2010.02.12; péntek
Reggel fél nyolcas kelés. (Itteni idő szerint éjfélkor feküdtem le, szóval az átállás simán és gyorsan megtörtént.) Igaz, reggelire ettem akkorát, amekkorát otthon ebédre szoktam.
A reggeliző a már ismert, kellemes helyiség. Szerencsére hűvös. (A szobában nem tudunk hozzányúlni a fűtéshez… és annyira döngetnek, hogy télen, nyitott ablak mellett sem kellett takaró.)
Akkora hülyeséget álmodtam, hogy olyan már nincs is. Többször is arra ébredtem, meglehetősen izgatottan, hogy indulás előtt matattam valamit a DNS-ben és ettől New Yorkban megszűnt a névfeloldás. A hírekben, meg az utcákon pedig éppen keresik az illetékes rendszergazdát. (Az ablakunk a mellettünk lévő ház egyik lakásának konyhájára nyílik – kábé egy méterre van egymástól a két ablak, simán át tudnék ugrani mondjuk sóért – és reggel folyamatosan megy a rádió a szomszédban.)
Kezdeti kultúrsokk: Nej sós vajat kent a hagymás péksüteményre… majd szerencsére megkóstolta, mielőtt rákente volna a lekvárt. Bár lehet, hogy ez a kaja errefelé nem is szokatlan. Az édes sört már egészen megkedveltem.
Ébredés után weather channel. A déli államokban – Alabama, Miami – havazik. Vancouver-ben nyárias az idő. Enyhe gubanc, hogy az utóbbi városban kezdődik el holnap a téli olimpia.
A metrón ritka gusztustalan reklám egy bőrgyógyászról. (Doctor Zizmor.) Hihetetlenül rámenős, de ez errefelé roppant hatékony lehet. Benne van minden, amit meggyőzés-technikából oktatni szoktak. Errefelé az emberek ugyanis nem cinikusak, tényleg elhiszik, hogy valaki pusztán jóságból és önzetlenségből akarja eltávolítani a többi ember bőrbetegségeit. (Wiley missziója jut eszembe, Obviousman egyik záró mondata: “Help Obviousman in his quest to wake up America… be cynical”. A megjegyzés megjegyzése: a rajz jelenleg nálunk is abszolút aktuális.)
Ez a régi reklámja a fazonnak, az újat – a meggyőzés-bombát – sajnos még nem találtam meg a neten. Cserébe nézzétek meg a videóját, az is üt.
Véletlen volt, de ezzel a bőrgyógyásszal belenyúltam rendesen a helyi folklórba. Ugyanis van neki oldala a wikipédián. (Érdemes továbbkattintani a külső linkekre is. Úgy tűnik, komoly mémet találtam.)
The fact that most New Yorkers recognize Dr. Zizmor but he remains all but unknown outside of the New York area makes him somewhat of a cultural touchstone for a city whose quirks and idiosyncrasies have often been appropriated by the larger American culture. For example, during her 2000 run for U.S. Senate from New York, the The New Yorker proposed that Hillary Clinton, who had never lived in New York, be required to prove her connection to the state by taking a quiz that only New Yorkers would be able to pass. One of their suggested questions was, “Who is Dr. Zizmor?”
Látod, megéri ezt a blogot olvasni. Mostantól már te is sokkal nagyobb eséllyel indulhatsz New York szenátorának címéért.
Megegyeztünk, hogy először a kötelesség, utána a szórakozás. Így a B&H-ban kezdtünk, ahol gazdagabb lettem egy objektívvel és egy tripoddal, Nej pedig egy bolondbiztos kompakt géppel. Így most már neki sem kell unatkoznia, amíg a fényképezőgéppel vacakolok.
Immár egy sokkal komolyabb felszereléssel vágtam neki a városnak. Mostantól, ha azt látjátok, hogy a felhőkarcolók a végtelenben találkoznak, akkor ne arra gondoljatok, hogy erre járt Bolyai János és elgörbítette a teret – hanem a nagylátószögű objektív próbálja belezsúfolni egy képbe az összes látnivalót.
A zsákmánnyal hazamentünk, rituálisan magunkévá tettük, még ittam egy sört aztán irány a downtown.
Wall street. Végre meg tudtam mutatni Nejnek, miért nem akarok itt dolgozni.
Nyilván megnéztük a bikát is… már amennyire lehetett. Tekintve, hogy ideális kirándulóidő van (ezerrel süt a nap, nem túl erős a szél és olyan 0 fok körül lehet), elég nagy a tömeg mindenhol. A bikának a tökét például egymásnak adogatják a fülig érő szájjal vigyorgó nők, persze mindegyiket le kellett a társaknak fényképezni.
Utána átsétáltunk a a Battery parkba. Megnéztük messziről a Szabadság szobrot meg az Ellis szigetet. (Átmenni, az egy nap.) Parti sétány a Hudson mellett, egészen a Ground Zeroig. Megnéztük, hogy haladnak a WTC2.0-val. Már a kerítés fölött van pár méterrel az építmény.
