MonthMay 2010

Skerapara, avagy nagy futás a Szlovák Paradicsomban

2010.05.28; péntek

Még januárban úgy indultam neki az évnek, hogy amint lesz egy szabad hétvégém, felkapom a jó előre összecsomagolt túra egységcsomagomat és irány a hegy, az erdő. Időjárás nem játszik, hiszen felszerelkeztem az esős időre is.
Aztán úgy alakult, hogy nem igazán volt szabad hétvégém. Abban az egy-két esetben pedig, amikor mégis összejött, szabályszerűen leszakadt az ég – özönvízszerű esőben, viharban meg akármilyen védett is az ember, nem érdemes kidugnia az orrát. Se a hegyekbe, se a vizekre.

Most egy újabb szabad hétvége közeledett – és egy újabb vihar. Fogcsikorgás.
Akkor is elmegyek. Minimalizáljuk a veszteségeket. Legyen mondjuk sátor helyett faház. Erdei ösvény helyett pedig szűk szurdok. És az izgalom kedvéért legyen egy csomó vas is.

Azaz Szlovák Paradicsom. Utánanéztem, minden út járható, habár a vizes szakaszokon most tényleg van víz. (Mondjuk a Hernádon csak nem ér fel a tálcákig.)

A kölyköknek programjaik voltak, most először csak Nejjel ketten mentünk. Ráadásul külön utakon jártunk: Nej gyakorolta az önálló tájékozódást, én pedig kihasználtam, hogy egyedül mehettem, ráállhattam a saját tempómra.

Végül 17.00-kor indultunk el Pestről, fél kilenckor érkeztünk meg, még világosban. A megszokott Javorina házakból már nem volt, kaptunk helyette Kolibát. Ha valamire illik a nomen est omen, hát erre mindenképpen. Az ennél kalyibább épületnek már nem igazán van teteje. Irkáltam már korábban, hogy elég durva viszonyok uralkodnak Podlesokban… de most még annál is durvábbat kaptunk. Ahogy bementünk a házba, nekem egyből fülig ért a szám.
– Jó lesz! – szögeztem le határozottan.
– Jézusmária! – hüledezett Nej.
– Ne add már itt a szűzlányt! – néztem rá értetlenül – Úgy csinálsz, mintha sosem lettél volna Csehbányán.
– Ja, hát ahhoz képest még jó is.
– Jó bizony. Erdőbe jöttünk, csavarogni. Ide sátor, farönk és hátizsák illik. Ez a faház ahhoz képest már hiperluxus.

Mindez 42 euróért. Azaz egy faház, két személy, két éjszaka, egy autó, plusz üdülési adó. A tömérdek itthagyott szemét már csak a bónusz volt.

Nagyítás Nagyítás

Idefelé néztük a hegyi falvakat.
– Te, ezek fűtenek – konstatálta Nej.
– Puhányok – legyintettem – Május vége van, ilyenkor már nem illik.

Hamar lehetőségünk nyílt igazolni is a nagy arcunkat. Ugyanis az erdőszéli faházban fűtés, az nem volt. Fűtőtest igen, de a kapcsológomb benyomásra beesett a mélybe, aztán csókolom. Kész szerencse, hogy a négy személyre méretezett lakosztályban ketten voltunk, így a dupla takaró már elég volt.

– Látsz valahol ágyneműt? – kérdezte Nej.
– Itt?? – értetlenkedtem, miközben kidobtam az ágyamból a valamelyik korábbi lakó által otthagyott betonkemény kiflivéget.
Nem is vacakoltunk a huzattal, magunkra húztunk, mindent, amit találtunk. Én például a vodkát.

Kiültem a teraszlépcsőre. Egy üveg bölényfüves vodkával. Most azt kellene írnom, milyen isteni érzés volt üldögélni a világ szélén, egy erdei faház lépcsőjén, beszívni a friss, illatos levegőt, élvezni a csöndet. Nos, a levegő rendben is volt… de kábé 100 méterre egy jó 30 fős társaság gondolta úgy, hogy ez az ideális hely az orbitális hétvégi bebaszáshoz. Techno zene, ordítozás.
Nem akarok álszenteskedni, valamikor részt vettem én is ilyen akciókban. Tapasztalatból tudom, hogy ez tényleg így van. Ha úgy istenigazából elengedett, laza bulit akarsz csapni, akkor ki kell menni az erdő szélére. Mert bárhol máshol a civilizációban nem lehetsz ennyire szabad.
Ez persze azoknak viszont óriási szopás, akik pont pihenési céllal zarándokoltak ki az erdő szélére. Ez egy eldönthetetlen helyzet, az optimális megoldás halvány esélye nélkül. De komolyan, így is gondolom. Nem tudtam haragudni az ifjúságra, bármennyire is elrontották az élményünket.
(Utólag mondom, lehet, át kellett volna sétálnom az üveg vodkával. Nej már aludt, mi meg építettük volna a szlovák-magyar barátságot.)

