Kresz Géza 003

2010.02.12; péntek

Reggel fél nyolcas kelés. (Itteni idő szerint éjfélkor feküdtem le, szóval az átállás simán és gyorsan megtörtént.) Igaz, reggelire ettem akkorát, amekkorát otthon ebédre szoktam.
A reggeliző a már ismert, kellemes helyiség. Szerencsére hűvös. (A szobában nem tudunk hozzányúlni a fűtéshez… és annyira döngetnek, hogy télen, nyitott ablak mellett sem kellett takaró.)

Akkora hülyeséget álmodtam, hogy olyan már nincs is. Többször is arra ébredtem, meglehetősen izgatottan, hogy indulás előtt matattam valamit a DNS-ben és ettől New Yorkban megszűnt a névfeloldás. A hírekben, meg az utcákon pedig éppen keresik az illetékes rendszergazdát. (Az ablakunk a mellettünk lévő ház egyik lakásának konyhájára nyílik – kábé egy méterre van egymástól a két ablak, simán át tudnék ugrani mondjuk sóért – és reggel folyamatosan megy a rádió a szomszédban.)

Kezdeti kultúrsokk: Nej sós vajat kent a hagymás péksüteményre… majd szerencsére megkóstolta, mielőtt rákente volna a lekvárt. Bár lehet, hogy ez a kaja errefelé nem is szokatlan. Az édes sört már egészen megkedveltem.
Ébredés után weather channel. A déli államokban – Alabama, Miami – havazik. Vancouver-ben nyárias az idő. Enyhe gubanc, hogy az utóbbi városban kezdődik el holnap a téli olimpia.

A metrón ritka gusztustalan reklám egy bőrgyógyászról. (Doctor Zizmor.) Hihetetlenül rámenős, de ez errefelé roppant hatékony lehet. Benne van minden, amit meggyőzés-technikából oktatni szoktak. Errefelé az emberek ugyanis nem cinikusak, tényleg elhiszik, hogy valaki pusztán jóságból és önzetlenségből akarja eltávolítani a többi ember bőrbetegségeit. (Wiley missziója jut eszembe, Obviousman egyik záró mondata: “Help Obviousman in his quest to wake up America… be cynical”. A megjegyzés megjegyzése: a rajz jelenleg nálunk is abszolút aktuális.)

Nagyítás

Ez a régi reklámja a fazonnak, az újat – a meggyőzés-bombát – sajnos még nem találtam meg a neten. Cserébe nézzétek meg a videóját, az is üt.

Véletlen volt, de ezzel a bőrgyógyásszal belenyúltam rendesen a helyi folklórba. Ugyanis van neki oldala a wikipédián. (Érdemes továbbkattintani a külső linkekre is. Úgy tűnik, komoly mémet találtam.)

The fact that most New Yorkers recognize Dr. Zizmor but he remains all but unknown outside of the New York area makes him somewhat of a cultural touchstone for a city whose quirks and idiosyncrasies have often been appropriated by the larger American culture. For example, during her 2000 run for U.S. Senate from New York, the The New Yorker proposed that Hillary Clinton, who had never lived in New York, be required to prove her connection to the state by taking a quiz that only New Yorkers would be able to pass. One of their suggested questions was, “Who is Dr. Zizmor?”

Látod, megéri ezt a blogot olvasni. Mostantól már te is sokkal nagyobb eséllyel indulhatsz New York szenátorának címéért.

Megegyeztünk, hogy először a kötelesség, utána a szórakozás. Így a B&H-ban kezdtünk, ahol gazdagabb lettem egy objektívvel és egy tripoddal, Nej pedig egy bolondbiztos kompakt géppel. Így most már neki sem kell unatkoznia, amíg a fényképezőgéppel vacakolok.

