak autóbérlős parkolókhoz ment. Végül láttam egyet, amelyikre rá volt írva, hogy Hilton. Habár én a Hyatt-be mentem volna, de megkérdeztem a sofőrt, árulja már el, mi a fasz van itt? Elárulta. A Hyatt-nek nincs saját shuttle járata és mivel az enyém annyira kint van a városból, a legegyszerűbb, ha taxit fogok. Fasza. Aznap már volt egy 14500 forintos taxim, hiányzott ám hozzá nagyon még egy ilyen összeg.

De más lehetőség nem volt, elindultam a taxiállomás felé. És ekkor találtam meg véletlenül, a sok bérautó parkoló között, a Shuttle Express szolgálatot, melyről a banya magyarázott. A sporthasonlatnál maradva, nagyjából azon a ponton, ahonnan a gerelyeket szokták hajigálni.
Itt már csak egy félórát kellett várnom, mire a mikrobusz tele lett, aztán még körbeautókáztuk a várost, végül fél kettő körül már a szállodában voltam. Három óra harminc perc, a leszállástól. Mindez húsz dollárért.

Seattle egész szép, amikor süt a nap. De azért az évi két napért nem érdemes itt élni.

Szobatárs, Netacademia, Fanta.
Ja nem, sör. Ezzel el is ment az idő az esti rendezvényig.

Marci ahogy átjött és kereste a hátteret a videóbeszámolóhoz a szobánkban. Végül boldogan távozott az állvánnyal. Most már nem kell senkinek sem tartania a kamerát, amíg beszél. Határ a csillagos ég.

Welcome drink. Ráértem. Tíz perccel előtte leültem a zárt bejárat elé. Amikor nyitottak, egyből bementem. Már vagy harmincan ittak bent. Lehet, hogy ők még tavalyról maradtak.
Odabent jutott csak eszembe, hogy egész nap azt a brownies-t ettem, melyet Newarkban kaptam be a kávé mellé. Hamburger jellegű szendvicsek. Kettőt kimentettem. Harapás. Lazacos. Másik szenyó. Harapás. Rántott halas. Ekkor kezdtem bepánikolni. Végül hosszas bolyongás után találtam böcsületes marhahúsos példányt is. Ezek fogytak el a leghamarabb. A végén már egész komoly expedíciók folytak értük.

Néhány pohár vörösbor, egy gyors találkozó a többiekkel, aztán szunya. Újabb 3 óra időeltolódás.

2010.02.15; hétfő

Kettőt egy csapásra: tekintsük úgy, hogy a takarítónőnek az üvegbetét a borravaló.

Fürdőszoba, zuhanytekerő szelep. Egy nagy kallantyú, melyen kábé 50 foknyit lehet tekerni. (Mármint szögben.) Egy fok tekerés a langyos állapottól a piros nyilakkal jelzett meleg irányba: elviselhetetlenül hideg lesz és fordítva: egy fok tekerés a hideg felé és már forráz is a víz. Végülis meg lehet szokni… csak furcsa.

New York él, nyüzsög, éjjel-nappal mozgásban van. Láttam Los Angelest, San Francisco-t, hogy csak a nagyobb városokat említsem. Ezekhez képest Manhattan zsúfolt, koszos, az összes metróállomás Köki szintű (minusz orkok). De hihetetlen intenzív élet van a városban, elönt mindent a zsibongás.

Egy hatalmas jó pont a szállásnak: az egyedüli napilap, melyet tartanak a hallban, az az Onion. Na most, ha valami kicsit tájékozatlan ember ebből próbálja megismerni a körülötte lévő világot, nem kicsi kultúrsokk fogja tarkón vágni. Például a mai kamu(?) címlapsztori: tizenévesek mozgalmat hirdettek államokszerte, hogy mindenki küldje be egy megadott címre a fanszőrzetét. Ha együtt lesz a göndör cucc, kipróbálják, meg tudják-e vele tölteni az Empire State Buildinget. “Ez olyan romantikus!” – nyilatkozta az egyikük. És persze Red Meat.