Ücsörögtem, aztán kivittem a netbookot, irkáltam egy csomót, aztán kitöröltem, végül eleredt az eső, bementem. Alvás.

2010.05.29; szombat

Reggel 7-kor keltünk. Az ifjaknál üvöltött a zene, üvöltöttek maguk az ifjak is.

Nagyítás Nagyítás

8 után valamivel indultunk neki. Nej egy rekreációs sétának, én pedig az eddigi legkeményebb SzP túrámnak: Podlesokból végig a Hernád-áttörésen, aztán a Tamáshegyi kilátó után rácsatlakozni a Fehér-patak völgyére, elmenni a Sokolia dolináig (Sólyom víznyelő), azon fel, végül a hátsó utakon vissza Podlesokba. Impozáns útvonal. (A lenti képen vastag, szürke csíkkal jelölve.)

Nagyítás

Rögtön, amikor kiléptem a tábor kapuján, megláttam közel mögöttem egy 4 fős csapatot, akik ugyanarra mentek, amerre én.
Ezt utálom. Amikor nem a saját tempómat járom, hanem azért kell rohannom, nehogy utolérjenek. Mert menni megyek, azzal nincs baj, csak éppen sokat fényképezek is.

Elgondolkodtam, mi is az igazán fontos nekem ezekben a túrázásokban. A sport? A táj? A fényképek? A sport semmiképpen sem. A táj, igen… de nagy kihívás az is, hogy a tájról készítsek úgy fényképeket, hogy az átélt szépség megjelenjen a képeken.

Ha viszont fényképezés közben megelőz egy lassabb csoport, akkor egyrészt engem tartanak fel ott, ahol nincs mit fényképezni, másrészt belógnak a képbe, ott, ahol van.

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Szóval futottam egy nagyot. Nehogy utolérjenek. De az első két szakaszon így sem tudtam tartani a szintidőt. Szerintem ott valahol nagyon benéztek valamit a térkép készítői, mert később ugyanezzel a tempóval 5-10 perceket vertem rá a szintidőkre – de az első két szakaszt kizárt, hogy le lehessen nyomni 1.35 alatt. Nekem, így, majdnem futva, 1.40 körül lett.

A Menedékkő szurdok bejáratánál ültem le pihenni egy nagyot. Aztán elkezdtem művészkedni a kamerával, de megláttam a távolban a csapatot és inkább gyorsan továbbmentem.

Kellemes meglepetés volt a létánfalvi malom. Én eddig csak rémtörténeteket hallottam a környéken kóboroló cigány csapatokról… ehhez képest nyugalom és béke volt. Meg egy kocsma. Ki is használtam a ziccert, ittam egy sört, meg lecseréltem az üres ásványvizes palackomat egy telire. Borzasztóan jó ötlet volt. A még jobb az lett volna, ha legalább egy literes palackot veszek. Vagy kettőt.
Ugyanis kifejezetten meleg volt, a napocska parádézott az égen. Ennek mindenki örült – kivéve azt az embert, aki a meteorológia alapján hűvös, esős időre készült. Bazidrága, kifejezetten lábmelegítő zokni a túrabakancsban, vastag, kétrétegű nadrág (nem, nem a csodálatos narancssárga, azóta van egy kevésbé feltűnő, de hasonló adottságú szürke nacim), egy műszálas, vastag, hosszúujjú póló, fölé egy polár mellény, ezek mellett a hátizsákban még egy komolyabb esőkabát. A térkép alapján bőven egésznapos túra, távol minden korrigálási lehetőségtől.
Ehhez képest végig izzasztott a nap. A sörrel együtt két liter folyadékom volt. Az utolsó 2,5 órás szakaszon már a falevelekről szopogattam le a felületi nedvességet.