Immár egy sokkal komolyabb felszereléssel vágtam neki a városnak. Mostantól, ha azt látjátok, hogy a felhőkarcolók a végtelenben találkoznak, akkor ne arra gondoljatok, hogy erre járt Bolyai János és elgörbítette a teret – hanem a nagylátószögű objektív próbálja belezsúfolni egy képbe az összes látnivalót.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

A zsákmánnyal hazamentünk, rituálisan magunkévá tettük, még ittam egy sört aztán irány a downtown.

Wall street. Végre meg tudtam mutatni Nejnek, miért nem akarok itt dolgozni.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nyilván megnéztük a bikát is… már amennyire lehetett. Tekintve, hogy ideális kirándulóidő van (ezerrel süt a nap, nem túl erős a szél és olyan 0 fok körül lehet), elég nagy a tömeg mindenhol. A bikának a tökét például egymásnak adogatják a fülig érő szájjal vigyorgó nők, persze mindegyiket le kellett a társaknak fényképezni.

Nagyítás

Nagyítás

Utána átsétáltunk a a Battery parkba. Megnéztük messziről a Szabadság szobrot meg az Ellis szigetet. (Átmenni, az egy nap.) Parti sétány a Hudson mellett, egészen a Ground Zeroig. Megnéztük, hogy haladnak a WTC2.0-val. Már a kerítés fölött van pár méterrel az építmény.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Innét kínai negyed. Az első olyan étterembe beültünk, ahol zömében ferdeszeműek kajáltak. Olyan ritka a lehetőség autentikus kaját enni, akkor meg már figyeljünk a részletekre. Nej alapos böngészgetés után rendelt valamit. Összességében finom volt, bár minden egyes alkalommal felsikoltott, amikor valami ismerős ízt talált. Nem volt sok. Én nem kockáztattam, maradtam a currys csirkénél, rizzsel. Hát… lehet, el kellett volna kérni a receptet és odaadni a munkahelyi menzán a szakácsnak, miszerint a currys csirke nem csak abból áll, hogy paprika helyett kurkumával készítjük a csirkepörköltet. De nagyon jól esett a kancsó forró tea is (kínai zöld, cukor nélkül, egyszerűen imádom), amennyire át voltunk ekkor már fázva, szószerint az életet pumpálta vissza belénk. Ehhez képest jóval kevesebbet fizettünk, mint tegnap a Fridays-ben.
– Te, ebben az étteremben még bőven van kiaknázatlan potenciál – közölte az utcán Nej.
– Mivan? – kaptam fel a fejem, mert éppen elbambultam és ki volt kapcsolva a bullshitértelmező áramköröm.
– Jöhetnénk ide holnap is ebédelni – fordította le a kedves.
– Ja, persze.

Utána még mentünk egy kört a főutcán, aztán az autentikus Mott utcában is. Embertelen mennyiségű tengeri bizbasz, de ez még nem is volt olyan durva, mert ilyeneket már láttam. A durva a gombaárus volt, ahol szárított tengeri uborkától kezdve dohánnyal töltött indiánfaszig volt minden extrém cucc. (Majdnem azt írtam, hogy kaja. Bár lehet, hogy a ferdeszeműek még ezeket is képesek megenni.)

Nagyítás Nagyítás

Benéztünk ajándékboltokba is. Találtunk például egy válltáskát a lányomnak. Csak éppen ár nem volt rajta. Nej megkérdezte, közben én is mondtam neki valamit… az öreg kínai meg egyből kapcsolt.
– Óccó… – motyogta.
Vazzeg. A bácsika egy mondatból megállapította, hogy magyarok vagyunk és tudta is a pontos kifejezést a nyelvünkön.

A szomszédban nekem is megvolt a nagy vásárlásom. Vettem egy Benjamin Franklint ábrázoló hűtőmágnest. Egyébként is imádom az öreget, de ez egy olyan furcsa hűtőmágnes, melynek egyik végén sörnyitó van. Annyira praktikus, hogy egyszerűen nem értem, hogyan gyárthatnak manapság sörbontót mágnes nélkül? Most csak egyszerűen magam mögé dobom az öreg Benjamint és már tapad is fel a vasajtóra. (Eddig a kilinccsel bontogattam a söröket, de ez azért nem teljesen korrekt. Tegnap például a háromból az egyik kihabzott a földre.)