Ma erőt vettünk magunkon. Alapvetően külföldön hanyagolni szoktuk a kultúrát, a táj, a városok, pont elég újat adnak, múzeumra már nincs idő.
Ma viszont kerítettünk. Természettudományi Múzeum.

Előtte még egy kis pótlás: Greenwich Village. Itt van nem messze tőlünk, de eddig még sohasem néztük meg, mert nincs benne híres épület. Hangulat viszont annál több. Azt mondják, bohém. Ha ez azt jelenti, hogy az összes szemetet a járdán és az út szélén görgeti a szél, akkor stimmel. Egyébként tényleg aranyos, tényleg jópofa… de az a duma az itinerben, hogy az előkelő emberek körében egyre népszerűbb lakhely, az erősen marketingszagú.

Innen egyenesen északra, 5-6 megálló, a múzeumnak a metróban is van bejárata. Kicsit durva, hogy már a jegyvásárláskor el kell dönteni az egész napos stratégiát, de végül ez is összejött.
Odabent viszont eszetlen tömeg. Egyszerű hétfő délelőtt. Gondoltuk mi. Aztán kiderült, hogy President Day, jelentsen ez bármit is. Valószínűleg munkaszüneti nap. Ahány kezelhetetlen négyévesforma gyerek van a városban, azt mind ide hozták a szülei a mai napon.

És hisztiznek, és útban vannak… van, ami nem érdekli, van, ami meg túlontúl érdekli őket. Katasztrófa.
Persze jó kérdés, hogy kiknek is van ez a múzeum, azaz ki akadályoz kit.
Egy biztos, azokat a szülőket, akik pár hónapos gyerekeket tologatnak a múzeumban, hátha ragad rájuk valami, simán oda lehetne adni tízóraira a barlangi medvének. Ráadásul ahogy haladunk felfelé a múzeumban, úgy nyűgösebbek is egyre a kölykök.

A múzeum tele van természeti népek műalkotásaival. Nem tudom nem észrevenni köztük a mintát: valamilyen formában mindegyiken rajta kell legyen a másodlagos nemi jellegre történő utalás. Úgy elképzelem, amint túrnak a régészek a gödörben, aztán az egyik felkiállt:
– Micsoda remek faragott istenszobrot találtam!
– Áll a farka?
– Igen.
– Szuper, akkor megy a new york-i múzeumba.

A bal oldali kis képen egyébként originál zanzásított koponyák láthatók, a jobb oldalin pedig maga a pöcsorrú majom.

Fél egykor elmentünk a helyi Imax-ba filmet nézni a Nagy-Tavakról. Előtte rohadt hosszú sor.
– Helyben vagyunk – jegyezte meg Nej.
De a jegyet már megvettük, így bebirkultunk.

Utána roppant jól esett volna egy kávé. De az összes büfé tele volt aprókölyökkel.

Fiatal pár Angliából. Előttünk próbálkoztak videofelvételt küldeni hazulra egy videoterminálról. Mögöttük álltam, mert utána mi is üzenni akartunk a kölyköknek. A csajszi megnyomta a gombot, majd a kameraválasztó menüben elmondta a teljes üzenetet. Aztán vártak, mi történik. A hapsi egy idő után megnyomta a cancel gombot. Erre a csajszi csúnyán nézett rá, újra elindította a programot, újra elmondta a teljes szöveget a kameraválasztó menüben, majd kiválasztotta az alsó kamerát. (Ahol csak a hasuk látszott, tekintve, hogy azt a gyerekeknek tartották fenn.) Ekkor kezdett visszaszámolni a csapó. Bambán nézték, majd leesett nekik, hogy a nullától lehet mondani a szöveget. A csaj makacsul elmondta harmadszor is. Utána pedig visszanézték, hogy megy a szöveg és csak a hasuk látszik a felvételen. Ekkor már véresre haraptam a szám szélét, mert egyébként vinnyogva röhögtem volna. Újabb nekifutás. Csajszi megint elmondta a teljes szöveget a kameraválasztó menüben, aztán immár a felső kamera kiválasztása után kapcsolt, hogy ja tényleg, csak most lehet mondani – így elmondta ötödjére is. De elkészült végre a felvétel, beszenvedték a címet is, majd ellibbentek. Legalább a leányzó hátraszólt a végén, hogy sorry.