Vissza a Hernádhoz. Ücsörögtem a kocsmánál, ettem is műzlicsokit a sörhöz, és annyira jól éreztem magamat, hogy úgy döntöttem, jó nagy lauffal magam elé engedem az üldöző csapatot. Akik viszont nem jöttek. (Valószínűleg felmentek a szurdokba.)
Lehiggadva, kényelmes tempóban indultam tovább. Éppenhogy átértem a kőhídon, amikor felállt egy addig az út szélén üldögélő csapat és elindult abba az irányba, amerre én is mentem. Bakker. Megint rohanhattam. Pedig most olyan terep jött, ahol egyrészt durva terepakadályok vannak, másfelől még sohasem jártam. Szerettem volna egy csomót fényképezni.
Aztán jött szembe is egy nagy csoport, én gyorsan átcsusszantam mellettük, a két csoport meg lehet, hogy most is ott lóg egymással szemben a tálcákról.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Egy kicsit lassíthattam. De olyan nagyon nem, mert akárhogy is nézzük, a Hernád-áttörés főút, ott bármikor jöhetnek nagyobb csoportok.
Úgy gondoltam, hogy majd a Fehér-patak bejárata után fogok lazítani, oda már csak a megszállottak mennek. Rohantam, rohantam. Végül Biely potok, bementem – és ezerrel nekiálltam művészkedni. Ugyanis most látszott igazán, miért is fehér ez a patak. (Korábban, amikor családdal már kereszteztük ezt a patakot, akkor a hegyes szögben sütő lemenő nap fényében leginkább sárga és zöld volt.) Az egyik ilyen bonyolult felvételsorozatból léptem vissza az ösvényre – és ott volt egy 10 fős csoport. Bakkerbakker. Megpróbáltam elmenekülni előlük is, de jött egy olyan rész, ahol feltétlenül csinálnom kellett párszáz fényképet. Megálltam. Ők is. Jól elvoltunk. Megkérték, hogy fényképezzem le őket. Ahelyett, hogy mindenkit berugdostam volna a patakba, meg is tettem. Aztán lassan felcuccoltak, én pedig találtam még néhány fűszálat, melyek nem voltak minden szögből megörökítve. Elengedtem a csapatot, sőt, laufot is kaptak.

Ez egészen az első dongalétráig tartott. Ugyanis volt velük egy kutya, és az nem volt hajlandó felmászni egy ilyen ingatag valamire. Előlről húzták, hátulról rugdosták, de nem. A gazdája időnként trükközött egyet, elindult a kutyával visszafelé, majd hirtelen megfordultak és ismét nekivezette a kutyát a létrának. De a doggie sem ma jött le a falvédőről, ezerrel befékezett a létra előtt.
Nem kicsit nem értettem a helyzetet, mert a kutya kábé feleakkora volt, mint a macskáink, simán bele lehetett volna vágni egy hátizsákba. De valamiért a gazdája azt akarta, hogy a dög a saját lábán jöjjön át.
Egy ideig élveztem a műsort, aztán beugrott, hány dongalétra is lesz még ezen az útvonalon. Így amikor a gazdi éppen trükközött a kutyával, gyorsan felrohantam a létrára, bodicsek, bocs, bodicsek, bocs, bodicsek – és már át is mentem rajtuk.

Nem is volt gondom, végig a Fehér patak völgyében.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Illetve mégis. Borzalmasan el voltak hanyagolva a dongalétrák. Volt egy, amelyikre ráléptem és egyből 90 fokot fordult, én pedig belezúgtam a patakba. Szerencsés esés volt, kiderült, hogy annyira jó a vízhatlan szerelésem, hogy 20-30 centi víz nem akadály. Innentől sokszor egyszerűsítettem az utat, ha a parti ‘ösvény’ túl nehéz, túl bonyolult volt, inkább mentem tovább a mederben. (Persze vigyázni kellett, mert annyira tiszta volt a víz, hogy nem igazán lehetett saccolni a mélységét.)

Nagyítás Nagyítás

Sokolia dolina – vándor, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Másodjára járok erre, és mind a kétszer ez volt az első gondolatom. A barátságos, világos patakvölgyből kell ráfordulni egy sötét, fenyegető ösvényre. Mely előtt egy nagy tábla fogad, ahol elmagyarázzák, hogy ez az útvonal az SzP legnehezebb túraútvonala, biztosan meggondoltad-e, hogy bevállalod?
Naná. Ezért jöttem el ilyen messzire.
Igaz, nem a legnormálisabban. Képzeljünk el egy hegyére állított háromszöget. A két felső csúcson van a két turistaközpont (Podlesok és Csingó), bent a Paradicsom mélyében meg a Sokolia dolina. Azaz akárhonnan is közelíted meg, mindig fáradtan érsz oda. De ha abszolút perverz vagy, akkor azt csinálod, amit én: átmész az egyik központból a másikba, majd onnan vágsz neki a víznyelő-túrának.

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

A létrák előtti emelkedőnél utolért a korábbi csapat, csak most éppen már a kutya és a gazdája nélkül. De itt már voltam annyira fáradt, hogy elengedtem őket. (Azért nem semmi: eredetileg úgy gondolták, hogy a kutya is felmászik ezen a terepen?)

Na, a nagy létra és környéke. Víz volt, bőven. Még több is. Én pedig lépcsőfokról lépcsőfokra lefényképeztem mindent, amit a 80 méter magas létra- és hídkomplexumban érdemes. (Tudom, korábban már írtam, de az újak kedvéért: egy házgyári lakás magassága 265 centi, ráhagyásokkal egy tízemeletes 30 méter. Azaz képzelj el két egymásrarakott tízemeletest, majd rájuk még egy hatemeles épületet. Na, ekkora magas az itt jövő létrarendszer, mely körbeölel egy ekkora magas vízesés-rendszert. Egyszerre gyönyörű és félelmetes.)