A kínai negyed után volt egy nagy futásunk a Brooklyn-hídra. A naplementét akartuk elkapni ott – és már messziről látszott, hogy kábé tíz percen fog múlni a siker. Jó nagy futás volt… de végül csak sikerült.
A blogolásban pont az a szar, hogy ha történik valami bizarr, akkor azt remekül lehet fanyarul kommentelni – de ha történik valami felemelő, akkor ahhoz nem igazán lehet megtalálni a megfelelő kifejezéseket. Nekem legalábbis nem megy. Így maradjunk csak annyiban, hogy fenséges volt: ha jó messzire bementünk a hídra, akkor láthattuk, ahogy lemegy a nap – mely egyébként a partról már nem látszik, mert a felhőkarcoló blokk eltakarja – és a blokk melletti részt (Szabadság szobor, Ellis-sziget, a két folyó közös torkolata) gyönyörű színekbe öltözteti. Aztán ahogy ezek a színek sötétednek, úgy gyulladnak fel a felhőkarcolók lámpái, míg végül már csak a lámpamilliárd marad. Ezt leírni nem lehet, egyszer végig kell nézni.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Kábé egy órát töltöttünk a hídon, kínai zöld tea ide vagy oda, elég rendesen átfáztunk. Nem is húztuk az időt, metróval haza, illetve még boltba. Részemről egy újabb sixpacker, meg mogyoró. Mustáros. Imádom a mogyorós perverziókat.

Felmentünk, elpilledtünk. Én nekiálltam blogolni.
– Kérsz gyümölcsöt? – kérdezte Nej.
– Mi vagyok én, csimpánz? – utaltam finoman arra, hogy én a továbbiakban elleszek a mustáros mogyoró, a vörös sör és a netbook társaságában.
A sarokból pár perc múlva felhangzó diszkrét horkolást beleegyezésnek vettem.

Kresz Géza 002

Ahol minden sarkon fölszáll a füst a csatornákból,
ahol sárga taxik és sok színű trailerek hatalmasan fordulnak,
elegáns négerek és félelmetes kínai negyedek,
és a Broadway-en árad ki a színházból a téli tömeg,
hidegben, nevetve.

Látlak, Amerika!
Vigyázz, Amerika!
Egyszer te is megtudod!
Épp úgy ismerlek,
mint a tenyeremet,
bár még sosem jártam ott.
Nekem a 44-ik utca sarka
olyan, mint a Kresz Géza vége,
ahol fordul a villamos.

2010.02.11; csütörtök

Felhívtam a titkos számot. Nem tudott segíteni, ő is ugyanúgy járt. Úgy látszik, ez az Alaska Air nagyon kemény, nem hagyja befolyásolni magát. Ülhetek két nagyseggű, szakállas mormon között, 7 órán át. Persze, az is lehet, hogy két leszbikus japán csaj közé kerülök.
Meglátjuk.

Otthon még lapátoltam egy kis havat az udvaron. Mondhatni, rákészültem New Yorkra. Nej szerint berakhatnánk akár a hólapátot is.

Repülőgép. Valami öreg jószág. Egyfelől jó, mert nagy, műbőr ülések vannak benne, másfelől rossz, mert nincs egérmozi, nincs pohártartó. Apróságnak tűnhet, de nagyon fontos dolgok ezek.

Elég sok időbe tellett, mire megtaláltam a kötelező kisgyereket, de végül meglett ő is.