Délután öt körül jöttünk ki. Két programpont volt még hátra: a Pajszer Flatiron ház és valami vacsora valahol. Ha már ebédelni nem tudtunk, mert nem csak a büfé, de az étterem is tele volt a kölyöksereggel.

A Flatiron egyébként 4 metróállomásra lett volna… ha utolsó nap nem tévedünk el a metrón. De sikerült. Felszálltunk egy ismeretlen narancssárga járatra, aztán lepattantunk róla, mert egy ideig csökkentek az utcaszámok, aztán meg nőni kezdtek, később térképen megnéztük, mi is volt ez, aholis kiderült, hogy minden oké, csak a szerelvény tekereg, ergo mehetünk tovább vele, illetve mehetnénk, de a következő szerelvény az istennek sem jött, majd miután megérkezett és felszálltunk rá, kiderült, hogy ez spec gyorsjárat, azaz tényleg odavisz, ahová menni szeretnénk, csak épp pont ott nem állt meg, cserébe megállt két térképpel lentebb, ahol kis híján visszaszálltunk az ellenkező vonatra, de még idejében észrevettük, hogy habár ennek más a jele, de ez is gyorsjárat. Így vártunk még egy kicsit, mire megjött az a lassújárat, amely végre megállt azon az állomáson, amelyiken egyébként naponta ötször meg szoktunk állni, de a sárga járattal és nem a narancssárgával. Feljöttünk – és a szokásos csapdahelyzetbe kerültünk: mindent tudtunk, csak az irányt nem. Ugyanis az egymástól 180 fokkkal eltérő két variáció bármelyike jó lehetett. A térkép ilyenkor nem segít, és kedvenc tájékozódási pontunk, az Empire State Building is éppen nem ért rá. Végül az mentette meg a helyzetet, hogy visszamentem a metróállomásra és észrevettem, hogy a feljárathoz kiírták, hogy az utca déli, meg északi oldala. (Megjegyzem, nem szokták.) Innentől kiesett a rossz változat, sétáltunk két sarkot és meg is lett a ház.
Onnan meg sétáltunk tíz percet és otthon is voltunk.

Union Square:
– Nézd már, milyen szobor! Szmeagol?
Közelebb mentünk.
– Ja, Gandhi.

A búcsúvacsorát ugyanabban a lepukkant pizzázóban költöttük el, ahol tegnap is kajáltunk. Egyszerűen nem volt kedvünk keresgetni, próbálgatni. Hulla fáradtak voltunk. Utána még benéztünk a borboltba. (Trader Joe.) Ugyan az a bor nem volt, amit kerestem, de ez se lesz rossz. (Trader Joe márkanév alá cimkézve egy Napa-völgyi Zinfandel.) Döbbenet: két magyar bor is volt a polcokon. Sajnálatosan mindkettő iszonyú gagyi. (Egy üveg borkombinátos egri bikavér és egy szekszárdi borkombinátos fehér vacak.)

Este még pakolás, a maradék sörök kultikus elfogyasztása, érzékeny búcsú. Én borzasztó hajnalban megyek egy istenhátamögötti reptérre, Nej pedig este utazik haza.

Írom a szöveget, közben folyamatosan megy a tévében az olimpia. Éppen reklám van… és magyar szöveg csapja meg a fülemet: – Lássuk, mi a baj? – kérdi az orvos a pácienstől, majd rögtön utána megismétli néhány más világnyelven is. Hmm?