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Nagyítás Nagyítás

Nagyítás

Igazából ez a rész volt a mai túra fő oka, ide akartam eljönni fényképezgetni a teljes fotós felszereléssel. Kár, hogy itt már annyira hulla voltam, hogy levegőt is csak a bőrömön keresztül tudtam venni.
Rögtön a létrarendszer után jött még 250 méternyi szintemelkedés. Olyan jó közép-európai módra: nem ám szerpentinezünk – akinek kell, az kapja meg gyorsan a magasságot. Ezen a részen már 50 méterenként álltam meg pihenni. Értem én, hogy az a hatékony, ha az ember egy állandó sebességgel megy, de nálam itt már abszolút elfogyott. Mármint a sebesség.

És még itt is jöttek mögöttem. De már nem zavart. Ez sima erdei szakasz volt (méhekkel, legyekkel), itt nem számított, ki van elől. Itt már fényképezés sincs.

Fent voltam a Sokolia dolina kijáratánál, a tábla szerint 1002 méteren. Ezt le is ellenőriztem, nem igaz. A kijárat valójában csak 930 méteren van. Ha továbbmegyünk Mala Polanka felé, akkor nagyjából félúton, egy kaptató tetején érjük el az ezer métert. Ja, a túra indulómagassága 540 méter – de ez nem jelent semmit, mert sok a hullámzás.
És ott álltam… pontosabban ültem, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Az izgalmas részeken túl voltam, most már csak a hazatérés maradna. Térkép szerint 2,5 óra, lefelé menet. Az én térdeimmel. Víz nélkül. Hullafáradtan.
Azt hittem, soha nem fog elmúlni ez az idő.
Nyilván itt is volt csoport mögöttem, egész pontosan kettő is. De itt már nem érdekeltek. Ezt az utat már kivülről ismerem, a legtöbb túránkon ez a befejező menet.

A bakancsomnak a sok víz betette valamennyire a kaput. (Mind a patakvölgyben, mind a víznyelőben elég sokat mentem vízben.) Olyan hangja lett, amikor léptem, mint amilyen hangja a Komár mopedemnek volt, amikor csavartam egy embereset a gázkaron. Olyan jó morgós. Mondjuk csodálkozni egy cseppet sem csodálkozom: ahogyan bántam ma vele, az a legkevesebb, hogy végigmorogja a hazautat.

Ahogy közeledtem Podlesok felé, úgy kezdett el tekerni az agyam. (Abból tudtam, hogy közeledem, mert felhallatszott a szomszédban zajló buli.) Nejjel még a túra előtt megbeszéltük, hogy délután káposztalevesezünk valahol. Igenám, de én vizes, koszos és büdös voltam, nem is kicsit. Így beülni egy étterembe… elég laza lett volna. Ha viszont elmegyek a – viszonylag messze lévő – faházunkba, lezuhanyzok, átöltözök… bizisten nem leszek képes újból felhúzni a bakancsot.
Végül kompromisszum lett a dologból, Podlesokban leültem két sörrel egy kocsma kerthelyiségébe – mondtam már, hogy milyen szomjas voltam visszafelé? – majd rácsörögtem Nejre, hogy mindhármunkat itt talál a kocsmában. Igaz, a teraszon csak sültkolbász volt, de kompromisszumnak megtette.

Számvetés: a meglehetősen optimista térkép szerint az út 9,5 óra. Én úgy képzeltem, hogy fényképezésekkel, pihenőkkel lesz olyan 11. Ehhez képest végigrohantam 10 óra alatt, pedig tényleg fényképeztem, tényleg pihengettem. Nagy futás volt.

Esti zuhany.

– Először menj el te zuhanyozni – szóltam Nejre.
– Dehogyis. Még lustálkodom. Kezdjed te.
– Biztosan tudod, mennyi melegvíz van a bojlerben? Mert ha te kizuhanyzod a meleg vizet, nekem jó a hideg is, de fordítva…
– Hoppá. Meggyőztél.

Így én lustálkodtam még egy kicsit. Bár a nagy sziszegés a fürdőszobából nem sok jót jelentett.

– Jó volt a melegvíz? – kérdeztem a kifelé tartó Nejtől.
Nem volt melegvíz.
– Na, ne. Azért volt ilyen drága a szállás(1), mert direkt olyan faházat kértem, amelyikben van melegvíz.
– Hát… valami mondjuk volt.
– Na látod.

(1) Ugye emlékszel: 42 euró.

