Ezt az elvet már régóta hajtogatom, de idén először valóra is váltottuk. Legalább egyszer meg akartam mutatni a családnak, milyen az igazi barlangászás. (Persze ez sem az igazi, de a Retek-ág azért már elég jól közelít.) Barlangba pedig télen kell menni, amikor úgysincs sok érdekes dolog a felszínen – a barlang hőmérséklete meg mindig egyforma. (Na jó, a vízé nem.)
Szóval, Aggtelek-Jósvafő, hosszú túra, Retek-ág. Meglehetősen kis csoport – és semmi beton, meg kivilágított járatok. Annál több patakban gázolás, sár, csúszkálás. És testközelben a cseppkövek. (Bár nyalogatni továbbra sem lehet, de kapaszkodni igen.)
A szervezés nem volt túl egyszerű. December elején kezdtem el telefonálgatni. A túra minimum létszáma 5 fő. Mi vagyunk négyen.
– Csókolom, megoldható, hogy ha nem jelentkezik más, akkor kifizetjük az ötödik jegyet?
– Hát, nem is tudom. Ehhez beszélnem kellene a főnökömmel.
– Remek. Mikor érdeklődhetek?
– Idén már nem lesz.
– De akkor mégis, hogyan foglaljak szállást? Ha nem biztos a túra?
– Hová szeretne foglalni és mikor?
– Tengerszem szálló, január 9.
– Óh, biztosan lesz hely.
– Lehet. De én szeretek biztosra menni.
– Rendelje meg és majd visszajelzünk.
– Háát… jó.
Megrendeltem. A szállóból vissza is jeleztek, hogy félrerakták az egyetlen négyágyas szobát.
A barlangtól január másodikán jelezték vissza, hogy gond egy szál se, jelentkeztek mások is a túrára.
Egy apró gond mégis volt. Aznap kellett berohannunk a nagylánnyal a kórházba – és ahogy kinézett, az se volt biztos, hogy túléli a hetet, nemhogy az, hogy hétvégén egész nap a föld alatt csúszik-mászik.
Nyilván elhalasztjuk. De mikorra? A fővasutasnak minden hétvégéje betáblázva. Ez a január 9 is csak valami véletlen lehetett. A következő szabad hétvége: február 27-28. Körkérdés: mindenkinek jó? Igen.
Még szerencse, hogy megnéztük előtte az üdülési csekkeket. Lejárat: 02.26. Péntek.
Egyszerűen nem hittem el. Ki lehet az a ferdeagyú szellemi fogyatékos ott abban a minisztériumban, aki szerint normális, hogy az üdülési csekkek nem február utolsó napján, de nem is egy hétvége után járnak le, hanem pénteken? Nehogy fel lehessen még használni egy utolsó hajrával a maradékot.
Megkértük Barnát, hogy valamelyik ujját harapja meg. Még a január 23 fájt neki a legkevésbé.
Persze innen indult minden előlről. Utolsó pillanatban email mind a szállónak, mind a barlangnak. Nem-e lehetne-e. De mi van akkor, ha nem leszünk öten? Szállótól a levél, hogy sajnos már lefoglalták a négyágyas szobát. Jó lesz a kétszer kettő? Jó, végülis csak 6e/éjszaka a különbözet, az üdülési csekk elbírja. Végül pár nappal a túra előtt érkezett az értesítés, hogy van másik jelentkező is.
Utolsó pillanatban minden kiegyenesedett.
2010.01.22; péntek
Most nem beszélek a pénteki indulásról. Ajánlatbeadási határidő, Vízművektől társasházi főmérőcsere, persze a mi udvarunkon… mindez egyszerre… izgalmas volt.
Este nyolcra értünk Jósvafőre. Becuccoltunk. A recepciós bácsi abszolút korrekt, rugalmas. Kiderült, hogy a korai túraindulás miatt nem tudunk reggelizni. Semmi gond, ha úgyis vacsorázunk, beszámítják. (Nem számították be. De nem is kértük.)
A szálloda kihalt, mint egy védett faj. Rajtunk kívül egy vendég van csak. De pont a négyágyas szobában. És mint kiderült, üdülési csekkből sincs már olyan sok, jó 10e forintot még hozzá kellett toldanunk. Nagyjából a szobák miatti különbséget.
De nem gond. Bőven megérte.
2010.01.23; szombat
Viszonylag korai ébredés. Még össze kell pakolni, a túra pedig 8.30-kor indul Aggtelekről. Kocsival mentünk át, ergo nekem kell majd a túra után visszabuszoznom a járgányért.