2010.02.14; vasárnap

Egyre nehezebb valamilyen ütős kezdéssel indítani a napi bejegyzést. Rutinszerűen felkeltünk, megreggeliztünk, összekaptuk magunkat és reggel nyolckor már úton is voltunk. (Ez a jó az ilyen gyufásdoboz méretű szobákban. Itt nincs kedve lustálkodni az embernek.)

Mai sétaterep: a 42. utca és felfelé. Ilyen célpontokkal, hogy Times Square nappal, Grand Central pályaudvar, Chrysler palota, ENSZ székház, Szent Patrick székesegyház, Rockefeller Center és az igazi Broadway. (Maga a Broadway hosszában húzódik végig a szigeten. Amit mi Broadway-nek ismerünk, az csak egy kicsi szakasz, mely a Theater District részen megy át, gyakorlatilag a Times Square fölött.)

Két olyan gyönyörű épületet is érintettünk, melyeket agyonnyomtak a felhőkarcolók. Mind a Grand Central, mind a székesegyház gyönyörű, impozáns épületek lennének bárhol – itt viszont a felhőkarcolók magasföldszintjéig sem érnek fel.

Az ENSZ székház abszolút be volt zárva, nem mintha be akartunk volna menni. Sokkal izgalmasabb volt csavarogni a mellette lévő kis utcákban. Egy kis London, Manhattan szélén. A székesegyházban pont elkaptuk a vasárnapi misét. Érdekes volt látni az ír papi felszerelést: zöld és fehér. Ugyan nem értettem pontosan, mit mondott a pap, de a hajráfradi biztosan bele volt szőve.

Innen a fogyasztás templomába mentünk: a Rockefeller Center aljában volt egy NBC üzlet, gyakorlatilag mindent meg lehetett venni, ami a tévécsatorna kinálatába tartozott. Barna kapott Dr. House pólót és bot alakú tollat.

Egész nap tök nyugi volt – amíg el nem értünk a Broadway-ig. Ott megint tetőzött az őrület. Hogy mire árultak jegyet, azt nem tudom – de amilyen hosszú sor állt érte, nem lehetett hétköznapi.

Hazafelé még benéztünk egy Hershey áruházba, egy cipőboltba – így mindenkinek megvettünk mindent. A mai ebéddel vacakoltunk a legkevesebbet: egy ótvar önkiszolgáló pizzázó a szállás mellett. Alapvetően ez se volt rossz.

Ami félelmetes a városban: simán jöhetnek veled szemben teljesen elvadult különc fazonok – és senkinek még csak nem is rebben a szeme. Egy viking fejű – szakállas, szőke hosszú hajú – hapsi, felül leopárdmintás strech felsőben, alul cicanadrág, edzőcipő. De a különcség legjobban a kutyákon jön elő: gyakorlatilag nincs kutya pucéran. Mindegyikre adnak valami ruhát. Bulldog, narancssárga-fehér kötött pulóverben. Valami nagytestű dög terepszínű gyakorlóban. A lényeg, hogy a lyuk azért meglegyen hátul. (Pedig itt törvény tiltja a kutyaszar otthagyását, ki is van rendesen plakátolva. De szarnak rá.)

A metrón egy nagyon jó kezdeményezés: Arts for Transit. Különböző művészek készítettek közlekedéssel kapcsolatos alkotásokat és ezeket rakták ki a szerelvényekre a reklámok közé. Hármat sikerült elcsípnünk, egyik jobb volt, mint a másik. Ugyan nem egy Doctor Zizmor, de hosszú percekig el lehetett nézni bármelyiket.
Még egy üde színfolt a metróról. Van egy stilizált ábra, mely valami tömegközlekedési viselkedést népszerűsítene. Az emberek ilyen legóforma árnyalakok. Az egyiken öltöny, nyakkendő. Hát, nem tudom, az alkotó mennyi időt tölthetett a metrón, de hogy én itt öltönyös embert egyet sem láttam, az fix.

