Hát élet ez?

December közepe óta – pontosabban a bükki túra óta – az életem sokkal egyszerűbb lett. Felkelek reggel, 45 perc alatt összekészülök, ugyanannyi idő alatt bejutok a munkahelyemre. Aztán meló orrvérzésig, mert bevállaltunk egy melót, melyet még akkor is csak éppenhogy tudnék befejezni határidőre, ha nem mennék el februárban két hétre Amerikába. De elmegyek.
Délután öt és hat között hazaindulok. Hét körül vagyok otthon. Van egy órám a vacsorára. Utána indul az éjszakai műszak. Ugyanis bevállaltam egy olyan munkát, melyet még akkor is csak eszeveszett tempóban tudnék elvégezni az irreálisan rövid határidőre, ha nem mennék el két hétre Amerikába. De elmegyek.

A kettő között élek. Napi egy órát.

Gondolhatod, hogy ebbe az egy órába akarok belegyömöszölni minden jót, ami az embert csak érheti egy normális élet során.

Először is kimegyek a konyhába és töltök magamnak egy pohár bort. Aztán összedobok valami vacsorát. Szinte mindegy, hogy mit – a lényeg az, hogy borzasztóan veszélyesnek és egészségtelennek nézzen ki. Ha már egyszer hámkirúgásról van szó.
Maga a vacsora külön szertartás. Körbebástyázom magamat a nagy étkezőasztalon: kenyér, legalább kétfajta savanyúság, az üveg bor, borospohár és az elmaradhatatlan olvasnivaló.

Ahogy végzek, bevágok mindent a mosogatóba. Majd.

Mostanában rendszerint kisétálok vacsora után a teraszra a farkasok közé és elszívok egy cigit. (Igen, tudom. Én sem örülök neki. De egyszer véget ér ez az eszeveszett hajtás és lesz megint időm és erőm kontrollálni magamat.)
Amikor bejöttem, friss vagyok és üde. Bár eleinte még csikorognak az izületeim a kurva kemény hidegtől. Még belefér egy kávé, aztán hajnali kettőig megy az éjszakai műszak. Teákkal, kávékkal, időnként farkasrugdosással.

Néha fölmerül bennem a klasszikus kérdés: van-e élet a halál előtt? De ha úgy nézem, hogy az élet egyben alkotás is, akkor megnyugodhatok: nagy kanállal habzsolom az életet.

Az ősember

Egészségesebben szeretnél táplálkozni? Mi sem egyszerűbb. Tele vannak a könyvesboltok és az internet egészséges táplálkozást népszerűsítő irományokkal, receptekkel, de akár komplett életmód-leírásokkal is.

Mi akkor a baj? Hiányzik az elszántság, a motiváció?
Tényleg nem zavar, hogy elég sok helyen szajkózzák már, miszerint a túlsúly veszélyesebb az egészségre, mint a dohányzás? Vagy egy jó kövér racionalizálással ezt is le tudjuk kezelni? Soha nem gondoltál még rá, milyen érzés lenne felülről is meglátni a farkadat? Tényleg nem elég motiváció az, hogy 20-30-40 kiló felesleges súlyt – egy igen tömött és igen nagy bőröndöt – cipelsz magaddal mindig, mindenhová?

Úgy tűnik, nem.

Pedig elméletben mindenki tudja, hogy ez nem jó és hogy változtatni kellene rajta. Rengetegen bele is vágnak. Aztán nem sikerül.

Azért, mert nem tudják, hogy odabent az agyban két ember él. (Minimum.)
Az egyik a civilizált ember. Ő telefonál. Ő száll fel a repülőgépre. Ő hajtja az autóját akár kétszázzal is a sztrádán. Ő böngészik az interneten. Ő használja korunk minden technikai eszközét a citrusfacsarótól kezdve az orrszőrtrimmelőig.
Csakhogy ott él még az agyban az ősember is. Ő az, aki fél a sötétben, még egy teljesen biztonságos belvárosi parkban is. Ő az, aki szívesen üldögél kempingezéskor a tűz mellett este. Ő az, aki azt mondja, hogy inkább ne szállj fel arra a körhintára, még akkor se, ha teljesen biztonságos, még akkor se, ha akik felszálltak rá, szemmel láthatóan élvezik. És ő az, aki nem engedi, hogy ott hagyd a kaját az asztalon. Ő az, aki arra kényszerít, hogy az ingyenkajás helyeken (konferenciák, fogadások) ötödjére is visszamenjél a svédasztalhoz szedni még valamit.
Ez az ősember ahhoz szokott, hogy nincs kaja. Sokszor hónapokig nincs. Mert mondjuk nem tudtunk elég mamutot levadászni nyáron. Mert mondjuk rossz volt a termés, a földesúr meg több adót szedett be. Ilyenkor egyetlen stratégia létezik: amikor lehetőség van enni valamit, akkor enni kell. Bőségesen. A kipukkadásig. Ki tudja, mikor lesz rá legközelebb alkalom.

Az ősember több ezer évvel le van maradva a civilizált embertől. Az ősember gondolkodása az, ami évezredek alatt rakódott le, rétegenként az agyban. Mély. Iszonyú mély. A mostani gondolkodásunkat használjuk, mondhatni, pörög a levegőben – aztán idővel egy újabb réteg lesz belőle, mely ráülepszik erre a kupacra.
Az már csak a mi balszerencsénk, hogy az ősember, ebben az élelemmel viszonylag bőségesen ellátott korban és helyszínen (Európa, Amerika) sem tud megváltozni, nem képes felfogni, hogy nyugi, kaja van, holnap is lesz, nem halunk éhen. (Mint a bakter anyósa a bakterházban.)

Mit lehet tenni? Az ősembert mentálisan legyőzni gyakorlatilag reménytelen. Kábé annyi esélyünk lenne, mint illanó pillangónak a földgolyóval szemben. (Miközben értelme sincs, hiszek ezek a mélyen beivódott tapasztalatok segítenek minket az életben.)

Ettől azért küzdenünk még kell.

Az első fontos lépés, hogy tudjuk, ki ellen harcolunk. Ha tudjuk, hogy magunkban kell legyőznünk egy atavisztikus gondolkodásmódot – az ősembert – akkor már sokkal megfoghatóbb a küzdelem. Nem szellemekkel viaskodunk egy sötét szobában.
Másfelől pedig apró csatákat igenis tudunk nyerni. Ha tíz éjszakai nassolásból elmarad három, mert azt mondjuk, hogy ‘te disznó ősember, már megint zabálni akarsz?’ – akkor azért csak haladtunk valamit előre.
Harmadrészt fel is használhatjuk. Azt az ősember is pontosan tudja, hogy ez egyénnek edzettnek, erősnek kell lennie, ha túl akar élni. Mozognia kell, edzenie. Próbáljuk meg bátorítani ezt a gondolatot és elnyomni a kajaraktározóst.

Az igazi egyensúly az, amit mentálisan érünk el, minden külső szer nélkül.