Újra itthon

Este negyed nyolcra értünk haza. Már messziről gyanús volt, hogy kicsit sokan álldogálnak a házunk körül. Leparkoltunk, kiszálltunk… hát a kerítésünk melletti tűzcsapból ezerrel dőlt a víz. Kész szerencse, hogy a víz nem a ház felé folyt be, hanem inkább az utcát választotta.
Gyors telefon a tűzoltóknak. Hát, ők nem tudják, nem hozzájuk tartozik. Hívjam a Vízműveket. Hogy a francba fogok találni egy este is hívható számot a Vízműnél? Erre a tűzoltó megsajnált, kicsit turkált, majd megadta a 3296020-as számot.
Vízmű. Tűzcsap szétfagyva. Jönnek.
Eltelt egy félóra. Többen is becsengettek, hogy tudjuk-e? Igen, tudjuk.
Pont ott végződik a betonút, ahol a tűzcsap van, a víz folyamatosan a sóderes földútra dőlt. Itt holnap vagy jégpálya, vagy iszapbírkózó-medence lesz.
Újra rácsörögtem a Vízműre. Jönnek, nyugi, pár perc.
Végül 50 perc múlva ért ki a szaki. Megnézte, megvakarta a fejét, elővett egy méteres svédfogót, tekert néhányat.
– Mit tud róla, mi történt itt? – kérdezte.
– Fogalmam sincs. Így volt, amikor hazaérkeztünk.
– Tudjon róla, valaki szórakozott. A tűzcsapnak nincs semmi baja, csak valaki tökig kinyitotta.

Egy ideig döbbentem néztem a faszit. Aztán biccentett, beült a kocsiba és elment.

Egész egyszerűen nem tudom hová tenni az esetet. Most szóljak be megint a rendőröknek?

Temetés után

“Látod, ugye voltak nekünk élményeink.”

Borzasztóan vacak érzés, amikor az ember dobogós helyen van a ravatalban a névsorolvasáskor.

Nem is nagyon tudtam mit kezdeni magammal, csak az emlékeket idéztem fel magamban.

Például amikor a szülők először találkoztak. Amikor apósom beült apám kocsijába és az első mozdulattal rágyújtott. Abban a kocsiban, amelyikbe mi, családtagok, csak kézmosás után szállhattunk be, akkora becsben volt apámnál. Aztán az a rikkantás az esküvő után, hogy hurrá, most már van fiam is! Aztán amikor a szüleimmel együtt lejöttek egyenesbe tenni az életünket, akkor, amikor Nej már bent feküdt a pár napos Dórával a kórházban, én meg az utolsó pillanatban rohangáltam gyerekágyért, pelenkákért, cumisüvegért, meg ilyenekért. (Istenem, a gyerek egy kicsit korán jött, a pénz meg kicsit későn.) Azt hittem meghülyülök, annyi dolgom volt, amikor apósom megragadott és bevezetett a garázsba, rámutatva a garázs közepén álló sóderhalomra, miszerint ezt ő hordta be, mert úgy látja, nincs vermünk, és így nincs hová elrakni télire a zöldséget, répát. Tiszta szerencse, hogy kocsink sem volt. Aztán már megvolt a második gyerek, amikor lejöttek két méhész haverjával, hoztak egy teherautónyi deszkát, pallót, felcuccoltuk a padlásra, nekiugrottak a terasznak és belécezték, este pedig kiültünk a betonkeverő mellé rögtönzött szabadtéri tűzhöz, beszélgettünk, pálinkáztunk, szalonnát sütöttünk. Aztán amikor nekiálltunk szerencsétlenkedni, ketten kottából összerakni egy fóliasátrat… melyet az első nagyobb vihar felszedett, összecsavart. Amikor elmentünk kaptárakat költöztetni az erdőbe és utána az öreg Opelemet csak terepjáró felárért vállalták be a mosóban. Aztán amikor egy nyáron kopaszra lett nyírva mind a két gyerek, és amikor hozzájuk voltak leadva, szolidarításból ő is kopaszra nyíratta magát. És a hajnalokba nyúló beszélgetések odalent a cigarettafüstös konyhában, pálinka mellett, az a sok vasutas- és katonasztori. Élmények. Emlékek.