Teljesen fura nappal, élőben nézni a kanadai téli olimpiát.

Délután egy kis csendes pihenő, aztán fel. Amilyen magasra csak lehet.
Pontosabban nem, mert a 102. emeletre már nem mentünk fel. Elég volt a 86. is.

Igen, Empire State Building.

Ráadásul jól el is csesztük. Délután kettőkor értünk haza, pihentünk háromnegyed négyig. A Brooklyn-hídnál kimértük, hogy az alkonyat 17.15-17.45 között veszi át a hatalmat, 18.00-tól már sötét van. Emlékeztem rá, hogy három évvel ezelőtt jó egy órát álltunk sorba, hogy feljussunk. Jó ötletnek tűnt délután négyre odaérni. Aztán sorban álltunk közel két órán keresztül. De még így is csak perceken múlt – az első képeinken (nincsenek kirakva) látszik, hogy azok még alkonyban, az ún. sötétkék zónában készültek, a többiek viszont már sötétben.

Az egészben az a legbosszantóbb, hogy három évvel ezelőtt ugyanígy szoptuk meg. Csak akkor az nem fordult meg a fejünkben, hogy egy órát kell sorbaállnunk. Most meg a két óra csinált ki. De szószerint: két órán keresztül álldogálni a sűrű tömegben, ahol mindenkiről patakban csorgott a veríték (mindenki melegen öltözött, mivel fent kegyetlen idő várt ránk), de itt lent a tömeg fűtötte magát és a termet… volt egy kis oroszlánszag.
De fönt… hát ott a szél kis híján lefújta a fejemet. Felvettem a kapucnimat, összecsomagoltam magam abszolút tél- és viharállóvá… és csak így mertem kidugni a fejemet a rácson. Félelmetes érzés lehet sasnak lenni.
Nem is bírtuk sokáig. Megnéztünk minden megnéznivalót, amit lehetett, le is fényképeztük, aztán megint sorbaálltunk. Immár lefelé. Utána még elmentem az állványért, mert azt a biztonsági ellenőrzésnél elkobozták. Mondjuk, már eleve a biztonsági ellenőrzés is kiverte a biztosítékot, a múltkor úgy emlékszem, nem volt – most meg végig kellett csinálni a reptéri procedúrát, övvel, kabáttal, ahogy kell. Aztán amikor értementem, akkor láttam, hogy nem unatkozott: amikor a securitys fazon kérdezte, mit szeretnék, és mondtam neki, hogy tripodot, elég sokat a kezembe adott, mire megjött az enyém. (Sajnos a többi sokkal vacakabb volt.)

Nem gyalogoltunk sokat, de a több, mint 3 óra álldogálás teljesen kifárasztott. Nem is cifráztuk, jöttünk haza. Persze, előtte bolt. Ahol most vadásztam egy marha nagy üveg bio cidert. Ugyanúgy jártam vele, mint a tegnapi cseresznyés sörrel: az első korty durván ütött, de a végére már kifejezetten megkedveltem.

Valakiben esetleg felmerülhetett a kérdés, hogyan lehet a szobában úgy sör, hogy hűtőszekrény, az aztán nincs. Nos, van egy ütött-kopott ablakpárkány, oda ki lehet rakni a dobozt. A művelet nem kicsit kockázatos, mivel a párkány nem csak göröngyös, de keskenyebb is, mint a doboz, az ablak nagyon nehezen nyílik (pontosabban húzható fel) – és akkor nem beszéltem még a szembeszomszédról, akinek annyira közel van az ablaka, hogy simán leemelheti az egészet. Vagy a madarakról, hiszen elég csak megbillenteni a dobozt és már repül is az egész öt emeletet lefelé.
Nem lehet hibázni a sör elővételénél.