Aztán elmentem én is zuhanyozni. Megnyitottam az egyik csapot. Habár pirosra volt szinezve, de igen hideg volt a víz. Tesztként megnyitottam a másik csapot is. Dermesztően jéghideg víz jött belőle. Hmm, úgy látszik, itt a normál hideg víz számít melegnek.
Tusfürdőm ugyan nem volt, de nem támasztottam semmi kifogást Nej vadvirág illatújával szemben. Itt nem kell félni, hogy lebukok.

– Most örülsz mi? – fogadott Nej, amikor kijöttem.
– ?
– Végre egy neked való hely: spártai körülmények, nincs fűtés és csak hideg vízben lehet zuhanyozni.

Miközben mondta, szórakozottan lepöcköltem egy döglött óriáshangya kitinvázát az ágy széléről, ahová a törölközőt terítettem.

Még haraptunk valamit, majd Nej ágybabújt, én meg kiültem a trepnire a netbookal. A bulizós társaság folyamatosan nyomta, csak immár két zeneforrásból. A kakofóniából itélve ez már a finálé lehetett. Vodka mellett megpróbáltam összeszedni az élményeimet, de szomorúan tapasztaltam, mennyi kiesett, már csak így, egy napon belül is. (A PDA-t ügyesen otthon felejtettem, így nem tudtam menetközben jegyzetelni.)

2010.05.30; vasárnap

Igazából már túl sok minden nem történt. Kilenckor keltünk, jó negyedóra nyüszítés, mire a végtagjaim elkezdtek működni. Kisétáltam, megnézni, hogyan vannak az ifjak: csend volt. A házuk előtt pedig két mentőautó állt. Most ezek akkor vagy hámból kirúgó mentőszolgálatosok voltak, vagy csak jól sikerült a buli.

Hazafelé beléptünk egy szlovák Tescoba sörért, aztán tekerés haza. Ahogy megérkeztünk, leszakadt az ég. Csuromvizesek lettünk, mire berámoltunk.

Valaki szólhatna már odafönt, hogy lassan elég lesz ebből a májusi aranyból.

Linkek:

Hello World 10

Benyovszky Móric

Született 1741-ben Verbón. (Vrbové)
1765-ben örökösödési csatába keveredik. Fegyverrel elfoglalja a jogos örökségének tartott Hrusó várát (Hrusové). Letartóztatják, Nyitrán elitélik, de megszökik és Lengyelországba menekül.
Egy utazás során Szepesszombaton letartoztatják, egy időre Ólublón börtönbe zárják.
1767-ben részt vesz a lengyel nemesi felkelésben az oroszok ellen.
1768-ban az oroszok elfogják és először Kazanyba száműzik, onnan megszökik, majd Szentpéterváron elfogják és immár Kamcsatkára száműzik. A helyi kormányzó megkedveli, kiemeli a rabok közül. Ekkor készíti el Kamcsatka első földrajzi, néprajzi és állattani leírását.
1771-ben lázadást szervez és száműzött cári tisztekkel együtt elkötnek egy hajót.
Menekülési útvonal: Kamcsatka félsziget megkerülése, Bering-szigetek, Aleuti-szigetek (Aleutian island), Kuril-szigetek, Japán.
Egy ideig Formosa (Tajvan) szigetén pihen, majd Makaó szigetén letartóztatják. Kapcsolatba lép a franciákkal, végül a Mauritius-szigeten és Madagaszkáron keresztül Franciaországba utazik és meggyőzi XV. Lajost, hogy küldje őt Madagaszkárra. A király kinevezi Madagaszkár kormányzójának. Lorienből három hajóval fut ki. Megérkezik, rögtön várost alapít, utakat építttet, mocsarakat csapol le, embereket gyógyít. Egyre inkább elnyeri a helyiek csodálatát, akik úgy vélik, uralkodójuk egy távoli rokona lehet. Később meg is választják Benyovszkyt Madagaszkár királyának. Ekkor kilép a franciák szolgálatából. Visszautazik Európába, hogy kereskedelmi partnert, támogatót keressen az országa számára. Egy ideig a beckókisfalui kastélyában él. (Beckovska Vieska) Kereskedelmi útvonalat akar kiépíteni Fiumén keresztül, de a Habsburgok elhajtják. Mivel éppen ráér, beszáll az osztrák-porosz háborúba. (1778-79)
Párizsban egy életre összebarátkozik Benjamin Franklin-nel és Kazimir Pulasky-val. (Az utóbbi az amerikai könnyűlovasság megteremtője.) Amerikába utazik, részt vesz a savannah-i csatában, ahol Pulasky a kezei között hal meg. Nélküle nincs semmi támogatottsága, visszautazik Európába. Később ismét áthajózik Amerikába, ekkor Franklin segít neki. Találkozik George Washingtonnal, de ő sem lát benne fantáziát. Visszautazik Európába. Bepróbálkozik az angoloknál, de onnan is elhajtják.
Végül megint Amerikába utazik, ahol egy baltimore-i kereskedelmi társaság lesz a partnere. Megrakott hajókkal indul vissza, de egy vihar Brazíliába sodorja.
1785-ben keveredik vissza a szigetére. Időközben a franciák megijednek attól, hogy Benyovszky támogatást kapott Amerikából, emiatt 1796 május 23-án megtámadják a helyieket. A király népe élére áll és megküzd a franciákkal. A franciák győznek, a csatában meghal Benyovszky Móric is.