Innét kínai negyed. Az első olyan étterembe beültünk, ahol zömében ferdeszeműek kajáltak. Olyan ritka a lehetőség autentikus kaját enni, akkor meg már figyeljünk a részletekre. Nej alapos böngészgetés után rendelt valamit. Összességében finom volt, bár minden egyes alkalommal felsikoltott, amikor valami ismerős ízt talált. Nem volt sok. Én nem kockáztattam, maradtam a currys csirkénél, rizzsel. Hát… lehet, el kellett volna kérni a receptet és odaadni a munkahelyi menzán a szakácsnak, miszerint a currys csirke nem csak abból áll, hogy paprika helyett kurkumával készítjük a csirkepörköltet. De nagyon jól esett a kancsó forró tea is (kínai zöld, cukor nélkül, egyszerűen imádom), amennyire át voltunk ekkor már fázva, szószerint az életet pumpálta vissza belénk. Ehhez képest jóval kevesebbet fizettünk, mint tegnap a Fridays-ben.
– Te, ebben az étteremben még bőven van kiaknázatlan potenciál – közölte az utcán Nej.
– Mivan? – kaptam fel a fejem, mert éppen elbambultam és ki volt kapcsolva a bullshitértelmező áramköröm.
– Jöhetnénk ide holnap is ebédelni – fordította le a kedves.
– Ja, persze.
Utána még mentünk egy kört a főutcán, aztán az autentikus Mott utcában is. Embertelen mennyiségű tengeri bizbasz, de ez még nem is volt olyan durva, mert ilyeneket már láttam. A durva a gombaárus volt, ahol szárított tengeri uborkától kezdve dohánnyal töltött indiánfaszig volt minden extrém cucc. (Majdnem azt írtam, hogy kaja. Bár lehet, hogy a ferdeszeműek még ezeket is képesek megenni.)
Benéztünk ajándékboltokba is. Találtunk például egy válltáskát a lányomnak. Csak éppen ár nem volt rajta. Nej megkérdezte, közben én is mondtam neki valamit… az öreg kínai meg egyből kapcsolt.
– Óccó… – motyogta.
Vazzeg. A bácsika egy mondatból megállapította, hogy magyarok vagyunk és tudta is a pontos kifejezést a nyelvünkön.
A szomszédban nekem is megvolt a nagy vásárlásom. Vettem egy Benjamin Franklint ábrázoló hűtőmágnest. Egyébként is imádom az öreget, de ez egy olyan furcsa hűtőmágnes, melynek egyik végén sörnyitó van. Annyira praktikus, hogy egyszerűen nem értem, hogyan gyárthatnak manapság sörbontót mágnes nélkül? Most csak egyszerűen magam mögé dobom az öreg Benjamint és már tapad is fel a vasajtóra. (Eddig a kilinccsel bontogattam a söröket, de ez azért nem teljesen korrekt. Tegnap például a háromból az egyik kihabzott a földre.)
A kínai negyed után volt egy nagy futásunk a Brooklyn-hídra. A naplementét akartuk elkapni ott – és már messziről látszott, hogy kábé tíz percen fog múlni a siker. Jó nagy futás volt… de végül csak sikerült.
A blogolásban pont az a szar, hogy ha történik valami bizarr, akkor azt remekül lehet fanyarul kommentelni – de ha történik valami felemelő, akkor ahhoz nem igazán lehet megtalálni a megfelelő kifejezéseket. Nekem legalábbis nem megy. Így maradjunk csak annyiban, hogy fenséges volt: ha jó messzire bementünk a hídra, akkor láthattuk, ahogy lemegy a nap – mely egyébként a partról már nem látszik, mert a felhőkarcoló blokk eltakarja – és a blokk melletti részt (Szabadság szobor, Ellis-sziget, a két folyó közös torkolata) gyönyörű színekbe öltözteti. Aztán ahogy ezek a színek sötétednek, úgy gyulladnak fel a felhőkarcolók lámpái, míg végül már csak a lámpamilliárd marad. Ezt leírni nem lehet, egyszer végig kell nézni.
Kábé egy órát töltöttünk a hídon, kínai zöld tea ide vagy oda, elég rendesen átfáztunk. Nem is húztuk az időt, metróval haza, illetve még boltba. Részemről egy újabb sixpacker, meg mogyoró. Mustáros. Imádom a mogyorós perverziókat.
Felmentünk, elpilledtünk. Én nekiálltam blogolni.
– Kérsz gyümölcsöt? – kérdezte Nej.
– Mi vagyok én, csimpánz? – utaltam finoman arra, hogy én a továbbiakban elleszek a mustáros mogyoró, a vörös sör és a netbook társaságában.
A sarokból pár perc múlva felhangzó diszkrét horkolást beleegyezésnek vettem.
2010. February 24. Wednesday at 19:15
Várjuk a folytatást.