2010.02.13; szombat

Tegnap este hasonfekve aludtam el. A fejem a párnámon nyugodott, két kinyújtott kezemben pedig a fényképezőgépet tartottam. Éppen a napi képeket néztem volna át, amikor fejbekólintott az álommanó.
A korai elalvás miatt korán is keltünk. Mára úgy terveztük, hogy rendelünk egy 24 órás internetet, mert holnap Washington, aztán kell az időjárás is, meg a vasúti menetrend is. Csak aztán az internettel kicsit hülyén jártunk: elméletileg rá kellett volna csatlakoznunk, feljön egy weblap, ott fizetünk, aztán hajrá. Nos, az első próbálkozásnál feljött vagy 30 access point. Elkezdtem kiválasztani a jelszó nélkülieket – és a második rá is tett a netre. Ingyen. Igaz, borzasztóan gyenge volt a jel, szaggatott is, lassú is volt – de működött.
Kész szerencse, hogy New Yorkban egymásba érnek az életterek.

Aztán Washington. Az internet erejével fölszerelkezve is csak annyit lehetett megállapítani, hogy hát, izé. Vagy járható, vagy sem. Jegyet mindenesetre lehetett vásárolni, ergo a vonatok valószínűleg közlekednek. Viszont borzasztó drágán. Én olyan 25e forint körülire emlékeztem, ehhez képest a legolcsóbb retúrjegy is 180 dollár volt, ez mostani árfolyamon közel 40e forint. Kettőnknek 80e. Mindez a bizonytalanba.
Inkább nem vállaltuk be. Utána viszont kavarhattam, hogy milyen egész napos programmal egészítsük ki a new york-i csavargást. Szerencsére net már volt.

A sok tervezgetés elvitte az időt, kicsit későn is indultunk neki. Mára a Central Park volt előirányozva. Mivel mindketten gyaloglós tipúsúak vagyunk, úgy gondoltuk, végigsétáljuk. 8 km oda, 8 vissza. Sima egy nap. Aztán, mivel egyikünk sem született eszkimónak, félúton visszafordultunk. A Central Park New York hűtőszekrénye. A hó már mindenhol elolvadt – itt hegyekben állt. A szél akadálytalanul szaladgálhatott a fák között, és élt is vele.
De nem csak ez volt a baj. Először nem értettem, mi ez a tömeg – aztán Nej világosított fel, hogy szombat van. Annyian voltak a parkban, hogy ahol összeszűkült egy ösvény, sorba kellett állnunk. Hogy végképp tönkretegye a kedvemet, pont olyan idő volt, amelyikben szinte lehetetlen fényképezni. Borult, felhős idő, mindenfelé havas táj, a nap pedig – érezni lehetett – ezerrel sütött a felhők mögött. Ha a hóra figyelsz, minden sötét lesz, ha a tárgyra, akkor meg túlexponálod a havas részeket. Tré.

A kedvemet a Lennon emlékkörnél veszítettem végképp el. Korábban elterveztem, hogy a nagylátószögű objektívvel csinálok olyan képet, hogy a kör legyen a lábamnál, a háttérben pedig benne legyen a Dakota-ház. (Sima objektívvel esélyem sem lett volna.) Kis híján ezzel sem. Amikor odaértem, egy 5 fős társaság mórikálta magát: mindenki beállt a körbe egyszer, a többiek meg lefényképezték. Aztán már elindultak, amikor ketten visszamentek és elszarakodtak még egy kicsit. Egészen addig, amíg megjelent egy 50 fős iskolás csoport, körbeállták a kört és a tanár nekiállt elmesélni John Lennon életét. Azt hittem, felrobbanok. Jó öt percig voltak ott, ezalatt persze körben felgyűltek a kisebb-nagyobb csoportok. Ahogy elment az iskola, jöttek megint a beállós emberek. Ekkor már hangosan dühöngtem. Soha nem fogok rendesen odaférni.
Végül megcsináltam a képet – de olyan nem volt, mint a múltkor, amikor rajtunk kívül senki nem járt a környéken.