Feladat:
Keresd meg a vastaggal jelölt helyeket és időrendben kösd össze azokat.

Olvasgatok

Hát, igen. Budapesten meg habzószájú autósok hörögnek, hogy tiltsák ki a kerékpárokat a városból, mert a puhatestűek csak feltartják a forgalmat. Meg különben is, átmennek a zebrán.

Hello World 09

Teleki Sámuel

Rudolf trónörökös és Stefánia főhercegnő jóbarátja volt. Ők győzték meg arról, hogy ne csak nyaralni utazzon Afrikába, hanem vegye be magát az akkoriban még fehér foltként kezelt ismeretlen terepre. A mondák szerint a sivatagban valahol van egy óriási tó, melyet egy óriási hegység, a Hold hegység választ el Etiópiától.

Höhnel sorhajóhadnagy 1886 novemberében érkezik Zanzibárba, az expedíció indulási helyére, Teleki pár héttel később. Itt három hónapot töltenek előkészítéssel, megfelelő mennyiségű és minőségű teherhordó, öszvérhajcsár toborzásával. Komoly fegyveres őrséget szerveznek annak ellenére, hogy Teleki a bennszülöttekkel szemben a mosolypolitikát kívánta alkalmazni. Az expedíció 17 tonnányi felszerelését 470 csomagra osztották szét, melynek jelentős része a bennszülötteknek felajánlható ajándék és csereáru. Itt hallanak először az ismeretlen tavakról, melyeket célpontjukul tűztek ki. A tóvidék a még feltérképezett Baringo tavon túl volt, ezért lett az expedíció jelszava “Baringo na mbele kidogo” azaz “A Baringohoz és még valamivel tovább”.
A 283 főből és 25 szamárból álló karaván 1887. január 23-án kezdte meg útját a Star gőzösön Panganiba hajózva. Itt további száz fő csatlakozik a karavánhoz. A tengerparttól február 4-én távolodnak el. Az út ezen első szakaszán már csőstől jelentkeznek a gondok, a szedett-vedett társaságból sokan próbálnak szökni, sokukat meg sem találják. A maradék lerészegedik, fegyveres összetűzésekre is sor kerül, de Teleki tartózkodik a büntetéstől. Az uszambara fővárosban az utazót fogadja Moszindében Szembadzsa szultán “királyi fészerében”, vele azonban Teleki nem tud kereskedni. Pár hetes út után érkeznek el Tavetába, ahol három hónapos szünetet tartanak. A Kilimandzsáró lábánál fekvő város a vadászok és kereskedők Mekkája. Az időt vadászattal, kirándulással töltik, olyannyira, hogy az esős évszak dacára Teleki és Höhnel június 9-én a Kibo megmászására indul. A jobb erőnlétű magyar egészen 5310 méterig jut el, de a csúcsig ő sem ér fel. Így is ő az első ember, aki idáig feljut. Készleteiket feltöltve július 25-én indulnak tovább. A szökések száma csökken, de Höhnel beteg lesz, amely betegsége többé-kevésbé az út végéig kínozza. A harcos természetűként ismert maszaiokban kellemesen csalódnak, kapcsolatuk békés, a cserekereskedelem végre virágzik. A bennszülöttek között Teleki nagy tekintélyre tesz szert, “leibon”-ná, varázslóvá válik, amikor rakétáit eregetve esőt csinált. Esőcsináló hírneve később is hasznos lesz, mivel hírük gyakran megelőzi őket. Jó vadászterületeken haladnak át és Teleki vadászpuskájával egyedül látja el a 300 fős expedíciót friss hússal. Höhnel állapota egyre rosszabb, már hordágyon utazik. Augusztus végére értek el a Ngongo bagaszhoz (Ngongo patak), amely a békés maszaiok és a valóbán harcias kikujuk határa. Az elkövetkező hónapban fegyverüket kéznél tartva haladtak, három összecsapás volt a csapat és az azt követő 1-2 ezer harcos között több száz bennszülött halottal. Az ellenségeskedéseknek csak akkor lett vége, amikor Teleki, minden ellenérzése ellenére elrendeli a büntetőexpedíciót. A megregulázott bennszülöttek ezután már a cserekereskedelemre is hajlandóak voltak. Október elejére érik el a Kenya-hegy lábát, amely megmászására Teleki 17-én indul. Ismét nincs szerencséje, 4680 méterig jut fel (ezt az eredményt később többen is kétségbe vonták). A hegy alatt fekvő Ndoroból a karaván kettéválva haladt tovább, Teleki egyenesen a Baringóhoz, Höhnel a Guasszó Nyiro (Nyiró patak) alsó folyásához tartott. December hetedikén egyesül a csapat a Baringo-parti Nyemszben, amely útjuk utolsó ismert, feltérképezett állomása. Ötven napot maradnak itt, amit a készletek feltöltésére, a kimerült, alultáplált csapat feljavítására fordítanak. Teleki számára itt már megszűnik a vadászat szórakozás jellege, többtonnányi vadat ejt el étkezési célra, noha az elefántcsontot sem veti meg. Höhnel állapota ismét válságosra fordult, január 24-én majdnem meghal. Az egész expedíciót foglalkoztatja az előttük álló ismeretlen, Teleki megírja utolsó levelét a trónörökösnek, melyben többek között Höhnelt a figyelmébe ajánlja.