-8.5 fok. A farkasok is csak azért nem ordítottak, mert betonkeményre fagytak.
Beállítottunk Aggtelekre: mindenkin edzőcipő, zokni, melegítő alsó, két póló és egy könnyű esőkabát. Durva hideg volt.
Kijött a túravezető.
– Hová jöttek?
– Hosszú túra, Retek-ág.
– Ez most valami vicc? – nézett körbe, keresve a kandikamerát.
– Nem, nem vicc. Mi azt az opciót választottuk, hogy vizesek leszünk.
– De gumicsizma, meg vízhatlan ruha, meg száraz váltócipő…
– Igen, tudjuk. Nem hoztunk.
A túra többi résztvevője annál inkább. Pár perc múlva beesett 11 ember, nyakig vízhatlan barlangász overállban, gumicsizmában. Néhány emberen még a hátizsák is vízhatlan volt.
Nagyon profinak néztek ki és szemlátomást nem fáztak. Mi annál inkább.
Megint odajött hozzánk a túravezető.
– 30-40 centis víz lesz.
– Nem baj.
Bakker, az ellen a gumicsizma sem véd. (Mint ahogy nem is védett. Egy csomót akrobatizáltak, hogy ne kelljen mély vízbe menniük, a kijáratnál mégis nem győzték borogatni a vizet a csizmákból.)
– Télen 2 fokos a víz.
– Hát, milyen legyen?
– Biztosan jól átgondolták?
– Biztosan.
Most magyarázzam el neki, hogy én már kétszer végigmentem ezen a túraútvonalon, ugyanilyen könnyített felszerelésben? A barlangban nincs hideg, a magas páratartalom meg még rásegít. Előbb-utóbb mindenki vizes lesz, mi maximum nem is küzdünk ellene. Cserébe könnyű cuccunk van és nem kell traverzelgetnünk a járatok fölött.
Kitérő:
Nem magamtól vagyok ám ennyire rutinos. A 80-as évek elején egy haverom el-elrángatott barlangász kalandokra. Egyszer a Béke-barlangban dolgoztunk (vezettük be a villanyt – bár én csak teherhordó voltam), és ott láttuk, hogyan megy ez. Mi szikláról sziklára óvatoskodtunk, nehogy belemenjen a cipőnkbe a víz – aztán egyszercsak elrohant mellettünk egy csomó kölyök. Tornadorkóban, melegítőben. Ők voltak a Vörös Meteor (emlékszünk, MTK-VM) barlangászai. Bevállalták, hogy úgyis vizesek lesznek, innentől viszont nem kellett annyit tökölniük a haladással.
– Jó, akkor hány lámpát kérnek?
– Egyet.
(Azt is csak azért, mert elkallódott valahová a negyedik fejlámpa.)
– Ne szórakozzon velem! Négyen vannak, az négy lámpa. Van kézbenhordozós akkumulátoros, meg van derékra köthető bányász lámpa.
Az akkumulátoros legalább egy kilósnak tűnt és ránézésre lefoglalta az ember egyik kezét.
Végül nagy harcban én végig kitartottam, hogy nekem nem kell lámpa, Dóra kapott egy bányászlámpát, mert neki nem jutott fejlámpa, a többiek meg vételeztek egy-egy kézbencipelőst.
Aztán elindultunk végre. Ahogy beléptünk a barlangba, rögtön ugrott 18 fokot a hőmérséklet. Már nem tűnt olyan reménytelennek a vállalkozás. A Retek-ágig nem is volt semmi különös, azon kívül, hogy a túravezető nem állta meg, hogy oda ne piszkáljon néha. Hol a cipőnkkel volt baja, hol a fejlámpával.
A Retek-ág viszont igen rendesen víz alatt volt. Rögtön úgy kellett kezdeni, hogy majdnem térdig vízben átgázolni egy jó húszméteres szakaszon. Én már lelkileg előre felkészítettem mindenkit, simán belegyalogoltunk, átmentünk. De a fejtetőig beöltözöttek között két nő bepánikolt. Hogy ők nem. Majd ha visszajöttünk, felszedjük őket.
– Az edzőcipősök úgysem mennek át, én ittmaradok velük! – jött az egyik.
– Csókolom, én már átmentem – kiabált a túloldalról Barna.
– Mi meg most megyünk – vigyorogtunk rá Nejjel.
Az első pihenőhelyen vártunk. Nem jöttek. Végül az egyik nő visszament és alaposan legorombította őket:
– Látjátok, az edzőcipősök is szó nélkül átmentek! Nem lehettek ilyen puhányok!
Hízott a lelkem.
