És akkor az útlevél. Ez is egy jó kis kálvária. Már írtam róla, november elején kezdtem bele a meghosszabbításába, mert tudtam, hogy februárban utazok, addigra mindenképpen kell egy új. December közepén jutottam oda, hogy bevették a papírjaimat. Addig ugyanis rendszeresen lefagyott a számítógépes rendszerük, ahogy beléptem az ajtón.

Két-három hétre igérték, no meg persze az ünnepek. Úgy kértem, hogy ha meglesz, küldjenek sms-t.

Január 20 körül kezdtem ideges lenni. Mindjárt itt van a február, útlevél meg sehol.

Felhívtam a céget. Elmondtam, hogy ideges vagyok. Azt nem mondtam, hogy ingerült is, mert azt úgyis hallották a hangomból. A túloldalon a nő nem igazán volt képes tisztázni, hogy akkor én hogyan is terveztem átvenni az útlevelet.
– Sms! Értse már meg, sms! – sikítottam.
– Ja, megkapta az sms-t? Akkor miért nem jön be érte?
– Miért már Önöknél van?
– Várjon, mindjárt nézem… Igen.
ÁÁÁ.
Ha nem hívom fel őket, akkor még ma is itthon ülnék és várnám, hopgy értesítsenek. Így is egy félreértés kellett hozzá, hogy tisztázódjon a helyzet.

Bementem, felvettem.

Így legalább megint van papírom ahhoz, hogy időnként elmeneküljek ebből az országból jó messzire.