Folyosónál ülök, a túloldalon két fazon. Itt derítették ki egymásról, hogy egy időben mindketten játszottak pornófilmekben, ugyanazoknál a rendezőknél. Mire elindult a repülőgép, már a szükségesnél jóval többet is megtudtam azon heteroszexuálisok szenvedéseiről, akiknek meleg filmekben kellett szerepelniük.

Kaja. A szokásos pastaorchicken. Nyilván vörösborral. Bor papírdobozból. A magyar virtus.

Étkezés után kávé helyett kértem még egy pohár bort. Kávé… repülőgépen? Hülyeség.
A monoton zúgás, a jóllakottság, a két pohár bor, a kivetítőn sugárzott tinifilm, Dali Angelusa(1) furcsa elegyet képez a szomszédból áthallatszó kölcsönös panaszkodással. Most éppen a homo eszkortozásokról mesélnek sztorikat. Ide kellene ültetni a bőgős kishapsit, valószínűleg szótlanul figyelne.

(1) Igen, jól láttad. Megint azt az elvet követem, hogy nem viszek magammal sok olvasnivalót, de az mégis kitart az út végéig.

A pilóta közli, hogy az időjárás miatt egy kicsit megnyomja a gázpedált, így egy órával hamarabb fogunk odaérni. Jézusom, mi közelíthet New York felé? Mármint rajtunk kívül?

Olyan hamar érkeztünk meg, hogy az előttünk kipakoló gép még nem tudta elhagyni az állást. Mentünk még egy kört az óceán fölött.

A repülőtéren még látni 5-10 méter magas hókupacokat, de a városban már alig van hó. (A repülőtéren ugyanis volt technológia öszetúrni, az így keletkező hegyek akkorák lettek, hogy két év múlva simán lehet rajtuk téli olimpiát rendezni. Ezzel szemben a városban lesesett hó meg spontán olvad.)

Kettőnknek húzós lenne a taxi, így bátran nekivágtunk a tömegközlekedésnek. Mondtam már, hogy a Köki egyáltalán nem rína ki a new york-i metróállomások közül? Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy borzasztóan lepukkantak az állomások, viszont rengetegen vannak. Ez is egy koncepció. És nem is rossz.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás

Ekézzük Budapestet, hogy Ferihegyről milyen kalandos bejutni tömegközlekedéssel a városba. Pedig nem is: 200-as busz, kék metró.

Bezzeg New York. A terminálnál fel kell szállni az Airtrain-re. Ez, ha csak a terminálok között körözök, akkor ingyenes. Ha kimegyek vele a metróig, akkor már 5 dollár.
De még milyen öt. A kijáratnál gépek: az egyik oldalon beléptető gépek a metróhoz, a másikon kiléptető gépek az Airtrain-ből, köztük pedig jegyautomaták. – Óh, ezt ismerem – kiáltottam fel – ilyenből vettünk a múltkor egyhetes bérletet. Bankkártyával.
Keresem a menüben, nincs. Csak olyan jegyet ad, hogy kilépés az Airtrain hálózatból, vagy Airtrain+metró kombinált jegy. De abból meg nincs heti.

Tipikus kultúrsokk. Hogyan jutunk itt át a metróhoz?

