Trabicikli

Előljáróban annyit, hogy a csengőhangom még mindig a régi. Jópofa Idegesítő Trabant pörgetés.

A munkábajárós bringautamon van néhány kellemetlen rész. Az egyik ezek közül a Mogyoródi útnak a Vezér út, Nagy Lajos Király út közötti része. Nagyon szűk, menekülési lehetőség nulla, a forgalom ezzel szemben nagy. Ha ott kifog az ember maga mögött egy nagyobb autót, az már egy kerékpárost sem tud kikerülni, aztán az egész oszlop a bringás sebességéhez kénytelen igazodni. Itt úgy szoktam átmenni, hogy meghajtom a gépet harminccal, aztán pár perc alatt túlvagyok a szűk szakaszon. Megállni esélytelen.

Tegnap pont ezen a szakaszon tekertem, amikor elkezdett csörögni a telefon a kormánytáskában. Makacs ember volt a hívó, nem adta fel egyhamar. Ennek következtében a 700 méternyi távot úgy tettem meg, hogy a bringa elejéből ordító Trabant pörgetés szólt, a járókelők nagy örömére.
Meg a sajátoméra is, mert nekem is fülig ért a szám.

Ne lopj… mert lehet, hogy nem vagy elég művelt hozzá

Az emlék bringázás közben jött elő, gyorsan le is írom.

1990 tavaszánál járunk. Ebben az évben volt az egyetemen ún. Egyetemi Napok. (Kétévente rendezték meg.) Ezeknek a Napoknak az egyik ismertető jele az volt, hogy a parkolótól kezdve az engedélyezett falakon át egészen az újságokig, plakátokig, szórólapokig és söralátétekig minden létező felületet telerajzoltam.
Habár már 1989-ben végeztem, de ekkor még nem távolodtam el az alma matertől. Egy ismerősöm keresett meg, hogy ki kellene találni valami emblematikus figurát és meg is kellene tervezni vele egy emblémát. Igazából a pályázati határidő már lejárt, de elég gyenge munkák érkeztek. Ha esetleg rajzolnék valami jópofa dolgot, akkor ők – mármint a bizottság – boldogan nyeretnék meg velem a pályázatot.
Mondtam, megnézem, mit tudok tenni. Időm borzasztóan nem volt, a cégemnél akkor ébredtünk fel a tetszhalálból, volt munkám rendesen. Aztán egyszer elémfújt a szél az utcán egy papírlapot. Valami francia újságból téphették ki. Felvettem, átfutottam – és ott volt rajta két jópofa figura. Két remekül megrajzolt egér. Isteni jelnek vettem. Ki a fene fog ráismerni egy vidéki magyar kisvárosban egy noname francia újságból kiszedett noname egérpárosra? Hazavittem a lapot, a minta alapján összedobtam egy rajzot, ahol a két egér egymást átölelve áll, szabad kezükben egy-egy söröskorsó – és kész. Tökéletes embléma. Boríték, majd bedobtam a bizottság postaládájába.

Nem történt semmi. Elindultak az Egyetemi Napok, ahogy láttam, az embléma valami jellegtelen vacak lett. Nem keresett meg senki. Egy ideig vonogattam a vállamat. Még egy kicsit meg is voltam sértve. Legalább annyit mondhattak volna, hogy vakk.

Telt-múlt az idő. Kiköltöztünk a Bakonyba, Nej lediplomázott, 1991 őszén megszületett az első gyerek. Érthetően eltávolodtam az egyetemtől, ilyenkor az ember automatikusan a családja felé fordul.

Egy tavaszi este ott álltunk tanácstalanul a rácsos gyerekágy mellett. A gyerek torkaszakadtából üvöltött, mi meg nem tudtunk mit kezdeni vele. Kaja, ital rendben volt, pisi, kaki, büfi szintén.
– Mi lenne, ha kivennéd, ringatnád, én meg mesélnék neki? – vetettem fel Nejnek.
Kivette, ringatta. Én pedig belevágtam a Hófehérkébe.