Igazából a Ramble részen kezdtünk el nevetgélni. Itt ugyanis roppant romantikus, roppant szűk ösvények tekeregtek dombra föl, dombra le – és sehol nem volt eltakarítva a jég. Én rögtön leszúrtam egy Rittbergert, majd nem sokkal később a másik is alig bírt meglógni. Természetesen amikor rövidíteni akartunk, akkor valójában hosszabbítottunk és amikor biztonsági kerülőt akartunk tenni, kiderült, hogy a jó nagy kerülő után ugyanoda jutottunk vissza. Folyamatosan a kerítésbe/korlátba kapaszkodva, centiről-centire araszolva. Jó volt.

Említsük még meg a szabadtéri büfét az Alice szobor környékén. Addigra már lépegető jégkockák voltunk. Csak valami forróra vágytunk. Kértünk kávét – erre nagy meglepetésre európai eszpresszót adtak. Szomorúan nézegettük a gyűszűnyi italt. Akkor vettem csak észre, hogy lehetett volna teát is kérnünk. De az igazán profik nem is ezzel éltek – mint utólag kifigyeltük – hanem öt dolcsiért vettek forró levest.

Aztán kisétáltunk a parkból – és kis híján leültünk a döbbenettől. Hihetetlen tömeg áramlott az utcákon. Gyorsan oda is mentünk, megnézni mi folyik itt: de semmi. Csak mentek az emberek. Megvontuk a vállunkat, lementünk a metróhoz, irány Little Italy.
Ott ültünk le igazán a földre. Akkora tömeg volt az utakon, hogy lépni alig lehetett. Az autók se igazán tudtak haladni, akinek volt szirénája, az mind használta is. Meg még most, este is. Elviselhetetlen tömeg, hangzavar. Pont az olasz negyedhez illő.
Félelmetes, milyen temperamentumok játszottak. Az éttermek előterme fűtött, a legtöbb előtérben ott figyel egy remeterák pincérforma alkalmazott, aki, ha látja, hogy bizonytalan ember sétál az utcán, kiugrik és berángatja a polgárt.
Mielőtt berángattak volna, magunktól gyorsan bementünk egy ilyen helyre és ettünk egy elsőosztályú lasagna-t.

Utána folytatódott a döbbenet. Úgy kellett elverekednünk magunkat a metróig – oda pedig nem tudtunk bemenni. A lépcső tömve volt kifelé jövőkkel. Kész. Beszorultunk. Könyökkel harcolva jutottunk csak be, de esélyünk sem volt továbbjutni, mivel a new york-i szivarvágó kifelé is engedi az embereket, nem csak befelé. És mivel onnan nem kell jegy, a befelé menőnek nincs túl sok esélye.

Itt láttuk, hogyan megy be egy család egy jeggyel. Anyuka bement, kiadta a rácson. Apuka lehúzta és betolta a két gyereket a forgóba. Aztán ahogy átmentek, apuka még egyszer lehúzta a jegyet, amikor bement vele. Döbbenetes. Annyira amatőrök lennének az MTA-nál, hogy engedik egymás után, egy percen belül háromszor ugyanazt a kódot? Vagy csak nincsenek felkészülve ilyen trükkös kuncsaftokra? Magyarországon nem sokáig élnének meg.

Hazafelé most a Trader Joe-hoz néztünk be. (Ez egy nagyon szimpatikus üzlet. Most gondold el, Kereskedő Józsi. De jók a szlogenjeik is. Régebben a következő plakát volt a falon: “- Anyu, ha nagy leszek, lehetek én is Trader Joe? – Igen, fiam, de ahhoz rengeteget kell még dolgoznod”. Most meg a következőt láttuk: “We can’t spell the value without ‘u'”. ) Egyébként pedig azt kell tudni róluk, hogy inkább a minőségre hajtanak és a bolt mellett van egy kis borkereskedésük is.
Na, ide mentünk be – de csak azért, hogy pánikszerűen kimeneküljünk. A pénztárig terjedő sor végeláthatatlanul tekeredett a polcok között.
Szombat délután – New York – katasztrófa.