Nos, úgy, hogy vettünk egy sima kilépőt az Airtrain-ből és bíztunk benne, hogy az állomáson kívül lévő jegyautomaták már adnak majd értelmes jegyet. (Mondjuk, ez a sima kilépő jegy sem volt túl egyszerű, a mellettünk lévő büfés komplett sírógörcsöt kapott, hogy miért szenvedünk készpénzzel az automatánál, amikor nála minden jegy kapható. – Maradj csendben Ali, gyakoroljuk az automatát – nyugtattam meg.)
Kimentünk… és a kinti automata is elkezdte a hülyeséget, csak most már befelé szóló Airtran jeggyel. Szerencsére nem adtuk fel, és a 3 működő automata közül megtaláltuk azt, amelyik végre rendes jegyet adott.
Na, ezzel mentünk vissza megint az Airtran állomásra, csak most egy éles kanyarral átvágtunk a metró felé, az új jeggyel. És bingó, sikerült. Igaz, a szivarvágók között a nagy bőrönddel megszenvedtem, de bent voltunk a metrón.
Nem is akármeddig. Ugyanis a szerelvény 35 percig nem jött. Ez önmagában sem öröm, de a földfelszín feletti metróállomás kint volt valahol Hudsonborzasztópusztán, a viharos, jeges szél pedig élvezettel rohangált fel-alá. Végül megjött a szerelvény, és néhányszáz évnyi nehézvasban eltöltött év várományosa között bemetróztunk a prériről a külvárosba. Ott átszálltunk és innen már csak 15 megálló volt a belváros.
Simán elcsesztük a plusz egy órát a föld alatt – de az egész egy élmény volt és mi élményeket gyűjteni utaztunk ki.

A metró pont a szálloda előtt tett ki. – Hát, megint itt vagyok, New York! – köszöntöttem az ismerős szállodát, ahogy kibukkantunk a föld alól. Bementünk. Mintha ma lett volna. Itt reggeliztünk. Itt tartottuk az indulás előtti haditanácsot. Itt próbálgattam az új gépemet. Jaj.
Gyors check-in. 405-ös szoba. De legalább nem az ötödik. Lift ugyanis nincs, a lépcsők pedig rohadt meredekek. Felszenvedtük a bőröndöket. Elöször mindketten szembesítettük a klotyit a magyar virtussal – és csak aztán vettük észre, hogy egyrészt rohadt pici szobát kaptunk (ami nem baj), másrészt ez bizony nincs kitakarítva. Vissza a recepcióra. Tré a szoba, Jenő. Elnézéskérések. Kaptunk egy másik szobát. 504. Csak meglett az ötödik emelet. És a szoba még kisebb.

Nagyítás

Aztán irány a város. Metró, Empire State Building. Igaz, a Madison Square Gardent céloztam be, de első nap ennyi tévedés belefér. Nem is volt teljes 45 fok a hiba.
Beültünk kajálni. Ekkor otthon már hajnali kettő volt. Most jött jól a könyviró rutin, én ilyenkor még javában kukorékolni szoktam. Nej meg annyira összeszakadt, hogy majdnem rábólintott a kéksajtmártásra. Mindketten előételt kértünk. Mindkettőnknek malomkeréken hozták ki. Ezek egész egyszerűen nem normálisak. Pedig a pincér értelmes fajtának nézett ki, amikor például azt mondtam neki, hogy draught beer, rövid gondolkodás után javította csak ki a kiejtésemet. De megértette – és ez New Yorkban borzasztó ritka esemény.

Innen metróval haza, útközben bolt, sörért (persze sörnyitó nélkül), a szállodában még sör mellett blogolás. Otthon már 5.15 van. Kicsit hosszúra nyúlt a nap.

Kresz Géza 001

Mindegy, hogy zöldséget vagy húst veszel,
Ugyanolyan nyomorultul pusztulsz el.

Amikor készülődtünk erre az útra, sokáig ez a halhatatlan, a Fény utcai piacról íródott Balkan Futourist sláger járt az eszemben. Valamennyire érthető is, két, egyenként is lehetetlen projektet vállaltam be egyszerre, irreálisan rövid határidőre, váratlanul meghalt apósom, én pedig összeszedtem minden nyavalyát, melyek élménnyé tehetik a tengerentúli csavargást – és akkor még nem is beszéltem mindenről.