Innentől vizes és száraz szakaszok váltogatták egymást. Volt néhány fejbeverés, én még a vállamat is beütöttem, de viszonylag simán eljutottunk a létráig.
A létrától indult a rakkenroll.
(A képek pusztán illusztrációk: habár a Retek-ágat mutatják, de nem saját készítésűek és nem is ezen a túrán készültek.
A részleteket lásd a link szekciónál.)
Addig ugyanis csak vízszintesen mentünk. Innentől viszont beindult a csúszás-mászás, hol meredek kaptatókon felfelé, hol sikamlós szakaszokon lefelé. Megspékelve létrákkal.
Nej, az ő sziklamászó hajlandóságával, minimum háromszoros Hős Anya érdemérmet érdemel, hogy zokszó nélkül végignyomta.
Becsületesen végigmásztuk, felszedtünk fejenként egy kiló agyagot a ruhánkra, térdig vizesek lettünk – de megcsináltuk.
Előreszaladok. Már a meleg szállodai szobában üldögéltünk és éppen azt fejtegettem, hogy mennyivel hasznosabb egy ilyen hétvégi túra, mint ha elmennénk akárhová is wellneszelni – amikor lányom nyúzott hangon közbevetette:
– De azért egyszer meg lehetne próbálni túlélőtúra helyett a picsaáztatást?
Na szóval, visszaértünk a főágba, és onnan már gyakorlatilag csak kisétáltunk. A túravezető ugyan még érdeklődött, hogyan áll a lábunk, de csak legyintettem: – Ó, Innentől már csak száradni fog.
Ezen többen jót nevettek, pedig én komolyan gondoltam.
A többi már gyorsan ment. Elsétáltunk a jósvafői kapuig (gyönyörű úton, gyönyörű cseppkövek között), család bevetette magát a meleg szállodába, én még elbuszoztam a csapattal Aggtelekig, visszahoztam a kocsit, majd én is felmentem.
A többiek addigra már frissek, illatosak voltak.
– Az alsógatyádat is dobd a szennyesbe, mert mindenkié barna volt!
– Kívülről vagy belülről?
– Hülye. Agyagos.
Aztán egy hatalmas vacsora. Szószerint. Már amikor kihozták egy-egy lavórban a levest, akkor éreztük, hogy nem kellett volna másodikat is rendelni. De somlóit desszertnek (Barna, persze), azt aztán végképp nem. Alig bírtuk felvonszolni a hasunkat az emeletre.
Amikor mondtam, hogy holnap remélem svédasztalos reggeli lesz, senkinek nem csillant fel a szeme.
Nej egyből be is dőlt az ágyba.
– Hogy van a vállad? – kérdezte.
– Fájdogál. És a te szarvad?
– Ááánemstdm…. – és már aludt is.
2010.01.24; vasárnap
Reggeli. Svédasztalos. A tegnapi vereség dacára helytálltunk. Illetve ültünk.
Kaja közbeni beszélgetések.
– Mi lenne, ha ebből a túrából rendszeres évi túrát csinálnánk? – vetettem fel.
Lányomnak egyből keresztbe állt a szeme.
– Már csak azért is, hogy egy kicsit borzoljuk a túravezető idegrendszerét – folytattam.
– Oké, de jövőre rövidnadrágban jövünk és strandpapucsban – szúrta közbe Barna.
A kitörő röhögés percekig elfoglalta a családot. Elképzeltem, ahogy legközelebb jön elő a túravezető ugyanílyen szigorral a szobájából, mi meg ott állunk a hóban, strandpapucsban, fürdőruhában és kacsafejes úszógumiban.
– De azt tudjátok, hogy most egy időre mi lettünk Bezzeghék – dobtam be, amint elcsitult a kollektív vigyor.
– Mármint?
– Innentől bárki bármikor bepánikol a Retek-ág elején, tuti mindenkinek azt fogják mondani, hogy bezzeg volt itt egy család, akik edzőcipőben mentek végig a nagy vízben. Télen.
Aztán pakoltunk, fizettünk, hazaautóztunk. Remek hétvége volt.
Linkek:
- Retek-ági túra. (Ez sajnos egy régebbi verzió, a hivatalos oldalon jelenleg egy izmos OLEDB hiba várja az érdeklődőt. És csak bízni lehet benne, hogy ott legalább van egy térkép is a barlangrendszerről – mert egyébként sehol máshol nincs.)
- A barlangba nem vittünk fényképezőgépet. Az oldalon lévő barlangi képeket az internetről loptam. Itt van a forrás, érdemes átkattintani, mert ennél azért jóval több kép található ott. (Például szép cseppkövek.)
Recent Comments