Az egyik bálványom, Kathy Sierra, azért hagyta abba a blogolást, mert többször is életveszélyesen megfenyegették. Azóta kiderült, mi volt az ügy mögött, de a csajszi már nem kezdte újra, mert nem akarta, hogy az eset megismétlődjön.
Először nem értettem a dolgot… de most azért elgondolkodtam.
Péntek kora délután felhívott egy ismeretlen valaki a mobilszámomon.
– Halló, Petrényi József – szóltam bele.
– Halló, XY vagyok, VZ-t keresem.
– Itt nincs olyan. Mint mondtam, Petrényi József.
– Mint az apja?
– Ja.
– Semmi esély VZ-re?
– Semmi.
– Elnézést.
– Nem történt semmi.
Csak utólag esett le, mennyire életszerűtlen az a kérdés, hogy ‘mint az apja?’. Téves hívásnál nem szoktak ilyesmit kérdezni.
De nem értem rá sokat agyalni rajta, szalagavató, szervezés, rohangálás.
Ma beszéltem a szüleimmel, ők mondták, hogy pénteken keresett náluk valami Nagy Gábor. (Nekem határozottan más nevet mondott.) Úgy hivatkozott rám, mint régi ismerősre, akinek próbálja megszerezni az elérhetőségét. Apámat egyből Józsi bácsinak szólította, megteremtve ezáltal az ismerősi légkört. Nem is gondolt senki semmilyen rosszra, az öreg megadta neki a mobilszámomat, meg a vezetékest.
A szüleim telefonszáma benne van a telefonkönyvben, valószínűleg így jutott el hozzájuk. Az enyém viszont nincs – az illető viszont innentől már tudja.
De mire megy vele?
A lakcímemet valószínűleg ismeri, mert meg se próbálta kiszedni apámból. Ennek fényében miért kritikus akkor a vezetékes telefon? Például, mert ha valaki be akar hatolni a lakásba, akkor fel tudja előtte hívni, leellenőrizni, hogy tényleg üres-e a ház.
A további kérdések szintén zavarbaejtőek. Mit akarhatna innen elvinni bárki is? Készpénz, ékszer nincs a lakásban – legfőképpen azért, mert nincs. Készpénzt mindig annyit veszek ki az automatából, amennyire éppen szükségünk van, ékszert meg nem hordunk, nem szeretjük. (Eltekintve lányom filléres bizsuitól.) Elektronikai eszközök? Átlagos. Tévé, mikró, meg ilyenek. Egyedül számítógépből van sok, de azok annyira öregek, hogy maximum a bizományos fizet értük pár ezer forintot. (Persze, tudom, ma már ez nem jelent semmit. A kétszáz forintos cövekekért is visszajött – az első lebukás után – a tolvaj banda.)
És persze a legkínosabb: miért pont mi? Több millió embernek van benne a telefonkönyvben a címe, a vezetékes száma. Bárkit ki lehet belőle választani.
Csakhogy én egy viszonylag ismert ember lettem. A két blognak van egy jó párszázas olvasótábora, vannak könyveim, jó nevem a szakmában – lehet, hogy ez már valakinek elég, hogy célkeresztbe kerüljek. Mert nekiáll kombinálni.
Most értem vissza az első kérdésre. A gyors reakcióm nyilván az lesz, hogy még a jövő héten megváltoztatom a telefonszámomat. Tekintve, hogy csak azért tartjuk, hogy a szülőkkel olcsón lehessen beszélgetni, így nem okoz sehol tragédiát a váltás.
Persze ez csak a tüneti kezelés. Sokkal komolyabb az, hogyan fogom lekezelni magát a fenyegetettséget? Eddig úgy írtam, hogy barátságos olvasókat képzeltem el. Olyanokat, akiket önzetlenül érdekel, amit írok, esetleg el is gondolkodnak egyes mélyebb írásokon. De úgy írni, hogy tudom, valaki azért olvas, mert a fogást keresi, hol tudna megkárosítani… borzasztóan lehangoló.
Elveszi az ember kedvét az egésztől.
Recent Comments