De aztán váratlanul minden kiegyenesedett, már amennyire lehet ilyet mondani. Mindkét projektet jóval a határidő előtt lezártam (a másodiknál akartam pezsgőt is bontani, de annyira remegett a kezem, hogy nem bírtam), apósomat, szegényt, rendben eltemettük, és az indulás előtti estén elállt az orrfolyásom, reggelre pedig elmúlt a torokfájás, a tüsszögés, a hidegrázás, a fogfájás és a hasmenés. Ezzel párhuzamosan szétömlött bennem az a lusta nyitottság, mely minden utazás előtt el szokott önteni. Figyelj nagyvilág, megyek. Ilyenkor hajtogatja össze az ember kényes aprólékossággal az alsóneműit és nyomja ki határozottan az activesync-et a mobiltelefonján.
Jó lesz.

2010.02.10; szerda

Ez még nem az utazás, ez még csak az előkészület.

Határozott meggyőződésem, hogy az online check-in az egy intelligenciateszt. Ha valaki képes túljutni rajta, azt feljegyzik az utaskísérő hölgyek – és mittudomén, lehet, hogy velük kedvesebbek, nekik más űrlapokat kell kitölteniük és egy esetleges balesetnél őket mentik először.

Nézzük az én példámat. Az utazási irodától egy ránézésre értelmezhetetlen kódkupacot kaptam. A járatszám és az időpontok még oké, de pont ezeket nem kérdezi senki sem.
Rögtön ott kezdődik a gond, hogy a járatot a Delta Airlines üzemelteti, de a gépet az Air France adja – és Ferihegyről indul. Meliyk cég weblapjánál kezdjem el?
Delta Airlines. Azon helyből túllépek, hogy a nevet úgy kell beírni, ahogy a fecnin van. Tehát a vezetéknevem PETRENYI, a keresztnevem JOZSEFMR. Így, nagybetűvel. De konfirmációs kódom, az nincs. Szerencsére el lehet menni egy eldugott oldalra, ahol már megenged másik belépési típust is. Hurrá, van köztük e-ticket. Induláskor ugyanis csak ez van.
Legalábbis általában, mert az én papíromon még csak hasonló sincs.
Irány az Air France. E-ticket, gáz. Nincs hasonló szám.

Szerencsére eszembe jutott, hogy ez egy upgrade papír, mert az egyik járat megváltozott. Előkerestem az eredetit – és azon már volt e-ticket szám. Az már megint rutin kérdése, hogy a bevezető E betűt lehagyjuk a kódból. Az az elektronikus jegy jelölése, amikor a konkrét kódot kérik, oda már nem kell. Nicsak, formailag pont passzol az Air France beíróablakába. Hajrá. Nos, nem. Azt mondja, a kód érvénytelen. Egy amatőr ilyenkor végigpróbálná az összes névvariációval, de én már jobban bízom magamban.
Irány vissza a Delta Airlines-hoz. És igen! Ha az eldugott oldalon leveszem az e-ticket kódjából az E betűt, akkor már van a legördülő menüben olyan háromkarakteres kód, amellyel az én jegyem is kezdődik, azaz, ha a maradék kilenc számot írom be, akkor… bent vagyok. Szezám tárulj. Minden, amit szemem, szám kiván: ülésfoglalás, útlevélvizsgálat, poggyászfeladás, online check-in.
Illetve, izé. Ezek beraktak a 30B ülésre és még csak nem is tudom módosítani. A későbbi járatokon tudom állítgatni a helyfoglalást, de ezen nem. Mi a fene. Pedig Nejjel megegyeztünk, hogy egy kettes blokkban ő az ablak mellett akar ülni, én meg a folyosónál. Ugye egy 10+ órás repülésnél ez nagyon nem mindegy.
Egy ideig görcsöltem, de nem és nem engedte. Telefon az utazási irodába. Hát, ők nem. De megadják az Air France számát. Hapi felveszi. Első kérdés:
– Honnan ismerem ezt a számot?
Megmondtam. Jelentőségteljes csend. Az utazási irodának valószínűleg lőttek.
Elmeséltem a sztorit.
– Hát, ez nem Air France probléma, hívja a Deltát.
– Oké, megadná a számukat?
A hapi elegánsan átugrotta a csapdát.
– Inkább kapcsolom.
Kapcsolta.
Ismét elmeséltem a sztorit.
– Igen, sejtem mi lesz a probléma – magyarázta a hapi – a mai new-york-i gép kimaradt, mindenkit átraktak a holnapira, aztán így egyből tele lett.
– Nézze, ez akkor se megoldás. Nekem, mint jegyvásárlónak meg kell adni a választás lehetőségét.
– De ha nincs miből választania?
– Nézzük meg! Nekem csak egy üres kettes ülés kell.
Megnéztük. Volt.
– Le tudná foglalni?
– Azt sajnos nem. Én csak rálátok, de foglalni az Air France-nál lehet.
– Megadná a számukat?
– Igen, persze.
Hoppá, ez egy másik szám. Lassan meglesz az iroda összes titkos száma.