Később jöttünk csak rá, hogy hosszú hétvége, háromnapos ünnep volt éppen a városban. Vasárnap Valentin nap, hétfőn meg President Day. Emiatt volt ennyire nyüzsgős a szombat.

Hazajöttünk, pihenés, szuszogás. Sör. Benjamin Franklin megdolgozik a pénzéért.

Este hétkor megint nekifutottunk a városnak. Times Square és környéke. Mondhatom, tökéletesen időzítettünk: szombat éjszaka, majdhogynem fesztiváli szintű tömeg, emelkedett hangulat. Ezen a csavargáson belül nem először kellett átértékelnem néhány helyszínt a három évvel ezelőttihez képest. Akkor lusta disznók voltunk és habár a fő látnivalókat láttuk, de magát a várost alig. Most viszont mindketten gyaloglómániások vagyunk – és azt kell mondjam, a városban sokkal több van, mint amit a múltkor – a metróból prérikutyaként ki-kidugva a fejünket – láttunk.
Kiélvezkedtük magunkat a fényparádéban, aztán este kilenckor hazamentünk.

Természetesen makacsul megint benéztünk Trader Joe-hoz. Most már kevesen voltak – és én szabadon engedhettem vágyaimat. Vettem egy üveg (ránézésre 1,2 liter körüli, de a fene sem ismeri ki magát itt a pintek és az ozok között) ‘Three Philosophers’ márkanevű sört. Ez egy belga tipusú barna jószág, 9,8%-os alkoholtartalommal, enyhe cseresznye beütéssel. Nagyon finom volt. És vettem végre egy sixpacker porter sört, méghozzá az egyik kedvencemet, a Sierra Nevada-t.
Határozottan jól kunkorodott ki a végére a nap. Pedig délelőtt a Central Parkban azt hittem, megint olyan lesz, amikor semmi sem sikerül.

Este megtaláltuk az asztalon a takinéni borítékját. Nyomtatott betűkkel rá volt írva, hogy ki a takarítónőnk, hogy az illető mindent megtesz azért, hogy jól érezzük magunkat, és ha úgy gondoljuk, tippeljünk. Illetve a nő nem bízta a véletlenre, a borítékra kézzel is ráírta, hogy ez a borravaló helye, legyek szíves, koncentráljak. Habár én nem kedvelem ezt a fajta rámenősséget, de valószínűleg a végén mégis kapni fog valamit. Eddig minden nap szépen összerakta a szobát, sőt, ma reggel a sörösüvegtesztet is jól vette. Ugyanis az történt, hogy az első napi sörfogyasztás üvegeit csak beszórtam a szekrény mögé, ahol a takinéni nem vette észre. A második nap estéjén szólt Nej, hogy itt minden nap van takarítás, nem kellene az összes sörösüveget az utolsó nap előbújtatni a rejtekhelyéről. Igaza volt, mint mindig – így előszedtem a két nap alatt összegyűlt 10 darab durván háromdecis üveget és jól beletömtem az egy szem kukánkba. Nézett ki valahogy, na. De szó nélkül elvitték.
Mondjuk, úgy belegondoltam, ha a takinő ért is a sörökhöz, mit vigyoroghatott a kukák láttán. Első nap Budweiser. Könnyű, egyszerű és egy kicsit édes sör. Amerika Kőbányai Világosa. Aztán második nap már Samuel Adams, harmadik nap meg 3 Philosophers és Sierra Nevada Porter. Lehet, hogy ízlésfinomodásnak venné – pedig csak a megfelelő beszerzési helyek megtalálásáról volt szó.