Illetve… nagyon hamar rájöttem, hogy elfelejtettem a mesét. Gyerekkoromban természetesen megvolt az összes Grimm, meg az összes Andersen, meg az összes Benedek Elek, sőt, még az összes Lipták Gábor is. De ott, a gyerekágy mellett, már nem emlékeztem semmire. Rémlett, hogy gonosz mostoha, meg a vadász, akinek meg kellene ölnie Hófehérkét, de az egész roppantul nem állt össze. Hol volt a király? Hogy nyomta le Hófehérke a vadászt? Hogyan keveredett el az a szerencsétlen az erdőbe, hogyan jött össze a hét mini gavallérral és egyáltalán, mit kerestek a bányászok az erdőben? A végén mindkettőnknek rémlett egy királyfi – de honnan a francból keveredett elő?
– Arra járt? – vetette fel tétován Nej.
– Nem érted. Az egy nagyon szánalmas írói fordulat, hogy egyszer csak jön valaki, akinek addig semmi szerepe nem volt, és hirtelen ővé lesz minden. Legalább harcolt volna érte.
– A királyfinak nem kell harcolnia. A királyfi helyből megkap minden nőt.
– Nem kellene ilyet mondanod egy lánycsecsemő előtt. Még megérti.
Végül elmeséltem a saját verziómat. Szabadjára engedtem a fantáziámat, aztán csak mondtam, mondtam. A gyerek végül megnyugodott, de valószínűleg nem az én monoton hangomtól, hanem attól, hogy Nej végigröhögte az egészet.

De az látszott, hogy itt baj lesz. Fel kell frissítenünk a mesekészletünket.
Akkoriban nem volt még internet, meg fájlcserélők, meg 70 csatorna a tévén. Videotéka, meg két magnó otthon: az egyik lejátszani tudott, a másik felvenni is. Aztán cserebere a haverok között.
Begyűjtöttünk egy csomó mesét.

Aztán egyik délután letelepedtünk a fotelbe és elkezdtük nézni. Túlestünk a Hófehérkén.
– Hát, ez is egy verzió – vontam meg a vállam.

Jött a következő, a Hamupipőke. Kábé 20 perc után koppant az állam a padlón, én pedig mészfehéren meredtem a képernyőre. A képernyőn ott vigyorgott az én két egerem: Jackie és Guszti. Az a két egér, akikre azt mondtam, hogy a kutya sem ismeri őket. Ez a két egér egy órán keresztül ugrált a képernyőn egy többszörös kasszasiker Walt Disney filmben. 1950 óta.

Nem az esett rosszul, hogy mekkorát égtem. Azon akkor már két éve túl voltam, úgy, hogy nem is tudtam róla. Az ismerősömmel azóta nem is találkoztunk, nem is ismernénk meg egymást az utcán – akkor meg miért zavarjon, hogy leégettem magam néhány ismeretlen ember előtt?
A mélyütést az egóm kapta. Egy ártatlan lopásból hatalmas bukás lett. Megérte? Akkor úgy tűnt, nincs benne kockázat. Aztán mégis.

Levontam a következtetést: szellemi tulajdont nem lopunk. Inspirációt kaphatunk tőle, de egy az egyben nem emelünk át semmit.
Lehet, hogy az anyag csak azért ismeretlen, mert az ember műveletlen.

Early adopter

A Népszabadság meg nem nevezett forrásokra hivatkozva azt írja, hogy a párton belül még az önkormányzati választások előtt felmerülhet az MSZP nevének és lógójának a lecserélése.

link

Aztán van, aki előrerohant – csak éppen nem mondták meg neki, mi is az az új név.

Egészen mostanáig, amikor rá kellett eszmélnünk, hogy tagfelvételi moratóium ide vagy oda, bizony többen vagyunk, mint gondolnánk. Legalábbis Molnár Gyula újbudai MSZP-s jelölt szórólapja azt a látsztatot kelti, mintha mi már egy nagy boldog családban lennénk. A szlogen, a feltűnő zöld sáv és szívecske is erre utal. Gyula lehet, hogy imponálni szeretne nekünk vagy a választóinknak, de nekünk már van jelöltünk, lecserélni nem akarjuk.

link