Három útvonal közül választhatnak, hosszú tárgyalások után a keletit választják.

A nagy ugrást, a hat hónapos térkép nélküli bolyongást 1888. Február 10-én kezdi a “Safari a pálé, a pálé” azaz a “mindenre kész karaván”.

Elérik a Nyiró-hegységet, ahol a burkenadzsi törzsből vezetőket fogadnak. A Baringót és a Basszó Narokot (Fekete később Rudolf-tó) végül mindössze 26 nap alatt érik el. (A tavat a gyarmatosítás felszámolása után átkeresztelték Turkana névre.) Telekit meglepi a gyors siker, de rá is jön az eddigi sikertelenség okára; a két tavat elválasztó lakatlan, száraz vidék a sós vizű tó partján sem változik meg, ezért szinte lakhatatlan, áthatolhatatlan. Az expedíció itt veszíti el öt tagját. Mivel a tó partján szinte semmilyen növényzet sincs a marhákat márc. 16-án kénytelenek leölni. Nagy a szárazság, a menet szomjazik. Hogy az unalmat elkerüljék a forró, száraz időt hideg, nedves váltja fel, a folyók, a tó kiáradnak, Telekinek el kell hagynia a tó partját.

Április 7-ére érték el az északi partot, ahol az ismeretlen, de barátságos resiatokkal találkoztak. Negyvenöt napos tartózkodásuk a barátságos vidéken igazi ajándék volt az elcsigázott csapat számára. A tizedik napon Teleki a csoport nagyobb részét hátrahagyva a Basszó na Eborhoz (Fehér majd Stefánia-tóhoz) indult. (Szintén átnevezték, a jelenlegi név Chew Bahir.) Amit talált nem volt túl bizalomgerjesztő, egy kiszáradóban lévő sós tó félsivatagos vidéken, mégis örömmel keresztelte meg a helyszínen készített “pezsgővel”, mely méz, víz, borkősav és szódabikarbóna keverékéből állt. Még himnuszt is írtak a nagy esemény tiszteletére, melynek éneklésétől a főtáborba visszavezető úton még egy homokvihar sem tudta kedvüket elvenni.

Itt azonban újabb problémával álltak szemben: Merre tovább? Az expedíció jellegéből adódóan a nyugati oldalt kellett volna választani, de ennek ellent mondott a lassan beköszönő esős évszak és a bennszülöttek ellenkezése. Teleki nem akart összetűzést az egyébként nagyon vendégszerető resiatokkal és féltve a legénységet, a biztosabbnak tűnő keleti oldalt választotta a visszatérésre. A felkészülés azonban nehezen ment, mivel nem tudtak elég élelmet és teherhordó állatot szerezni és már nyakukon volt az áradás. Május l4-én elindultak, a nehéz terepen a rossz körülmények ellenére a csapat annyira próbált igyekezni, hogy a tó déli csücskéhez vezető útra elég volt tizenhat nap! Innen letértek a már megismert útról és a tavat délről megkerülve haladtak tovább.