Aztán eszembe jutott, meg se néztem még Nej foglalását. Még az is lehet, hogy pont egymás mellett ülünk, én meg itt feleslegesen nyüzsgök.
Megnéztem. Valószínűleg a repülőgép szárnya, mert egyrészt not assigned, másrészt ezt sem lehet módosítani.

Oké, hívjuk ismét az Air France irodát. Idősebb nő.
Neki is elmeséltem a problémámat.
– Hmm, hmm… nem biztos, hogy lesz olyan szabad hely.
– Helyszámra meg tudom mondani, mely ülések szabadok.
– Az nem jelent semmit.
Még jó.
– Mi a maga száma?
– 30B.
– Az pont ablak melletti. (Hogy a francba lehet a B az ablak mellett?) És szabad is a mellette lévő hely. Jó lesz, ha lefoglalom a kedves feleségének?
– Tökéletes. Köszönöm.

Negyedóra szünet. Újra beléptem – és már 30A van Nejnél.
Oké, online check-in.
Begépeltem az összes adatot. Direkt megkértek, hogy mindent úgy adjak be, ahogy az útlevélben meg van adva – erre nem fogadta el az é betűt. Megadtam mindent, poggyászméretet, vitálkapacitást, tényleg mindent. Majd a finish gombra bökve azt mondta, hogy nekem tilos az online check-in, keressem fel a repülőtéren a személyzetet.
Anyád.
A kelet-európai fátum. Hiába vagyok én okos és intelligens, a nyugatnak továbbra is büdös maradtam.

Na mindegy, ezen nem múlik, szerencsére Ferihegyen gyors a check-in. Legfeljebb nem kerülünk be a gépen a Menza klubba.
Viszont, ugye, látszik a többi repülőjárat is, és lehet széket foglalni. (Összesen négy repülésem lesz és ebből csak egy történik Európán belül, azaz csak egy olyan lesz, ahol nem kell előre helyet foglalni, mert max két órát az ember a poggyásztartóban is kibír.)
Nézzük a New York – Seattle járatot. Ez is hét óra, egyáltalán nem mindegy az ülés. Hoppá, kábé 10 ülés van szabadon, ebből pedig csak egy jó a kényes ízlésemnek. Lefoglalom. Save. Oké. Aztán az összesítésben egy teljesen másik ülés jelenik meg. Mivan? Ezt eljátszottam még vagy tízszer. Nem használt.

Azt hiszem, megérdemlem. Valószínűleg tényleg nem vagyok elég intelligens, kell még lennie valami aljas, piti trükknek, amelyikkel a többi 300 ember lefoglalta a helyét. Nekem nem megy.
Holnap reggel legfeljebb megint felhívom a titkos Air France számot.

Kétlövetű

Éjjel, amikor vége van a műszaknak, két dolog szokott már csak hátramaradni: elmenni a fürdőszobába vécére és fogat mosni, utána pedig bedőlni az ágyba. Ehhez képest az egyik macska rendszeresen a fürdőszoba szőnyegen alszik, a másik pedig az ágyamban.