Ekkor fedezik fel az éppen működő, állítólag addig névtelen Teleki-vulkánt. (2°19’19″N 36°34’45″E) A szuk és turkána bennszülöttek országán keresztülhaladó expedíció sem vadászatból, sem kereskedelemből nem tud élelmiszert szerezni magának, már szinte éhen hal, ezért Teleki kénytelen rabló hadjáratot szervezni a Kerio folyó mentén. Nyolcnapi kemény dzsungel után július 29-én érkeznek vissza Nyemszbe a Baringóhoz. Innen Taveta érintésével a leggyorsabb és legrövidebb úton tértek vissza a tengerpartra, Mombassaba. Két nap pihenő után áthajóztak Zanzibárba, ahol két hónap telik el az utólagos tennivalókkal. Kifizetik a béreket, eladják az elefántcsontot, amely a mintegy százezer forintot felemésztő vállalkozás 25-30%-át fedezi. Teleki felvetve a két tó északról való megközelítésének ötletét, ó-etiópiai kirándulás tervét gondolja ki. Ádenbe hajóztak, majd 15 napnyi unalmas sivatagi lovagolás után tíz szintén unalmas napot töltöttek Harar szent városában, ahol Teleki értesül a Mayerlingi-tragédiáról, fő patronálójának haláláról. Itt határozza el expedíciójának befejezését. A hazaúton Kairóban mindkettőjüket a Geográfiai Társaság tiszteletbeli tagjává választják. Teleki London érintésével tér haza.

Az expedíció sikerei:

A bejárt útvonal és környékének nagyszerű térképe.
A jórészt teljesen ismeretlen területen megtett kb. 3000 km hosszú út Afrika térképének egyik nagy fehér foltját tűntette el.

A Rudolf-tó és a Stefánia-tó felfedezése.

A Teleki-vulkán felfedezése.
A korabeli tűzhányó-keletkezési elmélet szerint a vulkán azért tör ki, mert a tengervíz behatol a magmakamrába. A kontinens belsejében működő vulkán felfedezésével megdőlt az a feltételezés, hogy a vulkanizmus a tenger partjához kötött jelenség. Eredményeikre támaszkodva részben körvonalazódott az a hasadékrendszer, amelyet Suess aztán a Kelet-afrikai árokrendszerként vezetett be a földtudományokba, s amely a lemeztektonikai elmélet szerint a riftesedés iskolapéldája.

A Kilimandzsáró és a Kenya hegyek hóhatárának elérése elsőként a világon.
A nagyszerű sportteljesítményen túl , Teleki elsőként ismerte fel a hegységek hajdani nagy kiterjedésű eljegesedését. Ebből az következik, hogy valaha az Egyenlítő vidékén is mélyebbre húzódtak le a gleccserek, ami arra utal, hogy mindkét féltekén egyszerre köszöntött be a jégkorszak. A földtani-geomorfológiai szakirodalom Teleki-glaciálisként ismeri azt az eljegesedést, amelyet az európaiak az Alpokban rissként emlegetnek. Kenya-hegy egyik völgyét szintén Telekiről nevezték el.

A Hold-hegység létezésének cáfolata.
Teleki és Höhnel bebizonyították, hogy a nagy tavak és Abesszínia között nyoma sincs az akkori idők térképein szereplő Hold-hegységnek.

Geológiai, hidrológiai és meteorológiai megfigyelések.
Részletes kőzet- és ásványgyűjteménnyel tértek haza. Alapos és rendszeres feljegyzéseket készítettek reggel és este a légnyomást, felhőzöttséget és az esőket illetőleg.

Új fajok felfedezése.
78 növényfaj, közte a magashegységek két legismertebb növénye: Senecio telekii, Lobélia telekii; 3 kaméleon és pókfaj

Hatalmas, összesen 12 ládányi, mintegy 400 darabból álló tárgy gyűjtemény.
A fegyvereket, ékszereket, ruhákat, edényeket, eszközöket és trófeákat tartalmazó gyűjteményt Néprajzi Múzeumnak és a Bécsbe adományozták.

A burkunedzsi, resiat, szuk, turkana törzsek első leírása.
Az expedíció nagy jelentőséggel bírt Kelet-Afrika néprajzi feltárásában is. A fent említett törzsek elsőkénti leírásán túl, minden addiginál részletesebb leírást adnak a bejárt terület nilóta nyelvet beszélő népeiről, különös tekintettel a kikujukra és a maszaikra.

Sajnálatosan Teleki az expedíció után csak egy szűkszavú cikket írt. Magát a teljes utazást Höhnel írta meg két kötetes művében: „A Rudolf- és Stefánia-tavakhoz”, amely magyar, német és angol nyelven jelent meg. Emiatt a nagyvilág inkább az ő nevéhez társítja az expedíciót.

Feladatok:

  • Térképen keresd meg a vastag betűkkel jelzett helyeket és rajzold be az útvonalat.
  • Mely országok fekszenek ma ezeken a területeken? Mi a fővárosuk?
  • Nézzél utána, mi is volt az a mayerlingi tragédia, amely miatt Telekinek sürgősen haza kellett utaznia.

Takarítok

A merevlemezen, így akadt kezembe ez a felvétel. Emlékszik még valaki?

© 2021 MiVanVelem

Theme by Anders NorénUp ↑